jenny bejegyzései 
52. fejezet – Babanapok
2010. nov. 13. 21:58 - írta gicus15Címkék: eclipse, gicus15, halál, jenny, moon, new, pattinson, robert, smith, szerelem, twilight, vagy
Sziasztok! Meghoztam a részt. Elnézést, hogy csak most teszem fel, de teljesen el vagyok havazva. Ne csodálkozzatok, ha minden... Majd meglátjátok, hogy miről beszéltem. A vége... függővég :D Mint tudjátok, Jenny nem akar vámpír lenni... :)
Kriszti, ne haragudj, hogy az előző résznél nem említettelek... Blogról másoltam be, és siettem, nem figyeltem oda. Remélem, nem haragszol. Szörnyen sajnálom. Már nem tudom, hol vagyok... :(
A részhez jó olvasást kívánok!
Puszi
Újra Forksban. Nem azt mondom, hogy nem örültem neki, hanem, hogy Edward egészvégig olyan hideg volt. Nem a bőrére értem, hanem a modorára. Alig beszéltünk a tizenhat órás út alatt. Mindig vissza-visszaemlékeztem a viselkedésére, miközben befele pakolt, és veszekedett a telefon túlsó oldalán levő emberrel. Kicsit megrémített. Beszélni szerettem volna vele, hogy mégis mit mondott neki Carlisle, de jobbnak láttam, nem megkérdezni. Persze iszonyú kíváncsi voltam, mégis inkább kibámultam az ablakon.
Néha-néha éreztem, hogy megmozdul bennem a baba, olyankor mindig elmosolyodtam, hisz biztosra vettem, hogy „lakik” bennem valaki, aki nemcsak az enyém, hanem Edwardé is. Természetesen foglalkoztatott a kérdés, hogy mégis, hogyan lehetséges az, hogy már érzem őt, a rugdosását. Először akkor csinálta, mikor Edward hozzáért, másodjára, mikor kint álltam a ház előtt, mert nem bírtam elviselni Edward – úgymond – dühöngését. Nem tudtam mire gondolni, csak arra, hogy vagy nem akarja a babát, vagy fél, hogy valami baja esik. Egyikünk sem akart elmenni a szigetről, legszívesebben még maradtunk volna, de nem volt más választásunk. Ráadásul nem szerettem volna veszekedni Edwarddal, mert mindenképp meg akart vizsgáltatni Carlisle-lal.
* *
Amikor a házhoz értünk, egyből bekísért Edward a csomagokkal sem törődve, inkább Emmettékre bízta, hisz kijöttek elénk. A reptéren Rosalie volt az első, akit megpillantottam, majd Alice-t. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, és megöleltem őket. Tudtam, hogy elmondták nekik, de hogy Rosa visszaölelt, úgy éreztem, hogy elfogadott. Lehet, hogy csak képzeltem, és csak Edward kedvéért csinálta, de örültem neki. A sógornőm lett, most már a családom részévé vált. Nem haragudott rám. Nem. Régebben mondták nekem, hogy csak féltékeny, de akkor is Bellára volt, nem pedig rám. Ő vámpír akart lenni, én nem. Úgy gondoltam, hogyha lett volna választása, ember maradt volna. Szerintem ezzel mind így voltak, Edwarddal az élen.
Amint beértünk a házba, Carlisle rögtön megkért, menjek vele, hogy megvizsgálhasson. Csak azért mentem bele, hogy Edward megnyugodjon. Felmentünk az emeletre, majd Carlisle dolgozószobájába, ami most inkább hasonlított egy rendelőre, mint egy irodára.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, majd az apósom hozzálátott az ultrahang elkészítéséhez. A zselé kicsit hideg volt, de már megszoktam, hisz Edward bőre még hidegebb volt. Vártam, hogy mondjon valamit, de egy szót sem szólt. Csak bámulta a monitort.
- Nos? – kérdeztem türelmetlenül. Carlisle összevonta a szemöldökét.
- Nem látok semmit. Edward – szólt a fiához, aki egészvégig mellettem állt elgyötört arccal. – Azt mondtad a telefonba, éreztétek, hogy megmozdult. – Kíváncsian fordultam a férjem felé, aki engem nézett, majd apjára fordította a tekintetét.
- Igen. - Mikor beszéltél vele? - kérdeztem gondoltban, mert amikor bent voltam a fürdőben a szigeten, akkor még nem rugdosott a baba. Mert éreztem, tudtam, hogy várandós vagyok.
- De nem látok semmit…
- Lehetséges ez? – kérdezte Edward, és tudtam, hogy apja gondolatban mondott valamit. – És mit tehetünk?
- Elmondanátok nekem is, mert nem értek semmit – kezdtem pánikba esni.
- Kivesszük belőled ezt… ezt a nem tudom mit – felelte. Biztosra vettem, hogy mást akart mondani, csak nem akart megbántani.
- Mi?! Nem! Nem engedem! Ő a mi gyermekünk, Edward. Nem hagyom, hogy megöld! – ültem fel, és egy papírral, ami az ágy mellett volt, letöröltem a hasamról a zselét. Nagyon mérges voltam. Hogy elvegyék tőlem a babámat… Nem, ki van zárva! Csak a holttestemen át.
- Jenny, nem tudjuk, hogy mi ez a…
- Ne folytasd, Edward, mert én tudom, hogy mi – mondtam, mire meglepetten meredt rám. – Ő a mi kisbabánk. Félig ember, félig vámpír. – döbbenten néztek rám mindketten, én pedig teljes határozottsággal ejtettem ki minden szót. – Ember az én génjeimnek köszönhetően, és vámpír a tieidnek. Egyszerű, nem nehéz rájönni.
- Jenny, én olvastam emberekről, akiknek vámpírtól lett gyerekük, de azok csak legendák voltak, de most már…
- Carlisle, én egyre jobban hiszek a legendákban – mondtam. – Mit olvastál róluk? – kérdeztem. Nem nézett rám, szemeit lesütötte, én pedig Edward felé fordultam magyarázatért, akinek az arca fájdalmas maszkba torzult. Nem értettem semmit. Sokáig hallgattak mindketten, én pedig nem bírtam tovább várni. – Mondjátok el!
- Megölhet a baba – szólalt meg először Carlisle, Edward pedig lerogyott a mellettem levő székre. Arcát a kezeibe temette, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, most magát hibáztatja. A fejemben csak az a mondat visszhangzott, amit Carlisle mondott nekem. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Ha én meghalok, a gyermekem attól még élne, és nekem más nem is számít. Nekem most már Edward és a születendő babánk a legfontosabb, az én életem nem érdekel.
- Nem számít. Tudom, hogy arra céloztok, hogy bántani fog a saját gyermekem, de nem fog. Ha mégis megtörténne, azt akarata ellenére tenné. Szeretem őt, pedig nem is biztos, hogy terhes vagyok. Nem látszott semmi az ultrahangon – mondtam. Lenéztem Edwardra, aki most még inkább maga alatt volt.
- Kérlek, Jenny, ne tedd ezt! Hagyd, hogy kivegyük belőled – könyörgött Edward. Úgy fájt így látnom őt, de az ellensúlyozta a fájdalmamat, hogy meg akarta ölni a babámat. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét.
- Edward, nem lesz semmi baj, nem fogok meghalni, és lehet, hogy nem is vagyok terhes. – Erre a mondatomra, egy kis mozgolódást, majd rúgást éreztem a hasamban. – Bár nem mondom biztosra – tettem kezemet a hasamra. Úgy szerettem volna megnyugtatni Edwardot, de egyre biztosabb lettem abban, hogy igenis terhes vagyok, ám féltem elmondani neki. Kezét a domborulatomra helyezte, mire az megmozdult, és Edward kezéhez bújt. Elmosolyodtam.
- Az vagy – suttogta.
* * *
Napok teltek el, és Edward állapota egyre romlott. Ez most úgy hangzott, mintha beteg lett volna, pedig állítólag én voltam életveszélyben. Folyton próbált meggyőzni arról, hogy engedjem meg, hogy kivegyék belőlem őt, és lassan már könyörgött nekem, de én nem hagytam magam. Én nem vettem észre, hogy bármit is változtam volna. Ugyanúgy ettem, mint a többi átlagos kismama, csupán egy kivétellel, hogy még vért is ittam. Carlisle-lal ezt már kibeszéltük egyszer. Elmondtam neki, hogy jólesett a vér, és úgy tűnt, hogy a babának is ízlett. Komolyan, néha nem is ettem emberi ételt, csak literszámra ittam a vért, amit Carlisle hozott nekem, nekünk.
Voltak fájdalmaim, amiket igyekeztem eltitkolni, de valahogy sosem sikerült. Éreztem, hogy egyre kisebb a hely neki. Meglepően gyorsan fejlődött.
Mikor Carlisle legelőször elvégezte rajtam az ultrahangvizsgálatot, másnap megkértem Alice-t, hogy menjünk el vásárolni. Szerintem más ilyenkor, mikor úgy tudja, bele is halhat a szülésbe, összeomlik, és szomorú, vagy épp csak fekszik, és várja az újabb fájdalmakat. Én nem ilyen voltam. Megfeledkeztem az ilyen dolgokról, és úgy viselkedtem, mint minden terhes anyuka.
- Akkor megyünk? – kérdeztem izgatottan Alice-t. Edward nem helyeselte, hogy ilyen állapotban vásárolni menjek, így nem volt más választása, velünk kellett jönnie.
- Persze, máris megyek, de… - itt elakadt. Ritkán fordult elő Alice-szel, mert ő mindig feldobódott egy kis vásárlástól.
- De? – néztem rá.
- Biztos vagy benne, hogy…?
- Teljes mértékig. Nem engedem, hogy egyedül vedd a ruhákat – mondtam határozottan. – Én is ott akarok lenni – mosolyogtam, majd levettem a fogasról a kabátomat, amit Edward segített fel rám. Már elég nagy pocakom volt, ezért sem akartak feltűnést kelteni. Alice-ékre néztem, akik aggódva néztek engem. – Jaj, ne vágjatok már ilyen képet, Seattle-be megyünk, nem hiszem, hogy ott lesznek ismerősök, és nincs semmi bajom – intéztem utolsó szavaimat Edwardhoz.
Mikor már mindannyian elkészültünk, beszálltunk Edward autójába, és elindultunk Seattle-be. Egyik kezem a hasamon volt, és ösztönösen simogattam a pocakomban lévő csodát. Mert az volt. Az én – már nem kis – csodám. Éreztem, ahogy megmozdul bennem, és a kezemhez bújik, de olyan más volt. Először mosolyogtam, majd értetlenül néztem a domborulatot. A másik kezemet is a hasamra tettem, és megint éreztem azt a furcsaságot.
Edward hirtelen félrehúzódott, és Alice-szel együtt aggódva néztek rám.
- Mi a baj? Hol fáj? – kérdezte egyből.
- Talán jobb lenne hazamenni – mondta Alice, mire felemeltem a kezemet.
- Jól vagyok, nem fáj semmim, csupán olyan furcsát érzek. – Edward keze után nyúltam és odahelyeztem, ahol nemrég az enyém volt. – Érzed? – kérdeztem, mire összevonta a szemöldökét.
- Mozog – mondta.
- Igen, igen, tudom, de… olyan furcsa, nem? Vagy a félvámpíroknál ez természetes? – Lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak, de tényleg úgy éreztem, mintha… Mindegy – gondoltam. – Inkább menjünk – mondtam, Edward pedig visszahúzta a kezét, elindította az autót, és folytattuk az utunkat.
Alice a legjobb helyre vitt el, és ahogy kiderült, a legdrágábba is. Mire is gondoltam? Ő Alice, de azért így szeretjük, ahogy van. Egy eladó jött elénk, hogy segíthet-e, de mi finoman visszautasítottuk, hogy csak nézelődünk.
Szebbnél-szebb babaruhák voltak, és az anyaguk is tökéletes volt. Jó érzés volt hozzáérni, de amikor megláttam az áraikat, azonnal elengedtem, s elhátráltam. Edwardhoz mentem, és megfogtam a kezét.
- Menjünk innen – suttogtam.
- Mi a baj, rosszul vagy? – kérdezte rögtön, mire megráztam a fejemet.
- Csak… Csak minden annyira drága, nekem nincs erre pénzem – hajtottam le a fejemet.
- Kicsim – vette kezei közé az arcomat, és a szemembe nézett. – Ami az enyém, az a tiéd is.
- De én nem akarom elkölteni a pénzeteket.
- Az már a tiéd is, nemcsak a miénk. Ha venni akarsz valamit, bátran vedd meg – mosolyodott el napok óta először, őszintén. Megsimogattam az arcát, hisz olyan régen láttam már így. Elmosolyodtam, majd egy csókot adtam ajkaira. Azt hittem, hogy el fog húzódni, de nem tette, helyette visszacsókolt, és megsimogatta az arcomat. Mosolyogva húzódtam el tőle, és nem érdekelt, hogy esetleg mindenki minket néz. Legszívesebben elfutottam volna vele a világ elől, ahol csak mi ketten vagyunk, senki más. Nem, már nem ketten, hanem hárman.
A valóságba Alice hangja, és hideg érintése rángatott vissza. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
- Akkor? – kérdezte.
- Menjünk, nézzünk valamit – mondtam, mire barátnőm karon ragadott, és húzni kezdett az első babaruhához, ami a közelünkben volt. Egy világoskék rugdalózót mutatott fel, amin plüssmacik voltak. Nagyon tetszett. A kezembe adta Alice, mire éreztem, hogy majdnem elsírom magam. Ahogy elképzeltem benne a kisbabánkat… - Istenem, Edward – suttogtam, mire rögtön mellém sietett. – Ezt nézd meg – pillantottam fel rá, de már homályosan láttam. Lehajtottam a fejemet, és gyorsan pislogtam egymás után. – Hát nem aranyos? – kérdeztem, és ismét ráemeltem tekintetemet. Már megszokták az érzelmi hullámaimat, szóval nem volt újdonság számukra, hogy megint ilyen állapotban látnak. Edward persze mindig próbált megnyugtatni, bár még magam sem tudtam, hogy miért sírok.
Edward csak kuncogni kezdett, és átölelte a derekamat, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon aranyos, szerintem vedd meg – mondta. Nem tudtam, hogy most azért viselkedett így, mert nyilvános helyen voltunk, vagy azért, mert tényleg boldog volt. Nagyon jó színész, elismerem, és talán a legprofibb a családban. Mindig is nehezen tudtam rávenni arra, hogy mondja el az érzéseit. Félt, valamitől félt. Talán attól, hogy valaki bántja? Vagy, hogy valakit közel enged magához? Esetleg, hogy valaki többet tud majd az érzéseiről, gondolatairól? Lehet, hogy Edward nekem mindig is egy nagy rejtély marad, míg én neki ezüsttálcán nyújtom át a legmélyebb elmeszüleményeimet is. – Szeretem az ilyen gondolataidat – súgta a fülembe, mire kellemes borzongás járta át a testemet. Elmosolyodtam, majd egy puszit adtam az arcára. Tudtam, hogy hallott minden egyes szót, és kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat velük kapcsolatban.
Szerintem nem néztek minket normálisnak az emberek, annyit vásároltunk, mivelhogy lány és fiú ruhákat is vettünk. Alice ötlete volt, hisz nem tudtuk, hogy milyen nemű lesz a baba, és azt mondta, így legalább nem kell majd utána megvenni. Persze nem tűrt ellenvetést, így mikor meg akartam szólalni, hogy ne dobjunk ki felesleges pénzt az ablakon, csak legyintett. Olyankor mindig Edwardra néztem, hátha hat a húgára. Eleinte megpróbálta, aztán már inkább ráhagyta. Tehát beleszólásom a színeken kívül nem volt, pedig én voltam az anya.
A hazafele úton Alice egész végig csacsogott valamiről, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy miről – és csak fél füllel hallgattam őt -, mert lefoglalt Edward bámulása. Tudom, hogy nem illik, de mosolygott. Napok óta ezen a napon láttam mosolyogni, és tulajdonképp csak ő figyelt a drága sógornőmre. A sebváltón heverő kezére csúsztattam az enyémet, mire mosolyogva rám nézett. Az autó egyenletes sebességgel haladt, így arra a kezére nem is volt szüksége… annyira. Megfogta a kezemet, én pedig csak néztem őt, de hirtelen csendre lettem figyelmes.
- Alice? – pillantottam rá.
- Engem is észrevesztek – nézett ránk tetetett csodálkozással.
- Mi figyelünk – mondtam, és Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Igen, egymásra. Na, akkor miről beszéltem? – kérdezte hirtelen, mire leblokkoltam. Tudtam, hogy lebuktam, és már készültem mondani valamit, de Edward megelőzött.
- Arról, hogy kell majd egy új szoba a babának. Ha fiú lesz, akkor kék lesz a fal, ha lány, akkor rózsaszín – felelte, mire nekem is eszembe jutott valami ilyesmi.
- Én pedig nem rózsaszínre gondoltam a fal színét, ha lány lesz – mondtam. – Ne haragudj, Alice, de nem, inkább valami más… de szerintem korai még ezen gondolkodni nem?
- Ha azt nézzük, milyen gyorsan fejlődik a baba, akkor nem – mondta, mire Edward arcáról eltűnt a mosoly. Elengedtem a kezét, és kibámultam az ablakon. Megint abba az állapotba került. Biztosra vettem, hogy ő sem figyelt, hanem csak kiolvasta a húga gondolataiból a válaszokat. Sosem fogja elfogadni a picit – helyeztem a kezemet a hasamra. Ha mindig azt hajtogatja, hogy meghalok, akkor meg is fogok. Ilyet nem szabad mondani. Igazán megnyugtató, nem? Én százszázalékosan biztos voltam benne, hogy a szülésem majdnem ugyanolyan lesz, mint a többi kismamáé, habár nem olyan átlagos. Szeretem Edwardot, akármit is tesz, mert csak jót akar, de nem erőltetheti rám az akaratát. Azt nem hagyom. Tudok önálló döntéseket hozni, és ha már nem támogatja, akkor álljon mellettem. Komolyan, ez alatt a pár nap alatt annyira eltávolodtunk egymástól. Ez a nap jót tett egy kicsit, de nem akarom, hogy, amíg megszületik a baba, addig ilyen legyen. Vissza akarom kapni a régi Edwardomat; azt az embert, akit megismertem, akibe beleszerettem; azt a huncut, mosolygós Edwardot.
Amikor megérkeztünk a házhoz, Alice kipattant az autóból, de mielőtt megmozdulhattam volna, ő megállított, hogy majd beviszi helyettem. Ez bántott. Nem mozdultam a kocsiból, ahogy Edward sem. Meg kellett beszélnünk egy s mást, és ezt ő pontosan ugyanolyan jól tudta, mint én. Mozdulatlanul ültünk a helyünkön, és gondolkoztunk, de kijött belőlem az, amit Alice mondott.
- Úgy bántok velem, mintha nyomorék lennék, pedig csak terhes vagyok. Pár szatyrot magam is be tudok vinni a házba. – Karba fontam magam előtt a kezemet, és úgy bámultam egyenesen előre. Nem erről kellett volna beszélnem, de elsőnek ez jött ki.
- Minden várandós nőnek segítenek, hogy ne erőltesse meg magát – felelte nyugodt hangon. Nem értettem, hogy tudott mindig ennyire nyugodt maradni. Ez annyira kívánatossá tette őt. – Nem vagyok nyugodt, de nem akarom, hogy félj tőlem. Dühös vagyok, el sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ha akkor jobban figyelek, akkor az egészet elkerülhettük volna. Most nem tartanánk itt.
- De megtörtént, és én örülök neki. – Rám nézett, én pedig őrá. – Igen, én boldog vagyok, hogy így alakult. Tudom, hogy a baba sosem bántana engem, az anyja vagyok. Edward, miért nem tudod elfogadni, hogy gyerekünk lesz? Ennyire nem akarsz tőlem…? - Éreztem, ahogy kicsordul az első könnycseppem, és végiggurul az arcomon. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy hirtelen a nevüket sem tudtam.
- Persze, hogy akarok, de nem ilyen módon. – Láttam, hogy kezd kiakadni. – Jenny, te nem tudod…
- Mit? Mit nem tudok? – kérdeztem mérgesen és sírva.
- Azt, hogy minden halandónő, aki teherbe esett egy vámpírtól, belehalt a szülésbe – nézett rám elgyötörten. – Nem hagyom, hogy újra elválasszon minket valami egymástól – fogta kezei közé az arcomat.
- Honnan tudod ezeket?
- Carlisle utána kutatott, és talált néhány információt a halandónők különös terhességéről, amik a vámpírokhoz kapcsolhatók. Mind meghaltak rögtön a szülés után. Kivesszük belőled – mondta határozottan. – Elhúzódtam tőle, és a szemeim szikrákat szórtak. Nem hittem a fülemnek. A baba megmozdult bennem, én pedig a hasamra simítottam a kezemet.
- Nem! Nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem! Ahhoz előbb meg kell, hogy ölj! Ő az enyém! – kiáltottam rá, habár tudtam, hogy anélkül is hallja.
- Jenny… - Elképedve meredt rám, én pedig dühtől elködösült szemmel néztem őt. Még sosem voltam ennyire mérges rá. Tudtam, hogy megbántottam őt, pont úgy, ahogy ő is engem. Ilyet nem kérhetett tőlem. Hogy megöljék a születendő csodánkat. Nem, azt már nem!
- Éhes vagyok – mondtam, majd kiszálltam az autóból, és „besiettem” a házba. Otthagytam döbbent arccal a kocsiban, miközben éreztem magamon a pillantását. Amikor beléptem a házba, hat meglepődött aranybarna szempár nézett vissza rám. Még egyszer sem láttak ennyire kiakadva, és sosem hallottak így beszélni Edwarddal. Szégyelltem magam, és ezt csak Jasper érezte. Újra rajtam volt a sírhatnék. Döntöttem.
Felmentem a szobánkba, és sírva kerestem meg a bőröndömet, majd nyitottam ki a szekrényt, hogy beledobáljam a táskába a ruháimat. Úgy éreztem, hogy mindenki ellenem fordult. Annyira szerettem volna egy babát most, hogy tudtam, mégis lehet gyerekem Edwardtól, de ő inkább meg… De nem! Tudtam, hogy szereti őt, csupán féltett. Félt attól, hogy bajom lesz.
Sírtam, mert fájt, amit mondott nekem Edward, és fájt az, amit én mondtam neki. Elrontotta a csodás napunkat azzal, hogy a gyerekem elvevéséről beszélt. Biztosra vettem, hogy a babám minden egyes szót hallott, és azért volt nyugtalan. Egyfolytában izgett-mozgott, nekem pedig le kellett ülnöm egy kicsit. Felzaklatta a veszekedésünk, mert nem szerette, ha egymásnak esünk, és minden csúnya dolgot a másik fejéhez vágunk. Ő sem szerette, ha civakodtunk Edwarddal.
Tudtam, hogy Alice látta a döntésemet, és csak pár másodpercem volt, hogy összeszedjem a dolgaimat. Bár kulcsra zártam az ajtót, Edward megtalálta volna a módját, hogyan jusson be a szobába. Így hát felálltam az ágyról, és tovább pakoltam. Most erősebbet rúgott, mint szokott, és ennek következtében a földre rogytam. Azt akarta, hogy béküljek ki az apjával, de féltem. Most már féltem a szemébe nézni. Az a legjobb, ha elmegyek, és nem okozok neki több fájdalmat. Egy dupla rúgást éreztem, mire ismét a földön térdeltem.
- Te jó ég…! Lehet, hogy… - Ekkor hangos kopogást, majd Edward aggódó hangját hallottam meg.
- Jenny, nyisd ki az ajtót, kérlek! Beszéljük meg! – ajánlotta. Nehezen tápászkodtam fel a földről, majd lépkedtem az ajtóhoz. Talán nem voltam magamnál, azért döntöttem úgy, ahogy. Nekitámasztottam a fejemet az ajtónak, majd a kilincsre tettem a kezem.
- Elmegyek, Edward – suttogtam. – Nem fogok még egyszer fájdalmat okozni neked. – Újabb erős rúgást éreztem. Lecsúsztam a földre, és hátamat az ajtónak döntöttem, miközben a hasamat fogtam.
- Nem! – mondta. Behunytam a szememet, és vártam, hogy abbamaradjon a fájdalom. – Nem hagyom, hogy elmenj! – hallottam meg magam mellől a hangját. Ránéztem, és csak akkor jöttem rá, hogy az ablak nyitva volt. – Fáj valamid? – kérdezte, miközben kezét a hasamra tette, mire a rugdosás abbamaradt, és a baba Edward kezéhez bújt. Ráemeltem a tekintetemet, mire elvette a kezét. A kincsem mozgolódni kezdett, én pedig Edward keze után nyúltam, és visszahelyeztem a kezét a hasamra. Abbamaradt megint, én pedig elmosolyodtam. Nem haragudott rá még annak ellenére sem, amiket mondott róla.
- Nem akarja, hogy elhagyjam az apját – suttogtam magam elé. Edwardra néztem, aki közelebb ült hozzám. – Szeret téged.
- Nincs más választásom, nem erőltethetem rád az akaratomat. Bocsáss… - Ajkaira tapadtam mielőtt bocsánatot kért volna. Mindig ő kért, mikor én voltam a hibás.
- Ne haragudj rám! – Átkaroltam a nyakát, és még közelebb vontam magamhoz, miközben csókoltam a hűvös ajkakat. A pocakomtól nem tudtam olyan közel lenni hozzá, mint pár héttel ezelőtt, de most nem ez volt a fontos, hanem az, hogy kibéküljünk. Felvett a karjaiba, és az ágyhoz vitt, miközben csókolt, majd leültetett rá. Karjaival megtámaszkodott két oldalt, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Annyira hiányzott ez a fajta közelség, hogy már kezdtem elfelejteni. Olyan távol volt tőlem, hogy lassan úgy éreztem, elveszítem őt, azt pedig nem akartam. Persze mellettem volt, de még így is…
Azok az érzések, amiket már rég éreztem, újra feltörtek, és nem tudtam parancsolni a kezemnek. Egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, míg a másikkal a mellkasán. Tudtam, hogy nem szeretné majd, de nem is arra készültem, csupán meg akartam érinteni őt. Érezni az illatát, az érintéseit, amiket annyira hiányoltam. Hideg kezét az arcomra tette, és zihálva húzódott el egy kicsit, hogy homlokát az enyémnek támassza. A vámpíroknak nem volt létfontosságú a levegő, de valahányszor így láttam Edwardot, újra és újra ráébredtem, hogy sokkal emberibb, mint azt bárki hinné róla. Talán még saját maga sem hitte el.
A hideg érintése ellenére a bőröm azon a helyen, ahol a keze volt, felforrósodott. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és kellemes bizsergés járta át a testemet. Behunytam a szememet, és átadtam magamat az érzésnek.
- Maradj velem, kérlek – suttogtam, és ránéztem. Leült mellém az ágyra, a fülem mögé tűrte a szemembe hulló tincseket, és halványan elmosolyodott.
- Itt maradok, de most ideje lenne egy kicsit pihenned. Túl sok volt ez a mai nap – mondta, én pedig bólintottam.
- Edward, éhes vagyok… vagyis a baba. – Hajtottam le a fejemet, mert féltem attól, amit majd az arcán látok. Kezét az állam alá tette, majd felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Mosolygott.
- Rendben, hozok egy kis vért – mondta, mire egy kis rúgást éreztem a hasamban.
- Azt hiszem, hozz többet, mert valaki nagyon tiltakozik a kevés ellen – mosolyogtam, miközben végigsimítottam a domborulaton.
- Rendben – nyomott egy puszit a homlokomra, majd felállt az ágyról, és elindult a földszintre. Addig feljebb tornáztam magam az ágyon, és ösztönösen a hasam köré fontam a karomat, ezzel mintegy bölcsőt formálva neki. A szokásosnál tényleg nagyobb volt a pocakom, de ez csak azért volt, mert gyorsan fejlődött a pici. Igazi csoda volt. Szerettem így hívni őt, mert az volt.
Szerencsére az ágy mellett volt a tévé távirányító, így bekapcsoltam a televíziót, és az adásokat kezdtem nézegetni. Azt hittem, hogy megint nem találok semmi érdekeset, de aztán megakadt a szemem az egyiken. Vámpíros film volt, így kicsit feljebb vettem a hangerőt, és nézni kezdtem. Olyan furcsák voltak benne. Szárnyuk volt, és tényleg úgy néztek ki, mint valami denevér, csak fehér színű volt a bőrük. Egy családról szólt, akik megesküdtek, hogy addig nem lépik át Szent Péter kapuját, míg el nem pusztítják Drakulát. Érdekes volt, mivel egyedül a lány maradt életben meg a bátyja, akit megharapott egy vérfarkas. A vérfarkasok Drakulát szolgálták. Egy bizonyos Van Helsing segített a lánynak – Annának – megölni a vámpírokat. Talán nem kellett volna néznem, de ezek a vámpírok gonoszak voltak, nem olyanok, mint Cullenék.
Ahogy figyeltem a filmet, egy valami igaz volt benne. Az pedig az, hogy a farkasok ölik meg a vámpírokat. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Edwardékat megtámadja egy olyan vérfarkas, mint ami a filmben volt. Rossz volt belegondolni, így elhessegettem ezt a képzelgésemet.
Kíváncsi voltam, hogy hova tűnt Edward, mert már fél órája néztem a filmet, de ő még sehol sem volt. Ekkor eszembe jutott, hogy talán bement Carlisle-hoz, vagy esetleg Alice tartja fel valamivel. Biztos megint a falszínt tárgyalja vele. – Erre a gondolatomra elmosolyodtam. Elképzeltem, ahogy Alice sorolja a színeket, Edward kezében pedig ott a vérrel teli poharam, és kicsit idegesen hallgatja őt.
Ekkor nyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta, kezében egy tálcával, amin ott volt az előbb említett pohár, és egy kis sült krumpli hússal, hozzá pedig egy kis saláta. Kicsit meglepődött, hogy milyen filmet nézek, aztán csak mosolyogva megrázta a fejét, majd elindult felém. Leült az ágy szélére, és az ölembe helyezte a tálcát. Rögtön a vér után kaptam, majd mindegyszálig megittam. Igazán megkívántam, és a sült krumpli illatától még éhesebb lettem.
Miközben szorgosan ettem, hol a tévét, hol pedig Edwardot néztem. Utóbbi egyfolytában engem pásztázott tekintetével, mire elpirultam. Inkább a vámpírokra fordítottam a tekintetemet, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Jó film? – kérdezte hirtelen, mire ránéztem, és abbahagytam az evést.
- Igen, érdekes – mosolyodtam el. – De, ha akarod, kikapcsolhatom.
- Nem, nem. Nézd nyugodtan – mondta mosolyogva, majd egy szempillantás alatt befeküdt mellém az ágyba, és bekapcsolódott a filmnézésbe, én pedig folytattam az étel elfogyasztását.
* * *
Már több mint egy hónap telt el, és csak akkor éreztem meg azt, amitől minden megváltozott. Az arcom beesett volt, és le is fogytam, mert már inkább csak vért ittam. Ha Rosalie, Esme és Edward nem erőszakoltak volna le néhány falatot a torkomon, akkor talán rosszabb is lett volna. Már tényleg csak segítséggel tudtam közlekedni, bár Edward azt mondta, hogy inkább feküdjek, de persze nem hallgattam rá. Sétálni akartam a szabadban, és elmenni a vízesésünkhöz, ám ezt nem tehettem meg. Meg volt mindennek az oka.
Bella volt nálunk, de megkértük, hogy ne mondja el Jacobéknak, hogy hazajöttünk a nászútról, mert talán nem örülnének annak, ha megtudnák, hogy gyereket várok egy vámpírtól. Talán fel is bontanák a szerződést. Legalábbis én ezt vettem le, bár lehet, hogy ők teljesen másra gondoltak.
Mindent el akartam felejteni. Azt, hogy életveszélyben vagyok, a farkasokat, és mindenki mást. Csak a babámmal és Edwarddal akartam foglalkozni.
Egyedül szerettem volna lenni a férjemmel, és beszélgetni. Ideje volt eldöntenünk, hogy milyen nevet is adunk a picinek. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi legyen a neve, ha fiú lesz.
- Edward – szólítottam meg, mire tekintetét rám kapta. – Ha fiú lesz, azt szeretném, ha a te nevedet kapná… Hogy tovább vigye a neved – néztem rá, mire csak elmosolyodott.
- Nem fogok meghalni – mondta, én pedig lehajtottam a fejem, s akaratlanul is eszembe jutott az a pillanat, amikor másodjára is elveszítettem Őt. Finoman megszorította a kezemet, hogy érzékeltesse, velem van, és lesz is, amíg csak élek.
- Tudom, de… olyan jó lenne. Két Edwardom lenne – mosolyodtam el a gondolatra. A kis Edward már felnőtt, és beszélget az apjával. A fiamnak szólok, mire mindketten felém fordulnak. Elég mulatságos lenne. – Tudod, megkedveltem a nevedet – néztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat.
- És a másik nevem? – kérdezte.
- Nem tudom, az Edward jobban tetszik; persze az Anthony is gyönyörű név, de…
- Ne mondj semmit, tudom – mosolygott. – Rendben, akkor, ha fiunk születik, Edward lesz a neve – mondta. Majdnem elsírtam magam örömömben. Azt mondta, hogy „fiunk”, a miénk, a közös gyerekünk. Annyira jó érzés volt ezt hallani tőle, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de ez abban a pillanatban nem nagyon ment volna. – És, ha kislány lesz? – kérdezte.
- Nem tudom, de valami ritka név kellene – tűnődtem -, vagy valami különleges… – elmélkedtem.
- Diana. – Ráemeltem a tekintetemet, és elmosolyodtam. Nem akartam a saját nevemet adni, már beszéltünk régebben róla.
- És mit szólsz az Aisha-hoz, vagy a Nadyahoz? - kérdeztem. – Esetleg Shelia, vagy Aileen – néztem rá, ő pedig mosolyogva pásztázott tekintetével. – Edward, te már régebb óta élsz, mint én. Milyen nevekkel találkoztál, vagy mondj valamit. – Csillogó szemekkel vártam a válaszát.
Ekkor Rosalie jött oda hozzánk egy pohár vérrel a kezében. Mintha kicserélték volna a sógornőmet. Olyan sokat segített nekem, bár lehet, hogy nem szívesen tette, de hálás voltam neki, ahogy a többieknek is.
Ezután elaludtam, és talán a legrosszabb rémálmom következett.
Edwarddal összevesztünk, ő pedig elment. Nem akartam, és tudtam, hogy én voltam a hibás. Megint a baba miatt veszekedtünk, én pedig elküldtem. „Ha nem akarod ezt a gyereket, akkor menj el, megszülöm egyedül!” - ordítottam, mire tekintete szomorúvá vált, és én egyszerűen csak kifordultam a szobából, és lementem Alice-hez.
Amikor bementem hozzá, elmondtam neki, mit érzek pontosan. Hogy Edward nem szereti a babát, hogy engem sem szeret, holott tisztában voltam vele, hogy ez nem igaz. Pontosan tudtam, hogy az életét is odaadná értem, ahogy én őérte, és most már a gyermekemért.
Sokáig beszélgettünk barátnőmmel, mikor látomása támadt, és azonnal felvitt az Edwarddal közös szobánkba. Mikor beléptem a helyiségbe, Edward a bőröndjébe pakolászott. Abban a pillanatban éreztem a szavaim súlyosságát. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi.
- Csak jót akarok neked. Ha nem vagyok itt, akkor nem veszekszünk, és nem rontom tovább az állapotod. Én szeretlek, és ha azt akarod, hogy menjek, akkor én elmegyek – mondta, és behúzta a cipzárt a táskán, utána elém állt, és kezét az arcomra tette, homlokon csókolt, majd elment mellettem.
Egészen addig megkövülten álltam a szoba közepén, amíg meg nem hallottam a bejárati ajtó csapódását, én pedig zokogva rogytam le a földre. Fájt az érzés, hogy itt hagyott, és én ezt engedtem. Nem állítottam meg, mikor lehetőségem lett volna rá.
A napok teltek, én pedig ki sem mozdultam a szobából, csak bámultam kifele az ablakon, és a férjemen járt az eszem. Még abba is belegondoltam, hogy talán küld egy válóperes papírt… Azt hiszem, képtelen lettem volna belemenni a válásba.
Jasper volt mindig mellettem, és nyugtatott, aztán olyat mondott, amitől nagyon meglepődtem.
- Esténként hazajön – mondta. – Látni akar téged, és a babát – nézett a hasamra, miközben folytatta – ezért én úgy gondolom, hogy igenis szeret titeket. Hallunk egy s mást lentről, hisz remek a hallásunk – mosolyodott el a végén
- És… miket… mond? – kérdeztem.
- Tudod, inkább olyan, mintha a babával beszélgetne…
- Lehet, hogy hallja a gondolatait? – tettem a hasamra a kezemet.
- Meglehet – mondta, én pedig levetítettem magam előtt a jelenetet, ahogy a két számomra legfontosabb személy ismerkedik egymással.
Újabb sírógörcs kapott el, én pedig nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Egy hideg kéz simogatását éreztem meg a hasamon, és ehhez a kézhez egy angyali hang társult. Tele volt szeretettel, és aggódással.
- Megígéred, hogy nem bántod a mamit? – kérdezte, mire a kicsi csoda piciny kezét apjáéhoz érintette. – Tudom, hogy nem akarsz fájdalmat okozni neki, de ha van rá mód, szólj, vagy jelezz nekünk, hogy már nagyon kicsi a hely… hogy már nagyon közel vagyahhoz - suttogta Edward, mire szemeimet kinyitottam, és mosolyogva, könnyekkel bennük néztem őt. Sosem hallottam még így beszélni a babánkhoz, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy mégis szereti, és akarja, hogy megszülessen.
Már nem tudtam milyen nap van, de hogy fel nem keltem az ágyból, az biztos. Egy nap vagy húsz liter vért is megittam. Na, jó, lehet, hogy nem annyit, de sokat. Egyszerűen jólesett a babának. Ahogy visszaemlékeztem anyu terhességére, nem rémlett, hogy akkora lett volna a pocakja, mint nekem. Lassan a tévét sem láttam. Na, jó, azért ez egy kicsit túlzás volt.
Próbáltam takargatni magam, mert akkora voltam, mint egy ház.
- Édesem, mondd, mit csinálsz? – kérdezte Edward, miközben igyekeztem úgy feküdni, hogy ne látszódjon, mekkora vagyok.
- Én… Hát… Semmit – mosolyogtam, mire mindentudóan nézett rám. – Huh, rendben. Eléggé… nagy lettem mostanság, így takarom, hogy ne látszódjon – pirultam el, mire elkacagta magát. – Ne nevess! – vágtam hozzá az almámat, ami a mellettem levő asztalon volt. Természetesen elkapta a gyümölcsöt, majd visszatette a helyére. – Egyébként hallottam – mondtam mosolyogva.
- Mit? – tudakolta kérdő tekintettel.
- Hogy beszéltél hozzá – simítottam végig a pocakomon. – Nem akartam, hogy tudd, így azt mondtam neked, hogy abban a pillanatban keltem fel. – Nem mondtam el neki az álmom, nem akartam, hogy tudja, milyen őrültségeken jár az eszem.
- Igen, beszélgettem vele, mert… - tette kezét a hasamra -… hallom a gondolatait, és a hangjából ítélve, kislány – nézett rám.
- És ezt miért nem mondtad el? – kérdeztem örömkönnyekkel a szememben.
- Nem tudom.
- Egyébként lehetett rá számítani, hisz az enyémet is hallod – mosolyogtam, mire bólintott. – És miket mondott? – kérdeztem.
- Hogy nagyon szeret téged, és nem akar fájdalmat okozni neked. – Itt egy kis szünetet tartott, és fejét a hasamra döntötte. – Én is szeretlek – mondta. Olyan boldog voltam, mint még soha. Egyik kezemmel a babát, a másikat pedig Edward haját kezdtem simogatni. Úgy örültem neki, hogy elfogadta őt. Örömömet semmi sem tudta lelombozni, és ha tehettem volna talán táncra is perdültem volna. – Azt mondja, hogy van egy meglepetése, de azt nem árulja el, hogy mi. Olyan ügyesen rejti el a gondolatát, mint te – mosolygott, mire zavaromban lehajtottam a fejemet.
Azt hiszem, én vagyok az a szerencsés, akinek a legcsodálatosabb családja van a világon.
* * *
Múltak a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megérezni a fekvés ártalmát. A kislány nevén is sokat gondolkoztunk Edwarddal, de nem tudtunk dűlőre jutni, végül eszembe jutott egy olyan név, ami nekem nagyon tetszett, bár a férjemnek még nem árultam el. Mindig mással foglalkoztam, és valahogy egyre több fájdalmam volt.
Egyszer hallottam, ahogy Carlisle Edwarddal beszél arról, hogy megrepedt a bordám. Úgy gondolták, hogy a baba gyors növekvése miatt. Persze én próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, és Edwardot nyílván lefoglalták a gondolatai, hogy azt hitte, még mindig alszok.
- Most már járhatok a saját lábaimon? – kérdeztem ártatlanul. – Kicsit megmerevedtek, és már kezd zsibbadni. - Már sokszor megpróbálkoztam vele, de folyton lebuktam, azóta inkább nem kísérleteztem vele.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Edward.
- Igen, ha elesnék, majd megfogsz – fogtam meg a kezét. Már csak egy nap, és megszületik - gondoltam. Nagyon izgatott voltam, féltem attól, hogy talán ha meglát a kislányunk, nem fogok tetszeni neki. Vagy, hogy nem fogad el anyukájának. De ostobaságokra gondoltam.
- Rendben – egyezett bele, majd finoman letette a lábaimat a földre, majd kezeit a derekamon nyugtatva segített fel. Egy kicsit kinyújtóztattam a végtagjaimat, és jólesően sóhajtottam fel.
- De jólesik – mosolyogtam. – Te jó ég! Kétszer akkora vagyok, mint hittem. - Ez undorító - gondoltam.
- Ne mondj butaságokat. Nekem így is tetszel – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. Nem tudtam elképzelni, hogy mi tetszhet bennem neki, de nem agyaltam rajta, mert úgyse tudtam volna rájönni. A vér után nyúltam, hogy egy igyak belőle egy kortyot. Már a kezemben volt a pohár, mikor hirtelen erős fájdalmat éreztem…
52. FEJEZET KÉT HÉT MÚLVA SZOMBATON! November 27.
Egy kis ízelítő...
Hirtelen olyan puhának éreztem magamat, mint egy tollpihe, és csak azt vettem észre, hogy a padló egyre közelebb van hozzám.
Nem tudom, ki kapott utánam, de csak egy dologra koncentráltam; a fájdalomra.
- Jenny? – kérdezte Edward. A hangját bármikor, bárhol, és bármilyen körülmények között felismertem volna.
Egyszeriben elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és hallottam a magam vérfagyasztó, haldokló sikolyomat. Aztán, mintha elvágták volna; sötétségbe burkolóztam, miközben a hangok mind elmosódtak körülöttem…
51. fejezet – Esküvő és nászút (III. rész)
2010. okt. 16. 12:56 - írta gicus15Címkék: 51, cullen, edward, és, esküvő, fejezet, halál, jenny, nászút, pattinson, robert, smith, szerelm, vagy
Sziasztok! Meghoztam a következő részt. :) Köszönöm az előző részhez a kommentárt Krisztinek. :) Nos, van egy bejelentésem. Mégis lesz 4. része ennek a fejezetnek. Az 52. fejezet az már másról fog szólni, azért. :)
Nos, azt hiszem, most nem fogom elfelejteni kitenni a 18-as karikát. Csak szülői vagy nagykorú felügyelete mellett olvasható... :P Na, jó, csak vicc volt.
A részhez egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Csak jó olvasást kívánok hozzá, és remélem, írtok pár kommentárt. :)
puszi
- Houston? – kérdeztem meglepetten, amikor elértük a kaput Seattle-ben.
- Csak egyszer állunk meg út közben - biztosított Edward vigyorogva.
Amikor felébresztett, fáradtan nyitottam ki a szememet. Észre sem vettem, hogy elaludtam, mert az álmomban is velem volt. Kicsit fel kellett ráznom magam, így ittam pár korty vizet, és megráztam a fejem, hogy felébredjek. Talán lefárasztott az esküvő, és az út. Edward a derekamat átkarolva segített át a terminálokon, miközben azért imádkoztam, hogy el ne essek. Picit kómás voltam, de igyekeztem magam észhez téríteni.
Megálltunk a nemzetközi pénztárablaknál, hogy bejelentsük magunkat a következő repülőutunkra, ami még engem is meglepett. Emlékeztem még erre a városnévre régebbről. Akkor volt szó róla, amikor Edward bezárt a szobámba. Előtte beszéltünk róla, vagyis hát én kérdeztem őt.
- Rio de Janeiro – jelentettem ki, és akaratlanul is visszaemlékeztem arra a beszélgetésre. Kicsit összevesztünk, de ki is békültünk szerencsére. Mihez kezdenék nélküle?
- Igen – bólintott, én pedig elmosolyodtam, bár belül izgatott voltam, és nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Folyton a nászéjszaka lebegett a szemem előtt, és ha csak a férjemre gondoltam… felszínre tört a leánybúcsú estéjén elnyomott vágy.
A repülés Dél-Amerikába kényelmes volt az első osztályú üléseken, és természetesen Edward karjaiban, amik között mindig úgy éreztem, biztonságban vagyok. Nem tudtam volna neki jobban kifejezni az iránta érzett szerelmemet, de igyekeztem. Ő a mindenem, és mindig az is marad. Számtalanszor bizonyította be, hogy szeret, de én…? Én nem tudtam megmutatni, mennyit is jelent számomra.
Kipihenten, és mosolyogva sétáltam Edward mellett a reptérre menet, s nem győztem betelni a férjem látványával. Ő annyi mindenben más volt, mint én, de talán ez a másság vonzott benne annyira. Mint a mágnes két pólusa.
Minden nő utánanézett, de tudtam, hogy azok a nőcskék nem hozzák lázba. Megfogta a kezemet, majd lágy csókot lehelt rá, amibe a testem összes porcikája beleremegett. Nagy volt a késztetés, hogy itt mindenki előtt leteperjem, de vártam. Várnom kellett. Lenéztem a lábamra, és észrevettem, hogy mind a ketten egyszerre lépünk. Régebben is mindig így mentünk. Folyton tartotta velem lépést, habár tudtam, menne ő gyorsabban is, csak nem akar.
Azt hittem, hogy megyünk tovább, de helyette áttaxiztunk Rió sötét, nyüzsgő és élettel teli utcáin. Az emberek még ilyenkor is „pörögnek”.
Persze, hogy nem értettem semmit Edward portugál utasításaiból, amiket a sofőrnek adott. Neki könnyű volt a nyelvtanulás, hisz egyszer elolvassa, és tudja is. Jó a memóriája, nekem annál kevésbé.
Úgy tűnt, hogy az óceán felé tartunk. Nem kérdeztem semmit. Úgy gondoltam, hogy a part közelében van egy szálloda, és odamegyünk.
Mikor megálltunk a kikötőnél, Edward a hosszú sor felé vette az irányt, ahol fehér jachtok horgonyoztak az éjfekete vízben. A hajó, aminél megállt, kisebb volt, mint a többi, bár így is fényűzőbb, és aranyosabb volt a többinél. Olyan… edwardos. Könnyű hajó, gyorsabb – gondoltam. A nehéz csomagok ellenére, amiket cipelt, könnyen felugrott, ledobta őket a fedélzeten, és megfordult, hogy felsegítsen engem a rá.
Csendben voltam, amíg elindította a hajót. Ahogy néztem őt a kormánynál, eszembe jutott az az egy hét, amit együtt töltöttünk a halála előtt. A napfény, amikor megcsillogtatta a bőrét, és amit csak én láttam, senki más.
Hátrapillantottam, és néztem, ahogy elhalványulnak mögöttünk Rió fényei, míg végül eltűnnek.
Kelet felé haladtunk a nyílt óceánban. Sosem voltam jó földrajzból, így nem nagyon törődtem vele, hogy merre is megyünk. Bíztam Edwardban, és tudtam, hogy nem téved el, hisz este is úgy lát, mint…
-… a macska – fejeztem be a gondolamenetemet hangosan, mire szerelmem kérdőn tekintett rám. – Azon elmélkedtem, hogy ti vámpírok, éjjel is ugyanúgy láttok, mint nappal, csak épp nem világít a szemetek. Ezért mondtam, hogy macska. – Felálltam az ülésről, és mellé sétáltam, miközben arra ügyeltem, nehogy elessek. Edward már megint száguldott, és nagyon élvezte. Arcán ott volt az ismerős, vidám mosoly, amit mindenféle sebesség kiváltott nála. Mellette megszoktam, és én is élveztem, mint mindent, amit Vele csinálok. – Az én oroszlánom – mosolyogtam, miközben átöleltem a derekát. Ő csak féloldalasan elmosolyodott, én pedig azt terveztem, hogy leállítom, és leteperem. Persze elvetettem az ötletet, hisz egyszer oda kellett érni… Azt nem tudtam, hogy pontosan hová, de… oda.
Megint eszembe jutott a hajókázásunk, és hogy a hajón laktunk. Nem mintha zavart volna, épp ellenkezőleg. Nagyon jól éreztem magam, hisz Edwarddal lehettem, és egy teljes hetet tölthettünk együtt.
Nem akartam kérdezősködni, bár már nagyon kíváncsi voltam. Úgyis tudtam, hogy nem árulja el nekem. Felnéztem rá, majd mellé álltam.
- Jenny, odanézz! – mutatott egyenesen előre, én pedig próbáltam kivenni valamit a sötétségből. Előrébb mentem, közben kapaszkodtam, aztán megpillantottam valamit előttünk. A hold fénye segített nekem kivenni egy alacsony, fekete alakot a távolban.
Ahogy egyre közelebb értünk, és élesedett a látásom, felfedeztem a fákat, amiknek lombkoronájába belekapott a szél. Egy sziget emelkedett ki a vízből, és a part halványan tündökölt a holdfényben.
- Hol vagyunk? – kérdeztem elámulva, majd hátranéztem Edwardra, aki mosolyogva figyelt engem.
- Ez az Esme-sziget – felelte, én pedig leültem az ülésre, és bámultam a kis szigetet. A hajó lassulni kezdett, majd megállt, Edward pedig leállította a motort. Csak a hullámok, és a szél hangját lehetett hallani. Azt hittem, hogy hideg lesz, de ehelyett meleg levegő fújdogált a parton. Hátranéztem Edwardra, aki a csomagokkal a kezében indult el felém, majd megállt mellettem. Segíteni akartam neki, de nem hagyta, mondván, elbírja. Persze, hisz ő egy erős vámpír.
- Esme-sziget? – néztem rá, ő pedig bólintott.
- Carlisle és Esme nászajándéka. Vagy akkor úgy mondom, hogy anya kölcsönadta nekünk. Még Carlisle-tól kapta régebben – mosolygott, én pedig követtem a példáját. Kicsit meglepett a dolog, mert miért venne szigetet ajándékba? Persze szereti Esmét. Ekkor pedig leesett. Nekik is ilyen kikapcsolódás miatt van. Lábujjhegyre álltam, és lágyan megcsókoltam, majd nyaka köré fontam a karomat. Belemosolygott a csókunkba, én pedig újra rátapasztottam ajkaimat az övéire. – Még bírd ki egy kicsit – mondta tartózkodóan, de tudtam, hogy ő is ugyanúgy akarja, mint én.
- Sejtelmem sincs, meddig tudom még visszafogni magam – leheltem, és éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik. Csak mosolygott, majd ismét felkapta a kezébe a bőröndöket – amiket, mikor megcsókoltam elejtett -, majd engem is a karjaiba vett. Először megijedtem, majd elmosolyodtam. – Tegyél le, ne cipelj engem is – adtam egy puszit az arcára, de ő nem tágított, határozott léptekkel haladt egy fénylő kis pontocska felé, és ahogy közelebb értünk, kirajzolódott a sötétben egy házikó.
Letette a bejárat előtt a bőröndöket, és kinyitotta az ajtót – meglepett, hogy nyitva voltak -, majd átlépett - a karjaiban velem - a küszöbön, miközben egymás szemébe néztünk, aztán megcsókolt. Homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig megsimogattam az arcát, majd ránéztem. Átvitt a házon, én pedig elámultam, hisz úgy tűnt, nagyobb a ház, mint a Cullen villa. Hirtelen megállt, és felkapcsolta a villanyt. A szoba hatalmas volt és fehér a szemben levő fal pedig üvegből állt, akár a forksi házukban. A szoba közepén egy hatalmas, fehér ágy állt, ami körül szúnyogháló csüngött.
- Elmegyek a bőröndökért, mindjárt jövök – mondta miután a lábaimra állított, majd egy puszit adott a homlokomra. Beljebb léptem a helyiségbe, és az ablakhoz sétáltam. Láttam, ahogy a hold fénye megcsillogtatja a tenger felszínét, és akkor egy régi emlék tört elő. A vízesés, ahol Edwarddal voltunk. Olyan jó lenne majd megint elmenni oda, régen jártunk már ott, és hiányzott. Ott mindig nyugodt, és békés volt minden. Csak a madarak csicsergését, a szél lágy dallamát, és a víz csobogását lehetett hallani. Behunytam a szemem, és visszaemlékeztem ezekre a dolgokra.
A szobában nagyon meleg és füllett volt a kinti levegőhöz képest. Kezdett melegem lenni, és úgy éreztem, hogy úszok az izzadságban, pedig nem így volt. Nem hallottam, mikor tért vissza Edward. Hirtelen végigsimított hideg kezével a nyakamon, majd belecsókolt a kulcscsontomba, aztán hűvös ajkait végighúzta az arcom vonalán. Jólesett ez a hideg érintés.
- Kicsit meleg van – szólaltunk meg egyszerre, mire elmosolyodtam, és felé fordultam. Nem egyszer fordult már elő, hogy ugyanarra gondoltunk, és hangoztattuk is.
- Igyekszem tökéletessé tenni ezt az éjszakát - szólt lágyan.
- Már az.
- Tudod, arra gondoltam, hogy bepótolhatnánk azt a kis fürdést, vagy úszást, amit még aznap ígértem neked a vízesésnél. – Tudtam, hogy mire gondol, én pedig mosolyogva egyeztem bele. – A víz meleg lesz – simogatta meg az arcomat, én pedig aranyszínű szemeit bámultam. – Hosszú volt az út, bizonyára jót tenne egy kis lazítás.
- Igen, jót tenne – léptem hozzá közelebb, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és lágy csókot adott rájuk. Elnyújtottuk ezt a pillanatot, de csak egy kicsit. Féltem, hogy elmarad a mi kis úszásunk. – Azt… Azt hiszem én… én most…
- Ne tartson sokáig, Mrs. Cullen. – Furcsa volt az új nevemet hallani, de jó érzéssel töltött el, hogy most már tényleg hozzátartozom immár nemcsak, mint emberként, hanem papíron is. Igaz, az semmit sem ér, hisz az csak egy papír, amit el lehet égetni, vagy széttépni, és egy idő után elkopik. A szerelem nem ilyen, az örökre új marad, és fiatal. – A vízben várlak – kuncogott, mert elpirultam, mikor arra gondoltam, hogy újra láthatom tökéletes testét, és érezhetem magam körül a karjait, amik közé örömmel bújok.
Elsétált mellettem az erkélyajtóhoz, ami a parti homokra nyílt. Közben kibújt az ingéből, és a padlóra ejtette, majd kilépett a holdsütötte éjszakába. Beharaptam az alsó ajkamat, aztán nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Úgy éreztem, mintha most készültem volna életem legelső együttlétére. És így volt. Mint férjes asszony, szűz voltam, de mint lány, már nem. A bőröndömhöz léptem, és kutakodni kezdtem valami kényelmes után, de mindenhol csipkék voltak. Alice - gondoltam, hisz csak az ő műve lehetett. De már gondolni kezdtem, hogyan foghatnék ki rajta. Aztán hirtelen megtaláltam a fürdőruhámat, ami… megint túl sokat mutatott belőlem. Színben olyan volt, mint az enyém, de fazonra már nem.
Bementem a fürdőbe, ahol kinéztem az ablakon. A szememmel Edwardot kerestem, de sehol sem találtam, aztán megpillantottam a ruháit, amik a pálmafákon lengedeztek. Elképzeltem őt megint, és éreztem, hogy az arcom újra lángba borul. Megráztam a fejem, majd levetkőztem, és beálltam a zuhanykabinba.
Megmostam a hajamat, alaposan megfürödtem, na és persze leborotváltam a lábamat. Tényleg jól esett a fürdés, mert kicsit egyedül lehettem a gondolataimmal, és a langyos víz lehűtötte felhevült bőrömet. Mikor kiléptem a kabin előtt levő szőnyegre, újra megnéztem a fürdőruhát, amit Alice-től kaptam. Megcsóváltam a fejem, majd a tükör elé léptem, miközben magam köré csavartam egy fehér törülközőt. Jól megnéztem a tükörben levő lány arcát. A szemei ragyogtak a boldogságtól, arcán halvány pír játszott, és ajkai olyan pirosak voltak, mint a rózsa.
Mosolyogva vettem tudomásul, hogy a tükörben lévő lány, én vagyok. A fürdőruhám felé pillantottam, majd kis hezitálás után felvettem a – nem is keveset mutató – ruhát. Féltem az estétől. Nem attól, hogy Edward bánthat, mert tudom, hogy nem teszi, de még ennyire sosem izgultam, mint abban a pillanatban. Amikor először megtettük, csakúgy jött, nem terveztük meg. Most pedig mindent eldöntöttünk, vagyis… csak ő. Mindegy.
Magam köré csavartam a törülközőm, majd kimentem a szobából, aztán a házból is, hogy Edward után menjek.
A hold fénye megvilágította a homokos partot, amit így fehérré varázsolt. Lassan lépkedtem a puha talajban, miközben újdonsült férjemet kerestem a vízben. Nem tartott sokáig. Derékig ellepve állt a vízben, háttal nekem, és az ezüstösen ragyogó holdat bámulta. A holdfény még fehérebbé tette a bőrét, mint a homokot, és a haja olyan fekete lett tőle, mint az óceán. Teljesen beleillett a környezetbe, és ha nem várt volna rám már egy ideje, akkor biztos elnéztem volna hosszú perceken keresztül. Mozdulatlan volt, keze a vízfelszínen pihent, és csak a hullámok mozogtak körülötte.
Szemem végigsiklott a háta vonalán, a vállain, a karjain, a nyakán, a hibátlan alakján… Levettem magamról a törülközőt, és Edward ruhái mellé tettem, majd elindultam felé. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, hogy ott vagyok, de nem fordult meg. Éreztem, ahogy a víz a lábamhoz ért, és igaza volt. Tényleg meleg volt. Kitűnő egy remek úszáshoz. Odasétáltam hozzá, majd megfogtam a vízen fekvő kezét. Nem kellett semmit mondanom, hisz tudta, mit akarok, míg így is, hogy nem olvasott a gondolataimban.
- Nem – mondta, miközben lassan megfordult, én pedig tekintetemet ráemeltem. Aranyszín szemei most ezüstnek tűntek jégszínű arcán, én pedig megbabonázva néztem őt. – Te vagy gyönyörű. - Lehajtottam a fejem, ő pedig összekulcsolta kezeinket a víz alatt. Közelebb lépett hozzám, miközben egyenesen a szemeimbe nézett. Mivel nem tett semmit, így én cselekedtem. Elengedtem a kezét, és átöleltem, majd megcsókoltam. Olyan jó volt vele lenni. Csak mi, és senki más. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a szigeten, így nem kellett semmitől sem tartanunk. Átkarolta a derekamat, és mikor langyos bőre az enyémhez ért, elhúzódtam tőle, hogy még egyszer belenézzek az ezüst szemekbe. Mosolyogva nézett engem, miközben hátulról beletúrt a hajamba.
Hirtelen elengedtem, ami kicsit nehezemre esett, majd elhátráltam tőle, és lebuktam a víz alá, de csak egy másodperc erejéig, mert utána rögtön feljöttem a felszínre. Kinyitottam a szemem, de sehol sem láttam Edwardot. Tudtam, hogy csak játszik, és hamarosan felbukkan majd…
… de már vagy tíz perce vártam rá, mikor kezdtem aggódni érte. Elkapott a pánik, és ijedten kezdtem keresni Edwardot a vízben.
- Edward! – szólítottam, de nem jött válasz. A part felé fordítottam a fejemet, de ott sem volt. – Edward! – szóltam megint, de ismét csak az óceán morajlását hallottam. Mégis hova tűnhetett? Csak nem elkapta egy cápa? - tettem fel a kérdést magamban, és reménykedtem, hogy tévedek. Nehéz volt megkeresnem őt a vízben, hisz sötét volt, az én szemeim pedig nem voltak jók. Nem világítottak, mint a macskának.
Ekkor elkapta valami a lábamat, én pedig felsikítottam. Próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam. Az a valami lehúzott a vízbe, én pedig az utolsó pillanatban vettem egy nagy levegőt. Azonnal becsuktam a szemem, és próbáltam elúszni, de nem hagyta. Átkarolta a derekamat, majd maga felé fordított, aztán megcsókolt. Először még el akartam lökni magamtól, de felismertem a csókot, és épp ellenkezőleg cselekedtem. Átkaroltam, és visszacsókoltam, miközben beletúrtam a selymes hajba.
Hirtelen újra a felszínen találtam magam, és mikor kinyitottam a szemem, Edward mosolygós arcával találtam szembe magam. A nyakába fúrtam az arcomat, karomat pedig a dereka köré fontam, és ő is ugyanezt tette.
- Megijesztettél – néztem rá, és néhány vizes tincsével játszani kezdtem.
- Ne haragudj! – kért bocsánatot.
- Nem haragszom – mosolyodtam el, majd megcsókoltam, ő pedig még jobban magához vont. Gyönyörű aranybarna szemeivel - amik most ezüstösen ragyogtak -, mélyen a szemeimbe nézett, én pedig elvesztem bennük. Lehajolt ajkaimhoz, én meg csak álltam, és próbáltam valami életjelet adni. Annyira elbambultam, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor Edward finoman az ölébe vett, és lassan kisétált velem a partra.
Hol tökéletes arcát bámultam, hol a nyakát, vagy ajkait csókoltam. Magamba szívtam édes illatát, ami az óceánéval keveredett.
Lefektetett a puha homokra, én pedig magammal húztam őt. Fáznom kellett volna, mégse rázott a hideg. Ahogy belegondoltam, az úszás még váratott magára, de tudtam, hogy be fogjuk pótolni. Átkaroltam Edward nyakát, és közelebb vontam magamhoz. Éreztem hűvös bőrét az enyémen, és az jutott az eszembe, hogy mennyire különbözünk, mégis annyira hasonlítunk egymásra.
Lassan megcsókolt, a pulzusom pedig már az egekben volt. Mindent annyira óvatosan csinált, hogy még magam is meglepődtem. Persze mindig is így bánt velem, de most igyekezett még emlékezetesebbé tenni a dolgot. Természetesen nekem minden egyes alkalom az volt. Átkarolta a derekamat, miközben ajkaival lejjebb haladt a nyakamhoz, én pedig megremegtem az érintése nyomán. Az összes pozitív érzelem, ami csak létezik, egyszerre tört fel bennem, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy ez már túl sok. Szaporán vettem a levegőt, és görcsösen kapaszkodtam Edward vállába. Újra és újra megcsókoltam, miközben lassan lehúzta rólam a bikini felsőmet. Kezemet a mellkasára tettem, majd felnéztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat, és ajkait ismét az enyémeknek nyomta.
Mindenét akartam, és nem számított semmi abban a pillanatban. Csak mi voltunk, senki más.
A hold, fényesen ragyogott az égen, mi pedig egymás nevét kiáltva értük el a gyönyör kapuját. A gyönyörűség, mint villám csapott belém, és magamon kívül vonaglottam Edward alatt, miközben ő is ugyanabba az extázisba került, mint én. Magamhoz szorítottam, körmeimet pedig a vállába mélyeztettem. Dereka köré fontam a lábaimat, ezzel még jobban fokozva az élvezetet. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, miközben hűs kezeivel bejárta testem minden egyes szegletét, miközben ajkaival az enyémeket becézgette.
Az öröm, mintha meg százszorosodott volna. Talán ez az egyedüllét kellett volna nekünk, hogy szerelmünk tényleg, úgy igazából beteljesüljön. Nem kellett attól tartanunk, hogy megzavarnak minket, vagy ránk nyitnak. Teljesen egyedül voltunk.
* * *
Másnap reggel - vagy talán délután is lehetett - a nap sugaraira keltem Edward mellkasán, és a szobánkban. Nem nagyon emlékeztem rá, hogy mikor alhattam el, mert kicsit ködös volt az előző éjszaka. Arra emlékeztem, hogy visszajöttünk a házba, aztán újra egymáséi lettünk, de a részletek olyan homályosak voltak. Bizonyára elájulhattam.
Ujjait végighúzta gerincem vonalán, én pedig elmosolyodtam. Nem volt kedvem kinyitni a szemem. Olyan tökéletes volt minden. Hallgattam a légzésünket, a szívem dobogását, és a kinti hullámokat. A fehér ágy körül levő hálók enyhítették a nap ragyogását, és lehet, hogy melegemnek kellett volna lennie, de nem volt. Kellemesnek éreztem. Edward hideg teste is segített, hisz, mikor már kezdett melegem lenni, lehűtött. Átöleltem a derekát, és fejemet a nyakába fúrtam, majd megpusziltam a füle mögött. Átölelt, és egy csókot adott a vállamra, én pedig végre ránéztem.
Aranyszínű szemei ragyogtak a boldogságtól, bőre pedig, amikor rásütött a nap, megcsillant. Mosolyogva néztem azt a férfit, aki megdobogtatja a szívemet. Tudtam, hogy ő az, akire mindig is vágytam, és vártam. Tulajdonképpen hálás voltam azért, hogy Forksba költöztünk, és hogy ő vámpír. Máskülönben sosem találkoztunk volna. Milyen irracionális gondolat volt az, hogy mi valaha összejöhetünk. Erre tessék; itt a bizonyíték. A karjai közt feküdtem, és a felesége voltam.
- Jó reggelt, Mrs. Cullen – köszöntött, mire elmosolyodtam.
- Önnek is, Mr. Cullen – kuncogtam, és egy puszit adtam ajkaira. – Az éjjel – kezdtem – nem úsztunk – pirultam el a végére.
- Valóban nem, de majd bepótoljuk – vigyorgott, én pedig átöleltem. Felült az ágyban, engem is magával húzva, én pedig ránéztem. Lábaimat két oldalán helyeztem el, és bámultam őt a napsütésben. Kezemet végighúztam mellkasán. Az érintésem hatására megremegett, én pedig beharaptam az alsó ajkamat.
- Mennyi az idő? – kérdeztem hirtelen, mire felvonta az egyik szemöldökét. Uram isten! - gondoltam, miközben tökéletes arcát néztem. Elvigyorodott, én pedig tudtam, hogy megint olvas a gondolataimban. – Na, de, uram. Ezt nem illik – játszottam, és Edward vette a lapot.
- Hölgyem, az alku az alku. Azt ígértem, hogy egy napig nem olvasok kegyed gondolaiban, és a huszonnégy óra már letelt. – Csípőre tettem a kezem, és felháborodást színlelve néztem rá.
- Ön elfelejti, hogy megkértem többször is, hagyjon magamra a fejemben.
- Talán titkolnivalója van? – kérdezte Edward huncut mosollyal az arcán.
- Ami azt illeti… igen – feleltem, mire kíváncsian tekintett rám. – Férjes asszony vagyok, és azt hiszem, megcsaltam önnel a férjemet.
- Nem is mondta, kegyed, hogy házas.
- Mert titok volt – mondtam, és szemeim ajkaira vándoroltak. – De talán, a maga kedvéért elválhatok. – Ezzel véget is ért a játék, mert Edward a hátamra döntött, és csókolt. Mosolyogva karoltam át a nyakát, ő pedig átölelte a derekamat.
- Már alig bírom kivárni – búgta a fülembe, én pedig felnevettem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta, és lágyan megcsókolt, miközben kezei végigsiklottak a testemen. A válaszom egy halk sóhaj volt, ő pedig magunkra húzta a takarót, és teljesen magához vonva szeretett…
Edward mellkasán feküdtem, és bár magam sem tudtam, mi volt ilyen nevetséges, de nevettem. Aztán rájöttem.
- Mi ilyen mulatságos? – kérdezte, miközben egy puszit adott a homlokomra.
- Boldog vagyok. – Csak ennyit feleltem. Pontosan tudtam, mennyire örülök, hogy végre velem van. Nem fenyegetett minket semmi, ami elválaszthatott minket. Na, jó, talán a halál, de az még olyan messze volt. – Tudod mit? – Rám nézett. – Menjünk úszni, vagy ha te nem akarsz, akkor megyek egyedül – mosolyogtam, miközben felültem az ágyban, és magam elé tartottam a takarót.
- Benne vagyok – bólintott mosolyogva. Ekkor megkordult a gyomrom. – De talán enned kéne valamit.
- Miért, mennyi az idő?
- Három óra – felelte, és felült mellém, majd megcsókolt. – Öltözz fel, addig csinálok valami ennivalót – mondta, majd felállt az ágyról, és magára kapott egy pólót, és egy alsónadrágot. Behunytam a szemem, és mélyet lélegeztem, mikor elhagyta a szobát, mert attól tartottam, hogy letámadom. Senkinek sincs ennyire tökéletes férje, mint nekem - gondoltam, és kiszálltam az ágyból.
A bőröndöm mellé sétáltam, és kutakodni kezdtem valami kényelmes kis cuccért, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon akad olyan ruhadarab, amiből nincs kint a testem kilencven százaléka. Gondoltam egyet, és odamentem Edward poggyászához. Belenyúltam, és csakhamar találtam egy világoskék inget, ami mellesleg az egyik kedvencem volt. Elindultam a fürdőbe, és megmosakodtam, majd felvettem Edward ingét, aztán begombolkoztam, és elindultam arra, amerre a konyhát sejtettem.
Sorra nyitottam ki a szobákat, de valahogy nem találtam meg. Nagy levegőt vettem, majd rendes hangnemben szólaltam meg.
- Edward – hívtam, mire egy másodperc múlva megjelent előttem. Vigyorogva végigmért, majd átkarolta a derekamat, és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd átöleltem, és kicsit elhúzódtam tőle. – Ez nagyon tetszett, de igazából eltévedtem – pirultam el. – Nem találom a konyhát – ismertem be, mire csak kuncogott egyet, és a kezemet megfogva vezetett a konyhába.
Képtelen voltam betelni a látvánnyal. Edward a konyhában. De nemcsak úgy simán, hanem egy szál pólóban, és alsónadrágban. Mondjuk, bármiben tehette volna ugyanezt, én mindenképp vonzónak találtam volna. Hátradőltem a székben, és élveztem a látványt. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
- Edward, hol van a vér, amit Alice-szel bepakoltattam? – kérdeztem ijedten, miközben felpattantam az ülőhelyemről. Először érdeklődve meredt rám, majd elmosolyodott.
- A hűtőládát betettem ide a sarokba. Miért? Egyáltalán, miért is kellett ezt elhoznunk magunkkal? – kérdezte, én pedig visszaültem a helyemre. Csoda volt, hogy át tudtuk csempészni a reptéren.
- Neked. Amit még megígértem, de sajnos nem tudom megtenni… Amúgy hány fokosan szereted? – tudakoltam, mire felvonta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy őszintén meglepte a kérdésem.
- Miért kérdezed? Igazán nem tudom, hogy jutnak ilyenek az eszedbe.
- Talán gond, hogy többet szeretnék rólad tudni? – tettem fel egy újabb kérdést. – De, rendben, nem kell elmondanod, ha nem akarod – mondtam, és az asztalra tettem a kezem. Néha olyan undok tudott lenni, de még így szerettem.
- Most megbántottalak – jelentette ki, de én nem néztem rá.
- Nem, nem bántottál meg, csupán az zavar, hogy még ezt sem tudom. Te mindent tudsz rólam, de én alig ismerlek. Persze ismerem pár szokásodat meg ezt-azt, de mást nem. Mint például ezt sem. – Kihúzta a mellettem levő széket, és leült rá. Szégyelltem magam. Olyan ostobán viselkedtem. Máris veszekedni akarok vele? Nem. Épp bocsánatot akartam kérni, és szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött.
- Harminchét-harmincnyolc fokosan, de hamar kihűl – felelte, én pedig lassan ránéztem.
- Azért, hogy nekem jobb legyen, nem kellett volna elmondanod – suttogtam. – Edward – pattantam fel ismét a székről, és a konyhapultnak nekidőlve fordultam felé. – Nem fogok veled veszekedni. Már több, mint huszonnégy órája a feleséged vagyok, én pedig nem fogom pokollá tenni az életedet azzal, hogy folyton veszekszek veled. Ez volt az egyik probléma, ami miatt megtörtént az, aminek nem kellett volna. – Nagy levegőt vettem, majd folytattam. – Igen, igazad van. Semmi közöm ahhoz, hogy mit csinálsz a vérrel, mert ez vámpírdolog. Bár elismerem, hogy kíváncsi vagyok, és ezt te is tudod. Rendben, nem kell mindenbe beleütnöm az orrom, ez igaz. De engem az nagyon zavar, hogy olyan keveset tudok rólad. – Már majdnem megszólalt, de én felemeltem a kezemet, hogy még nem fejeztem be. – Igen, meséltél már magadról, és hogy mégis, hogy lettél vámpír. Emlékszem minden egyes szóra, amit mondtál nekem. De, hogy mégis mit csinálsz… az nagyon érdekel. Többet szeretnék tudni a fajtátokról. – Visszamentem az asztalhoz, és leültem a székemre, majd felé fordultam. – Belecsöppentem a világodba, Edward, és nem tudtam kiúszni belőle, mert olyan, mint a tenger. Érdekes, gyönyörű, mégis veszéllyel teli. Te úgy véled, hogy csak szörnyetegek vagytok a világban, pedig ti is okkal vagytok a földön. A szépségetek egy fegyver, amivel csapdába csalhatjátok a gyanútlan áldozatokat. Én beleestem a világ legtökéletesebb csapdájába. Fogságba ejtett, én pedig eleinte küzdöttem ellene, aztán feladtam, mert rájöttem, bármit is teszek, a fájdalom, amit a szabadulás után éreznék, ezerszer rosszabb. – Nem rövid monológom után csak néztük egymást, és elgondolkodtunk. Semelyikünk sem szeretné, ha a házasságunk csupa veszekedésből állna. Elmondtam neki az érzéseimet, hisz tudnia kellett mit érzek. Nem akartam elveszíteni Edwardot, és bármit megtettem volna annak érdekében, hogy mellettem maradjon. Hogy szeressen, hogy ne hagyjon el, mert azt nem bírnám elviselni.
Már sokadjára álltam fel a székről, de nem érdekelt. Közelebb mentem hozzá, és átkaroltam a nyakát, fejemet pedig az övére hajtottam. Viszonozta az ölelésemet, és karjaival erősen fogott.
- Ne haragudj rám! – kértem bocsánatot. – Olyan ostoba tudok lenni. Mindenből elefántot csinálok. – Felnézett rám aranybarna szemeivel, majd lágyan elmosolyodott.
- Nem tudok rád haragudni. – Megsimogattam az arcát, majd lehajoltam ajkaihoz, és megcsókoltam.
- Istenem, de szeretlek – suttogtam, mikor elhúzódtunk egymástól.
- Én is téged. – Nem kellett kimondania, hisz annyiszor bizonyította már nekem. Úgy éreztem, hogy napról napra jobban beleszeretek. Mindig tud valami meglepetéssel szolgálni, amitől csak ámulok, de van, hogy egyszerűen csak gyönyörködöm benne.
Megfogtam az egyik derekamon pihenő kezét, és összekulcsoltam ujjainkat, majd felhúztam a székről. Lassú léptekkel indultam el a szobánkba. Szerencsémre nem tévedtem el újra a házban.
Amikor beléptünk a helyiségbe, bezártam az ajtót magunk mögött, majd Edwardot az ágyhoz húztam, és leültettem rá. Kíváncsian nézett rám, én pedig elhelyezkedtem az ölében. Ujjaimat végighúztam ajkain, majd gyönyörű szemeibe néztem. Homlokomat az övének támasztottam, és behunytam a szemem, miközben megsimogattam az arcát, másik kezemmel pedig átkaroltam a nyakát. Magához ölelt, majd megéreztem hideg ajkait az enyémeken. Óvatosan csókolt, én pedig minden egyes csóknál szorosabban öleltem őt, miközben beletúrtam a hajába.
Kezemmel lejjebb haladtam, és megfogtam a pólója alját, majd lassan felfele kezdtem húzni, mígnem a földön landolt a ruhadarab. Egy kis időre elhúzódtam tőle, és megcsodáltam őt. Kezemet lassan végighúztam a nyakán, mellkasán, és kockás hasán, majd vissza. Az érintésemre megremegett, s behunyta a szemeit. Újra ajkaira tapadtam, és ezzel egy időben hanyatt fektettem az ágyon.
Csak csókoltam, majd kis idő múlva nyakát és mellkasát kezdtem kényeztetni, miközben magamba szívtam mámorító illatát. Hangos sóhaj hagyta el szerelmem ajkát, mire elmosolyodtam, de nem hagytam abba…
Egyszer csak a hátamon találtam magam, és úgy tűnt, hogy most rajta volt a sor. Megszabadított ideiglenes ruhámtól, és megállás nélkül csókolni kezdett. Tökéletes ajkaival bejárta testem minden egyes szegletét, én pedig élvezetemnek hangot is adtam. Az érintése nyomán úgy éreztem, hogy lángra lobbant a bőröm, és azt hittem elégek a karjai közt.
Amennyire csak tudtam, magamhoz öleltem, és ott csókoltam, ahol értem. Edward a nyakamhoz hajolt, majd óvatosan megharapott, mire halkan felnyögtem, és beletúrtam a bronzbarna tincsekbe. Újra megcsókoltuk egymást, én pedig már szinte lángoltam. Akartam őt, de csak húzta az idegeimet, én azonban már magamon kívül voltam. Minden egyes célt talált érintésétől vonaglottam alatta. Felé kerekedtem, majd ráültem, mire mindkettőnkből örömsóhaj tört fel. Lassan mozogni kezdtem rajta, a szívverésem a kétszeresére nőtt, és szaporán vettem a levegőt, ahogy egyre gyorsítottunk a tempón. Lehajoltam hozzá, és hosszan megcsókoltam, miközben folyamatosan mozgattam a csípőmet. Beletúrt a hajamba, s velem együtt felült; így majdnem egy magasságban voltunk.
Éreztem, hogy közel járok az örömhöz. Még jobban diktáltuk a tempót, és mikor elértük a gyönyörűséget halk sikoly tört fel belőlem, míg Edward száját állatias morgás hagyta el. Ez még inkább felkorbácsolta a vágyaimat. Megcsókoltam ajkait, és szorosan magamhoz öleltem, ő pedig derekam köré fonta karjait.
A testem megremegett, majd megfeszült, és kielégülten dőltem neki Edwardnak, aki egy szempillantás alatt feljebb csúszott az ágyon, és mindkettőnket betakart. Fejemet a nyakába fúrtam, és mosolyogva bújtam a férjemhez, aki a hátamat simogatva, s lágy dallamot dúdolva repített az álmok földjére…
49. fejezet - Éjjelek (I. rész)
2010. aug. 10. 22:43 - írta gicus15
Sziasztok! (FONTOS)
Igen, jól látjátok. Rész. :D Sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet, és kövezzetek meg, mert megérdemlem. :(
Egy szemét dög vagyok, amiért már egy hónapja nem hoztam frisst, de egyszerűen nem ment. Persze mással is foglalkoztam, nem tagadom, de mindig meg volt nyitva a fejezet, ezt bizton állíthatom.
Köszönöm, hogy ennyit vártatok. ♥
Istenem, ha eddig nem utáltatok, akkor most fogtok.
Nem hozom addig a kövit, amíg nem közelíti meg a rendszeres olvasóim felét. Igen, szidhattok, megengedem, de megírtam a következő részt, és ha összegyűlik legalább 10 kommentárt, felrakom. A következő fejezet hosszabb lett, és most neki is látok az 50. fejezetnek.
Tudom, hogy szemétség, és kitűzöm a komi határt, az meg pláne, hogy a késés ellenére még van pofám ilyet kérni. De vastag bőr van rajta... Legalábbis anyám szerint.
Tényleg, szörnyen sajnálom, hogy nem hoztam részt, de a blogon megígértem, hogy DUPLA részt hozok nektek. És, ha nagyon belehúzok, akkor TRIPLÁT. :) Bár... ezt említettem is ott.
Tehát 10 KOMMENTÁR UTÁN hozom a következő részt. EGY EMBERT EGYSZER SZÁMOLOK!
Utáljatok, hordjatok el mindennek, úgyis megérdemlem.
A részhez nincs hozzáfűzni valóm, majd ti elmondjátok a véleményeteket. :)
Nos, akkor... Jó olvasást!
Puszi
Csak álltam egy helyben, s próbáltam felfogni azt, ami pár perccel ezelőtt történt. Tudtam, hogy ott feküdt, hisz láttam, aztán... aztán eltűnt. Semmivé lett az az ember, aki mindennél fontosabb volt számomra. Hirtelen millió kis darabra törtem, mint ahogy az üveg szokott, mikor leesik... Millió parányi szilánkra, mely sosem rakható újra össze, sohasem lehet újra egész…
A térdeim összecsuklottak alattam, én pedig az ágyat bámultam; az üres ágyat, ami Edward hűlt helyét ábrázolta.
Csak álom… Ez csak egy álom… Ez… Ez nem történhetett meg. Nem!
- Nem! – ráztam a fejem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.
Éreztem, ahogy végiggurul a sós nedvesség az arcomon; szaporán vettem a levegőt, s próbáltam nem elájulni. Szédültem, és hirtelen mindenből kettőt láttam, majd hármat. Gyors volt, nagyon gyors, forgott velem a világ. Lehunytam a szemem, majd belevesztem a sötétségbe…
**
Amikor kinyitottam a szemem egy vízesésnél találtam magam. Annál a zuhatagnál, ahol Edward megmutatta, hogy csillog a bőre a napfényben. Felnéztem az égre, ami felhőtlen és napos volt, pont, mint akkor.
Emlékeztem arra a napra. Aznap beszéltünk a jövőnkről és a vámpírokról. Hogy lehet-e gyereke egy vámpírnak, s hogy milyen is az Ő fajtája. Na meg, mikor azt hittem, hogy fürödni akarunk, amint nem bántam volna. Olyan boldog voltam, mint még soha. Velem volt…
Nem értettem, hogyan kerültem oda. Mi lehetett az oka?
- Meghaltam? – kérdeztem magamtól.
- Nem, nem haltál meg – szólt az édes hang, én pedig gyorsuló szívveréssel fordultam felé. Kilépett a fák rejtekéből, majd megláttam az arcát, amit a nap fénye megvilágított. Nem mertem megmozdulni, attól tartottam, hogy eltűnik, mint a szobájában, azt pedig nem bírtam volna elviselni.
- Ez a menny? – tudakoltam, ő pedig még közelebb lépett hozzám.
- Nem mondhatnám, de okkal vagy itt – mondta, majd lassan elindult felém, én pedig ugyanígy tettem. Egyre gyorsabban szedtük a lábunkat, mígnem félúton összetalálkozva szorosan magunkhoz öleltük a másikat. Egymásra néztünk, majd arcunk közeledni kezdett a másikéhoz. Amint ajkai az enyémekhez értek, olyan hévvel csókoltuk egymást, hogy elfelejtettem levegőt venni. Átkarolta a derekamat, s a testéhez vont, majd mikor ajkaink elváltak egymástól, fejemet a nyakába fúrtam. – Jenny – búgta a fülembe, én pedig hajába túrva öleltem magamhoz. – Jenny – húzódott el, majd kezét az arcomra tette.
- Meg akarok halni – suttogtam, mire Edward arca fájdalmas maszkba torzult.
- Ne mondd ezt!
- Ha te nem vagy, akkor én miért éljek? – tettem fel a kérdést.
- Mert élned kell! Tovább kell lépned, mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj – felelte. Sosem lennék túl rajta véglegesen, és nem hiszem, hogy mást tudnék ugyanúgy szeretni, mint Őt.
- Azt mondtad, hogy okkal vagyok itt – jutott hirtelen eszembe, amit még a beszélgetésünk elején mondott.
- Igen, ez így van.
- Miért? – kérdeztem, ő pedig lehajtotta a fejét.
- Búcsúzni jöttem.
- Nem! Teljesítettük. Újra egymásba szerettünk, akkor nem értem… – ráztam meg a fejem, s a könnyeim újra felszínre törtek. – Nem akarok búcsúzni, azt szeretném, hogy velem legyél.
- Én is ezt szeretném, hidd el. De ők döntenek – mondta.
- Tehát… meghozták a döntést?
- Nem, még nem. Körülbelül egy hét, azt mondták – szólt komoly arccal.
- És utána mi lesz? – kérdeztem suttogva.
- Ha úgy döntenek, hogy együtt lehetünk, akkor hét nap múlva már a karjaimban tarthatlak, de ha nem…
- Akkor?
- Akkor, mikor letelik ez az egy hét… Tudni fogod a döntésüket. Azt mondták, hogy amikor visszatérsz, másnap minden ugyanolyan lesz, bár egy kis változással.
- Hogy nem leszel mellettem – suttogtam.
- Igen. – Nehezen ejtette ki ezt az egy szót, mert ugyanúgy fájt neki, mint nekem. - De nem csak ez fog változni. – Kérdőn néztem rá. – Nem mondhatom el, majd meglátod, ám annyit mondhatok, hogy biztonságban leszel – ejtett meg egy halvány mosolyt, majd megsimogatta az arcomat.
- De… – kezdtem volna, de ő a számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Most menned kell. Várni foglak – lehelt egy csókot ajkaimra, majd eltűnt a szemem elől, én pedig újra belevesztem a homályba…
**
Valaki rázogatott és szólongatott, de oly távoli volt, mintha egy folyó túlpartjáról szólt volna. A szemeim még csukva voltak, de igyekeztem kinyitni őket, mert a mellettem álló személy kezdett kétségbeesni.
Éreztem magamon a hideg kezeket, amik próbálnak felpofozni, hogy magamhoz térjek, ám ez valahogy nem nagyon ment.
- Tegyük fel az ágyra – suttogta a hang, majd felemelkedtem a földről, és utána azt tapasztaltam, hogy egy puha valamire fektetnek le. Megjelent előttem Edward arca, én pedig kinyitottam a szemem, és megpillantottam magam előtt Carlisle hófehér arcát.
- Felébredt – állapította meg. Körülnéztem a helyiségben, és újra lejátszódott bennem szerelmem halála, majd a holtteste az ágyon.
- Edward – leheltem a nevét, a doktor pedig mellém ült, s megfogta a kezem.
- Hol van? – kérdezte, én pedig próbáltam visszaemlékezni, és amikor eszembe jutott, kicsordult az első könnycseppem, majd követte a többi. Szerelmem élettelen teste az ágyon, majd ahogy lassan elveszek a homályban. Ránéztem Carlisle-ra, de megszólalni nem tudtam. Éreztem, ahogy gyorsul a szívverésem és a lélegzetem, majd megmarkoltam az ágyhuzatot. – Jenny, hol van Edward? – tudakolta, miközben hideg kezét az enyémre fektette. Először nem fogtam fel a kérdést, majd lassan eljutott a tudatomig, és csak akkor válaszoltam.
- Elment – suttogtam, ő pedig értetlenül meredt rám, ahogy a többiek is. – Eltűnt… Elvitték – sírtam, és lehunytam a szemem, majd újra Carlisle-ra néztem, aki újabb kérdést tett fel.
- Hova vitték? – Értettem a kérdést, de csak az a pillanat volt a fejemben, amikor felébredtem a holtestén.
- Elvitték – ismételtem. – Elment…
- Jenny, hova vitték Edwardot? – kérdezte nyugodtan Carlisle, és maga felé fordította az arcomat. Csak néztem az aggodalommal és bánattal teli aranybarna szempárt.
- Ahol Ők is vannak – suttogtam, majd lehajtottam fejem, s nem néztem senkire. Csak szerelmem arca lebegett előttem a vízesésnél, ám mindent hallottam, amit a többiek mondtak, mégse tudtam felfogni…
- Kikről beszélhet? – tudakolta Rosalie.
- Szerintem azokról, akik először visszaküldték – szólalt meg Alice mellettem.
Ezután semmit sem érzékeltem a külvilágból, csak a csönd, Edward és én voltunk. Egyfolytában láttam magam előtt a mosolyát és a szemeit, amik boldogságtól csillogtak, valahányszor rám nézett.
Sose tudtam, hogy mi tetszik neki bennem, de szeretett, csakhogy én nem értékeltem ezt eléggé. Nem hittem, hogy túllépett volna Bellán, pedig ez történt. Az én hibám, amiért elvették az emlékeinket. Tudom. Érzem. Most pedig Őt is elvesztettem, és nem tudok rajta segíteni. Elment, és nem tudni, hogy döntenek… Visszakapom Életem Szerelmét vagy örökre Velük marad?
Tudom, hogy még van remény. Egy hét múlva minden eldől. De vajon, hogy értette azt Edward, hogy „Várni foglak”? Lehet, hogy már tud a döntésükről? Hogy nem jön vissza, és halálom után ott fog várni a mennyország kapujában, esetleg a kettő között?
Azt mondta változni fog valami, de mi? Tudom, hogy nem lesz mellettem, nem ölelhetem magamhoz, mert… mert elment… Nem értem, miért teszik ezt velünk... Emlékszem, mi volt a feltétel. Egymásba kell szeretnünk, amit meg is tettünk, és most sokkal jobban hiányzik, mint eddig.
Bárcsak hamarabb szereztem volna vissza az emlékeimet, mert akkor több időt tölthettem volna vele. Ha például akkor, amikor megpillantottam őt az ebédlőben minden beugrott volna, mindez talán meg sem történik.
Még ekkor is veszekedtem vele, s távol akartam tartani magamtól, de szerencsére nem ment. Legalább ezt a kis időt együtt tölthettük, de akkor is. Piszkosul fáj, és nem hiszem, hogy túllépek rajta. Ő volt Életem Szerelme s az is marad, ameddig élek, sőt, örökre.
„Várni foglak” – Visszhangzott a fejemben az utolsó mondata, mielőtt még egyszer eltűnt a szemem láttára.
Az nem lehet; nem akarom újra elveszteni őt, inkább a halál, mintsem, hogy Nélküle éljek ebben a világban.
- Istenem, mit tettem!? – temettem kezeimbe az arcomat, s könnyeim ismét utat törtek. – Bocsáss meg, Edward! Kérlek, bocsáss meg! – sírtam, miközben az oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem.
Újra üres voltam, s úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna, de én nem küzdöttem ellenne. Meg akartam halni.
Nehezen vettem a levegőt, a fejemet pedig belefúrtam a párnába, amiből Edward illata áradt, s amitől oly sokszor megnyugodtam. Ám most régi emlékeket ébresztett bennem; szép emlékeket. Például, amikor megkérte a kezemet, én pedig örömmel mondtam neki igent. Istenem, de boldog voltam! Ő mindig boldoggá tudott tenni, hiába mondta, hogy nem tud megadni mindent, amire vágyom. Hisz megkaptam. Ő volt az, akire vágytam, és fogok örökre.
Az időérzékemet elvesztettem. Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, a többiek pedig magamra hagytak a szobában. Egyedül akartam lenni, és ezt pontosan jól tudták. Nem tudtam volna most senkivel sem beszélni.
Bárcsak én haltam volna meg és nem Ő; megérdemeltem volna, mert akkor még mindig élne. Miért nem ölt meg Tom? Az lett volna a legjobb megoldás, ha kiszívott volna belőlem minden életet, mert akkor nem fájna ennyire…
Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, s éreztem azt az ürességet, amit maga után hagyott. Nem akartam ezt érezni, azt akartam, hogy velem legyen… hogy magához öleljen és megnyugtasson, hogy velem van, s soha többet nem hagy el. De nem így volt.
Két különböző világban voltunk, és az övéhez csak egy út vezetett…
Felálltam az ágyról, majd a nagy ablakhoz léptem és kinyitottam azt. Azonnal megcsapott a hűvös fuvallat, de nem érdekelt, jólesett a friss levegő.
A szél bele-belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem és felidéztem szerelmem arcát.
Eszembe jutott az a pár perc, amikor felkapott a hátára, s úgy futott velem az erdő mélyében, hogy megmutassa a Cullen házat. És ott az első csók, amit adott… Nem kellett volna úgy bánnom vele, nem ezt érdemelte. A legjobb barátom volt, aztán… minden megváltozott köztünk. Ő lett Életem Értelme, de most hogy nincs itt, az életemnek nincs jelentősége.
Előre léptem egyet, majd még egyet, és tudtam, ez lesz a legjobb megoldás. Végre vele lehetek. Még egy utolsót lépést tettem az ablakhoz, majd a talaj eltűnt a lábam alól.
Zuhanni kezdtem, és elmosolyodtam, hisz tudtam, hamarosan ismét a karjaimban tarthatom. Éreztem, ahogy lehúz a gravitáció, én pedig élveztem. Végre együtt lehetek azzal az emberrel, aki a világot jelenti nekem.
Eszembe jutottak az Edwarddal töltött csodás pillanatok. Amikor Vele voltam, úgy éreztem, hogy körülöttünk megállt az idő, s csak mi vagyunk. Nem létezett semmi más rajtunk kívül. A karjaiban, biztonságban tudhattam magam.
Csak zuhantam, és tudtam, hogy hamarosan újra együtt lehetünk, de nem sikerült. Mielőtt földet értem volna, valami elkapott, majd hirtelen Edward szobájában találtam magam az ágyon. Emmett tornyosult felettem, mellette pedig Alice állt, és mérges tekintettel meredt rám. Tudtam, hogy látta, s csak emiatt maradtam életben.
- Ilyet soha, ismétlem, soha többet ne merészelj csinálni! – szólt mérgesen, majd hangja szomorkássá vált. – Nem akarunk téged is elveszíteni – suttogta, és megfogta a kezem, én pedig szótlanul bámultam őt.
Nem akartam megbántani, de olyan egyszerű lett volna véget vetni az életemnek. Minek élni? – tettem fel magamnak a kérdést. - Miért kellett idejönnöm és tönkretennem az életüket? Jól megvoltak nélkülem, most pedig Bella sincs itt. Kitúrtam innen, ebből a csodálatos családi körből, és befurakodtam a helyére, ráadásul elvették tőlük a fiukat is, miattam. Csak bajt hozok rájuk, semmi egyebet nem csinálok. Akkor miért kéne, hogy éljek?
Mikor újra felnéztem, már csak Emmett maradt benn a szobában. Egy széken ült az ablak előtt, s maga elé bámult, de minden egyes mozgásomra felkapta a fejét.
Csak bámultam a semmibe, teljesen mozdulatlan voltam, s csakis egy emberre tudtam gondolni.
Nem emlékeztem, hogy mikor, de elnyomott az álom, én pedig belevesztem a sötétségbe, s amikor újra kinyitottam a szemem, ismét a vízesésnél voltam.
Nem értettem, hogy miért kerültem ide, megint, de nem érdekelt. Körülnéztem, majd megpillantottam őt egy fa tövében. A hátát a fa törzsének támasztotta, majd amikor meglátott, felállt a földről, s elindult felém, én pedig felé.
Úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta, s nem akartam elengedni őt, soha. Ő ezzel egyidejűleg derekam köré fonta a karját, s fejét a nyakamba fúrta, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Nem tehettem róla, hiányzott, és boldog voltam, hogy vele lehettem.
Egymás szemébe néztünk, majd megsimogattam az arcát, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és finoman csókolni kezdte őket. Egy pillanatra megszédültem, de karjai erősen tartottak, így talpon tudtam maradni.
- Mondtam, hogy várni foglak – suttogta, amikor elváltak egymástól ajkaink.
- Szóval, erre céloztál azzal a kijelentéseddel – mosolyodtam el, és mellkasára hajtottam a fejem, kezeimet pedig dereka köré fontam. – Ugye meghaltam? – kérdeztem, mire elengedett, és szomorú lett a tekintete.
- Tudod, hogy milyen fájdalmat okozol ezzel nekem? – emelte rám zöld szemeit, amik tele voltak fájdalommal és szomorúsággal. – Nem haltál meg, és ne is gondolj erre! – mondta, majd kinyúlt felém, s végigsimított az arcomon, majd a nyakamon is.
- Ne haragudj rám! – teltek meg könnyekkel a szemeim. – Csak… annyira… hiányzol… Nem vagy velem, én pedig… én pedig egyedül vagyok – mondtam el-elfúló hanggal, s igyekeztem nem összeesni. Közelebb lépett hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Itt leszek veled, ameddig csak tudok – motyogta a fülembe. Tudtam, hogy mire akart ezzel a mondatával célozni, s én is ugyanígy éreztem. Mindig vele leszek, és örökké szeretni fogom.
Csak feküdtünk és néztük egymást. Hallgattuk a vízesés zubogását, s nem létezett semmi más. Annyira békés volt minden, én pedig teljesen megnyugodtam a közelségétől.
Olyan közel bújtunk egymáshoz, amennyire csak tudtunk, s néha egy-egy csókot loptunk a másiktól. Boldog voltam, nagyon boldog.
Nem akartam itt hagyni, de tudtam, hogy egyszer fel kell majd kelnem.
- Bárcsak örökké tartana ez az álom – suttogtam, miközben smaragdzöld szemeibe néztem.
- Nekem nem álom – söpört ki egy tincset az arcomból. - Csak neked – mondta, én pedig lehajtottam a fejem.
- Pedig olyan, mintha tényleg velem lennél – szóltam halkan, mert a torkomban keletkezett gombóc fojtogatott.
- Veled vagyok, és nem is. – Még jobban magához ölelt, majd egy puszit adott a számra, s amikor el akart húzódni, én nem hagytam. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, Edward pedig a hátamra fordított, így ő volt felettem. – Mindig veled leszek, bármi is legyen a döntés – húzódott el egy pillanatra, majd édes ajkait újra az enyémekre tapasztotta, amik hevesen és szenvedélyesen csókoltak, én pedig soha, de soha nem akartam abbahagyni…
***
Minden egyes pillanatot jól az emlékezetembe szerettem volna vésni, és csak reménykedni tudtam, hogy visszakapom őt. Nem engedtem el egyszer sem, inkább közelebb bújtam hozzá, ő pedig nem tiltakozott.
Tudtam, hogy neki is annyira fáj, mint nekem, mégse tehettünk ellene semmit. Csak tehetetlenül számoltuk a perceket és napokat, én pedig egyre jobban féltem, hogy másnap éjjel már nem látom Őt. Őt, akiért meghalnék; Őt, aki megdobogtatja a szívemet; Őt, akit ha elvesztek, a szívem talán akkor ver majd utoljára.
34. fejezet - A randi
2010. febr. 12. 15:59 - írta gicus15Címkék: 34, A, cullen, edward, fejezet, halál, jenny, pattinson, randi, robert, smith, szerelem, vagy
Örültem, hogy anya feloldotta a tiltást, így Edward bármikor eljöhet hozzánk, és addig lehet, ameddig csak akar. Nem kell attól félnünk, hogy lebukunk anyu előtt.
Az ablakon bámultam kifelé és néztem a fákat, amik mellett elsuhantunk. Ekkor meghallottam Edward aggódó hangját.
- Valami baj van? – kérdezte. Ránéztem, majd megszólaltam.
- Nem, nincs semmi baj, csak gondolkoztam – mosolyogtam.
- Beszélgetünk? – kérdeztem kis idő múlva, mert már nagyon zavart a csend. Igazából hallani szerettem volna a hangját.
- Beszélgethetünk – vigyorgott. – Miről szeretnél témát nyitni?
- Nyugodj meg nem ruhákról – kuncogtam.
- Reméltem is. Elég, ha Alice beszél róla folyamatosan.
- Alice-ről jut eszembe. Ő látta? – kérdeztem.
- Mit? – kérdezett vissza, de mivel nem válaszoltam, rám emelte tekintetét. Sokat mondóan néztem a szemébe, amiből rögtön rájött, hogy miről van szó. – Nem volt elég tiszta a kép. Mindig változott a döntésünk. Barátok, vagy esetleg annál több, és ezért volt zavaros számára az, amit látott. Próbált nekünk segíteni – mondta.
- Igen, sokat segített – mosolyodtam el, és Ő is így tett. - Gondolkodtál Jasperen? – kérdeztem.
- Jasperen? Ezt, hogy érted? - Imádom, mikor kérdéssel felel - gondoltam.
- Öhm… hogy talán… Ő…
- Hogy talán Ő volt, aki összeboronált minket? Hogy egymásba szerettünk? – kérdezte, és összeráncolta a szemöldökét.
- Is, de igazából másra gondoltam.
- Mire?
- Edward, ne húzd fel magad. Nyugodj meg – szóltam lágy hangon.
- Én nyugodt vagyok.
- Még mindig féltékeny vagy Jasperre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem.
- Nem akarok veszekedni – simítottam végig a jobb karján, majd kezem megállapodott a kézfején.
- Jenny, nincs okom rá… már – suttogta az utolsó szót, de én meghallottam.
- Sosem szerettem Jazzt, csak mint barátot – mosolyogtam.
- Tudom – fékezett le hirtelen, mivel pirosra váltott a jelzőlámpa, én pedig kikapcsoltam a biztonsági övet. – Hová akarsz menni? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Sehova, de most olyat készülök tenni, ami nem jellemző rám, ráadásul úton – mondtam, majd az ölébe ültem és megcsókoltam. Először meglepetten csókolt vissza, majd egyre hevesebb lett a csókunk. Átölelte a derekam és magához vont még jobban, miközben én a hajába túrtam.
- Azt hittem, hogy ki akarsz szállni – szakította meg a csókunk.
- Miért szálltam volna ki? – mosolyogtam, majd finom csókot leheltem ajkára.
- Mert megbántottalak.
- Ezzel nem tudsz felhúzni, mivel tudom, hogy igazam van, és oktalan a féltékenykedésed Jasperre, mikor csak téged szeretlek – ejtettem ki azt a szót ösztönösen, és végig sem gondoltam, mit is mondok, de jól esett kimondani. Ő csak elmosolyodott, majd megcsókolt, végül én szakítottam meg ajkaink játékát, mivel kiszálltam az öléből és visszaültem a helyemre, épp mikor zöldre váltott a lámpa.
- Milyen jól tudsz időzíteni – vigyorgott.
- Egy látnok veszett el bennem – mosolyogtam, majd becsatoltam a biztonsági övem.
Nem nagyon szóltunk egymáshoz, többnyire csak mosolyogtunk, mikor összenéztünk és időnkét Edward megsimogatta az arcom.
Fél óra múlva egy elegáns étterem előtt álltunk meg. Edward, mint mindig, most is segített kiszállni a kocsiból, majd kézen fogva bementünk. A hely még szebb volt belül, mint kívül. Míg én körülnéztem, egy pincér elkísért minket az asztalunkhoz. Edward lesegítette rólam a kabátom, majd levette a sajátját is és helyet foglaltunk.
Hamarosan egy másik pincér jelent meg mellettünk, majd felvette a rendelésünket és már ment is.
- Te nem is gondoltad komolyan – szólaltam meg.
- Mit? – kérdezte.
- Hogy elhozol ide, csak mondtad anyának és...
- Ez ebben a formában nem igaz. Ezt már elterveztem, mielőtt eljöttél volna hozzánk – mosolygott, majd kinyújtotta a kezét az asztalon és megfogta az enyémet.
- Értem – mondtam, és megérkezett a pincér a vacsoránkkal.
Sokat nevettünk és beszélgettünk mindenféléről. Mindketten tartogattunk a másiknak meglepetéseket.
A parkban sétáltunk és hallgattam Edwardot. Kíváncsi voltam, hogy hogyan haltak meg a szülei, de nem akartam tönkre tenni az esténket ezzel a szomorú emlékkel. Majd elmondja, ha akarja.
Leültünk egy padra, átkarolta a vállam, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
Csönd honolt köztünk, de nem bántam. Felnéztem rá, Ő engem nézett, majd elmosolyodott és közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson.
Először finoman csókolt, majd egyre hevesebben és hevesebben, mígnem levegő után kapkodva váltunk el egymástól.
Ránézett az órájára, majd megszólalt.
- Idő van. Gyere – húzott fel a padról.
- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben a kocsi felé haladunk.
- Moziba, amire igent mondtál – mondta, mikor beült mellém. Visszapörgettem magamban a napokat, majd eszembe jutott.
- Nem suli után mondtad?
- De, csak sajnos nem tudtunk elmenni, mert sok dolgunk volt.
- Igen, ez igaz. És mit nézünk meg?
- Majd meglátod – mosolygott, és többet nem szólalt meg egyikünk sem.
Mikor megérkeztünk a mozihoz, megvettük a jegyeket, majd beültünk a filmre, amit rögtön meg is bántam…
Roham léptekkel jöttem ki a moziból és karba tett kézzel vártam, hogy Edward beérjen. Iszonyat mérges voltam rá. Nem hittem el, hogy képes volt ezt tenni velem.
- Jenny! – hallottam meg a hátam mögül a hangját.
- Ez undorító volt! – mondtam dühösen.
- Sajnálom. Én… nem tudtam, hogy… - de én közbeszóltam.
- Legközelebb másra vigyél ne erre a… erre a… Ahh! – borzongtam meg.
- Ha ez megnyugtat, nekem sem nyerte el a tetszésemet. Tényleg borzalmas film volt.
- Tudom, hogy mi volt a terved vele – mondtam idegesen.
- Igen? Mi? – kérdezte, mire én fülig pirultam.
- Fázok – tereltem el a témát, bár volt benne igazság.
- Gyere – fogta meg a kezem, majd a kocsi felé kezdett húzni. Kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni, beült mellém, majd gázt adott.
Nem szóltunk egymáshoz, de nem is volt kedvem beszélgetni. Láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet. Minden egyes félelmetes résznél hozzábújtam, és egyszerűen nem tudtam nézni a filmet. Félelmetes volt, bár volt az elején romantikus rész, de a film vége felé valami morbid volt. Komolyan mondom, a pasik élvezik, ha ijesztgethetik a lányokat.
Bámultam ki az ablakon, és néztem a mellettünk elsuhanó házakat. Elhajtottunk a házunk előtt…
Micsoda? Elhagytuk a házat?! – sikítottam magamban.
- Elhagytad a házat! – fordultam felé.
- Tudom – mondta nemes egyszerűséggel, de nem nézett rám, csak mereven bámulta az utat.
- Edward, azonnal vigyél haza! – szóltam rá.
- Nem.
- Tessék?
- Mérges vagy rám – jelentette ki.
- Nem, nem mérges, hanem dühös vagyok rád – javítottam ki.
- Akkor még rosszabb a helyzet, mint gondoltam.
- Nem értelek.
- Nem is baj, elég, ha én értem.
- Edward!
- Jenny, tudom, hogy dühös vagy, épp ez ellen szeretnék tenni valamit – szólt nyugodt hangon.
- Ha haza viszel, máris tettél érte - érveltem.
- Bocsáss meg, de nem tehetem.
- Igen? És miért nem? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Mert nem – mondta még mindig ugyanolyan nyugodt hangon, amitől lelkiismeret furdalásom lett, amiért így beszélek vele. Bocsánatot akar kérni tőlem, én pedig gyermek módjára hisztizek, ráadásul felkaptam a vizet egy ostoba romantikus-horror filmen.
- Sajnálom – szólalt meg kis idő múlva.
- Én is sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Elviszlek valahova – mondta már derűsebb hangon, mire felkaptam a fejem, és Edward mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Min is mosolyogsz ennyire? – kérdeztem.
- Magunkon – most már nevetett. – Butaságokon veszekszünk – simított végig az állam vonalán.
- Igaz. Csak… olyan borzalmas volt – húztam el a szám.
- Többet nem nézünk horrort – mondta.
- Én szeretem a horrort, de nem ezt a fajtát – mondtam.
- A horrornak van több fajtája is? – kuncogott.
- Ne nevess! Igenis van. Van a kevésbé véres, és van a vérbefojtó, legalábbis nálam – emeltem fel büszkén a fejem.
- Ó, értem. Kategorizálod a filmeket – vigyorgott.
- Most miért? Nem árt – mosolyogtam. – Egyébként hova megyünk? – kérdeztem.
- Az erdőbe.
- Miért is?
- Mutatok valamit.
- Este? – tudakoltam. Mit mutat este az erdőben?
- Igen.
Úgy tíz perc múlva leállította a motort, majd kipattant a kocsiból és segített kiszállni az autóból. Hátra ment a csomagtartóhoz és kivett belőle egy elemlámpát, majd összekulcsolta a kezünket és az erdőbe vezetett. Bekapcsolta a zseblámpát és azzal világított, hogy lássunk valamit.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, miközben hozzábújtam.
- Nyugodj meg, vigyázok rád – puszilta meg a fejem, majd tovább haladtunk a sötét rengetegben.
Minden apró neszre összerezzentem és a hideg futkosott a hátamon. Ha Edward nem lenne velem, akkor már százszor elestem volna.
- Nem is tudtam, hogy ennyire kiismered magad az erdőben – suttogtam.
- Nem is, de olyan mintha mindig is ismertem volna – mondta. Ekkor megbotlottam egy fa kiálló gyökerében, de Edward még időben elkapott. Ezzel egy időben egy kép villant be.
Az erdőben futok, valami elől menekülök, mikor hirtelen megbotlok és legurulok egy dombszerűségről. Minden egyes porcikám fáj a zúzódásoktól, amiket a gurulás közben szereztem, de felállok és rohanok tovább. Megint egy lejtő van előttem, de nem tudok megállni, így ismét zuhanni kezdek, és beütöm magam a kiálló kövekbe. Kétszeres a fájdalmam.
Most már nem tudok tovább rohanni és vérzek. Meglátok egy nagyobb bokrot, elkúszok odáig a földön, mert nem érezem a lábam, nem bírok járni sem.
Elbújok oda az idegen elől, behúzódok a bokor belsejébe, ahogy csak tudok és nem mozdulok.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és ijedten néztem körül, de csak Edward aggódó tekintetével találtam szembe magam, akit a hold fénye megvilágított.
- Jenny, jól vagy? - kérdezte, közben kezét az arcomra tette.
- Igen… Jól vagyok – mormogtam.
- Biztos? Már egy ideje szólongattalak, de nem reagáltál, mintha nem is itt lettél volna.
- Persze, jól vagyok. Menjünk – erőltettem magamra egy mosolyt. Bólintott, majd megfogta a kezem és tovább haladtunk.
Azon a képen járt az eszem, amit láttam, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is megtörtént volna velem.
Lehet, hogy álmodtam, csak nem emlékszem rá? - kérdeztem magamtól.
Hirtelen megálltunk egy nagy bozótos előtt, én pedig kérdőn néztem Edwardra.
- Eltévedtünk? – tudakoltam.
- Nem. Megérkeztünk – mosolygott, majd megszólalt. – Hunyd le a szemed – mondta, én pedig azt tettem, amire kért. Óvatosan húzni kezdett, de egy másik irányba. Bíztam benne, hogy nem vezet egy fának, így nyugodtan követtem. Úgy éreztem, hogy megkerüljük a bozótost, aztán tettünk még néhány lépést, majd megálltunk.
- Még ne nyisd ki, csak ha szólok – mondta, majd elengedte a kezem. Türelmesen vártam, de még öt perc után sem szólt semmit.
- Edward! – nyitottam ki a szemem, de egy kéz eltakarta a kilátást, majd egy hang is párosult hozzá.
- Ne, még ne! Még nincs itt az idő.
- Mégis mihez? – kérdeztem.
- Hamarosan megtudod – suttogta a fülembe, majd szabad kezével hátulról átkarolta a derekam és magához vont. Ismét eltelt öt perc, én pedig már nagyon kíváncsi voltam, mit akar nekem megmutatni.
- Most elveszem a kezem, de maradjon csukva a szemed – mondta, én pedig bólintottam. Elengedett, így úgy gondoltam, hogy megint egyedül leszek egy kicsit, de aztán meghallottam a hangját egész közelről. – Most már kinyithatod a szemed. – Én pedig azt tettem, amit mondott. Nem hittem a szememnek.
Egy tóparton álltunk. A víz felszínét megcsillogtatta a hold fénye, a tóra pedig egy pár hattyú szállt le pont, mikor kinyitottam a szemem. Heves szárnycsapások közepett landoltak a víz felszínén, hogy aztán közelebb ússzanak, és a fejüket egymáshoz hajtva, egy tökéletes szív formát hozzanak létre, ezzel is hirdetve, hogy Ők egymáshoz tartoznak. Még több hattyú érkezett a párjaikkal együtt, majd Ők is a tavon landoltak. Én pedig csak néztem és gyönyörködtem a látványban. Ez nem lehet a valóság.
- Tetszik? – kérdezte, miközben magához ölelt.
- Igen, nagyon. Köszönöm – néztem rá.
- Remélem megbocsátasz.
- Edward, ezt már megbeszéltük a kocsiban. Gyerekesen viselkedtem és összevesztem veled egy butaságon. Nekem kell bocsánatot kérnem.
- Én nem haragszom. Tudod, mindig is el akartalak hozni ide, és most itt volt a megfelelő pillanat.
- Ezt is megtervezted – mosolyogtam.
- Nem, de tudtam, hogy most fognak idejönni – mutatott a hattyúk felé -, és arra gondoltam talán tetszeni fog neked.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide - egy csókot nyomtam ajkaira, majd vállára hajtottam a fejem és a hattyúkat néztem újra.
- Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdeztem kicsivel később.
- Pár évvel ezelőtt az erdőben sétáltam. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert Alice megint mindent túlzásba vitt, én pedig úgy döntöttem, hogy járok egyet. Akkor találtam rá és itt tudtam megnyugodni. Azóta minden egyes nap eljöttem ide gondolkodni vagy csak úgy, de mióta megismertelek nem jöttem ide. Hónapok óta most vagyok itt először.
- Miért nem?
- Elfelejtettem.
- Elfelejtettél? - kérdeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy, hogy lehet elfelejteni egy ilyen szép helyet, ha rendszeresen jársz ki.
- Igen, mert lekötötted minden gondolatom – mosolygott.
- Oh, értem – pirultam el.
Megfogta a kezem és egy nagy farönkhöz vezetett, leült, engem pedig az ölébe húzott. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, közben beletúrtam bronzvörös hajába s közelebb simultam hozzá. Belemosolygott a csókba, és átkarolta a derekamat. Amint nyelve bebocsátást nyert ajkaim közé, a szívem nagyot dobbant és hevesebben kezdtem csókolni.
Még többet akartam, de elhúzódott. Azt hittem, hogy én csináltam valami rosszat, de kiderült, hogy csak a telefonja rezgett a zsebében.
- Alice az – mondta.
- Nyugodtan vedd fel – mosolyogtam.
- Most? A randevúnk közepén? – kérdezte.
- Biztos fontos – mondtam, majd felálltam az öléből, Ő pedig felvette a telefont.
- Alice, mi olyan… Igen? És mit láttál? – kérdezte. – Rendben, akkor majd elmondod, ha haza értem – nyomta ki a készüléket, és felém fordult.
- Mennünk kell.
- Nem. Ráér – karolta át a derekam, majd magához vont és megcsókolt, de én elhúzódtam.
- Mit látott Alice?
- Nem tudom, nem árulta el – mondta, közben megint a zsebében kezdett kutakodni.
- Biztos, hogy fontos.
- Nem értem, hogy mi olyan… Most nem Alice – mondta, majd végleg kinyomta.
- Edward…
- Nem hagyom, hogy elrontsa az esténket – simogatta meg az arcom, majd megcsókolt. Most az én telefonom kezdett rezegni a zsebemben.
- Igen? – szóltam bele.
- „Ide adnád a bátyám?” – kérdezte Alice.
- Persze – mondtam, majd odaadtam Edwardnak a készüléket, aki kicsit mérgesen, de elvette.
- „Edward Anthony Masen Cullen, azonnal told haza a feneked!” – kiabált a telefonba barátnőm. Nem kicsit volt kiadva.
- Most? – tudakolta Edward.
- „Igen, most! Nagyon fontos. Élet-halál kérdése, és Jennyt is hozd magaddal” – mondta, majd lerakta. Edward visszaadta a mobilom, majd megfogta a kezem és visszaindultunk.
Szerencsére nem estem el egyszer sem, így hamar az autóhoz értünk, majd beszálltunk és a Cullen ház felé vettük az irányt.
- Még sosem láttam ilyennek – szólalt meg.
- Szerinted mit láthatod? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nagyon idegesíti.
Mikor megérkeztünk, bementünk a házba és rögtön Alice szobájába vezetett az utunk. Amint beléptünk a helyiségbe, felpattant az ágyról és megszólalt.
- Sajnálom, hogy tönkre tettem az estéteket, de ez nagyon fontos.
- Mi az Alice, mit láttál? – kérdeztem.
- Idejön a Volturi – felelte.
- Az mi vagy ki?
- Az egy v…
- Egy család, akik nem tartoznak a kedvenceink közé – jött be Jasper a szobába.
- Nem szeretnek engem. Egyszer majdnem megölt az egyik – mondta Edward.
- Gondolom nem szándékosan. – Rám nézett. – Vagy igen?
- Nem kedvelnek.
- Edward, el kell menned innen, amíg itt vannak. Nem tudhatják, hogy van köztünk…
- Alice! – szólt rá Jazz.
- Bocsánat. Jenny – fordult hozzám –, te is Edwarddal mész.
- Én… nem igazán…
- Megbeszéltem anyukáddal. Elengedett.
- De mégis hova? – kérdeztem.
- Londonba.
- Alice – ment közelebb a testvéréhez Edward, és valamit odasúgott neki. Úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy „Őt nem bántanák”, bár nem értettem kristály tisztán.
- És… látogatóba jönnek? - tudakoltam Jaspertől.
- Igen – mondta.
- Mikorra érnek ide? – kérdezte Edward, és megfogta a kezem. Mindenki rémültnek tűnt, pedig csak egy egyszerű látogatás… vagy nem?
Következő rész minimum 6-7 kommentárt után.
Tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, de ha kommentárt nem is írtok, akkor levélben, ha úgy jobb:)
agnes_h93@freemail.hu
Ízelítő a következő részből:
"Jenny sírós arca, és könyörgő szemei, aztán a kétségbeesett csókja, végül eltűnik a kép és helyébe másik jön.
Emberfeletti gyorsasággal futok az erdőben valamihez vagy valakihez. Egy farkast látok magam előtt, aki Jenny felé tart, de én rávetem magam, mint Emmett a prédájára.
Ekkor egy harmadik kép jelent meg a szemeim előtt.
Jennyvel szeretkezek a szobámban, a földön, körülöttünk egyetlen egy bútor sincs, csak mi.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és szerelmem aggódó tekintetével találtam szembe magam."
puszi
26. fejezet - A verekedés
2010. jan. 26. 13:02 - írta gicus15Nagyon örülnék pár kommentnek:)
A csajokkal nagyon sokat táncoltunk, de én fele annyit sem ittam, mint Ők. El voltam a Breezerrel meg pár üveg kólával.
A srácok, hol leültek piálni, hol velünk táncoltak. Tom folyton engem bámult, és ez frusztrált, de ha Ő nézet az egyáltalán nem, sőt.
Az újévben csak egyszer táncoltam Vele, de az is csak egy percig tartott, mert Tom elkért tőle.
Később a pultnál ültem és iszogattam, immár harmadik üveg kólámat, mikor Tom mögém settenkedett, és megkért, hogy menjek vele.
Kimentünk a szórakozóhelyről.
Egy lélek sem volt az utcán csak mi, meg a csönd. Nem értettem, hogy mit akarhat tőlem, így igyekeztem kideríteni.
- Tom, mit szeretnél mondani? – kérdeztem, de nem szólalt meg csak nézett és nézett.
- Hahó, itt vagy? – hadonásztam kezeimmel a szeme előtt.
- Persze – mondta, majd közelebb jött, és éreztem rajta az alkohol szagát.
- El kell valamit mondom – kezdte -, de nem tudom, hogy hogyan.
- Tom, szerintem ezt halasszuk holnapra, mikor már kijózanodtál – mondtam.
- Nem! Ezt most kell elmondanom vagy - lépett közelebb hozzám, erre én is hátrébb léptem egyet - vagy megmutatnom.
- Később Tom. – Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy ilyen egyszer már megtörtént velem. Hülye gondolatok az egyszer biztos, mert sosem esett meg még velem ilyen.
- Gyere ide! – szólt, de én még mindig hátráltam. – Nem foglak bántani csak gyere már ide – mondta kicsit mérgesen. A vészjelzőm villogni kezdett és arra ösztönzött, hogy jobb, ha visszamegyek a diszkóba. Amint megfordultam, Tom elkapta a karom és magához rántott.
- Maradok, csak eressz el! – mondtam, és remélem, hogy nem hallja ki a hangomból a rettegést. - Nem szerettem ittas emberek közelében lenni. - Megfogott és neki tolt a falnak, majd kezét az állam alá tette, aztán felemelte a fejem.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem elfúló hangon.
- Majd megtudod – szólt és arca közeledni kezdett az enyémhez. Elfordítottam, így Ő hozzáfért a nyakamhoz. Hirtelen a fejembe tódult egy kép, mikor Tom fogdos, én pedig megpróbálok kiszabadulni. Olyan volt, mintha egy emlékkép lett volna. A könnyeim eleredtek, mikor benyúlt a szoknyámba. Próbáltam eltolni, de nem sikerült.
- Engedj el, kérlek! – sírtam.
- Ezt akarom elmondani – motyogta a nyakamba.
- Eressz el! – tapostam rá a lábára, majd elfutottam. Futottam és futottam, de hallottam, hogy jön utánam, így elbújtam a diszkó mögött lévő házak mögé.
Miért vannak ezek a rémképek a fejemben? – kérdeztem magam, de nem találtam választ rá.
- Jenny, gyere elő, nem bántalak – hallottam meg Tom hangját, és hálát adtam az égnek, hogy sötét volt.
- Gyere már elő!!!! – kiáltotta, én pedig újra sírni kezdtem. Féltem. Nagyon féltem. elővettem a telefonom, és mikor úgy láttam, hogy Tom elég messze került tőlem, tárcsáztam az Ő számát, és vártam, hogy kicsörögjön…
(Edward szemszöge)
Amikor táncoltunk, nem volt olyan pillanat, hogy ne akartam volna megcsókolni, de nem lehetett. Sajnos.
Elég! Ebből elegem van! Lépnem kell, mert lassan megőrülök! Alice-nek mindvégig igaza volt.
Karácsony éjjelén, mikor Jenny elment tőlünk, Alice jött be a szobámba beszélgetni a fent történtekről.
- Miért nem mondod el neki, hogy szereted? – kérdezte.
- Mert nem tudom, hogy reagálna rá. Nem szeretném eltaszítani magamtól.
- Nem fogod – vigyorgott.
- Te tudsz valamit. Mondd el! – utasítottam húgomat.
- Én? Én nem mondok semmit sem, csak annyit, hogy bízz jobban magadban. És ha legközelebb megakarnád csókolni Jennyt, akkor a megfelelő pillanatot válaszd.
- Hisz… akkor is az volt – motyogtam.
- Figyelj, ma egyszer már megcsókoltad a fagyöngy alatt, szegény eléggé zavarban volt, mert öt percig csak csókolóztatok. Esme teljesen meghatódott akkor, mikor meglátott titeket. Jasper mindent érzett… – mosolygott.
- Remek – morogtam.
- Na, nekem mennem kell – szólt, és már el is tűnt a szobámból.
Tisztes távolságból figyeltem Őt. A bárpultnál ült, mikor Tom mögé settenkedett és valamit belesúgott a fülébe, majd mindketten kimentek a diszkóból.
Nem tetszett ez nekem, mert a barátom sokat ivott az este folyamán és féltem, hogy valami meggondolatlant tesz, így felálltam a fotelből, ahol eddig ültem és utánuk mentem volna, ha nem állít meg az a csaj, akivel táncoltam.
- Hová akarsz menni, szivi? – kérdezte.
- El – feleltem.
- Nem szeretnél velem táncolni? – simult hozzám, de én finoman eltoltam.
- Nem. Sajnálom, most nem – mondtam. Ekkor megcsörrent a telefonom. Jenny – olvastam a kijelzőn villogó nevet.
- Jenny, hol vagy? – szóltam bele.
- „Edward” – hallottam meg ijedt és sírós hangját. – „Segíts! Félek.” – zokogott.
- Hol vagy? – kérdeztem aggódó hangon.
- „A diszkó mögött lévő házaknál” – felelte.
- Próbálj meg észrevétlenül a diszkó felé haladni. Máris megyek – azzal letettem. Tudtam, hogy Tom tett vele valamit. Megölöm! - rohantam kifele a szórakozóhelyről, majd futottam a házakhoz.
Amint megláttam Őket, rögtön odaszaladtam hozzájuk, majd leráncigáltam Róla Tomot, és egy hatalmasat bemostam annak a rohadéknak.
Felsegítettem Jennyt, majd a hátam mögé rejtettem, Ő pedig belekapaszkodott a karomba.
- Állj hátrább! – utasítottam Jennyt, de nem mozdult. – Jenny! – szóltam rá ismét, és végre arrébb lépett. Épp időben, mert Tom ökle lendült és eltalálta az arcom.
(Jenny szemszöge)
Annyira féltem, mikor Tom elkapott a diszkó felé menet és leterített a földre, majd leszakította a topom pántját és undorító módon csókolgatni kezdett.
Épp időben ért oda Edward, mert már a szoknyám alá akart benyúlni, mikor lerántotta rólam és megkóstoltatta vele a jobb egyenesét.
Maga mögé bújtatott, én pedig a karjába kapaszkodtam.
- Állj hátrább! – utasított, de nem mozdultam meg. – Jenny! – szólt rám, én pedig elengedtem Őt. Abban a pillanatban Tom ökle lendült és behúzott egyet Edwardnak.
- Miért avatkozol bele? – kérdezte Tom mérgesen, majd még egyszer bevert Neki, de Ő sem hagyta magát, így elkezdődött köztük a verekedés.
Hol Edward, hol Tom került fölénybe, én pedig egyre csak sírtam és sírtam. Féltettem Edwardot, aki a világot jelenti nekem, mert attól tartottam, hogy agyon veri Őt Tom.
Összeszedtem minden erőm és visszafutottam a diszkóba, hogy megkeressem Markékat.
Nem telt bele sok idő, és megláttam Julie-t, aki épp Markkal smárolt.
- Mark! Mark! – kiáltottam, aki nehezen, de elszakadt Julie-ról és felém fordult.
- Mi a baj? – nézett aggódva, mikor meglátta a leszakadt pántomat.
- Edward… Edward és… Tom… verekednek – zokogtam.
- Hol? – kérdezte idegesen.
- A házaknál – szipogtam.
- Semmi baj, Jenny – nyugtatott barátnőm.
- Siess Mark, kérlek!
- Nyugodj meg – kezét a vállamra tette. – Julie, nem láttad valahol Zac-et?
- Legutóbb még a bárpultnál láttam – felelte.
- Maradjatok itt, majd mi lerendezzük őket – mondta, majd elsietett.
- Én nem maradok itt! – mondtam, és kifele igyekeztem, mikor Julie megállított.
- Mark azt mondta, hogy maradjunk itt. Nem lesz semmi baj.
- Nem, nem, nem! Hát nem érted?
- Mit kellene értenem? – kérdezte. Nem akartam elmondani, így csak megfordultam és visszafutottam Edwardékhoz.
Épp jókor érkeztem meg, mert Edward a földön feküdt, az arcát vér borította, Tom pedig abban a pillanatban akarta megint megütni, de én minden erőmet összeszedve neki iramodtam és lelöktem róla. Sajnos nem voltam elég gyors, így felpattant a földről és felpofozott, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat s a földre zuhantam.
Edward feltápászkodott és neki rontott Tomnak.
Hol vannak már a srácok? – idegeskedtem, közben felálltam a földről. Újra egymást püfölték.
Ekkor érkeztek meg Markék, akik mindkét fiút lefogták.
- Soha többé nem érhetsz hozzá! – szűrte fogai között a szavakat Edward.
- Nem vagy a pasija! És élvezte! – kiáltotta Tom.
- Elég legyen fiúk! – szólt rájuk Mark, de mintha meg sem hallották volna.
- Egyáltalán nem élvezte. Ha még egyszer meglátlak a közelében, azt nagyon megbánod! – ordított Edward.
- Úgy teszel, mintha neked több jogod lenne Őt megérinteni!
- De nem úgy teszem, mint Te!
- Elég legyen! – álltam Edward elé, és mellkasára tettem a kezem, hogy visszatartsam, bár tudtam, hogyha megint verekedni akar, akkor még én sem tudom megállítani. Rám nézett, majd lazított feszült testtartásán, és kiszabadította magát Mark karjai közül.
- Gyere Zac, vigyük haza Tomot – mondta Mark, majd mindketten lefogták a részeg Tomot és elvitték a közelünkből.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor már messze jártak tőlünk a srácok.
- Jól, köszönöm. Te jól vagy? Nagyon csúnya a sebed – néztem a szemöldöke felett lévő horzsolásra.
- Nem vészes.
- Gyere, ezt le kell mosni – mondtam, majd megfogtam a kezét és visszahúztam a diszkóba.
Mikor beértünk a szórakozóhelyre, megkerestem Kate-éket, és elhoztam tőlük a táskámat. Hálát adtam az égnek, hogy nem kérdeztek semmit.
Igyekeztem úgy behúzni Edwardot a lány mosdóba, hogy senki se lásson minket. Körülnéztem a helyiségben, ami szerencsénkre üres volt.
Kivettem néhány papírt a kéztörlőtartóból, majd az egyik kéztörlőpapírt bevizeztem és lemostam vele Edward arcát.
Csak nézett és hang nélkül tűrte, hogy lefertőtlenítsem a sebét, természetesen vízzel, mert más nem volt.
- Szerencséd, hogy mindig hordok magammal sebtapaszt – mondtam, miközben előhalásztam a táskámból az említett dolgot. Kibontottam, majd finoman a szemöldökére helyeztem a ragtapaszt.
- Köszönöm – szólalt meg.
- Nem kell megköszönnöd – eresztettem meg egy halvány mosolyt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte óvatosan.
- Szerinted? Te, hogy éreznéd magad?
- Sajnálom – hajtotta le a fejét.
- Köszönöm – öleltem át. Ő volt az egyetlen olyan barátom, akivel mindent megbeszélhettem, és tudtam, hogy sosem bántana. Viszonozta az ölelésem, majd szorosan magához vont.
- Nagyon megijedtél? – tudakolta ki idő múlva.
- Ühüm – bólogattam.
- Miért hívott ki?
- Valamit mondani akart nekem, de én éreztem rajta a pia szagot, így megmondtam neki, hogy beszéljük meg holnap, de nem engedte, aztán… aztán… - újra eleredtek a könnyeim.
- Nem kell elmondanod – ölelt még jobban magához.
- Miért verekedtetek? – szipogtam.
- Nem hagyhattam, hogy bántson – tartott el magától, majd letörölte könnyeimet. – Haza kísérjelek? – kérdezte.
- Annak nagyon örülnék – mosolyogtam.
Kimentünk a mosdóból, majd a többiekhez indultunk. Mikor odaértünk, mindkettőnket kérdezgetni kezdték, de nem válaszoltunk semmire, csak felkaptam magamra a kabátom és kifele vettem az irányt.
Egész úron szótlanul sétáltunk egymás mellett, de nem az a kínos csend volt, hanem egy kellemes és megnyugtató csönd.
- Edward? – törtem meg a hallgatást.
- Igen?
- Nagy baj lenne, ha… ha ma nálatok aludnék? – kérdeztem félénken, közben felnéztem rá.
- Nem – mosolygott. – Hívok egy fuvart – mondta, majd elővette a telefonját és tárcsázott.
Körülbelül tíz perc után egy piros BMW parkolt le a járda mellett. Edward kinyitotta az utas felöli ajtót, és segített beszállni, majd beült a hátsó ülésre.
Legjobb barátnőm vezette az autót, néha-néha belenézett a visszapillantó tükörbe, de nem volt kedvem azon törni a fejem, hogy miért.
Észre sem vettem, hogy mikor érkeztünk meg, de nem is érdekelt, csak le akartam zuhanyozni és végre aludni szerettem volna.
- Jenny, adok neked éjszakait – szólt barátnőm, mikor felértünk a szobájába.
- Köszönöm, Alice – öleltem át.
- Szívesen – mosolygott.
Miután lezuhanyoztam, befeküdtem Alice ágyába és próbáltam elaludni, de nem ment.
Mivel nem jött álom a szememre, így kikeltem az ágyból és elballagtam az Ő szobájához, majd halkan benyitottam.
Az ágyában feküdt és azt hittem, hogy alszik, amíg meg nem hallottam kellemes hangját.
- Te sem tudsz aludni?
- Nem – feleltem, és beléptem a helyiségbe, majd bezártam magam mögött az ajtót.
- Veled aludhatok? – kérdeztem félénken, és örültem, hogy sötét van, így nem láthatta zavaromat.
- Igen – szólalt meg egy perc csend után. Közelebb mentem hozzá, majd befeküdtem mellé az ágyba, betakaróztam és hozzábújtam, Ő pedig magához ölelt, így érezhettem finom illatát, ami megnyugtatott s végre el tudtam aludni a karjai közt.
15. fejezet - Sajnálom
2010. jan. 19. 19:45 - írta gicus15Köszönöm a kommentárt Eszofi:D♥
Remélem tetszik és kapok sok-sok kommentárt:D
(Jenny szemszöge)
Másnap reggel kissé kómásan ébredtem az álmom miatt, mivel hajnali négy órakor tudtam csak elaludni, mert egész végig gyötörtek a benne látott képek.
Kikászálódtam az ágyamból, majd elvégeztem a reggeli teendőimet és suliba indultam.
Egész idő alatt azon járt az eszem, hogy szóba áll-e még velem, vagy sem, és a válaszom: Nem tudom.
Mikor beértem az iskolába, igyekeztem elrejtőzni, de akkor olyat láttam, mint amit álmomban is.
Edward és Bella beszélgettek. Nem akartam ugyanazt végignézni ismét, amit már múlt éjjel is kellett, így elrohantam mellettük és imádkoztam, hogy ne lássanak meg, mert még rájuk nézni sem akartam.
(Edward szemszöge)
Bellával beszélgettem, vagyis próbáltam, mert még mindig a múlt éjszakára gondoltam.
- Edward! Hahó? Itt vagy? – szólongatott Bella.
- Igen, csak kicsit elgondolkoztam – mondtam.
- Igen? És min, ha szabad megtudnom? – kérdezte.
- Mindegy, nem fontos.
- Hát jó, nem kell elmondanod, ha nem akarod – sóhajtott. Most mondjam el neki, vagy sem? - tűnődtem magamban, és végül úgy döntöttem, hogy most az egyszer, nem fogom vele megosztani a „titkomat”. Csak néztem Bellát, majd láttam, hogy valaki nagyon sietősen vág át a folyosón, és akkor megláttam Őt. Nagyon sietett valahová, de biztos, hogy nem órára, mert a csengetésig még volt huszonöt perc.
- Ne haragudj! – néztem bocsánatkérően Bellára, majd ott hagytam a szekrényénél, ahol eddig álltunk.
Rohantam Jenny után, végül sikerült utolérnem a szekrényénél. Miközben normál tempóban felé sétáltam, azon merengtem, hogy vajon még mindig mérges-e rám? Egész biztosan, mert akkor nem hinném, hogy így viselkedett volna.
Mikor a háta mögé értem megszólaltam.
(Jenny szemszöge)
- Szia! – köszönt a kellemes hang a hátam mögül. Reméltem, hogy nem vesz észre, de nem így lett.
- Szia! – fordultam felé, majd előkerestem a nadrágzsebemből a mobilomat és azzal kezdtem játszani, mert nem akartam a szemébe nézni.
- Beszélhetnék veled? – kérdezte.
- Persze – mondtam közömbösen.
- A tegnap estéről lenne szó… - kezdte, de nem fejezte be a mondatát, mert elvette tőlem a telefont.
- Visszakaphatnám? – kérdeztem, miközben a telefonomat bámultam a kezében.
- Ha figyelsz rám, akkor igen – felelte.
- Én figyelek – mondtam, és egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből a készüléket, de megint nem néztem Rá.
- Jenny – takarta el a képernyőt, majd neki nyomott a szekrényemnek, két karját pedig a két oldalamhoz tette, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. – Beszélni szeretnék veled…
- Miről? – kérdeztem ártatlanul.
- Tudod jól, hogy miről – nézett mélyen a szemembe. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy mit csinálok – mondta komoly arccal. Rosszul esett, hogy nem direkt csókolt meg, hanem véletlenül. Nem tudtam mit szólni először, de végülis kinyögtem egy kis valamit.
- Tudom – mondtam. Tudom? Tudom? Jobbat nem találhattál volna ki, Jenny? - kérdeztem magamtól. – Biztos csak egy arcra puszi akart lenni, csak kicsit arrébb csúszott – szóltam komoly arccal. Arrébb? Mégis, hogy csúszhatna arrébb egy puszi? - tudakoltam, ismét magamtól.
- Öhm… - nézett a pólómra, majd ismét rám – hát igen, kicsit – mondta.
- Nekem… órára kell mennem – szólaltam meg kis idő múlva.
- Igen – lökte el magát a szekrénytől – nekem is.
- Tényleg sajnálom – kért újra bocsánatot.
- Semmi baj, már mondtam, és felejtsük el, rendben? Semmi sem történt – mondtam, majd elköszöntem tőle és órára mentem.
Megbántott azzal a kijelentésével, hogy nem szándékosan csókolt meg.
De miért bánt ez a dolog? – kérdeztem magamtól. – Hisz, csak barátok vagyunk – gondoltam, és megpróbáltam az órára figyelni.
Szünetben találkoztam Bellával és együtt mentünk tesire. Furcsa volt, mivel sokat beszélgettünk, de így kezdtem látni, hogy valójában milyen is ő.
Testnevelés órán két csoportra lettünk osztva.
Az osztály egyik fele ugráló kötelezett, míg a másik része röplabdázott. Bella kifogta a kötelet, én pedig röplabdáztam. Szerencsére nem Edwarddal voltam egy csoportban, de még mindig úgy nézet rám. Láttam a szemében, hogy bánja a dolgot, de megmondtam neki, hogy nem haragszok rá, viszont volt egy olyan érzésem, hogy egész nap ezeket a szemeket kell majd bámulnom.
Szegény Bella belegabalyodott a kötélbe és elesett. Tényleg sajnáltam ezt lányt. Ennyit nem lehet bénázni, bár… én sem vagyok jobb. A labdát többször beleütöttem a hálóba, ráadásul Edwardhoz is hozzávágtam.
Most biztos azt hiszi, hogy direkt dobtam fejbe – gondoltam, és odamentem hozzá, mikor a tesi tanár kiment a teremből.
- Edward! – szólítottam meg, Ő pedig felém fordult. – Ne haragudj! Nem akartam – kértem bocsánatot.
- Semmi baj, megérdemeltem – mondta.
- Én nem… - de mielőtt mentegetőzhettem volna, Ő már tovább állt. Komolyan azt hiszi, hogy szándékosan csináltam? - kérdeztem magamtól. Visszamentem a többiekhez és folytattuk a játékot.
Ebédnél nem is köszönt nekem, mikor leültem az asztalhoz, és ebből arra következtettem, hogy még mindig mérges rám. Bár inkább nekem kéne dühösnek lennem rá, mert végülis Ő csókolt meg és nem fordítva, és az a labdás eset meg véletlen volt.
Azon gondolkodtam, hogy vajon mi baja lehet Edwardnak. Úgy döntöttem, hogy kiszedem belőle, mert nem szeretek senkivel sem fasírtban lenni. Főleg nem úgy, hogy nem tudom mi a problémája velem.
A menzáról jöttem kifele, és direkt utolsónak mentem ki, de úgy láttam, hogy Edward is úgy döntött, hogy lemarad.
- Jenny – szólított meg, én pedig felé fordultam.
- Edward, én… - kezdtem volna, de számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Shh! Gyere velem – kézen ragadott, és húzni kezdett kifele az iskolából. Beültetett a kocsijába, majd elindultunk, azt nem tudtam, hogy hová, csak azt hogy el.
- Sajnálom, én tényleg nem akartam hozzád vágni – mondtam, és reméltem, hogy érti mire céloztam. – Ne haragudj rám.
- Nem haragszok rád.
- Akkor… miért voltál olyan? – kérdeztem.
- Bocsáss meg, nem akartam olyan lenni, az okát nem tudom, hogy miért viselkedtem úgy veled. Inkább magamra haragszom – mondta.
- Mit mondtam neked?
- Hogy nem vagy mérges rám.
- És ez az igazság – mosolyogtam. – Nem szeretek veled veszekedni
- Én sem – mosolygott.
- Legyünk nagyon, nagyon jó barátok – szólalt meg kis idő múlva.
- Igen – helyeseltem.
Lassan megérkeztünk az otthonomhoz. Ezen meglepődtem, mert teljesen másfelé indultunk, így megkérdeztem a mellettem ülőt. Jobban szólva, csak akartam, mert megelőzött.
- Kíváncsi vagy, hogy miért tettünk kerülőt, igaz? – kérdezte, és leállította a motort, majd felém fordult.
- Igen.
- Beszélni szerettem volna veled, és mivel elmaradt az utolsó óránk, így úgy gondoltam, hogy most megejthetnénk.
- Értem. És sikerült? – kérdeztem somolyogva, mire az Ő arcára is egy mosoly ült ki.
- Igen. – Kiszálltunk a kocsiból és a bejárat felé vettük az irányt. – Jenny! – szólalt meg, mikor a zsebemben keresgéltem a kulcsomat.
- Tessék?
- Öhm… Holnap… érted jöhetek? – kérdezte.
- Ha szeretnél – mosolyogtam. – De mi lesz Bellával? – kérdeztem. Nem akartam kitúrni.
- Őt a barátja hozza be – mondta kicsit gúnyosan. Tetszik neki. Tudtam!
- Van barátja? – kérdeztem döbbenten.
- Igen.
- Gondolom az osztályba jár – mondtam ki, amit épp gondoltam.
- Nem ebbe a suliba jár.
- Értem. Köszönöm, hogy hazahoztál – mosolyogtam.
- Szívesen – vigyorgott, majd magához ölelt. Meglepődtem, de kis fázis késéssel visszaöleltem. Nyakába fúrtam az arcom, és beszívtam finom illatát. Behunytam a szemem és élveztem a pillanatot, nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.
Nem tudom, hogy meddig állhattunk így összeölelkezve, de nem is érdekelt, jó volt a karjaiban lenni.
Éreztem, ahogy ajkai súrolják a nyakamat, és ebbe beleborzongtam, a szívem pedig meglódult az érintéstől, de egyáltalán nem zavart.
Végül én húzódtam el, mert neki is haza kellett menni, a testvérei biztos kereshették már.
Még utoljára rámosolyogtam, majd elköszöntem tőle, és bementem a házba.
Neki támaszkodtam az ajtónak és mélyeket sóhajtottam, mert alig kaptam levegőt. Kitekintettem az ablakon, és néztem, ahogy elhajt az otthonomtól.
(Edward szemszöge)
Megöleltem Őt, és hosszú percekig így álltunk. Észre sem vettem, hogy mit csinálok, csak akkor kaptam észbe, mikor nyakát súrolták ajkaim, de nem érezte. Vagyis reméltem, hogy nem vette észre.
Végül elhúzódott, amit nem szerettem volna - de mégis megtette -, majd elköszönt és bement a házba.
Egy kis ideig álltam az ajtó előtt, majd megfordultam és beültem a kocsimba.
Hazafelé tartottam, és már jó előre felkészültem Alice faggatózására.
Olyan furcsa mióta idejött Jenny. Valamit forgat a fejében csak azt nem tudom, hogy mit – elmélkedtem magamban.
(Jenny szemszöge)
Már nagyon vártam a másnapot és majd kiugrottam a bőrömből, mikor meghallottam az ismerős autó dudaszóját.
Mikor kiléptem a házból, Edward a kocsinak volt támaszkodva és engem várt. Tényleg engem várt és nem mást.
Ez most úgy hangzott, mintha szerelmes lennék belé, és most megyünk együtt először suliba mióta járunk. Pedig nem így volt, egyáltalán nem így.
- Szia – köszönt mosolyogva.
- Szia. – Kinyitotta nekem a kocsi ajtót, majd segített beszállni, amit egy mosollyal köszöntem meg.
Annyira boldog voltam, de nem vigyorogtam egyfolytában, csak bámultam kifele az ablakon és néztem a mellettünk elsuhanó fákat, házakat.
Körülbelül tíz perce mehettünk, mikor egy hangos csapódással elsötétült körülöttem a világ…
14. fejezet - Korrepetálás
2010. jan. 19. 18:01 - írta gicus15
(Edward szemszöge)
- Edward! Haza kell jönnöd! Most! – azzal letette a telefont a húgom. Csak bámultam a kijelzőt és azon tanakodtam, hogy ez most mi lehetett.
- Valami baj van? – kérdezte Jenny, mert már jó ideje nem szólaltam meg.
- Nincs. Haza kell mennem – mondtam zavartan.
- Rendben – hajtotta le a fejét. Közelebb mentem hozzá és az arcára tettem a kezem, majd homlokon csókoltam.
- Később visszajöhetek? – kérdeztem, és reméltem, hogy igent mond. Nem akartam elmenni, de Alice hangjából ítélve komoly lehet a dolog. Ő átölelt majd megszólalt.
- Nem akarom, hogy elmenj, de biztos, hogy fontos – átkaroltam Őt, és magamhoz szorítottam.
Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattunk így összeölelkezve, csak azt éreztem és hallottam, hogy csörög a telefonom.
Naná, hogy Alice volt.
- Máris megyek. Nyugodj meg! – szóltam bele a telefonba, majd rögtön le is tettem és Jennyre néztem.
- Ez az én hibám volt – mondta bűnbánóan.
- Dehogyis! Csak a testvérem türelmetlen, de meg lehet szokni. Egy idő után – mosolyogtam.
- Jut eszembe, tartozol egy korrepetálással – mosolygott.
- Igaz. Akkor mindenképp visszajövök, és ha szeretnéd megtanulunk együtt.
- Kikísérlek – szólt, és elindult lefele a földszintre, én pedig követtem.
Mikor leértünk, búcsúzóul egy puszit adtam az arcára, majd kiléptem a házból, és beültem a kocsimba, és haza hajtottam.
Kezdtem ideges lenni, hogy mit láthatott Alice, ha látott egyáltalán valamit.
Szokatlanul gyorsan vezetettem hazáig, majd mikor leparkoltam a ház elé, kipattantam az autóból, és besiettem Alice szobájába.
- Alice, mi történt? – kérdeztem, amint átléptem testvérem szobájának küszöbét.
- Végre, hogy itt vagy! – pattant fel az ágyról, ahol eddig ült.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Hogy merészeltél elmenni Jennyvel vásárolni, nélkülem? – termett előttem, és mérgesen nézett rám.
- Úristen, Alice! Azt hittem, hogy valami komolyabb történt. A telefonban annak tűnt, és te egy ilyen kis semmiség miatt rendeltél haza? – túrtam a hajamba.
- Semmiség? Ez neked semmiség?
- Alice! Egyetértek Edwarddal, szerintem sem nem kéne ezen felhúznod magad – jött be a helyiségbe Jasper. – Alice nem szólalt meg, csak nézett maga éle, majd megszólalt.
- Azért volt olyan furcsa a hangom, mert Jazz megkavart.
- Ezt most nem értem – mondtam.
- Ezt úgy érti, hogy…
- Hogy Emmett megbolondította Jaspert – fejezte be testvérem mondatát Alice.
- Hogyan?
- Nem tudta magát fékezni… a közben – nyomta meg az „a” szócskát a húgom.
- Értem. Akkor én mentem is, a szobámban megtaláltok – mondtam, majd kimentem a helyiségből, és felmentem arra a helyre, ahol nem hallom őket. Legszívesebben nem otthon lettem volna, hanem valahol máshol.
Amint felértem a szobámba, ledőltem az ágyamra és lehunytam a szemem, majd felidéztem a délután eseményeit, de leginkább Ő rá gondoltam…
(Jenny szemszöge)
- Valami baj van? – kérdeztem, mert már egy ideje csak a telefonja kijelzőjét bámulta.
- Nincs. Haza kell mennem – mondta zavarta.
- Rendben – hajtottam le a fejem. Kicsit csalódott voltam, mert nem akartam, hogy elmenjen. Vele akartam lenni, bár az egész délutánomat vele töltöttem – fogjuk rá -, mégis azt szerettem volna, ha marad és beszélgetünk egy picit. Olyan jól megtudtam magam vele értetni, és jobban bíztam benne, mint eddig bárki másban. Mintha egy mágnes vonzana hozzá. Éreztem, hogy kezét az arcomra tette, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Később visszajöhetek? – kérdezte kellemes hangján, én pedig szorosan magamhoz öleltem Őt.
- Nem akarom, hogy elmenj, de biztos, hogy fontos – szólaltam meg. Derekam köré fonta karjait és magához szorított. Mélyen magamba szívtam finom illatát. Tényleg mágnes volt köztünk, mert nem nagyon engedtük el egymást.
Már egy ideje így álltunk, mikor Edward mobilja újra megszólalt. Elengedett és a füléhez emelte a készüléket.
- Máris megyek. Nyugodj meg! – szólt bele a telefonba, majd rögtön le is tette és rám nézett.
- Ez az én hibám volt.
- Dehogyis! Csak a testvérem türelmetlen, de meg lehet szokni. Egy idő után – mosolygott.
- Jut eszembe, tartozol egy korrepetálással – mosolyogtam.
- Igaz. Akkor mindenképp visszajövök, és ha szeretnéd megtanulunk együtt.
- Ez jó ötlet. Kikísérlek – mondtam, és elindultam a földszintre. Vajon most mit gondolhat rólam? – kérdeztem magamtól.
Mikor leértünk, kinyitottam az ajtót, Edward pedig mielőtt még kilépett volna a házból, egy puszit nyomott az arcomra, majd távozott.
Reménykedtem benne, hogy visszajön, mert… Még magam sem tudtam megmondani, hogy miért, csak azt, hogy szükségem van a közelségére. Megnyugtat.
Miután elpakoltam az új ruháimat, bedőltem az ágyamba és sorra vettem a délután minden egyes percét, amit Vele tölthettem.
Minden egyes pillanat jó, amikor mellette lehetek, de ezek most még jobbak voltak, mint eddig bármikor, hisz végre nem törtek rám a szokásos furcsa érzéseim s így olyan természetesnek tűnt, mintha valóban barátok volnánk. De az a fehér ing rajta. Egyszerűen eszméletlenül jól nézett ki benne. Mondjuk neki minden jól áll, de… de miért is gondolok rá? Na jó! Gondoljunk valami másra! – parancsoltam magamra, de mindig vissza-visszatértem arra, hogy milyen jó érzés volt a karjaiban lenni.
Már csak arra eszméltem fel, hogy csöngetnek, így felpattantam az ágyamról, levágtattam a földszintre majd ajtót nyitottam.
A „tanárom” állt az ajtóban. Meg is lepődtem, hogy így elbóbiskoltam. Mondjuk, egész végig Rá gondoltam, mégis jobb volt Őt élőben látni, mint lelki szemeim előtt.
- Szia – köszönt mosolyogva.
- Szia – mosolyogtam én is. – Gyere – álltam el az útból, Ő pedig bejött az előszobába. Levette a kabátját, majd felmentünk a szobába és neki álltunk a tanulásnak.
- Előre szólók, hogy lassú a felfogásom, úgyhogy nagy türelemmel kell lenned – vigyorogtam.
- Azt hiszem menni fog – kuncogott.
- Hát sok sikert – huppantam le az ágyikómra a tankönyveim mellé, amiket az ágyra dobáltam, miközben beszéltem hozzá. Edward leült mellém és hozta Ő is a felszerelését, majd kinyitotta a matek könyvét, végül rám nézett.
- Hol kezdjük? – kérdezte.
- Az elején – feleltem, Ő pedig felhúzta az egyik szemöldökét. – Ne nézz így rám! Az egészet nem értem, tehát már az elején lemaradtam.
- Értem. De először is nézzünk egy feladatot, és abból felmérem, hogy mennyit kell majd megtanítanom neked – mondta, aztán egy lapot vett elő és elém tette, utána pedig diktálni kezdett egy feladványt.
Már egy ideje a megoldáson törtem a fejem, de még midig nem jött ki az eredmény.
Amíg én a feladattal vacilláltam, addig Edward a házi feladatát csinálta, de néha-néha megnézte mit totojázok – a szerinte – egyszerű képleten.
Nagy nehezen elvégeztem a feladatot, és oda adtam jelenlegi tanáromnak, hogy ellenőrizze le.
Ahogy jobban belemerült a feladat javításába, úgy ráncolta össze a homlokát, amiből gyanítottam, hogy nem sikerült valami fényesen megoldanom, sőt, az eredményemet is helytelennek véltem.
Elővett egy piros tollat a tolltartójából és áthúzta, ami nem volt jó.
- Nos? – kérdeztem, miután lerakta a papírt és rám nézett.
- Nos.
- Edward, mondd már! Szörnyű, igaz?
- Az égvilágon semmit sem értesz belőle, ugye? – kérdezte én pedig bólogattam. – Nézd meg – tette az orrom alá a kijavított egyenletet. Tele volt hibával, és több piros színt tartalmazott, mint szürkét.
- Hát… semmit – húztam el a számat.
- Neked komoly segítségre van szükséged – mondta.
- Igen, azt hiszem.
- Segítek, de először – adta kezembe a tankönyveimet – megcsinálod a házidat – mondta, mire nyeltem egy nagyot, majd rá emeltem a tekintetem.
- Jól vagy? Nagyon elsápadtál - mondta aggódva. – Ne aggódj, segítek a házidban is, utána pedig elmagyarázom a matekot – mosolygott, én pedig hálából a nyakába vetettem magam.
- Szeretlek – csúszott ki a számon, mire olyan gyorsan húzódtam el tőle, amilyen gyorsan csak tudtam. Az arcára döbbenet ült ki, én pedig zavarban voltam. – Nem úgy, hanem mint barátot – erőltettem magamra egy műmosolyt, amit reméltem, hogy nem vett észre.
- Értem. Nem is hittem azt, csak… olyan furcsa volt hallani – mosolygott, amit én is viszonoztam, majd a könyveimbe temetkeztem.
Edward segítségével hamar készen lettem a házimmal, és felmondtam neki a leckét, majd elmagyarázta - jobban szólva csak próbálta – megértetni velem az egyenletet, de nem nagyon ment.
- Sajnálom – kértem bocsánatot, mikor az ajtóban álltunk, kb. tíz körül.
- Semmi baj. Azért voltam itt, hogy segítsek neked, és ez csak egy óra volt – mosolygott Edward.
- Igen, és már lefárasztottalak.
- Nem vagyok fáradt – mondta határozottan. Gondolhattam volna, hogy nem ismeri be, hisz pasi. Igen, a világ kedvesebb sráca, akit valaha is ismertem – mosolyogtam magamban.
- Rendben, akkor nem – vigyorogtam, és egy puszit adtam az arcára. – Köszönöm. Remélem, holnap jössz.
- Szívesen, és igen, jövök – somolygott. Egy ideig nézett, majd egy gyors puszit adott a... számra és elviharzott, mire bármit is kérdezhettem volna, Ő már rég elhajtott.
Ott álltam az ajtóban és meredtem magam elé.
Azon tanakodtam, hogy most tényleg megtörtént-e az a bizonyos valami, vagy csak én képzeltem be magamnak, és valójában meg sem történt ez az egész.
Végül úgy döntöttem, hogy tényleg igaz és nem álmodtam azt a pillanatot.
Észre sem vettem, hogy mosolygok, de mikor rájöttem, hogy még mindig a verandán álldogálok, megfordultam és bementem a házba, majd a fürdőszobába.
(Edward szemszöge)
Mit csináltam? – kérdeztem magamtól, és lefékeztem a kihalt úton. A kormányra hajtottam a fejem, majd behunytam a szemem és próbáltam egy értelmes okot találni, hogy miért tettem azt, amit tettem. De sajnos ez nem jött össze.
Sokat vacilláltam azzal, hogy visszamegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle, de gyorsan elvetettem ezt az ötletet.
Először is, mert késő van és bizonyára már alszik, másodszor pedig egészen biztos, hogy haragszik rám.
Úgy döntöttem, hogy haza megyek. Bár ne tettem volna…
Amint beléptem a házba Alice nekem esett.
- Mi történt, Edward?!! Mondjad már!! – szólt rám húgom.
- Semmi – mondtam, és fel akartam menni a szobámba, de Ő nem engedett.
- De, igen! Mondd! – parancsolt rám.
- Nem vagyok köteles beszámolni róla, hogy mit csinálok – mondtam kicsit mérgesen.
- De! Láttam, hogy eldöntötted. Edward! Kérlek, beszéljük meg – mondta már nyugodtabb hangon.
- Menjünk fel a szobámba – szólaltam meg kis idő múlva. Ő csak bólintott és együtt felmentünk az emeletre.
Az ágyamon ültem, mellettem pedig Alice volt és várta, hogy neki kezdjek a mondandómnak.
- Pontosan mit akarsz tudni? – kérdeztem.
- Mindent.
- Csak egy puszi volt, Alice, nem egy csók.
- De attól még egy szájra puszi volt, vagyis egy kis csók – kuncogott Alice.
- Jól van. Ennyit akartál nem? – kérdeztem kicsit ingerülten, mire húgom arca szomorú lett. Tudtam, hogy megbántottam Őt. – Sajnálom Alice, nem úgy értettem... Gondolkodnom kell.
- Semmi baj. Szerintem nem kéne semmin sem gondolkodnod, mert minden rendben lesz – mosolygott, majd eltűnt a szobámból.
Miért vagyok ilyen idióta? Eltervezni elterveztem, de utána meg is bántam. Nem fog a közelembe jönni, tudom.
(Jenny szemszöge)
Fürdés közben folyamatosan mosolyogtam, de amint eszembe jutott a másnap, azonnal eltűnt.
Nem is biztos, hogy direkt csinálta. Lehet, hogy neki is csakúgy jött, mint nekem, mikor az autóban… Egész biztos – elmélkedtem.
Mikor lefeküdtem aludni, furcsa álmom volt.
Álmomban az iskolában voltam, és jártam a folyosókat Őt keresve, de mikor megtaláltam… Vele volt. Megnyugodtam, mikor beszélgetni láttam Őket, de aztán olyat tett Edward, amire nem számítottam… Megcsókolta Bellát. Könnyek szöktek a szemeimbe és elfutottam, de nem tudtam, merre tartok, nem is volt fontos csak az, hogy minél távolabb legyek tőlük.
Hirtelen egy erdőben voltam, és egy ismerős női hangot halottam magam mögött. Mikor megfordultam Alice állt mögöttem, majd szép lassan megjelentek a többiek, kivéve Ő.
Alice akart valamit mondani, de ismét Edwardnál és Bellánál voltam, csakhogy most már nem a suliban, hanem egy ismeretlen szobában voltunk, de Ők nem láttak engem. Arra a dologra készültek, és én nem akartam Őt Vele együtt látni, de akárhányszor elfordítottam a fejem, mindig megjelentek előttem.
Hirtelen felrémültem, szaporán vettem a levegőt, de azt, hogy nem csak az álmomban sírok, akkor vettem észre, mikor a könnycseppjeim elérték az ajkam.
Miért sírok? Hisz nem is szeretem… úgy, és nincs beleszólásom, hogy kivel van – mondtam magamnak. – De, akkor miért fáj ennyire? – kérdeztem magamtól, de választ nem kaptam.
Könnyes szemekkel feküdtem vissza az ágyamba, majd próbáltam elaludni… de csak Ő járt az eszembe, és az a kis csók, amit adott, mielőtt elindult volna innen.
12. fejezet - Terv
2010. jan. 17. 12:47 - írta gicus15
(Alice szemszöge)
A menzán ültem a testvéreimmel és vártam, hogy vége legyen az ebédszünetnek. Sajnos szerelmem is érezte azt, amit én.
Dühöt.
- Nyugodj le, Alice, kérlek – kérlelt Jasper.
- De nem tudok. Hogy tehetik ezt vele? Én oda megyek, nem fogom ezt annyiban hagyni – mondtam, majd felálltam, és Jennyék felé vettem az irányt.
Amint az asztalukhoz értem, barátnőm vállára tettem a kezem, majd megszólaltam.
- Ha nem nagy gond, akkor elrabolnám Jennyt – mondtam kicsit mérgesen. Felhúztam Jennyt a székből, majd felkaptam a földről a táskáját, és kifelé kezdtem húzni az ebédlőből.
- Alice, mi ez az egész? – kérdezte.
- Semmi.
- Alice! Mi a baj? Látom, hogy mérges vagy. Kérlek, mondd el mi bánt – kérlelt barátnőm.
- Tényleg tudni akarod? – kérdeztem, ó pedig bólintott. – Rendben. – Vettem egy mély lélegzetet, majd megszólaltam.
- Nem is foglalkoznak veled! Te csak ott ülsz egyedül, nem vesznek be a beszélgetésbe, ráadásul a bátyám téged bámul, de az istenért sem szólítana meg, hogy: Jenny, milyen volt a mai napod? Semmi! Ezért még kap – adtam ki magamból a felgyülemlett dühöt, majd hangosan kifújtam a levegőt, bár nem volt rá szükségem, de Jenny gyanakodott volna.
- Nyugi, Alice! Semmi baj, ha nem hát nem, ennyi az egész. Nem kötelesek bevenni a beszélgetésbe. Egyébként is órára akartam menni – mondta.
- De Jenny…
- Semmi de, Alice! Köszönöm, hogy így kiállsz mellettem, pedig alig ismersz – mosolygott.
- Jobban ismerlek, mint hinnéd – suttogtam, mégis meghallotta, de szerencsére nem faggatott róla.
- Most mennem kell, majd még beszélünk – mosolygott továbbra is, majd órára indult.
Akkor is beszélek Edwarddal. Állítólag barátok, szóval nem kéne levegőnek nézni a barátnőmet. Bár… Jenny eldöntötte, hogy távol marad a bátyámtól és Edward sem akar túl közel kerülni hozzá, mert összezavarodott. Legalábbis Jasper ezt mondta nekem.
Órán voltam, mikor látomásom támadt. Ez nem volt rossz, épp ellenkezőleg, nagyon jó döntést láttam a bátyám részéről. De akkor is beszélek vele, nem fogja megúszni!
Otthon vártam Edwardot, hogy hazaérjen, és gondolatban már mindent elterveztem.
Már csak percek voltak hátra és… a bátyám leparkolt a ház előtt, majd kiszállt a kocsiból. Belépett a házba, utána pedig felment a szobájába.
Most nem fog elmenekülni, de hagyom tanulni, majd beszélek vele később – gondoltam.
Mikor felértem Edward szobájához, bekopogtam, majd mikor szólt, hogy bemehetek, lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe.
A testvérem az ablakon bámult kifele, a tankönyvei az asztalán és láttam, hogy akart tanulni csak nem jött össze.
De vajon miért nem? – kérdeztem magamtól.
- Edward, beszélhetnék veled? – tudakoltam.
- Persze – mondta, és tekintetét rám emelte.
- Tulajdonképpen, kérdezni akartam valamit.
- Kérdezz!
Nem szólaltam meg, csak meredtem magam elé, és gondolkoztam, hogy megtegyem-e vagy sem.
- Jennyről van szó, igazam van? – kérdezte komoly arccal, én pedig bólintottam.
- Alice, miért csinálod ezt?
- Te, miért csinálod? – kérdeztem vissza.
- Ezt most nem értem – mondta.
- Arról van szó, kedves bátyám, hogy szegény Jenny ott ült egyedül az asztalnál.
- Nem volt egyedül, hisz ott voltunk.
- De észre sem vettétek, mintha ott se lenne. Jasper érezte az érzéseit. Hidd el, hogy rosszul esett neki. Legalább Te beszélgethettél volna vele, néha olyan egyedül van. Tudod jól, hogy nem tudok mindig vele lenni, főleg akkor, ha vadászni megyünk.
- Ott vannak Kate-ék, és amúgy is, nagy ívben kerül engem – mondta Edward.
- Dehogy kerül! Honnan veszed ezt az ostobaságot? – kérdeztem nevetve.
- Látom rajta – fordult ismét az ablak felé. - Ahogy rám néz, és mikor találkozik a tekintetünk… Szerintem még mindig haragszik a csók miatt, bár azt mondja, hogy nem.
- Bolondságokat beszélsz! Jenny egyáltalán nem haragszik rád, már miért tenné? Edward – helyett foglaltam mellette az ágyon, hisz Ő már ült -, legyetek haverok. Nem harap, és… Miért ne lehetnétek olyan jó barátok, mint Bellával? – kérdeztem.
- Bella… Mostanában annyira furcsa, mintha kicserélték volna.
- Tudom. Sokszor jár le La Pushra Jacobhoz, de most nem róla van szó, hanem Jennyről.
- Miért akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte.
- Te utálod Őt! – pattantam fel az ágyról.
- Ez nem igaz! Nem utálom, én… Így sem tudok rendesen a közelében lenni – mondta idegesen és beletúrt a hajába.
- Miért? Nem értelek!
- Én sem értem, de mióta ide jött ez a lány… azóta olyan fura érzések kavarognak bennem. Mintha ismerném Őt. Alice, én figyelem Jennyt és ha szüksége lesz rám, akkor ott leszek neki.
- Akkor ezt éreztesd is vele, és hallgass az ösztöneidre – vigyorogtam, majd adtam az arcára egy puszit és elhagytam a szobáját. Elégedett mosoly terült el az arcomon, mert tudtam, hogy megmaradt benne az a szerelem, amit állítólag kitöröltek az elméjéből. Ezek szerint, mégsem tudták teljesen elvenni Edwardtól az érzéseit, amit barátnőm iránt táplált.
(Edward szemszöge)
Újra egyedül voltam a szobámban és bámultam kifelé az ablakon.
Hallgassak az ösztöneimre? Mit érthetett ezen Alice? Talán jobban megnyílhatnék előtte, és egy nap… elmondom neki a családom titkát. De nagyon előre szaladtam! Nem akarom, hogy utálja a testvéreimet és engem sem. Pár napja ismerem, és nem akarok tőle távol lenni, ráadásul mióta találkoztam vele… benne van az álmaimban, főleg a csók estéjén.
Azt álmodtam, hogy a karjaimban tartom és folyamatosan csókolom ajkait. Álmomban még az illatát is éreztem pedig nem volt mellettem, de azt kívántam bárcsak ölelhetném Őt.
Furcsák a gondolataim valóban és ezért is kéne távol lennünk egymástól, de ha egyszer nem megy!
Mindennél jobban vártam a másnapot meg matek órát, mert láthatom Jennyt és most az egyszer, tényleg helyeseltem Alice tanácsát, miszerint hallgassak az ösztöneimre. Ezt fogom tenni! – döntöttem el, majd újra neki álltam a tanulásnak… kevés sikerrel.
Másnap reggel korán keltem és gyorsan elkészültem, majd lesiettem a földszintre, hogy a garázs felé vegyem az irányt. Imádkoztam, hogy Alice, vagy valaki nehogy megállítson és… meglepetésemre senki sem akart megakadályozni a tervemben, ami az volt, hogy elmegyek érte.
Nem mentem olyan gyorsan, mint a testvéreim, mivel Ők imádnak száguldozni és egyébként is, Jenny biztos, hogy még nincs készen. Megvárom, amíg kilép az ajtón és felajánlok neki egy fuvart. Remélem, elfogadja majd – gondoltam.
Fél órája ülhettem a kocsimban, mikor kinyílt az ajtó és Jenny lépett ki a házból, táskával a vállán, majd bezárta az ajtót, addig én kiszálltam a kocsiból és megkerültem azt. Ő a suliba akart indulni, de megtorpant, mikor meglátott.
- Szia! – köszöntem mosolyogva. Nagyon csinos volt, bár kabát volt rajta, így is lehetett látni a fekete felsőt, ami hosszabb volt, mint a meleg dzseki, ami a csípőjéig ért. Sötétkék csőnadrágot viselt és térdig érő fekete csizmát.
- Szia! – mosolygott Ő is. – Te meg mit keresel itt? Nem mintha zavarna vagy valami, csak furcsa – mondta.
- Elvihetlek a suliba? – kérdeztem.
- Nem kell, köszi, de sétálok. Nincs olyan messze – mosolygott, majd elindult az iskola irányába. Ezt nem hagyhattam, így utána iramodtam, majd elkaptam a kezét és megállítottam.
- Kérlek, beszélni szeretnék veled – mondtam. Sóhajtott egyet, majd megszólalt.
- Rendben, beszéljünk.
Direkt lassabban vezettem, hogy több időt tölthessek vele, és hogy egy csomó értelmetlen kérdéssel bombázzam Őt.
- Haragszol? – kérdeztem.
- Nem. Már miért haragudnék? – kuncogott.
- Hát… mondjuk azért, ami tegnap ebédnél történt.
- Mármint, hogy Alice elhívott tőletek? – fordult felém kérdő tekintettel, mert eddig az ablakon bámult kifelé.
- Nem. Arról, hogy egyedül ültél köztünk és senki sem beszélgetett veled – mondtam.
- Ó, vagy úgy! Nem, nem haragszok. Velem nem kötelező beszélgetni és barátkozni sem – mosolygott.
- De én szeretnék – fékeztem le a lámpánál, majd ránéztem. – Sajnálom.
- Mit? – mosolygott továbbra is. Olyan szép volt. Legszívesebben egész nap Őt néztem volna, minden egyes pillanatban.
- Hogy nem figyeltem rád – szóltam. Felém nyújtotta a kezét, majd végig simított az arcomon. Nagyon jól esett az érintése, és akkor olyat éreztem, amit még addig a pillanatig soha. Éreztem a mellkasomban gyorsuló szívemet, és halkan, de szaporán vettem a levegőt.
- Nem kell rám figyelned – és újra mosolygott, majd mikor észrevette, hogy mit csinál, elkapta a kezét és ismét az ablakon bámult kifele. Láttam, hogy elpirult és ezt megmosolyogtam. Tehát nem vagyok közömbös számára. Tetszek neki - állapítottam meg magamban, majd újra az útra figyeltem. Váltott a lámpa és folytattunk utunkat az iskola felé.
Mikor megérkeztünk, kiszálltunk az autóból, de Jenny nem ment be az épületbe, helyette megvárta, míg mellé érek, majd megszólalt.
- Sajnálom, Edward. Nem akartam, de ez csak úgy jött. Nem tudtam mit csinálok.
- Semmi baj – mosolyogtam, majd mindketten bementünk az épületbe.
Első órám matek volt és Jennynek is. Izgatott voltam, de nem tudtam, hogy miért.
Jenny Ashley oldalán lépett be a terembe, és valamin nevettek, majd mindketten elindultak felém. Ash leült a padra, Ő pedig mellettem foglalt helyett.
- Szia, Edward! – köszönt mosolyogva Ashley.
- Szia! Mi újság? – kérdeztem.
- Semmi érdekes, éldegélek. Veled? – mosolygott.
- Dettó – feleltem.
- Jenny, eljössz velünk vásárolni Port Angelesbe? – kérdezte Ash. Bárcsak nemet mondana! Uram, add, hogy nemet mondjon. Találjon ki valami kifogást - könyörögtem Istenhez, mert én akartam elhívni valahová. Azt még nem tudtam, hogy hová, de vele akartam lenni.
- Rendben, úgysincs semmi dolgom, szóval – mosolygott. Az Úr nincs velem - gondoltam.
- Ez csúcs! Na, akkor majd ma délután érted megyek, rendben? Majd add meg a címed – vigyorgott Ashley.
- Rendben, óra után – mosolygott Jenny. Bejött a tanár és mindenki elfoglalta a helyét a teremben.
Órán több ismeretes egyenletet, gyököt és egyebeket vettünk. A könyökömön jött ki és mindegyik feladatom hibátlan volt.
Ránéztem Jennyre, aki nagyon törte a fejét a megoldáson, de egyszerűen nem ment neki. Ekkor ötlött az eszembe a legnagyszerűbb terv.
Közelebb ültem hozzá, majd a fülébe suttogtam.
- Segítsek? – kérdeztem.
- Nem kell, köszi. Megy egyedül is – mosolygott.
- Én nem úgy látom.
- Huh, oké! Ha a tanár nem kínaiul beszélne, hanem érthetően, akkor érteném. De így!? – mutatott észrevétlenül a táblára.
- Ha gondolod, akkor korrepetállak matekból – ajánlottam fel.
- Tényleg, nem szükséges, bár… nem kéne megbukni – mondta az utolsó szavakat inkább magának, mint nekem.
- Akkor? – tudakoltam mosolyogva.
- Rendben – nézett rám mosolyogva, majd titokban segítettem a feladatok megoldásában.
A szekrényem felé tartottam, mikor Alice (Ki más?) meg nem szólított a folyosón.
- Edward! – kiáltott csilingelő hangján. Nagyot sóhajtottam, majd megszólaltam.
- Igen?
- Láttam a döntésed – súgta a fülembe, hogy csak én halljam.
- És? Valami gond van vele? – kérdeztem.
- Nincs. De nehogy azt mondd nekem, hogy csak korrepetálni akarod!
- De, ezt mondom, mert csakis kizárólag erről van szó – szóltam határozottan.
- Hát jó! Majd belátod, hogy igazam van – sóhajtott testvérem.
- Miben van igazad?
- Abban, hogy igenis tetszik neked Jenny – mosolygott.
- Higgy, amit akarsz! Nem érdekel! – mondtam, majd mentem a következő órámra.
Talán igaza van Alice-nek, mert Ő ritkán téved az ilyesmiben. Tényleg tetszene nekem Jenny?
Áh, nem! Már többször kiveséztem ezt az ügyet és mindig nemleges válasszal zártam le a dolgot. Csak szeretek vele lenni, vagyis szeretnék a közelében maradni.
De akkor miért?
Eszembe jutott az a beszélgetés, ami a pizsamaparti előtt zajlott le Alice és köztem.
- Miért? – kérdezte.
- Mit miért? – kérdeztem vissza.
- Miért vitted be Jennyt a biológia szertárba? Azt hiszed nem látom a döntéseidet? – Lefékeztem, mert pirosat jelzett a lámpa.
- Én… nem tudom. Olyan sokan voltak körülöttünk, és mindenki hallgatózott volna – mondtam. Én sem értettem, hogy miért tettem azt, amit tettem.
- Na, persze!
- Alice, én tényleg nem tudom. Késztetést éreztem rá, hogy…
- Hogy? – kérdezte Alice.
- Hogy megérintsem – fejeztem be a mondatomat.
- Ezt meg, hogy érted? – tudakolta.
- Nem tudom elmagyarázni, Alice! Össze vagyok zavarodva, nem értem az érzéseimet. Kérlek, ne nyaggass vele.
- Rendben.
És, amikor a kocsim mellett álltam, egyedül, mert Ő berohant a házba. Azt hitte, hogy megbántott, vagy én nem akarom, hogy nálunk aludjon. Pedig egyáltalán nem így gondoltam már akkor sem.
Beszálltam az autóba és észre sem vettem, hogy a kabátom belsejét szagolgatom. Olyan finom illata volt.
Talán beleszerettem volna? Mindössze két-három nap alatt? Kizárt dolognak tartom, mert ilyen nem létezik! Nem és kész!
Egész nap ezen járt az eszem, és mindennél jobban vártam az ebédszünetet, mert újra láthattam Őt.
Mi? Ezt tényleg én mondtam volna? Komolyan mondom, már nem értem magam – elmélkedtem. – Miért van olyan érzésem, hogy kerül engem? Bár beleegyezett, hogy korrepetáljam matekból, így biztos, hogy több időt leszek vele és megismerhetem. Talán még a legeslegjobb barátok lehetünk – gondolkodtam.
A menzán ültem Tomékkal és vártuk a lányokat. Mikor nyílt az ebédlő ajtaja, vártam, hogy belépjen Jenny, de sajnálatos módon sosem Ő jött be.
Már vagy nyolc perce várhattam (ami nekem egy órának tűnt), végre megérkeztek Ashley-ék… de Őt sehol sem láttam.
Köszönöm a kommentárt eszofi:D Remélem ez is tetszik:D
puszi
11. fejezet - Furcsa érzések
2010. jan. 16. 15:47 - írta gicus15Sziasztok! Van egy Új blogom is, amit ITT találhattok, szintén NEON Blogzónán. Ha érdekel, akkor olvassatok bele:)
Itt a 11. fejezet. Amint láthatjátok, van benne Edward szemszög is:D Jó olvasást!
puszi
(Edward szemszöge)
Sajnos ez nem vált be, mert Jenny felkelt és álmos hangon megszólalt.
- Edward? Te mit keresel itt? – kérdezte, én pedig nagyot nyeltem, majd felé fordultam. A matracon ült és engem bámult.
- Én… Én csak bocsánatot szerettem volna kérni – mondtam, ami persze igaz is volt.
- Az éjszaka közepén? – kérdezte, és beletúrt a hajába, hogy valahogy álljon a frizurája.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek. Nem akartam.
- Semmi baj – mosolygott. <i>Vajon még mindig haragszik rám?</i> - kérdeztem magamtól.
- Nem kell bocsánatot kérned, csak a feladatot teljesítetted, emiatt ne legyen bűntudatod – mondta, és újra beletúrt a hajába. – Én voltam a hibás. El kellett volna húzódnom, de késő bánat e gondolat.
- Most miért hibáztatod magad? A testvéreim kérték ezt és mi megmondtuk, hogy nem, de én nem tudtam… - ekkor elharaptam a mondatom végét. Nem akartam, hogy megtudja.
- Mit nem tudtál? – kérdezte.
- Azt, hogy ez neked ennyire rosszul fog esni.
- Rosszul? – kérdezte nevetve. – Edward, ez volt eddigi életem legnormálisabb csókja – mosolygott.
- Legnormálisabb? – kérdeztem mosolyogva. Jól esett ezt hallani.
- Igen, de ezt ne firtassuk – mosolygott.
- Rendben. Álmos vagy? – kérdeztem.
- Nem, de te, ha akarsz, nyugodtan mehetsz – szólt.
- Ha… Ha nem bánnád, akkor maradnék egy kicsit – mondtam, és reménykedve néztem rá.
- Ha szeretnél maradni, akkor semmi akadálya, csak figyeld, mikor jönnek a lányok – mosolygott.
- Rendben – mosolyogtam én is, és elindultam felé, majd leültem mellé. Ő végig követett a szemével, majd betakarózott és rám nézett, de mikor észrevette, hogy Őt bámulom, elkapta rólam a tekintetét.
- Mesélj magadról – szólaltam meg kis idő múlva.
- Mit szeretnél tudni? – kérdezte.
- Mindent.
- Mindent? – én csak bólintottam.
- Mondj olyat, amit még nem tudok.
- És mit nem tudsz? – kérdezte. Ezen el kellett gondolkodnom. <i>Vajon mit nem kérdeztem még meg?</i> - tanakodtam magamban.
- Kedvenc színed? – kérdeztem végül. <i>Tudom, hogy nem egy eredeti ötlet, de csak ez jutott hirtelen az eszembe.</i>
- A kék és a fehér. Neked?
- Nekem a kék – mosolyogtam.
- Milyen zenéket szeretsz? – kérdezte. Nem válaszoltam. – Na, nem foglak cukkolni, nem Tom vagyok – mondta mosolyogva.
- Leginkább a klasszikusokat, de meghallgatok ezt-azt – mondtam végül.
- Klasszikusok közül miket?
- Mindenfélét. És te milyeneket hallgatsz?
- Huh, sokfélét. Pop, R&B, RAP stb, stb. Nagyon sok számot meghallgatok – mosolygott. Meg kellett érintenem. Azt nem tudtam, hogy miért, csak azt, hogy meg kell, meg akartam érinteni Őt, de mégse tettem. Olyan más volt, mint a többi lány.
- És mi van Bellával? – tudakolta kis idő múlva. <i>Miért kérdez folyton Belláról? Talán azt hiszi, hogy…?</i>
- Nem vagyok együtt Bellával, ha erre céloztál.
- Nem, nem! Én nem céloztam semmire sem, csak kérdeztem, vagyis… Miért, nincs barátnőd? – kérdezte komoly arccal.
- Nincs. – Teljesen ledöbbent azon, amit mondtam, szóhoz sem tudott jutni.
- Ez… Ez most komoly? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Egy ilyen jó pasinak nincs barátnője?
- Jó pasinak tartasz? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen, ahogy a haverjaidat is. Egyszer beszéltem Kate-tel Zac-ékről, és mondta, hogy Julie együtt van Markkal, Ashley meg Tomot akarja behálózni. Hűha, lehet, hogy ezt most nem kellett volna elmondanom. Remélem, nem mondod el nekik. Ígérd meg! – hajolt közelebb hozzám, én pedig éreztem finom kókusz illatát, ami belőle áradt.<i> Akkor ezért volt az a kókusz illatú tusfürdő Alice fürdőjében, amit a rejtélyes módon eltűnt pólóm keresése közben vettem észre.</i>
- Nem mondok senkinek semmit – mosolyogtam. Hangosan kifújta a levegőt, hátrébb húzódott, majd megszólalt.
- Köszi – mosolygott.
- Remélem, azért barátok maradunk – váltottam témát. Kérdőn nézett rám, majd leesett neki, mire mondtam.
- Igen – somolygott. – Te nem fázol? – kérdezte, és még jobban bebugyolálta magát a meleg takaróval.<i> Bárcsak én is a takaró alatt lennék. Mi volt ez?! Ez nem én voltam!</i> - kiáltottam magamban.
- Kicsit hideg van, de nem igazán – mosolyogtam.
- Edward?
- Igen?
- Öhm… Huh… Ne értsd félre, rendben?
- Rendben, de miről van szó? – kérdeztem mosolyogva. Látszott rajta, hogy zavarban van.
- Ha… Ha fázol, bebújhatsz mellém, de szigorúan csak baráti alapon – mondta, és lesütötte barna szemeit. Kezemet álla alá tettem és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- De csak ha nem zavarok – mosolyogtam.
- Azért kérdeztem, te – fordította el a fejét mosolyogva, majd újra rám nézett.
Közelebb ültem Jennyhez, Ő kitárta egyik kezét, én pedig hozzábújtam. Szigorúan baráti alapon, ahogy Ő is mondta. Rám terítette a takaró egy részét, én összehúztam magunkon, majd elhelyezkedtem mellette.
Jenny bőre kellemesen meleg volt, míg az enyém kicsit hideg a szobában uralkodó hűvös levegő miatt. Libabőrös lett a teste, mikor bőröm az övéhez ért, de nem szólt semmit.
- Ebben a házban sajnos nincs mindig bekapcsolva a fűtés – mondtam kis idő múlva.
- Hogyhogy?
- Nem tudom. – Azt azért mégsem mondhattam, hogy nem érzi szükségét a családom többi tagja, mert vámpírok, és én sem vagyok annyira fázós típus.
- Hogy nem fagysz meg esténként? Én már rég, legalább öt paplannal takaróznék – mondta.
- Amúgy sem vagyok annyira fázós típus, de most tényleg hidegebb van, mint szokott lenni – mondtam, bár az igazság az volt, hogy a közelében akartam lenni. Meg akartam érinteni. Tudom, hogy szemét dolog kihasználni a helyzetet, de lehet, hogy nem lesz több alkalmam rá, hogy még egyszer ilyen közel kerülhessek hozzá.
- Értem. Nézd csak! – szólalt meg, majd kezével, ami jéghideg volt, a nyakamhoz ért.
- Huh, de hideg a kezed – borzongtam meg.
- Mert fázok, ahogy a lábacskáim is – húzta maga alá lábait, majd hozzám bújt. Automatikusan teste köré fontam karjaimat, majd vártam, hogy elhúzódjon, de nem tette és ennek örültem. A világért sem engedtem volna el, hogy miért, azt nem tudtam.
Már egy ideje nem szólaltunk meg, így lenéztem Jennyre. Aludt. Olyan édesen szunyókált a karjaim közt, hogy nem volt szívem felébreszteni.
Óvatosan lefektettem a matracra, és gondosan betakartam, utána még egy kicsit néztem, ahogy alszik. Megsimogattam az arcát, majd homlokon csókoltam és elhagytam a szobát.
Visszamentem a szobámba és én is nyugovóra tértem.
(Jenny szemszöge)
Másnap reggel nem egyedül keltem, mert Alice és Rosalie velem egyszerre mászott ki az ágyból.
A múlt éjjelen járt az eszem és tisztán emlékeztem, hogy Edward karjai közt aludtam el.
<i>Biztos Ő fektetett le</i> - gondoltam reggeli közben. Sajnos Edward még aludt, de azt mondták Alice-ék, hogy pár perc múlva kel. Azt nem tudtam, hogy miért mondták, merthogy én nem kérdeztem az biztos, de arra kíváncsi voltam, hogy néz ki reggelente.
<i>Miért vagyok kíváncsi, hogy, hogy néz ki Edward reggelente?</i> – kérdeztem magamtól. <i>Tuti megőrültem. Távolságot fogok tartani tőle </i> - döntöttem el.
- Jó reggelt! – köszönt álmosan Edward, mikor leért. A haja össze-vissza meredezett a fején, és álmos tekintettel meredt a konyhában lévőkre.
- Jó reggelt! – köszöntünk egyszerre valamennyien.
- Tessék, Szívem, a kávéd – tette az asztalra Esme a gőzölgő feketekávét.
- Köszönöm – foglalt helyet Edward az előttem lévő széken. Nagyon jól nézett ki még így, kócos hajjal is. Inkább levettem róla a tekintetem, és a narancslevemet kezdtem kortyolgatni.
- Jenny! – szólt Alice.
- Igen?
- Ha megittad a juice-odat, akkor menj, öltözz fel, utána pedig indulunk hozzád és felkapod a táskát, majd megyünk a suliba – mondta barátnőm.
- Rendben – mosolyogtam, majd megittam a narancslevemet és betettem a mosogatóba. Megköszöntem Esmének, utána felmentem a fürdőbe és készülni kezdtem.
A suli felé tartottunk Alice-szel, én pedig az ablakon bámultam kifele és gondolkoztam… volna, ugyanis barátnőm folyamatosan beszélt. Aztán olyat kérdezett, amin nagyon meglepődtem.
- Miért akarsz távol maradni a bátyámtól? - <i>Ezt meg honnan tudja?</i> - kérdeztem magamtól.
- Te… Honnan…?
- Látom – felelte.
- Látod?
- Igen. Ma reggel, mikor elmentél mellette, rá se néztél, csak reggeli közben szóltál hozzá. Nem vagy olyan közel hozzá, mint, mondjuk tegnap meg tegnapelőtt – mondta a magyarázatot, de volt egy olyan érzésem, hogy van e mögött valami… valami furcsa.
- Én nem vagyok távolságtartó vele szemben, mert ezt akartad mondani. Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
- A csók miatt vagy ilyen? – tudakolta.
- Nem. Azt már réges-régen elfelejtettem – mondtam, bár tudtam, hogy ez nem igaz.<i> Mégis, hogy felejthetném el azt az eszméletlenül édes csókot? Ha tudná Alice, hogyan csókol a testvére, akkor mindent megértene. Arról ne is beszéljünk, hogy mi történt éjjel. Jól esett, hogy átölelt Edward. Mikor átkarolt, a szívem őrült tempóban kezdett verni, és nem értettem, hogy miért, de nem húzódtam el. Jól esett az érintése.</i>
Hamarosan megérkeztünk az iskolához. Alice leparkolt a testvérei mellé, majd mindketten elindultunk órára.
Abban reménykedtem, hogy Edward nem szól Bellának arról, hogy kérdezgettem róla.
Egész nap ezen izgultam és lestem, hogy mikor jön a hosszú, barna hajú és csokoládé szemű lány, hogy kérdőre vonjon. Hál’ istennek nem így lett, de ebédnél nagyon meglepődtem.
- Sziasztok! – köszönt Bella és két – számomra ismeretlen – lány.
- Sziasztok! – mondtuk mindannyian, akik az asztalnál ültek. Edward, Mark és Zac felálltak a székükről, majd hoztak még három másikat az asztalhoz és azokra ültek rá. Belláék pedig az Ő helyüket foglalták el.
- Jess! Mi újság? – kérdezte Ashley a hosszú, szőke hajú lánytól.
- Na, várj, mesélek! – vihogott. Megkezdődött köztük a pletyi. Úgy hallottam, hogy rólam folyik a beszéd áradat, de inkább nem foglalkoztam vele.
- Angela, ülj ide mellém! – mondta Julie a hosszú, barna hajúnak.
- Helló! – szólt nekem Jessica.
- Szia!
- Te vagy Jenny, igaz? – kérdezte mosolyogva, mire én csak egy bólintást adtam neki válaszul.
- Jessica Stanley vagyok – vigyorgott barátságosan.
- Örülök – mosolyogtam.
- Én pedig Angela Weber – szólalt meg a barna hajú lány. Kedvesnek látszott és majdnem ugyan olyan jó stílus érzéke volt, mint Alice-nek.
- Szia.
Innentől kezdve senki sem szólt nagyon hozzám, csak beszéltek és beszéltek, én pedig kezdtem megelégelni a dolgot, ugyanis a főtéma Ash és Jess között, én voltam. Az új lány. Ki más?
Rájöttem, hogy ez a Jessica egy igaza pletykagép és be nem állt a szája.
Angela és Julie között a vásárlás, míg a fiúknál az autók meg a motorok, Bellánál és Kate-nél meg a hétköznapok meg valami rezervátum vagy mi, volt a téma.
Én a csöndes szemlélő szerepét töltöttem be és csak bámultam magam elé. Ekkor egy hideg kezet éreztem meg a vállamon.
- Ha nem nagy gond, akkor elrabolnám Jennyt – mondta Alice, és a hangjából ki lehetett hallani, hogy egy kicsit mérges. Felhúzott a székből, majd felkapta a földről a táskámat és kifelé kezdett húzni az ebédlőből.
- Alice, mi ez az egész? – kérdeztem.
- Semmi.
- Alice! Mi a baj? Látom, hogy mérges vagy. Kérlek, mondd el mi bánt – kérleltem barátnőm.
- Tényleg tudni akarod? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Rendben. – Vett egy mély lélegzetet, majd megszólalt.
- Nem is foglalkoznak veled! Te csak ott ülsz egyedül, nem vesznek be a beszélgetésbe, ráadásul a bátyám téged bámul, de az istenért sem szólítana meg, hogy: Jenny, milyen volt a mai napod? Semmi! Ezért még kap – adta ki magából a felgyülemlett dühöt, majd hangosan kifújta a levegőt.
- Nyugi, Alice! Semmi baj, ha nem hát nem, ennyi az egész. Nem kötelesek bevenni a beszélgetésbe. Egyébként is órára akartam menni – mondtam.
- De Jenny…
- Semmi de, Alice! Köszönöm, hogy így ki állsz mellettem, pedig alig ismersz – mosolyogtam.
- Jobban ismerlek, mint hinnéd – suttogta, de én meghallottam. Úgy döntöttem, hogy nem faggatom.
- Most mennem kell, majd még beszélünk – mosolyogtam és órára indultam.
Alig vártam, hogy hazaérjek, de sajnos nem ment ez ennyire egyszerűen, ugyanis az a személy állt meg a kocsijával előttem, akitől távol akartam maradni.
- Hazavigyelek? – kérdezte Edward mosolyogva.
- Nem, köszi, húsz percre lakok innen – mosolyogtam én is.
- Kérlek. Úgyis arrafelé van dolgom meg hát… haza szeretnélek vinni. Ne mászkálj ebben a hidegben – mondta. Sóhajtottam, majd megszólaltam.
- Rendben – majd beszálltam az autóba, ő pedig gázt adott és elindultunk.
Nem nagyon beszéltünk az út alatt, igazából egész végig meg sem szólaltunk. Kis idő múlva megérkeztünk a ház elé.
- Köszönöm, hogy hazahoztál – erőltettem magamra egy műmosolyt.
- Szívesen – mosolygott Ő is. Bólintottam, majd ki akartam szállni a kocsiból, de Edward visszahúzott és egy puszit adott az arcomra. Most őszinte mosoly terült el az orcámon, majd elköszöntem, utána kipattantam a Volvóból és a ház felé vettem az irányt.
Éjjel egy gyönyörű álomba csöppentem és nem szívesen akartam felkelni másnap.
Bemutatkozás
Ez a (Cullens) A lehetetlen is lehetséges c. történetem 2. része. Eltér az eredeti történettől, viszont a szereplők ugyanazok maradtak. Hogy miről szól? Itt megtekinthetitek a történet úgymond előzetesét: http://www.youtube.com/watch?v=PihIdKocHv0
Keresés
Utolsó kommentek
- 15. fejezet - Sajnálom, buy sustanon: Ön bizonyára valami kellemes vélemények és nézetek. jennyedward.blog.neon.hu nyújt egy... »- 15. fejezet - Sajnálom, search engine promotion services: jennyedward.blog.neon.hu lesz a tökéletes blog mindenki számára, aki szeretné tudni,... »
- 45. fejezet - Döntő kérdés, gumzjx: vefcF8 ylfjhbrenmfi »
- 11. fejezet - Furcsa érzések, gpiejzihw: MCpxHK spkurcykvbev »
- 45. fejezet - Döntő kérdés, Lorraine: Your article perfectly shows what I needed to know, tanhks! »
Legtöbb komment
- 49. fejezet - Éjjelek (I. rész) (29)- 52. fejezet – Babanapok (15)
- 34. fejezet - A randi (15)
- 47. fejezet - Visszaemlékezések (13)
- 40. fejezet - Történések (11)
Archívum
- Jelen- 2011. május
- 2011. január
- 2010. december
- 2010. november
- 2010. október
- 2010. szeptember
- 2010. augusztus
- 2010. július
- 2010. június
- 2010. május
- Az összes »
Linkek
- Blogzóna- Neon Blogzóna
- Neon
- Mutasd.be
- Pixter
Egyéb
