fejezet bejegyzései 
54. fejezet - Kontroll
2011. jan. 4. 1:06 - írta gicus15
Sziasztok!
Meghoztam a részt. :) Remélem elnyeri a tetszéseteket, és írtok pár véleményt.:) Hamarosan vége a történetnek. Már csak KÉT fejezet, és Jenny kalandjainak vége.:) Hiányozni fog, mert megszerettem, de egyszer mindennek vége.:)
Utólag is Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet! :)
Puszi
Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől… Gyors voltam, észre sem vett, hisz az emberi szemnek egy moszat lehettem. A vére csalogatott, és egyszerűen nem tudtam épeszűen gondolkodni. Felugrottam egy faágra, mire felém kapta a fejét, de nem látott meg. Arcára félelem ült ki, és a szívverése felgyorsult; ez még jobban csábított. Nagyot szippantottam a levegőből, majd éhes tekintetemet ismét ráfordítottam. Hallottam, hogy Edward már nagyon közel van hozzám, ezért cselekednem kellett.
Nem voltam önmagam. Bizonyára még a szerelmemet is bántottam volna. Semmivel sem törődtem. Az áldozatom háta mögé ugrottam, majd egyik kezemmel oldalra döntöttem a fejét, a másikkal pedig lefogtam, hogy ne kapálózzon, majd fogaimat a bőrébe mélyesztettem.
Egy nagy fénnyel minden eltűnt körülöttem, és észrevettem, hogy még mindig a bokor mögött lapulok, előttem pedig az áldozatom sétált.
- Edward! - kiáltottam gondolatban, mert éreztem, hogy már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A lábaim ugrásra készen álltak, és az áldozatom már csak pár méterre volt tőlem.
Hirtelen két erős kart éreztem meg magam körül, majd becsuktam a szememet, és mikor újra kinyitottam, már máshol voltam. Edward állt előttem, és az a csábító illat eltűnt a közelemből. Bár nem volt rá szükségem rá, én mégis kapkodva szedtem a levegőt. Megrémisztett a saját viselkedésem, és az, amit láttam. Lehajtott fejjel ültem egy kiálló sziklán, és nem mertem Edward szemébe nézni. Még mindig magam előtt láttam azokat a képeket, amik meg is történhettek volna, ha Edward nem érkezik időben.
Ha egy vámpír félhetett, akkor én féltem, mert saját magamtól rettegtem. Tartottam attól, hogy nem tudom magam kontrollálni, és akkor sosem láthatom majd a gyerekeimet, mert veszélyes lennék rájuk nézve. Ha bántanám őket… azt hiszem, azt nem élném túl. Mindennél fontosabbak voltak számomra.
Edward leguggolt elém, kezét pedig óvatosan az enyémekre helyezte. Bizonyára tartott attól, hogy esetleg rátámadok.
- Megértelek – suttogtam. A szomjúságom nem csillapodott, de tudtam, hogy Edward mindig mellettem marad. – Éhes vagyok, nagyon, de most szeretnélek megkérni valamire. – Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, ő pedig bólintott. – Ne mozdulj el mellőlem!
- Nem fogok, megígérem! – mondta, majd megsimogatta az arcomat, én pedig hálásan néztem rá. Örültem, hogy velem van, mert tudtam, nem hagyja, hogy bántsak bárkit is. Ekkor megint egy kép jelent meg előttem, ahogy Jasper a szagunkat követve ér el hozzánk. – Jenny! – rázott meg finoman Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Ez lehetetlen – suttogta. – Amint ideér Jasper elmegyünk vadászni, aztán azonnal hazamegyünk – mondta, majd kiegyenesedtünk, mert hallottuk, hogy közeledik Jasper. Éreztem Edward érzéseit, ahogy sógoromét is, de a torkomban levő elviselhetetlen szomjúság erősebb volt. Szerelmem egy pillanatra sem engedte el a kezemet, én pedig erősen kapaszkodtam belé, és akkor Jasper kilépett a fák rejtekéből. Először csak nézett minket, majd belenéztem a fejébe. Alice látott valamit.
- Mit? – kérdeztem, mert a fiúk szemmel kommunikáltak.
- Téged – nézett rám, én pedig értetlenül bámultam rá. Megint különféle érzelmeket éreztem, és mindenképp beszélnem kellett erről Jasperrel, de ebben pillanatban vért akartam.
* *
*Becsuktam a szemem, mint ezelőtt, hogy segítsen koncentrálni. Hagytam érzékeimet szétterjedni magam körül, ezúttal megfeszülve olyan esetekre, ha a felséges, tabu illat még egy támadást indítana. Edward leengedte kezeit, nem is lélegzett, miközben egyre messzebbre hallgatóztam a zöld élet hálójában, alaposan átvizsgálva az illatokat és hangokat valami nem teljesen visszataszító után a szomjúságom csillapításához. Volt ott valami más, egy halvány nyom keletre…
Szemeim hirtelen kinyíltak, de koncentrációm még mindig az élesebb érzékeimen volt, miközben megfordultam és csendesen kelet felé lódultam. A talaj lépésenként emelkedett majdnem ugyanakkor, és vadászlapulásban futottam, közel hajolva a talajhoz, a fák tetején, ha úgy könnyebb volt. Inkább érzékeltem Edwardot, mintsem hallottam, gyorsan keresztülrepülve az erdőn, hagyta, hogy én vezessek,* de tudtam, hogy figyeli a gondolataimat, és ha baj van, meg tudjon állítani. *A növényzet ritkult, miközben egyre magasabbra másztunk; a szurok és a gyanta illata egyre erősebb lett, ahogy az általam követet nyom is – egy meleg illat volt, élesebb, mint* a szarvasé *és sokkal vonzóbb is.
Pár másodperccel később hallottam a rengeteg láb néma gyaloglását, annyival finomabb, mint a paták dobogása. A hang magasabbról jött – inkább az ágakról, mintsem a talajról. Automatikusan felugrottam az ágakra, elfoglalva a stratégiailag magasabb helyzetet, félúton a tornyosuló ezüst szőrme előtt. A mancsok lány dobbanása folytatódott most már alattam; a gazdag illat nagyon közel volt. Célba vettem a hanghoz tartozó mozgást, és láttam a nagymacska sárgásbarna irháját egy fenyő vastag ágán ólálkodni alattam, balra a leshelyemtől. Nagy volt – legalább négyszerese az én tömegemnek. Szemei az alatta lévő talajt pásztázták; a macska is vadászott. Megéreztem valami kisebb, szelídebb állat illatát is a zsákmányomé mellett, a fa alatt lapítva. Az oroszlán farka görcsösen rángatózott, miközben felkészült az ugrásra.
Egy könnyed ugrással átsuhantam a levegőn és az oroszlán ágán landoltam. Érezte a fa remegését és megpördült, meglepetten és dacosan felbőgött. Belecsapott a közöttünk lévő ürességbe, szemei ragyogtak a dühtől. Félig megőrülve a szomjúságtól, figyelmen kívül hagytam a kivillantott karmait és a begörbített mancsait és rávetettem magam, leborítva magunkat az erdő talajára.
Nem volt egy nagy harc. A mancsai csapása olyan hatást keltett bennem, mintha simogató ujjak lettek volna a bőrömön. Fogai nem találtak fogást a vállamon vagy a torkomon. Súlya semmi se volt számomra. Fogaim biztosan keresték nyakát, és ösztönös ellenállása szánalmasan gyenge volt az én erőmhöz képest. Állkapcsom könnyedén zárult össze azon a ponton, ahol a meleg áramlat összpontosult.
Erőfeszítés nélküli volt, mint vajba harapni. Fogaim mint acélpengék; átharapták a szőrmét, a zsírt és az izmokat, mintha ott se lettek volna. Az íze rossz volt, de a vér forró és nedves, és csillapította a nyers, viszkető szomjúságot, miközben türelmetlen sietséggel ittam. A macska ellenállása egyre gyengébb lett, és visítása egy bugyogással fulladt ki. A vér melegsége végigsugárzott egész testemen, felmelegítve még az ujjaimat és lábujjaimat is. Az oroszlán bevégezte, mielőtt én végeztem volna. A szomjúság megint fellobbant, mikor az oroszlán kiszáradt, és undorodva eltaszítottam testét magamtól. Hogy lehetek még mindig szomjas ezek után?
Egy gyors mozdulattal felegyenesedtem. Állva rájöttem, hogy elég piszkos voltam. Letöröltem az arcomat a kezem hátoldalával, és próbáltam megigazítani a ruhámat. A mancsok hatástalanok voltak a bőrömmel szemben, de több sikerrel jártak a ruhámmal.
- Hmm - mondta Edward. Felnéztem rá, alkalomszerűen nekidőlt egy fa törzsének, engem nézett elgondolkozó tekintettel az arcán.
- Feltételezem jobban is csinálhattam volna. - Piszkos voltam, a hajam összecsomósodott, a ruhám vérfoltos volt, és rongyokban lógott. Edward sose jött így haza vadászatról.
- Tökéletesen jól csináltad - biztosított engem. - Ez csak… sokkal nehezebb volt nézni téged, mint kellett volna. - Összezavarodva felhúztam szemöldököm. - Nem volt kedvemre való - magyarázta - hagyni téged egy oroszlánnal dulakodni. Egész idő alatt támadni készültem nyugtalanságom miatt.
- Butaság.
- Tudom. Régi szokások nehezen változnak meg. Azonban tetszik a ruhád átalakítása. - Ha el tudtam volna pirulni, megtettem volna. Témát váltottam.
- Miért vagyok még mindig szomjas?
- Mert fiatal vagy. - Felsóhajtottam.
- És feltételezem nincs több hegyi oroszlán a közelben.* - Ő csak mosolygott, és láttam a fejében az előbbi vadászatomat, majd elképzelte, ahogy leterítek egy szarvast. Hirtelen… Előtte teremtem, és megcsókoltam, majd abban a pillanatban rögtön felugrottam egy fára. - Edward! – szóltam rá. Először értetlenül bámult rám, de egy percbe sem telt, mire rájött, miért szóltam rá. Lehajtotta a fejét, de még így is láttam a huncut mosolyt az arcán. Most, hogy éreztem is az érzéseit, nemcsak tudtam róluk, olyan furcsa volt minden.
- Lejössz? – kérdezte, mire bólintottam, de nem mozdultam. Lenéztem Edwardra, aki olyan kicsi volt fentről nézve. De olyan tisztán hallottam a hangját, mintha csak pár métere állt volna tőlem. – Nos? – Még mindig nem mozdultam, csak görcsösen kapaszkodtam az egyik ágba. – Jenny, még enned kell, ugorj! – szólt fel.
- Nem merek – mondtam, és óvatosan leültem az egyik faágra. Elnevette magát, én pedig szúrós szemekkel néztem rá. Az, hogy az érzelmei hatással voltak rám, így megint elfelejtkeztem a vérről, ám ekkor meghallottam Jasper lépteit; felénk igyekezett.
- Ha vadászás közben tudtál a fákon „szaladgálni”, és nem lett semmi bajod, akkor most sem lesz. Ugorj! – mosolygott Edward, én pedig behunytam a szememet. Ha ő mondja, hogy nem lesz semmi bajom, akkor elhihettem, hisz Edward is vámpír volt. Egy könnyed mozdulattal leugrottam a fáról, de a szemem még mindig csukva volt.
Lassan értem földet, de úgy, hogy a lábfejeim elnyelték az ütközést. Azt vártam, hogy majd a lábam fájni fog, vagy eltörik a landolás végeztével, de nem. A földet érésem csendes volt, és csak Edward légzésén kívül az erdő hangját hallottam. Nem mertem kinyitni a szememet, de elég volt csak szerelmem fejébe látnom, és láttam az egész ugrásomat. Ránéztem, és arcán hatalmas mosoly terült szét.
- Ez…
- Ez nagyon kecses volt, talán már túlságosan is, ami azt illeti – mosolygott, és a fejében zavarba ejtő képek jelentek meg. Ha el tudtam volna pirulni, már lángokban lett volna az arcom.
- Nem is nehéz – mondtam, hogy eltereljem a gondolataimat, az Ő gondolatairól. Csak mosolygott, én pedig közelebb léptem hozzá, és a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Tudtam, hogy másért vagyunk most az erdőben, és a sógorom is hamarosan megtalál minket, de most nem vágytam semmi másra, csak a csókjára, és az ölelésére. Az érzés a hatalmába kerített, és valahogy eltörpült mellette a szomjúságom, de tudtam, hogy csak azért, mert ittam valamennyit.
Ahogy magához húzott, úgy kezdtem elveszíteni az irányítást a testem felett, és még többet akartam. Mintha a gondolatait követtem volna, mert már arra készültem, hogy… De nem tehettem, hisz akár bánthattam is volna.
Megérkezett Jasper, mi pedig már egymás mellett álltunk, és úgy néztük, ahogy kilép a fák sűrűjéből. Persze tudtuk, hogy tisztában vele, mi történt néhány perccel ezelőtt.
- Akkor folytassuk – szólt határozottan, én pedig bólintottam.
* *
Még mindig éhes voltam, de már nem annyira. Igazából nem is számoltam, hány szarvast, és őzet terítettem le a vérükért, mert az jobban izgatott, hogy mikor már nem leszek szomjas, végre a gyermekeim közelébe mehetek. Ez hajtott előre, és persze a vér, ami most már nélkülözhetetlen volt számomra.
A növényevők vérét kezdtem megszokni, főleg, hogy a sokadik őz után rákaptam.
Annyira felülkerekedett a vadászösztönöm, hogy nem tudtam mi az, amit üldözök, csak azt, hogy akarom a vérét. Fáról-fára ugráltam, és úgy üldöztem a védtelen, ijedt állatot. Edwardék egyfolytában a nyomomban voltak, és ha le is hagytam őket, nem álltam meg, mert nem engedhettem, hogy megszökjön az ebédem, vagy vacsorám. Már nem tudtam, milyen napszak van, csak azt, hogy éhes vagyok. Kívülről úgy nézhettem ki, mint valami vérszomjas vadállat, és úgyis éreztem magam. Egy állat, aki csak gyilkolni tud, semmi mást.
Elkaptam az áldozatomat, ami – tudtam, hogy az utolsó, és amivel jól fogok lakni – kapálódzott, de én meg sem éreztem az ütéseit. Olyan volt, mint a simogatás, de minden erejét használta. Nem került nagy erőfeszítésbe nekem, hogy a fejét oldalra billentsem, és ezáltal közel kerüljek a nyaki ütőeréhez. A fogaimat a bőrébe mélyesztettem, és éreztem, ahogy az édes nedű a számba folyik. Mohón szívtam ki minden csepp vérét, én pedig éreztem, hogy múlik el az az égő érzés a torkomból.
Eldobtam a halott zsákmányom, de amint ránéztem a kihűlt testére, és megláttam Őt, megdöbbentem, majd – bár nem volt szükségem rá – szaporán vettem a levegőt, miközben néztem, és egyre jobban kezdtem megijedni. Féltem magamtól. Edwardék utolértek, én pedig felnéztem rákjuk. Közelebb mentem a földön heverő testhez, és a karjaimba vettem.
- Édes istenem – suttogtam, és hallottam, hogy Edward közelebb jön hozzám, majd letérdel mellém.
- Kicsim – tette kezét az enyémre, ami csupa vér volt.
- Mit tettem… - A hangom ismét csak suttogás volt, és a kezembe levő kis lényt tartva néztem fel Edwardra. – Megöltem.
- Édesem, ösztönös volt.
- Te nem ezt érted! – Ha sírni tudtam volna, már rég potyogtak volna a könnyeim. Szegény állatot megöltem, pedig senkinek sem ártott. Tőlem menekült, én pedig könyörtelenül végeztem vele.
- De megértelek, hisz tudom, milyen érzés – felelte. – És tudom, hogy mit fogsz gondolni rólam, de kimondom. Ez csak egy mókus volt. – Megrökönyödve néztem rá. – Nem szeretem, mikor így nézel rám – mondta összevont szemöldökkel. – Édesem, őzekből is táplálkoztál, mégis – ahogy manapság mondanák – betett neked egy mókus. – Volt valami a szavaiban. De akkor is rossz érzéssel töltött el, pedig már nem egy állatot öltem meg a vérükért. Felálltam, kezemben az állatkával, majd a fiúkra néztem.
- Mindjárt jövök! – mondtam, majd elfutottam, de hallottam a gondolataikat, és tudtam, hogy követnek, ám tisztes távolságból. Edward már tudta, mit akarok, de nem mondta el Jaspernek.
Nem kellett annyira messze mennem csak pár száz métert. Ahhoz a fához mentem, ahol megpillantottam őt. Ott volt egy odú. Biztos itt lakott - gondoltam, majd a szabad kezemmel ásni kezdtem. Meg is lepődtem, hogy még ebben is jó vagyok. Edward pár dolgot eltitkolt, vagy nem tudott róla, bár nehéz elképzelni az utóbbit, hisz már évtizedek óta vámpír.
Amikor végeztem a „sírral”, belefektettem a piciny testet, majd rászórtam a kiásott homokot. Ezután elsimítottam, és kerestem egy hosszú botot – ekkor már Edwardék érdeklődve figyeltek engem, de nem foglalkoztam velük -, majd kettétörtem. A ruhámból szakítottam egy hosszabb darabot, és azzal összekötöztem a két botot kereszt alakban. Beleszúrtam a „sírba”, és felálltam a földről, hisz eddig térdeltem.
- Édesem – sétált mellém Edward, és fogta meg a kezemet. Ráemeltem a tekintetemet, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Egy szörnyeteg vagyok – mondtam gondolatban.
- Nem vagy az. - Volt valami jó is a gondolatolvasásban. Magához ölelt, én pedig viszonoztam, miközben a „sírt” néztem. Ennyit megtehettem. Egy kis állat. Nem szabad gondolnom rá.
- Most jobb, ha hazamegyünk – szólalt meg hosszú csend után Jasper, mire mindketten bólintottunk.
Rossz érzés volt, nagyon rossz. Olyan volt, mint valami szökött sorozatgyilkos lettem volna. Előttem, és a hátam mögött is őrök voltak, és úgy éreztem, mintha egy börtöncellába vezetnének. A gyerekek nem voltak lent, és tudtam, hogy mi miatt, vagyis ki miatt. Kezelhetetlen voltam, és veszélyt jelentettem a gyerekekre. Akaratom ellenére visszagondoltam az erdőben történtekre; majdnem megtámadtam egy embert. Ha Edward nem lett volna velem, akkor… Rossz volt belegondolni…
A legrosszabb az volt, hogy éreztem a családom tagjainak az érzéseit. Az aggodalmat, a féltést, szeretetet, hatalmas szexuális vágyat – ami csak Emmettből áradhatott -, és a másik vágyat, ami csak a gyermekimtől érezhettem. Ha tudták volna, hogy én is annyira akartam már velük lenni, mint ők velem… De nem lehetett.
Felmentünk az emeletre, én pedig még mindig a gondolataimba merültem, de kiszakított a két gyorsan verdeső szív hangja, amik Alice szobájából jöttek. Mivel ott mentünk el, ezért úgy éreztem, hogy - még ha csak egy ajtó is választ el minket - a közelükben vagyok.
Megálltam az ajtó előtt, és mintha tudták volna, hogy ott vagyok. Nem ismertem őket, hisz nem hagyták, hogy megismerjem őket. Hallottam bentről a mocorgást, és a gondolatokat.
- Mami! Itt a mami! - gondolták a kicsik.
- Végre itt van. Be fog jönni! - Mivel vékony hangja volt, így úgy gondoltam, hogy Aishát hallottam. Izgatott volt, hogy láthat, ahogy Edward is, engem pedig elöntött a szomorúság érzése. Nem mehettem be, nem ölelhettem magamhoz őket, nem puszilhattam meg puha arcocskájukat, és nem mondhattam el nekik, mennyire szeretem őket.
Éreztem magamon Edward pillantását, én pedig csak ennyit mondtam gondolatban: Menjünk!
Tudtam, hogy hallja a gondolataimat, Jasper pedig átérezte a helyzetemet, szó szerint. Vágytam, hogy velük legyek, de mégis el kellett mennem. Hallottam még Aisha gondolatát a lépcsőfordulónál. Miért ment el? Sírni tudtam volna. Nehéz volt, nagyon nehéz, és legszívesebben lerohantam volna hozzájuk, de nem lehetett. Éreztem a torkomban a szomjúságot, de elviselhető volt, nem úgy, mint mielőtt nem ettem volna semmit.
Amikor felértünk Edward és – most már – az én szobámba, Jasper kint maradt, hogy kettesben tudjunk maradni. Mint egy őr, aki vigyáz a fogolyra. Ez frusztrált, és nagyon rossz érzés volt. Felhallottam a gyerekek gondolatait, én pedig nem bírtam tovább. Leültem az ágyra, és arcomat a kezeimbe temettem. Edward helyet foglalt mellettem, és magához ölelt.
- Hallottad? – kérdeztem.
- Igen – felelte, és még jobban magához húzott.
- Annyira rossz, Edward. Velük akarok lenni, de akár bánthatom őket… az erdőben is… - Nem fejeztem be, de tudta, hogy mire gondolok. Túl sok érzés kavargott bennem, és a gondolatok is lassan ellepték a fejem. Sok volt, és nem tudtam irányítani. Amíg az erdőben voltunk, nem zavart, hisz kizártam őket ösztönösen, ezért is nem hallottam a férfit, hogy a közelemben van. Csak a vérét éreztem, és azt, hogy vágytam rá; semmi más nem érdekelt.
Hirtelen meghallottam a hangját a fejemben. Olyan angyali volt, olyan ártatlan, és kíváncsi. Zene volt füleimnek. Az az ártatlan hang, amin megszólított, arra késztetett, hogy azonnal menjek le hozzájuk, és öleljem magamhoz őket, de tudtam, hogy nem tehetem. A hangja most is nyugtatóan hatott rám, és elmosolyodtam. Ránéztem Edwardra, aki kíváncsian nézett a rám.
- A kis Edward. – Csak ennyit mondtam.
- Miért mentél el, mami? - kérdezte szomorú hangon, mire egy pillanatra megfagytam. - Nem akarsz velünk találkozni?
- Dehogynem szeretnék, kicsim, csak tudod… Tudod, a maminak most nehéz, de nagyon szeretnék már veletek lenni. Szeretlek titeket, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy minél hamarabb együtt lehessünk - próbáltam nyugtatni a kicsi Edwardot. Láttam szerelmemen, hogy próbál olvasni a kisfiúnk fejében, de úgy tűnt, hogy nem sikerül, mintha kizárta volna őt. Most már biztos, hogy ez a képessége volt. Egyedül Aisha volt kérdéses, hisz még neki nem tudtuk, hogy volt-e valamilyen képesség birtokában.
* * *
Minden nap leküldtem Edwardot a kicsikhez, és gondolatban kommunikáltam mindkét Edwarddal, miközben Jasper felügyelt rám. Kicsit frusztráló volt, de megértettem. Védték őket, viszont, gyakran megkértem Edwardot, hogy menjünk vadászni. Először úgy volt, hogy Jasper vitt el engem Emmettel, majd nagydarab sógoromat leváltotta a férjem. Férj. Nagyon nem gondoltam bele, hogy úgy szólíthatnám Edwardot, hogy „Férjuram”, nekem az furcsa lett volna. Maradtam az Edwardnál, de később magától jöttek a kedveskedő, becézgető szavak, mint például az „Édesem”, „Szívem”, „Drágám”, bár utóbbit nem annyiszor mondtam, és legtöbbször Edwardként szólítottam.
Tulajdonképp kellett is valami becenevet adnom a szerelmemnek, hisz már nemcsak ő volt Edward. Nos, de nem is tudom, hogy kerültem ide át. A lényeg az volt, hogy a többiek és Edward gondolatain keresztül figyeltem a gyerekeket, és a kis Edwarddal pedig gondolatban beszélgettem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy Aishával nem tudtam kapcsolatot teremteni. Na, igen, a képességére csak később jöttünk rá. Ügyesen elrejtette, ahogy még az öcsikéjét is. Később rájöttünk, hogy mi a kis Edward képessége. Vagyis konkrét neve nem volt, de a lényege az volt, hogy kapcsolatba lépett velem a gondolataimon keresztül, és beszélt a másikkal. Hasonló a gondolatolvasáshoz, kivéve azt, hogy ezt csak egyes egyedül Ő és az a személy hallotta, akivel kapcsolatba lépett. Ezért nem hallotta akkor szerelmem Edwardot a fejemben, és a kicsi gondolatát sem. Mintha automatikusan elrejtette volna őket, hogy senki se tudja, miről beszélnek.
Ó, és volt mellé valami más is. A nyugtató ereje, amivel megfékezett, amikor a szörnyeteg túl akart nőni rajtam akkor, odalent a földszinten. Másra nem volt ilyen hatással, csak rám. Carlisle arra gondolt, hogy hasonló Jasper képességhez, és „kísérletezett” egy kicsit.
Rosalie egyik nap nagyon mérges lett, fel is hallatszott Edward és az én szobámba - bár egyébként is hallottam volna a szuperhallásom miatt -, és apám úgy döntött, hogy alkalmazza Edward „erejét”. Megkérte, hogy jusson be Rosalie fejébe, és próbálja megnyugtatni őt úgy, mint engem. Nem vált be. Rosa hallotta őt a fejében, de nem nyugodott le tőle, ahhoz túl mérges volt Emmettre, és bár oda volt a fiamért és a lányomért, inkább elrohant, nehogy kért tegyen bennük.
Carlisle-lal felötlött bennünk, hogy talán csak az újszülöttekre van ilyen hatással. Én az voltam, és a fiam nélkül talán már… Inkább ki sem mertem mondani még gondolatban sem. Edward képességét én úgy hívtam. Kapcsolatteremtés. Lehet, hogy inkább más nevet kellett volna adni neki, de valahogy csak ez jutott az eszembe.
Az első vadászatom után pár nappal kezdtem csak igazán rájönni, mi is a képességem. Dolgokat láttam, olyanok, amik még nem történtek meg, és olyan képek villantak be nekem… amit nem is akartam látni. Edward segített megfejteni. A jövőbe láttam. Carlisle nem is tudott nagyon mit mondani, csak hosszú gondolkodás után beszélt velem újra. Elmondta azt, amire én is gondoltam, miközben ő agyalt a képességemen. Hallottam a gondolatokat, éreztem az érzelmeket és láttam a jövőt. Egyértelművé vált, hogy lemásoltam a képességét Edwardnak, Jaspernek és Alice-nek. Csak azt nem tudtuk, hogy. Másoló voltam.
Azt kell mondanom, hogy sok képességet kellett megtanulnom egyszerre kezelni. Kizárni a gondolatokat a fejemből, kontrollálni a körülöttem levők érzelmeit, miközben dolgokat láttam a fejemben, amik nem történtek meg.
Egyik nap ültem a szobában, és néztem ki az ablakon; lestem az esős tájat, és hirtelen kivágytam a szabadba. Kint akartam állni az esőben, és hallani, ahogy minden egyes csepp eléri a talajt, és egy kis koppanással szétterül a földön. Igazából még néha el is képzeltem az ilyet. Ilyenkor szoktak jönni a váratlan látomásaim, mint ami akkor volt. Emmettet és Rosaliet láttam, amint együtt vannak… Kezdtem érteni Alice-t, de eleinte nem tudtam, hogyan kezeljem, mert amikor találkoztam a sógorommal és a sógornőmmel, lesütöttem a szememet, és tovább mentem. Em gyakran viccből gondolt úgy Rosalie-ra, én pedig mindig szúrós szemekkel néztem rá. Edward számtalanszor megkérte, hogy ne csinálja, de Emmett már csak ilyen. Mindenképp azon voltam, hogy megtanuljam kizárni a fejemből Em bűnös gondolatait, és elég jól ment. Mikor mellette álltam, nem is nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy kirekesszem őt a fejemből.
Már több mint egy hónap telt el, és Edward azt mondta, hogy el kell menniük – Carlisle-nak, Emmettnek és Neki -, mert egy különleges vért akartak nekem hozni. Vagyis nem is különleges, csak egy olyan állat vérét, amit nem nagyon találhattunk meg Forksban, vagy a környékén. Beleegyeztem, bár nem szívesen engedtem el Edwardot. Igazából, mikor magamhoz öleltem, el sem eresztettem többet. Ő csak nevetett, majd finoman eltartott magától, majd egy hosszú, szenvedélyes csókot adott az ajkaimra. Talán nem kellett volna neki hosszúra elnyújtani, mert még inkább akartam, hogy itt maradjon velem Forksban. De végül eleresztettem, hisz nem voltam pióca, és tudtam, csak pár napról van szó, és előttünk az örökkévalóság, hogy együtt legyünk.
Már egy hét telt el, hogy elmentek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi ideig távol lesznek, bár nem unatkoztam. A kicsiket Rosalie és Esme gondolatain keresztül néztem. Annyira édesek voltak, és csak nőttek, és nőttek. Lassan nem is voltak akkorák, hogy babázhassak velük, ahogy a többi anyuka szokott. Nem bánkódtam, mert legalább láthattam őket, bár a közelükbe nem mehettem, mégis jó volt valamennyire a velük „lenni”.
Este Alice és Jasper elmentek vadászni, mert már szükségük volt rá. Engem is hívtak, de én előző nap ettem, így itthon maradtam. Jasper csak azért maradt, hogyha baj történne - és a baj egyértelműen én voltam – akkor meg tudjon akadályozni bármilyen szörnyűségben.
Rosa és Esme kijöttek a kicsiktől – ideiglenesen Alice szobájában voltak -, és ekkor igyekeztem nem eldönteni, mert amit tenni készültem azt nem akartam, hogy megakadályozzák. Az ablakhoz mentem, és lenéztem. Emették szobája Edwardé alatt volt, míg Alice-é, Rosalie-ékétól kicsi arrébb. Ügyesnek kellett lennem, és legfőképp halknak. Úgy döntöttem el magamban, hogy lemászok, de mintha csak vadászni mennék, így Alice nem is sejthette, mit is akarok. Azért valamire jó volt a nővérem képessége. Láttam, amit ő, így pontosan tudtam, mit lát majd, és mivel az én döntésem volt, hamarabb is jött a látomásom, mint neki. Bár kicsit fura volt, mert én láttam a jövőmet, de ő a sajátját nem. Nem tudtam miért van ez, senki sem tudta.
Tehát lemásztam, és úgy közlekedtem a falon, mint Pókember. Érdekes volt. Igazából még sosem próbáltam ki, így itt volt rá az alkalom. Tudtam, hogy Rosalie hol van, ahogy Esme is. Mindketten a földszinten voltak, és beszélgettek.
Amikor megérkeztem Alice szobájának ablakához, és nesztelenül ráléptem a kicsi párkányra; halkan kinyitottam, majd bezártam az ablakot, és megfordultam. Gyorsan az ajtó előtt termettem, majd amilyen csendben tudtam, elfordítottam a zárban a kulcsot. Féltem, hogyha rájönnek, hogy itt vagyok, rám törnek.
A kicsikhez mentem, majd leültem az ágyra, és néztem, ahogy alszanak. Nem lélegeztem, nem akartam őket bántani. Elmosolyodtam, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy nem érjek hozzájuk. Az ágyikók, amikben feküdtek, az ágy mellett álltak, így csak ki kellett nyújtanom feléjük a karomat. Aisha elé álltam, és óvatosan a karomba vetem, és igyekeztem nem felébreszteni őt.
Olyan édesdeden aludt, olyan békésen, és olyan gyönyörű volt. Barna haja megcsillant a Hold fényében, én pedig néztem azt a pici arcocskát, ami a vállamra hajtotta a fejét.
- Mami – motyogta csilingelő hangján, én pedig örömömben, ha tudtam, sírva fakadtam volna. Úgy gondoltam, megérezte a jelenlétemet, vagy éppen rólam álmodott, nem tudtam volna megmondani. Olyan melegség öntött el, amilyet eddig még nem éreztem. A karjaimban tarthattam a kislányomat, érezhettem meleg és puha bőrét, hallgathattam a szíve egyenletes dobogását, és a halk szuszogó hangját, ahogy az igazak álmát alussza. Megpusziltam puha és pufi arcát, majd a kis orrát, mire kicsi mosolyra húztam ajkait.
Hirtelen mocorgást hallottam meg Edward felől, így odamentem, hogy megnézzem őt. Ébren volt, és egyenesen a szemembe nézett. A szemei gyönyörű smaragdzöldek voltak, mint hajdan az apjáé, és a bronzbarna fürtök kócosan álltak a fején. Annyira édes volt. Örültem, hogy ennyire jól látok a sötétben.
- Itt vagy, mami! – mosolygott, miközben elmosolyodott. Tiszta Edward, le se tagadhatná – gondoltam, majd Aishát óvatosan visszafektettem az ágyába. Edward felé fordultam, aki már felém is nyújtotta kicsi kezeit, én pedig mosolyogva vettem a karomba és öleltem magamhoz úgy, mint az előbb a nővérét.
- Igen, itt – suttogtam úgy, hogy csak ő hallja.
- Nyugodtan lélegezz, mami, nem lesz semmi baj – tette egyik kezét az arcomra. Szabad kezemmel megfogtam az övét, majd egy puszit adtam rá.
- Nem akarlak titeket bántani – mondtam. Ekkor meghallottam a fejemben a hangját. Nem lesz semmi baj, mami. - Én pedig hittem neki. Beleszippantottam a levegőbe, és éreztem a gyerekek édes illatát, ami már majdnem a felszínre hozta a bennem levő szörnyeteget, de abban a pillanatban, mintha eltűnt volna. Nem vágytam a vérükre. Edwardra néztem, és egyszerre mosolyodtunk el.
- Mami? – A csilingelő hang az ágyikók felől jött. Aishára néztem, aki minket fürkészett kíváncsi tekintetével. – Mami! – szólított most már, és kezecskéit felém nyújtotta. Odamentem hozzá, és őt is a karomba vettem. Odasétáltam az ablakhoz, és leültem az ágy szélére. Néztem a kis csöppségeket, akikkel igazán most találkoztam először. Annyi, de annyi bepótolni valónk volt, és eljött a pillanat, amikor végre együtt lehetünk. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de ezek szerint tényleg itt vagy – mosolygott Aisha, majd felállt az ölemben, és kicsi karjával átölelte a nyakamat. Meglepett, hogy ilyen hamar már egész mondatokat mondtak, de aztán az jutott az eszembe, hogyha az apjuk ennyire okos, akkor a gyermekei is legalább annyira eszesek lesznek, mint ő maga.
Mindkettejüket magamhoz öleltem, és igyekeztem nem erősen, nehogy bántsam őket.
Csak pár percet lehettem velük, mert hirtelen betörték az ajtót…
51. fejezet – Esküvő és nászút (III. rész)
2010. okt. 16. 12:56 - írta gicus15Címkék: 51, cullen, edward, és, esküvő, fejezet, halál, jenny, nászút, pattinson, robert, smith, szerelm, vagy
Sziasztok! Meghoztam a következő részt. :) Köszönöm az előző részhez a kommentárt Krisztinek. :) Nos, van egy bejelentésem. Mégis lesz 4. része ennek a fejezetnek. Az 52. fejezet az már másról fog szólni, azért. :)
Nos, azt hiszem, most nem fogom elfelejteni kitenni a 18-as karikát. Csak szülői vagy nagykorú felügyelete mellett olvasható... :P Na, jó, csak vicc volt.
A részhez egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Csak jó olvasást kívánok hozzá, és remélem, írtok pár kommentárt. :)
puszi
- Houston? – kérdeztem meglepetten, amikor elértük a kaput Seattle-ben.
- Csak egyszer állunk meg út közben - biztosított Edward vigyorogva.
Amikor felébresztett, fáradtan nyitottam ki a szememet. Észre sem vettem, hogy elaludtam, mert az álmomban is velem volt. Kicsit fel kellett ráznom magam, így ittam pár korty vizet, és megráztam a fejem, hogy felébredjek. Talán lefárasztott az esküvő, és az út. Edward a derekamat átkarolva segített át a terminálokon, miközben azért imádkoztam, hogy el ne essek. Picit kómás voltam, de igyekeztem magam észhez téríteni.
Megálltunk a nemzetközi pénztárablaknál, hogy bejelentsük magunkat a következő repülőutunkra, ami még engem is meglepett. Emlékeztem még erre a városnévre régebbről. Akkor volt szó róla, amikor Edward bezárt a szobámba. Előtte beszéltünk róla, vagyis hát én kérdeztem őt.
- Rio de Janeiro – jelentettem ki, és akaratlanul is visszaemlékeztem arra a beszélgetésre. Kicsit összevesztünk, de ki is békültünk szerencsére. Mihez kezdenék nélküle?
- Igen – bólintott, én pedig elmosolyodtam, bár belül izgatott voltam, és nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Folyton a nászéjszaka lebegett a szemem előtt, és ha csak a férjemre gondoltam… felszínre tört a leánybúcsú estéjén elnyomott vágy.
A repülés Dél-Amerikába kényelmes volt az első osztályú üléseken, és természetesen Edward karjaiban, amik között mindig úgy éreztem, biztonságban vagyok. Nem tudtam volna neki jobban kifejezni az iránta érzett szerelmemet, de igyekeztem. Ő a mindenem, és mindig az is marad. Számtalanszor bizonyította be, hogy szeret, de én…? Én nem tudtam megmutatni, mennyit is jelent számomra.
Kipihenten, és mosolyogva sétáltam Edward mellett a reptérre menet, s nem győztem betelni a férjem látványával. Ő annyi mindenben más volt, mint én, de talán ez a másság vonzott benne annyira. Mint a mágnes két pólusa.
Minden nő utánanézett, de tudtam, hogy azok a nőcskék nem hozzák lázba. Megfogta a kezemet, majd lágy csókot lehelt rá, amibe a testem összes porcikája beleremegett. Nagy volt a késztetés, hogy itt mindenki előtt leteperjem, de vártam. Várnom kellett. Lenéztem a lábamra, és észrevettem, hogy mind a ketten egyszerre lépünk. Régebben is mindig így mentünk. Folyton tartotta velem lépést, habár tudtam, menne ő gyorsabban is, csak nem akar.
Azt hittem, hogy megyünk tovább, de helyette áttaxiztunk Rió sötét, nyüzsgő és élettel teli utcáin. Az emberek még ilyenkor is „pörögnek”.
Persze, hogy nem értettem semmit Edward portugál utasításaiból, amiket a sofőrnek adott. Neki könnyű volt a nyelvtanulás, hisz egyszer elolvassa, és tudja is. Jó a memóriája, nekem annál kevésbé.
Úgy tűnt, hogy az óceán felé tartunk. Nem kérdeztem semmit. Úgy gondoltam, hogy a part közelében van egy szálloda, és odamegyünk.
Mikor megálltunk a kikötőnél, Edward a hosszú sor felé vette az irányt, ahol fehér jachtok horgonyoztak az éjfekete vízben. A hajó, aminél megállt, kisebb volt, mint a többi, bár így is fényűzőbb, és aranyosabb volt a többinél. Olyan… edwardos. Könnyű hajó, gyorsabb – gondoltam. A nehéz csomagok ellenére, amiket cipelt, könnyen felugrott, ledobta őket a fedélzeten, és megfordult, hogy felsegítsen engem a rá.
Csendben voltam, amíg elindította a hajót. Ahogy néztem őt a kormánynál, eszembe jutott az az egy hét, amit együtt töltöttünk a halála előtt. A napfény, amikor megcsillogtatta a bőrét, és amit csak én láttam, senki más.
Hátrapillantottam, és néztem, ahogy elhalványulnak mögöttünk Rió fényei, míg végül eltűnnek.
Kelet felé haladtunk a nyílt óceánban. Sosem voltam jó földrajzból, így nem nagyon törődtem vele, hogy merre is megyünk. Bíztam Edwardban, és tudtam, hogy nem téved el, hisz este is úgy lát, mint…
-… a macska – fejeztem be a gondolamenetemet hangosan, mire szerelmem kérdőn tekintett rám. – Azon elmélkedtem, hogy ti vámpírok, éjjel is ugyanúgy láttok, mint nappal, csak épp nem világít a szemetek. Ezért mondtam, hogy macska. – Felálltam az ülésről, és mellé sétáltam, miközben arra ügyeltem, nehogy elessek. Edward már megint száguldott, és nagyon élvezte. Arcán ott volt az ismerős, vidám mosoly, amit mindenféle sebesség kiváltott nála. Mellette megszoktam, és én is élveztem, mint mindent, amit Vele csinálok. – Az én oroszlánom – mosolyogtam, miközben átöleltem a derekát. Ő csak féloldalasan elmosolyodott, én pedig azt terveztem, hogy leállítom, és leteperem. Persze elvetettem az ötletet, hisz egyszer oda kellett érni… Azt nem tudtam, hogy pontosan hová, de… oda.
Megint eszembe jutott a hajókázásunk, és hogy a hajón laktunk. Nem mintha zavart volna, épp ellenkezőleg. Nagyon jól éreztem magam, hisz Edwarddal lehettem, és egy teljes hetet tölthettünk együtt.
Nem akartam kérdezősködni, bár már nagyon kíváncsi voltam. Úgyis tudtam, hogy nem árulja el nekem. Felnéztem rá, majd mellé álltam.
- Jenny, odanézz! – mutatott egyenesen előre, én pedig próbáltam kivenni valamit a sötétségből. Előrébb mentem, közben kapaszkodtam, aztán megpillantottam valamit előttünk. A hold fénye segített nekem kivenni egy alacsony, fekete alakot a távolban.
Ahogy egyre közelebb értünk, és élesedett a látásom, felfedeztem a fákat, amiknek lombkoronájába belekapott a szél. Egy sziget emelkedett ki a vízből, és a part halványan tündökölt a holdfényben.
- Hol vagyunk? – kérdeztem elámulva, majd hátranéztem Edwardra, aki mosolyogva figyelt engem.
- Ez az Esme-sziget – felelte, én pedig leültem az ülésre, és bámultam a kis szigetet. A hajó lassulni kezdett, majd megállt, Edward pedig leállította a motort. Csak a hullámok, és a szél hangját lehetett hallani. Azt hittem, hogy hideg lesz, de ehelyett meleg levegő fújdogált a parton. Hátranéztem Edwardra, aki a csomagokkal a kezében indult el felém, majd megállt mellettem. Segíteni akartam neki, de nem hagyta, mondván, elbírja. Persze, hisz ő egy erős vámpír.
- Esme-sziget? – néztem rá, ő pedig bólintott.
- Carlisle és Esme nászajándéka. Vagy akkor úgy mondom, hogy anya kölcsönadta nekünk. Még Carlisle-tól kapta régebben – mosolygott, én pedig követtem a példáját. Kicsit meglepett a dolog, mert miért venne szigetet ajándékba? Persze szereti Esmét. Ekkor pedig leesett. Nekik is ilyen kikapcsolódás miatt van. Lábujjhegyre álltam, és lágyan megcsókoltam, majd nyaka köré fontam a karomat. Belemosolygott a csókunkba, én pedig újra rátapasztottam ajkaimat az övéire. – Még bírd ki egy kicsit – mondta tartózkodóan, de tudtam, hogy ő is ugyanúgy akarja, mint én.
- Sejtelmem sincs, meddig tudom még visszafogni magam – leheltem, és éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik. Csak mosolygott, majd ismét felkapta a kezébe a bőröndöket – amiket, mikor megcsókoltam elejtett -, majd engem is a karjaiba vett. Először megijedtem, majd elmosolyodtam. – Tegyél le, ne cipelj engem is – adtam egy puszit az arcára, de ő nem tágított, határozott léptekkel haladt egy fénylő kis pontocska felé, és ahogy közelebb értünk, kirajzolódott a sötétben egy házikó.
Letette a bejárat előtt a bőröndöket, és kinyitotta az ajtót – meglepett, hogy nyitva voltak -, majd átlépett - a karjaiban velem - a küszöbön, miközben egymás szemébe néztünk, aztán megcsókolt. Homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig megsimogattam az arcát, majd ránéztem. Átvitt a házon, én pedig elámultam, hisz úgy tűnt, nagyobb a ház, mint a Cullen villa. Hirtelen megállt, és felkapcsolta a villanyt. A szoba hatalmas volt és fehér a szemben levő fal pedig üvegből állt, akár a forksi házukban. A szoba közepén egy hatalmas, fehér ágy állt, ami körül szúnyogháló csüngött.
- Elmegyek a bőröndökért, mindjárt jövök – mondta miután a lábaimra állított, majd egy puszit adott a homlokomra. Beljebb léptem a helyiségbe, és az ablakhoz sétáltam. Láttam, ahogy a hold fénye megcsillogtatja a tenger felszínét, és akkor egy régi emlék tört elő. A vízesés, ahol Edwarddal voltunk. Olyan jó lenne majd megint elmenni oda, régen jártunk már ott, és hiányzott. Ott mindig nyugodt, és békés volt minden. Csak a madarak csicsergését, a szél lágy dallamát, és a víz csobogását lehetett hallani. Behunytam a szemem, és visszaemlékeztem ezekre a dolgokra.
A szobában nagyon meleg és füllett volt a kinti levegőhöz képest. Kezdett melegem lenni, és úgy éreztem, hogy úszok az izzadságban, pedig nem így volt. Nem hallottam, mikor tért vissza Edward. Hirtelen végigsimított hideg kezével a nyakamon, majd belecsókolt a kulcscsontomba, aztán hűvös ajkait végighúzta az arcom vonalán. Jólesett ez a hideg érintés.
- Kicsit meleg van – szólaltunk meg egyszerre, mire elmosolyodtam, és felé fordultam. Nem egyszer fordult már elő, hogy ugyanarra gondoltunk, és hangoztattuk is.
- Igyekszem tökéletessé tenni ezt az éjszakát - szólt lágyan.
- Már az.
- Tudod, arra gondoltam, hogy bepótolhatnánk azt a kis fürdést, vagy úszást, amit még aznap ígértem neked a vízesésnél. – Tudtam, hogy mire gondol, én pedig mosolyogva egyeztem bele. – A víz meleg lesz – simogatta meg az arcomat, én pedig aranyszínű szemeit bámultam. – Hosszú volt az út, bizonyára jót tenne egy kis lazítás.
- Igen, jót tenne – léptem hozzá közelebb, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és lágy csókot adott rájuk. Elnyújtottuk ezt a pillanatot, de csak egy kicsit. Féltem, hogy elmarad a mi kis úszásunk. – Azt… Azt hiszem én… én most…
- Ne tartson sokáig, Mrs. Cullen. – Furcsa volt az új nevemet hallani, de jó érzéssel töltött el, hogy most már tényleg hozzátartozom immár nemcsak, mint emberként, hanem papíron is. Igaz, az semmit sem ér, hisz az csak egy papír, amit el lehet égetni, vagy széttépni, és egy idő után elkopik. A szerelem nem ilyen, az örökre új marad, és fiatal. – A vízben várlak – kuncogott, mert elpirultam, mikor arra gondoltam, hogy újra láthatom tökéletes testét, és érezhetem magam körül a karjait, amik közé örömmel bújok.
Elsétált mellettem az erkélyajtóhoz, ami a parti homokra nyílt. Közben kibújt az ingéből, és a padlóra ejtette, majd kilépett a holdsütötte éjszakába. Beharaptam az alsó ajkamat, aztán nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Úgy éreztem, mintha most készültem volna életem legelső együttlétére. És így volt. Mint férjes asszony, szűz voltam, de mint lány, már nem. A bőröndömhöz léptem, és kutakodni kezdtem valami kényelmes után, de mindenhol csipkék voltak. Alice - gondoltam, hisz csak az ő műve lehetett. De már gondolni kezdtem, hogyan foghatnék ki rajta. Aztán hirtelen megtaláltam a fürdőruhámat, ami… megint túl sokat mutatott belőlem. Színben olyan volt, mint az enyém, de fazonra már nem.
Bementem a fürdőbe, ahol kinéztem az ablakon. A szememmel Edwardot kerestem, de sehol sem találtam, aztán megpillantottam a ruháit, amik a pálmafákon lengedeztek. Elképzeltem őt megint, és éreztem, hogy az arcom újra lángba borul. Megráztam a fejem, majd levetkőztem, és beálltam a zuhanykabinba.
Megmostam a hajamat, alaposan megfürödtem, na és persze leborotváltam a lábamat. Tényleg jól esett a fürdés, mert kicsit egyedül lehettem a gondolataimmal, és a langyos víz lehűtötte felhevült bőrömet. Mikor kiléptem a kabin előtt levő szőnyegre, újra megnéztem a fürdőruhát, amit Alice-től kaptam. Megcsóváltam a fejem, majd a tükör elé léptem, miközben magam köré csavartam egy fehér törülközőt. Jól megnéztem a tükörben levő lány arcát. A szemei ragyogtak a boldogságtól, arcán halvány pír játszott, és ajkai olyan pirosak voltak, mint a rózsa.
Mosolyogva vettem tudomásul, hogy a tükörben lévő lány, én vagyok. A fürdőruhám felé pillantottam, majd kis hezitálás után felvettem a – nem is keveset mutató – ruhát. Féltem az estétől. Nem attól, hogy Edward bánthat, mert tudom, hogy nem teszi, de még ennyire sosem izgultam, mint abban a pillanatban. Amikor először megtettük, csakúgy jött, nem terveztük meg. Most pedig mindent eldöntöttünk, vagyis… csak ő. Mindegy.
Magam köré csavartam a törülközőm, majd kimentem a szobából, aztán a házból is, hogy Edward után menjek.
A hold fénye megvilágította a homokos partot, amit így fehérré varázsolt. Lassan lépkedtem a puha talajban, miközben újdonsült férjemet kerestem a vízben. Nem tartott sokáig. Derékig ellepve állt a vízben, háttal nekem, és az ezüstösen ragyogó holdat bámulta. A holdfény még fehérebbé tette a bőrét, mint a homokot, és a haja olyan fekete lett tőle, mint az óceán. Teljesen beleillett a környezetbe, és ha nem várt volna rám már egy ideje, akkor biztos elnéztem volna hosszú perceken keresztül. Mozdulatlan volt, keze a vízfelszínen pihent, és csak a hullámok mozogtak körülötte.
Szemem végigsiklott a háta vonalán, a vállain, a karjain, a nyakán, a hibátlan alakján… Levettem magamról a törülközőt, és Edward ruhái mellé tettem, majd elindultam felé. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, hogy ott vagyok, de nem fordult meg. Éreztem, ahogy a víz a lábamhoz ért, és igaza volt. Tényleg meleg volt. Kitűnő egy remek úszáshoz. Odasétáltam hozzá, majd megfogtam a vízen fekvő kezét. Nem kellett semmit mondanom, hisz tudta, mit akarok, míg így is, hogy nem olvasott a gondolataimban.
- Nem – mondta, miközben lassan megfordult, én pedig tekintetemet ráemeltem. Aranyszín szemei most ezüstnek tűntek jégszínű arcán, én pedig megbabonázva néztem őt. – Te vagy gyönyörű. - Lehajtottam a fejem, ő pedig összekulcsolta kezeinket a víz alatt. Közelebb lépett hozzám, miközben egyenesen a szemeimbe nézett. Mivel nem tett semmit, így én cselekedtem. Elengedtem a kezét, és átöleltem, majd megcsókoltam. Olyan jó volt vele lenni. Csak mi, és senki más. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a szigeten, így nem kellett semmitől sem tartanunk. Átkarolta a derekamat, és mikor langyos bőre az enyémhez ért, elhúzódtam tőle, hogy még egyszer belenézzek az ezüst szemekbe. Mosolyogva nézett engem, miközben hátulról beletúrt a hajamba.
Hirtelen elengedtem, ami kicsit nehezemre esett, majd elhátráltam tőle, és lebuktam a víz alá, de csak egy másodperc erejéig, mert utána rögtön feljöttem a felszínre. Kinyitottam a szemem, de sehol sem láttam Edwardot. Tudtam, hogy csak játszik, és hamarosan felbukkan majd…
… de már vagy tíz perce vártam rá, mikor kezdtem aggódni érte. Elkapott a pánik, és ijedten kezdtem keresni Edwardot a vízben.
- Edward! – szólítottam, de nem jött válasz. A part felé fordítottam a fejemet, de ott sem volt. – Edward! – szóltam megint, de ismét csak az óceán morajlását hallottam. Mégis hova tűnhetett? Csak nem elkapta egy cápa? - tettem fel a kérdést magamban, és reménykedtem, hogy tévedek. Nehéz volt megkeresnem őt a vízben, hisz sötét volt, az én szemeim pedig nem voltak jók. Nem világítottak, mint a macskának.
Ekkor elkapta valami a lábamat, én pedig felsikítottam. Próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam. Az a valami lehúzott a vízbe, én pedig az utolsó pillanatban vettem egy nagy levegőt. Azonnal becsuktam a szemem, és próbáltam elúszni, de nem hagyta. Átkarolta a derekamat, majd maga felé fordított, aztán megcsókolt. Először még el akartam lökni magamtól, de felismertem a csókot, és épp ellenkezőleg cselekedtem. Átkaroltam, és visszacsókoltam, miközben beletúrtam a selymes hajba.
Hirtelen újra a felszínen találtam magam, és mikor kinyitottam a szemem, Edward mosolygós arcával találtam szembe magam. A nyakába fúrtam az arcomat, karomat pedig a dereka köré fontam, és ő is ugyanezt tette.
- Megijesztettél – néztem rá, és néhány vizes tincsével játszani kezdtem.
- Ne haragudj! – kért bocsánatot.
- Nem haragszom – mosolyodtam el, majd megcsókoltam, ő pedig még jobban magához vont. Gyönyörű aranybarna szemeivel - amik most ezüstösen ragyogtak -, mélyen a szemeimbe nézett, én pedig elvesztem bennük. Lehajolt ajkaimhoz, én meg csak álltam, és próbáltam valami életjelet adni. Annyira elbambultam, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor Edward finoman az ölébe vett, és lassan kisétált velem a partra.
Hol tökéletes arcát bámultam, hol a nyakát, vagy ajkait csókoltam. Magamba szívtam édes illatát, ami az óceánéval keveredett.
Lefektetett a puha homokra, én pedig magammal húztam őt. Fáznom kellett volna, mégse rázott a hideg. Ahogy belegondoltam, az úszás még váratott magára, de tudtam, hogy be fogjuk pótolni. Átkaroltam Edward nyakát, és közelebb vontam magamhoz. Éreztem hűvös bőrét az enyémen, és az jutott az eszembe, hogy mennyire különbözünk, mégis annyira hasonlítunk egymásra.
Lassan megcsókolt, a pulzusom pedig már az egekben volt. Mindent annyira óvatosan csinált, hogy még magam is meglepődtem. Persze mindig is így bánt velem, de most igyekezett még emlékezetesebbé tenni a dolgot. Természetesen nekem minden egyes alkalom az volt. Átkarolta a derekamat, miközben ajkaival lejjebb haladt a nyakamhoz, én pedig megremegtem az érintése nyomán. Az összes pozitív érzelem, ami csak létezik, egyszerre tört fel bennem, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy ez már túl sok. Szaporán vettem a levegőt, és görcsösen kapaszkodtam Edward vállába. Újra és újra megcsókoltam, miközben lassan lehúzta rólam a bikini felsőmet. Kezemet a mellkasára tettem, majd felnéztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat, és ajkait ismét az enyémeknek nyomta.
Mindenét akartam, és nem számított semmi abban a pillanatban. Csak mi voltunk, senki más.
A hold, fényesen ragyogott az égen, mi pedig egymás nevét kiáltva értük el a gyönyör kapuját. A gyönyörűség, mint villám csapott belém, és magamon kívül vonaglottam Edward alatt, miközben ő is ugyanabba az extázisba került, mint én. Magamhoz szorítottam, körmeimet pedig a vállába mélyeztettem. Dereka köré fontam a lábaimat, ezzel még jobban fokozva az élvezetet. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, miközben hűs kezeivel bejárta testem minden egyes szegletét, miközben ajkaival az enyémeket becézgette.
Az öröm, mintha meg százszorosodott volna. Talán ez az egyedüllét kellett volna nekünk, hogy szerelmünk tényleg, úgy igazából beteljesüljön. Nem kellett attól tartanunk, hogy megzavarnak minket, vagy ránk nyitnak. Teljesen egyedül voltunk.
* * *
Másnap reggel - vagy talán délután is lehetett - a nap sugaraira keltem Edward mellkasán, és a szobánkban. Nem nagyon emlékeztem rá, hogy mikor alhattam el, mert kicsit ködös volt az előző éjszaka. Arra emlékeztem, hogy visszajöttünk a házba, aztán újra egymáséi lettünk, de a részletek olyan homályosak voltak. Bizonyára elájulhattam.
Ujjait végighúzta gerincem vonalán, én pedig elmosolyodtam. Nem volt kedvem kinyitni a szemem. Olyan tökéletes volt minden. Hallgattam a légzésünket, a szívem dobogását, és a kinti hullámokat. A fehér ágy körül levő hálók enyhítették a nap ragyogását, és lehet, hogy melegemnek kellett volna lennie, de nem volt. Kellemesnek éreztem. Edward hideg teste is segített, hisz, mikor már kezdett melegem lenni, lehűtött. Átöleltem a derekát, és fejemet a nyakába fúrtam, majd megpusziltam a füle mögött. Átölelt, és egy csókot adott a vállamra, én pedig végre ránéztem.
Aranyszínű szemei ragyogtak a boldogságtól, bőre pedig, amikor rásütött a nap, megcsillant. Mosolyogva néztem azt a férfit, aki megdobogtatja a szívemet. Tudtam, hogy ő az, akire mindig is vágytam, és vártam. Tulajdonképpen hálás voltam azért, hogy Forksba költöztünk, és hogy ő vámpír. Máskülönben sosem találkoztunk volna. Milyen irracionális gondolat volt az, hogy mi valaha összejöhetünk. Erre tessék; itt a bizonyíték. A karjai közt feküdtem, és a felesége voltam.
- Jó reggelt, Mrs. Cullen – köszöntött, mire elmosolyodtam.
- Önnek is, Mr. Cullen – kuncogtam, és egy puszit adtam ajkaira. – Az éjjel – kezdtem – nem úsztunk – pirultam el a végére.
- Valóban nem, de majd bepótoljuk – vigyorgott, én pedig átöleltem. Felült az ágyban, engem is magával húzva, én pedig ránéztem. Lábaimat két oldalán helyeztem el, és bámultam őt a napsütésben. Kezemet végighúztam mellkasán. Az érintésem hatására megremegett, én pedig beharaptam az alsó ajkamat.
- Mennyi az idő? – kérdeztem hirtelen, mire felvonta az egyik szemöldökét. Uram isten! - gondoltam, miközben tökéletes arcát néztem. Elvigyorodott, én pedig tudtam, hogy megint olvas a gondolataimban. – Na, de, uram. Ezt nem illik – játszottam, és Edward vette a lapot.
- Hölgyem, az alku az alku. Azt ígértem, hogy egy napig nem olvasok kegyed gondolaiban, és a huszonnégy óra már letelt. – Csípőre tettem a kezem, és felháborodást színlelve néztem rá.
- Ön elfelejti, hogy megkértem többször is, hagyjon magamra a fejemben.
- Talán titkolnivalója van? – kérdezte Edward huncut mosollyal az arcán.
- Ami azt illeti… igen – feleltem, mire kíváncsian tekintett rám. – Férjes asszony vagyok, és azt hiszem, megcsaltam önnel a férjemet.
- Nem is mondta, kegyed, hogy házas.
- Mert titok volt – mondtam, és szemeim ajkaira vándoroltak. – De talán, a maga kedvéért elválhatok. – Ezzel véget is ért a játék, mert Edward a hátamra döntött, és csókolt. Mosolyogva karoltam át a nyakát, ő pedig átölelte a derekamat.
- Már alig bírom kivárni – búgta a fülembe, én pedig felnevettem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta, és lágyan megcsókolt, miközben kezei végigsiklottak a testemen. A válaszom egy halk sóhaj volt, ő pedig magunkra húzta a takarót, és teljesen magához vonva szeretett…
Edward mellkasán feküdtem, és bár magam sem tudtam, mi volt ilyen nevetséges, de nevettem. Aztán rájöttem.
- Mi ilyen mulatságos? – kérdezte, miközben egy puszit adott a homlokomra.
- Boldog vagyok. – Csak ennyit feleltem. Pontosan tudtam, mennyire örülök, hogy végre velem van. Nem fenyegetett minket semmi, ami elválaszthatott minket. Na, jó, talán a halál, de az még olyan messze volt. – Tudod mit? – Rám nézett. – Menjünk úszni, vagy ha te nem akarsz, akkor megyek egyedül – mosolyogtam, miközben felültem az ágyban, és magam elé tartottam a takarót.
- Benne vagyok – bólintott mosolyogva. Ekkor megkordult a gyomrom. – De talán enned kéne valamit.
- Miért, mennyi az idő?
- Három óra – felelte, és felült mellém, majd megcsókolt. – Öltözz fel, addig csinálok valami ennivalót – mondta, majd felállt az ágyról, és magára kapott egy pólót, és egy alsónadrágot. Behunytam a szemem, és mélyet lélegeztem, mikor elhagyta a szobát, mert attól tartottam, hogy letámadom. Senkinek sincs ennyire tökéletes férje, mint nekem - gondoltam, és kiszálltam az ágyból.
A bőröndöm mellé sétáltam, és kutakodni kezdtem valami kényelmes kis cuccért, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon akad olyan ruhadarab, amiből nincs kint a testem kilencven százaléka. Gondoltam egyet, és odamentem Edward poggyászához. Belenyúltam, és csakhamar találtam egy világoskék inget, ami mellesleg az egyik kedvencem volt. Elindultam a fürdőbe, és megmosakodtam, majd felvettem Edward ingét, aztán begombolkoztam, és elindultam arra, amerre a konyhát sejtettem.
Sorra nyitottam ki a szobákat, de valahogy nem találtam meg. Nagy levegőt vettem, majd rendes hangnemben szólaltam meg.
- Edward – hívtam, mire egy másodperc múlva megjelent előttem. Vigyorogva végigmért, majd átkarolta a derekamat, és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd átöleltem, és kicsit elhúzódtam tőle. – Ez nagyon tetszett, de igazából eltévedtem – pirultam el. – Nem találom a konyhát – ismertem be, mire csak kuncogott egyet, és a kezemet megfogva vezetett a konyhába.
Képtelen voltam betelni a látvánnyal. Edward a konyhában. De nemcsak úgy simán, hanem egy szál pólóban, és alsónadrágban. Mondjuk, bármiben tehette volna ugyanezt, én mindenképp vonzónak találtam volna. Hátradőltem a székben, és élveztem a látványt. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
- Edward, hol van a vér, amit Alice-szel bepakoltattam? – kérdeztem ijedten, miközben felpattantam az ülőhelyemről. Először érdeklődve meredt rám, majd elmosolyodott.
- A hűtőládát betettem ide a sarokba. Miért? Egyáltalán, miért is kellett ezt elhoznunk magunkkal? – kérdezte, én pedig visszaültem a helyemre. Csoda volt, hogy át tudtuk csempészni a reptéren.
- Neked. Amit még megígértem, de sajnos nem tudom megtenni… Amúgy hány fokosan szereted? – tudakoltam, mire felvonta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy őszintén meglepte a kérdésem.
- Miért kérdezed? Igazán nem tudom, hogy jutnak ilyenek az eszedbe.
- Talán gond, hogy többet szeretnék rólad tudni? – tettem fel egy újabb kérdést. – De, rendben, nem kell elmondanod, ha nem akarod – mondtam, és az asztalra tettem a kezem. Néha olyan undok tudott lenni, de még így szerettem.
- Most megbántottalak – jelentette ki, de én nem néztem rá.
- Nem, nem bántottál meg, csupán az zavar, hogy még ezt sem tudom. Te mindent tudsz rólam, de én alig ismerlek. Persze ismerem pár szokásodat meg ezt-azt, de mást nem. Mint például ezt sem. – Kihúzta a mellettem levő széket, és leült rá. Szégyelltem magam. Olyan ostobán viselkedtem. Máris veszekedni akarok vele? Nem. Épp bocsánatot akartam kérni, és szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött.
- Harminchét-harmincnyolc fokosan, de hamar kihűl – felelte, én pedig lassan ránéztem.
- Azért, hogy nekem jobb legyen, nem kellett volna elmondanod – suttogtam. – Edward – pattantam fel ismét a székről, és a konyhapultnak nekidőlve fordultam felé. – Nem fogok veled veszekedni. Már több, mint huszonnégy órája a feleséged vagyok, én pedig nem fogom pokollá tenni az életedet azzal, hogy folyton veszekszek veled. Ez volt az egyik probléma, ami miatt megtörtént az, aminek nem kellett volna. – Nagy levegőt vettem, majd folytattam. – Igen, igazad van. Semmi közöm ahhoz, hogy mit csinálsz a vérrel, mert ez vámpírdolog. Bár elismerem, hogy kíváncsi vagyok, és ezt te is tudod. Rendben, nem kell mindenbe beleütnöm az orrom, ez igaz. De engem az nagyon zavar, hogy olyan keveset tudok rólad. – Már majdnem megszólalt, de én felemeltem a kezemet, hogy még nem fejeztem be. – Igen, meséltél már magadról, és hogy mégis, hogy lettél vámpír. Emlékszem minden egyes szóra, amit mondtál nekem. De, hogy mégis mit csinálsz… az nagyon érdekel. Többet szeretnék tudni a fajtátokról. – Visszamentem az asztalhoz, és leültem a székemre, majd felé fordultam. – Belecsöppentem a világodba, Edward, és nem tudtam kiúszni belőle, mert olyan, mint a tenger. Érdekes, gyönyörű, mégis veszéllyel teli. Te úgy véled, hogy csak szörnyetegek vagytok a világban, pedig ti is okkal vagytok a földön. A szépségetek egy fegyver, amivel csapdába csalhatjátok a gyanútlan áldozatokat. Én beleestem a világ legtökéletesebb csapdájába. Fogságba ejtett, én pedig eleinte küzdöttem ellene, aztán feladtam, mert rájöttem, bármit is teszek, a fájdalom, amit a szabadulás után éreznék, ezerszer rosszabb. – Nem rövid monológom után csak néztük egymást, és elgondolkodtunk. Semelyikünk sem szeretné, ha a házasságunk csupa veszekedésből állna. Elmondtam neki az érzéseimet, hisz tudnia kellett mit érzek. Nem akartam elveszíteni Edwardot, és bármit megtettem volna annak érdekében, hogy mellettem maradjon. Hogy szeressen, hogy ne hagyjon el, mert azt nem bírnám elviselni.
Már sokadjára álltam fel a székről, de nem érdekelt. Közelebb mentem hozzá, és átkaroltam a nyakát, fejemet pedig az övére hajtottam. Viszonozta az ölelésemet, és karjaival erősen fogott.
- Ne haragudj rám! – kértem bocsánatot. – Olyan ostoba tudok lenni. Mindenből elefántot csinálok. – Felnézett rám aranybarna szemeivel, majd lágyan elmosolyodott.
- Nem tudok rád haragudni. – Megsimogattam az arcát, majd lehajoltam ajkaihoz, és megcsókoltam.
- Istenem, de szeretlek – suttogtam, mikor elhúzódtunk egymástól.
- Én is téged. – Nem kellett kimondania, hisz annyiszor bizonyította már nekem. Úgy éreztem, hogy napról napra jobban beleszeretek. Mindig tud valami meglepetéssel szolgálni, amitől csak ámulok, de van, hogy egyszerűen csak gyönyörködöm benne.
Megfogtam az egyik derekamon pihenő kezét, és összekulcsoltam ujjainkat, majd felhúztam a székről. Lassú léptekkel indultam el a szobánkba. Szerencsémre nem tévedtem el újra a házban.
Amikor beléptünk a helyiségbe, bezártam az ajtót magunk mögött, majd Edwardot az ágyhoz húztam, és leültettem rá. Kíváncsian nézett rám, én pedig elhelyezkedtem az ölében. Ujjaimat végighúztam ajkain, majd gyönyörű szemeibe néztem. Homlokomat az övének támasztottam, és behunytam a szemem, miközben megsimogattam az arcát, másik kezemmel pedig átkaroltam a nyakát. Magához ölelt, majd megéreztem hideg ajkait az enyémeken. Óvatosan csókolt, én pedig minden egyes csóknál szorosabban öleltem őt, miközben beletúrtam a hajába.
Kezemmel lejjebb haladtam, és megfogtam a pólója alját, majd lassan felfele kezdtem húzni, mígnem a földön landolt a ruhadarab. Egy kis időre elhúzódtam tőle, és megcsodáltam őt. Kezemet lassan végighúztam a nyakán, mellkasán, és kockás hasán, majd vissza. Az érintésemre megremegett, s behunyta a szemeit. Újra ajkaira tapadtam, és ezzel egy időben hanyatt fektettem az ágyon.
Csak csókoltam, majd kis idő múlva nyakát és mellkasát kezdtem kényeztetni, miközben magamba szívtam mámorító illatát. Hangos sóhaj hagyta el szerelmem ajkát, mire elmosolyodtam, de nem hagytam abba…
Egyszer csak a hátamon találtam magam, és úgy tűnt, hogy most rajta volt a sor. Megszabadított ideiglenes ruhámtól, és megállás nélkül csókolni kezdett. Tökéletes ajkaival bejárta testem minden egyes szegletét, én pedig élvezetemnek hangot is adtam. Az érintése nyomán úgy éreztem, hogy lángra lobbant a bőröm, és azt hittem elégek a karjai közt.
Amennyire csak tudtam, magamhoz öleltem, és ott csókoltam, ahol értem. Edward a nyakamhoz hajolt, majd óvatosan megharapott, mire halkan felnyögtem, és beletúrtam a bronzbarna tincsekbe. Újra megcsókoltuk egymást, én pedig már szinte lángoltam. Akartam őt, de csak húzta az idegeimet, én azonban már magamon kívül voltam. Minden egyes célt talált érintésétől vonaglottam alatta. Felé kerekedtem, majd ráültem, mire mindkettőnkből örömsóhaj tört fel. Lassan mozogni kezdtem rajta, a szívverésem a kétszeresére nőtt, és szaporán vettem a levegőt, ahogy egyre gyorsítottunk a tempón. Lehajoltam hozzá, és hosszan megcsókoltam, miközben folyamatosan mozgattam a csípőmet. Beletúrt a hajamba, s velem együtt felült; így majdnem egy magasságban voltunk.
Éreztem, hogy közel járok az örömhöz. Még jobban diktáltuk a tempót, és mikor elértük a gyönyörűséget halk sikoly tört fel belőlem, míg Edward száját állatias morgás hagyta el. Ez még inkább felkorbácsolta a vágyaimat. Megcsókoltam ajkait, és szorosan magamhoz öleltem, ő pedig derekam köré fonta karjait.
A testem megremegett, majd megfeszült, és kielégülten dőltem neki Edwardnak, aki egy szempillantás alatt feljebb csúszott az ágyon, és mindkettőnket betakart. Fejemet a nyakába fúrtam, és mosolyogva bújtam a férjemhez, aki a hátamat simogatva, s lágy dallamot dúdolva repített az álmok földjére…
49. fejezet - Éjjelek (I. rész)
2010. aug. 10. 22:43 - írta gicus15
Sziasztok! (FONTOS)
Igen, jól látjátok. Rész. :D Sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet, és kövezzetek meg, mert megérdemlem. :(
Egy szemét dög vagyok, amiért már egy hónapja nem hoztam frisst, de egyszerűen nem ment. Persze mással is foglalkoztam, nem tagadom, de mindig meg volt nyitva a fejezet, ezt bizton állíthatom.
Köszönöm, hogy ennyit vártatok. ♥
Istenem, ha eddig nem utáltatok, akkor most fogtok.
Nem hozom addig a kövit, amíg nem közelíti meg a rendszeres olvasóim felét. Igen, szidhattok, megengedem, de megírtam a következő részt, és ha összegyűlik legalább 10 kommentárt, felrakom. A következő fejezet hosszabb lett, és most neki is látok az 50. fejezetnek.
Tudom, hogy szemétség, és kitűzöm a komi határt, az meg pláne, hogy a késés ellenére még van pofám ilyet kérni. De vastag bőr van rajta... Legalábbis anyám szerint.
Tényleg, szörnyen sajnálom, hogy nem hoztam részt, de a blogon megígértem, hogy DUPLA részt hozok nektek. És, ha nagyon belehúzok, akkor TRIPLÁT. :) Bár... ezt említettem is ott.
Tehát 10 KOMMENTÁR UTÁN hozom a következő részt. EGY EMBERT EGYSZER SZÁMOLOK!
Utáljatok, hordjatok el mindennek, úgyis megérdemlem.
A részhez nincs hozzáfűzni valóm, majd ti elmondjátok a véleményeteket. :)
Nos, akkor... Jó olvasást!
Puszi
Csak álltam egy helyben, s próbáltam felfogni azt, ami pár perccel ezelőtt történt. Tudtam, hogy ott feküdt, hisz láttam, aztán... aztán eltűnt. Semmivé lett az az ember, aki mindennél fontosabb volt számomra. Hirtelen millió kis darabra törtem, mint ahogy az üveg szokott, mikor leesik... Millió parányi szilánkra, mely sosem rakható újra össze, sohasem lehet újra egész…
A térdeim összecsuklottak alattam, én pedig az ágyat bámultam; az üres ágyat, ami Edward hűlt helyét ábrázolta.
Csak álom… Ez csak egy álom… Ez… Ez nem történhetett meg. Nem!
- Nem! – ráztam a fejem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.
Éreztem, ahogy végiggurul a sós nedvesség az arcomon; szaporán vettem a levegőt, s próbáltam nem elájulni. Szédültem, és hirtelen mindenből kettőt láttam, majd hármat. Gyors volt, nagyon gyors, forgott velem a világ. Lehunytam a szemem, majd belevesztem a sötétségbe…
**
Amikor kinyitottam a szemem egy vízesésnél találtam magam. Annál a zuhatagnál, ahol Edward megmutatta, hogy csillog a bőre a napfényben. Felnéztem az égre, ami felhőtlen és napos volt, pont, mint akkor.
Emlékeztem arra a napra. Aznap beszéltünk a jövőnkről és a vámpírokról. Hogy lehet-e gyereke egy vámpírnak, s hogy milyen is az Ő fajtája. Na meg, mikor azt hittem, hogy fürödni akarunk, amint nem bántam volna. Olyan boldog voltam, mint még soha. Velem volt…
Nem értettem, hogyan kerültem oda. Mi lehetett az oka?
- Meghaltam? – kérdeztem magamtól.
- Nem, nem haltál meg – szólt az édes hang, én pedig gyorsuló szívveréssel fordultam felé. Kilépett a fák rejtekéből, majd megláttam az arcát, amit a nap fénye megvilágított. Nem mertem megmozdulni, attól tartottam, hogy eltűnik, mint a szobájában, azt pedig nem bírtam volna elviselni.
- Ez a menny? – tudakoltam, ő pedig még közelebb lépett hozzám.
- Nem mondhatnám, de okkal vagy itt – mondta, majd lassan elindult felém, én pedig ugyanígy tettem. Egyre gyorsabban szedtük a lábunkat, mígnem félúton összetalálkozva szorosan magunkhoz öleltük a másikat. Egymásra néztünk, majd arcunk közeledni kezdett a másikéhoz. Amint ajkai az enyémekhez értek, olyan hévvel csókoltuk egymást, hogy elfelejtettem levegőt venni. Átkarolta a derekamat, s a testéhez vont, majd mikor ajkaink elváltak egymástól, fejemet a nyakába fúrtam. – Jenny – búgta a fülembe, én pedig hajába túrva öleltem magamhoz. – Jenny – húzódott el, majd kezét az arcomra tette.
- Meg akarok halni – suttogtam, mire Edward arca fájdalmas maszkba torzult.
- Ne mondd ezt!
- Ha te nem vagy, akkor én miért éljek? – tettem fel a kérdést.
- Mert élned kell! Tovább kell lépned, mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj – felelte. Sosem lennék túl rajta véglegesen, és nem hiszem, hogy mást tudnék ugyanúgy szeretni, mint Őt.
- Azt mondtad, hogy okkal vagyok itt – jutott hirtelen eszembe, amit még a beszélgetésünk elején mondott.
- Igen, ez így van.
- Miért? – kérdeztem, ő pedig lehajtotta a fejét.
- Búcsúzni jöttem.
- Nem! Teljesítettük. Újra egymásba szerettünk, akkor nem értem… – ráztam meg a fejem, s a könnyeim újra felszínre törtek. – Nem akarok búcsúzni, azt szeretném, hogy velem legyél.
- Én is ezt szeretném, hidd el. De ők döntenek – mondta.
- Tehát… meghozták a döntést?
- Nem, még nem. Körülbelül egy hét, azt mondták – szólt komoly arccal.
- És utána mi lesz? – kérdeztem suttogva.
- Ha úgy döntenek, hogy együtt lehetünk, akkor hét nap múlva már a karjaimban tarthatlak, de ha nem…
- Akkor?
- Akkor, mikor letelik ez az egy hét… Tudni fogod a döntésüket. Azt mondták, hogy amikor visszatérsz, másnap minden ugyanolyan lesz, bár egy kis változással.
- Hogy nem leszel mellettem – suttogtam.
- Igen. – Nehezen ejtette ki ezt az egy szót, mert ugyanúgy fájt neki, mint nekem. - De nem csak ez fog változni. – Kérdőn néztem rá. – Nem mondhatom el, majd meglátod, ám annyit mondhatok, hogy biztonságban leszel – ejtett meg egy halvány mosolyt, majd megsimogatta az arcomat.
- De… – kezdtem volna, de ő a számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Most menned kell. Várni foglak – lehelt egy csókot ajkaimra, majd eltűnt a szemem elől, én pedig újra belevesztem a homályba…
**
Valaki rázogatott és szólongatott, de oly távoli volt, mintha egy folyó túlpartjáról szólt volna. A szemeim még csukva voltak, de igyekeztem kinyitni őket, mert a mellettem álló személy kezdett kétségbeesni.
Éreztem magamon a hideg kezeket, amik próbálnak felpofozni, hogy magamhoz térjek, ám ez valahogy nem nagyon ment.
- Tegyük fel az ágyra – suttogta a hang, majd felemelkedtem a földről, és utána azt tapasztaltam, hogy egy puha valamire fektetnek le. Megjelent előttem Edward arca, én pedig kinyitottam a szemem, és megpillantottam magam előtt Carlisle hófehér arcát.
- Felébredt – állapította meg. Körülnéztem a helyiségben, és újra lejátszódott bennem szerelmem halála, majd a holtteste az ágyon.
- Edward – leheltem a nevét, a doktor pedig mellém ült, s megfogta a kezem.
- Hol van? – kérdezte, én pedig próbáltam visszaemlékezni, és amikor eszembe jutott, kicsordult az első könnycseppem, majd követte a többi. Szerelmem élettelen teste az ágyon, majd ahogy lassan elveszek a homályban. Ránéztem Carlisle-ra, de megszólalni nem tudtam. Éreztem, ahogy gyorsul a szívverésem és a lélegzetem, majd megmarkoltam az ágyhuzatot. – Jenny, hol van Edward? – tudakolta, miközben hideg kezét az enyémre fektette. Először nem fogtam fel a kérdést, majd lassan eljutott a tudatomig, és csak akkor válaszoltam.
- Elment – suttogtam, ő pedig értetlenül meredt rám, ahogy a többiek is. – Eltűnt… Elvitték – sírtam, és lehunytam a szemem, majd újra Carlisle-ra néztem, aki újabb kérdést tett fel.
- Hova vitték? – Értettem a kérdést, de csak az a pillanat volt a fejemben, amikor felébredtem a holtestén.
- Elvitték – ismételtem. – Elment…
- Jenny, hova vitték Edwardot? – kérdezte nyugodtan Carlisle, és maga felé fordította az arcomat. Csak néztem az aggodalommal és bánattal teli aranybarna szempárt.
- Ahol Ők is vannak – suttogtam, majd lehajtottam fejem, s nem néztem senkire. Csak szerelmem arca lebegett előttem a vízesésnél, ám mindent hallottam, amit a többiek mondtak, mégse tudtam felfogni…
- Kikről beszélhet? – tudakolta Rosalie.
- Szerintem azokról, akik először visszaküldték – szólalt meg Alice mellettem.
Ezután semmit sem érzékeltem a külvilágból, csak a csönd, Edward és én voltunk. Egyfolytában láttam magam előtt a mosolyát és a szemeit, amik boldogságtól csillogtak, valahányszor rám nézett.
Sose tudtam, hogy mi tetszik neki bennem, de szeretett, csakhogy én nem értékeltem ezt eléggé. Nem hittem, hogy túllépett volna Bellán, pedig ez történt. Az én hibám, amiért elvették az emlékeinket. Tudom. Érzem. Most pedig Őt is elvesztettem, és nem tudok rajta segíteni. Elment, és nem tudni, hogy döntenek… Visszakapom Életem Szerelmét vagy örökre Velük marad?
Tudom, hogy még van remény. Egy hét múlva minden eldől. De vajon, hogy értette azt Edward, hogy „Várni foglak”? Lehet, hogy már tud a döntésükről? Hogy nem jön vissza, és halálom után ott fog várni a mennyország kapujában, esetleg a kettő között?
Azt mondta változni fog valami, de mi? Tudom, hogy nem lesz mellettem, nem ölelhetem magamhoz, mert… mert elment… Nem értem, miért teszik ezt velünk... Emlékszem, mi volt a feltétel. Egymásba kell szeretnünk, amit meg is tettünk, és most sokkal jobban hiányzik, mint eddig.
Bárcsak hamarabb szereztem volna vissza az emlékeimet, mert akkor több időt tölthettem volna vele. Ha például akkor, amikor megpillantottam őt az ebédlőben minden beugrott volna, mindez talán meg sem történik.
Még ekkor is veszekedtem vele, s távol akartam tartani magamtól, de szerencsére nem ment. Legalább ezt a kis időt együtt tölthettük, de akkor is. Piszkosul fáj, és nem hiszem, hogy túllépek rajta. Ő volt Életem Szerelme s az is marad, ameddig élek, sőt, örökre.
„Várni foglak” – Visszhangzott a fejemben az utolsó mondata, mielőtt még egyszer eltűnt a szemem láttára.
Az nem lehet; nem akarom újra elveszteni őt, inkább a halál, mintsem, hogy Nélküle éljek ebben a világban.
- Istenem, mit tettem!? – temettem kezeimbe az arcomat, s könnyeim ismét utat törtek. – Bocsáss meg, Edward! Kérlek, bocsáss meg! – sírtam, miközben az oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem.
Újra üres voltam, s úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna, de én nem küzdöttem ellenne. Meg akartam halni.
Nehezen vettem a levegőt, a fejemet pedig belefúrtam a párnába, amiből Edward illata áradt, s amitől oly sokszor megnyugodtam. Ám most régi emlékeket ébresztett bennem; szép emlékeket. Például, amikor megkérte a kezemet, én pedig örömmel mondtam neki igent. Istenem, de boldog voltam! Ő mindig boldoggá tudott tenni, hiába mondta, hogy nem tud megadni mindent, amire vágyom. Hisz megkaptam. Ő volt az, akire vágytam, és fogok örökre.
Az időérzékemet elvesztettem. Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, a többiek pedig magamra hagytak a szobában. Egyedül akartam lenni, és ezt pontosan jól tudták. Nem tudtam volna most senkivel sem beszélni.
Bárcsak én haltam volna meg és nem Ő; megérdemeltem volna, mert akkor még mindig élne. Miért nem ölt meg Tom? Az lett volna a legjobb megoldás, ha kiszívott volna belőlem minden életet, mert akkor nem fájna ennyire…
Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, s éreztem azt az ürességet, amit maga után hagyott. Nem akartam ezt érezni, azt akartam, hogy velem legyen… hogy magához öleljen és megnyugtasson, hogy velem van, s soha többet nem hagy el. De nem így volt.
Két különböző világban voltunk, és az övéhez csak egy út vezetett…
Felálltam az ágyról, majd a nagy ablakhoz léptem és kinyitottam azt. Azonnal megcsapott a hűvös fuvallat, de nem érdekelt, jólesett a friss levegő.
A szél bele-belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem és felidéztem szerelmem arcát.
Eszembe jutott az a pár perc, amikor felkapott a hátára, s úgy futott velem az erdő mélyében, hogy megmutassa a Cullen házat. És ott az első csók, amit adott… Nem kellett volna úgy bánnom vele, nem ezt érdemelte. A legjobb barátom volt, aztán… minden megváltozott köztünk. Ő lett Életem Értelme, de most hogy nincs itt, az életemnek nincs jelentősége.
Előre léptem egyet, majd még egyet, és tudtam, ez lesz a legjobb megoldás. Végre vele lehetek. Még egy utolsót lépést tettem az ablakhoz, majd a talaj eltűnt a lábam alól.
Zuhanni kezdtem, és elmosolyodtam, hisz tudtam, hamarosan ismét a karjaimban tarthatom. Éreztem, ahogy lehúz a gravitáció, én pedig élveztem. Végre együtt lehetek azzal az emberrel, aki a világot jelenti nekem.
Eszembe jutottak az Edwarddal töltött csodás pillanatok. Amikor Vele voltam, úgy éreztem, hogy körülöttünk megállt az idő, s csak mi vagyunk. Nem létezett semmi más rajtunk kívül. A karjaiban, biztonságban tudhattam magam.
Csak zuhantam, és tudtam, hogy hamarosan újra együtt lehetünk, de nem sikerült. Mielőtt földet értem volna, valami elkapott, majd hirtelen Edward szobájában találtam magam az ágyon. Emmett tornyosult felettem, mellette pedig Alice állt, és mérges tekintettel meredt rám. Tudtam, hogy látta, s csak emiatt maradtam életben.
- Ilyet soha, ismétlem, soha többet ne merészelj csinálni! – szólt mérgesen, majd hangja szomorkássá vált. – Nem akarunk téged is elveszíteni – suttogta, és megfogta a kezem, én pedig szótlanul bámultam őt.
Nem akartam megbántani, de olyan egyszerű lett volna véget vetni az életemnek. Minek élni? – tettem fel magamnak a kérdést. - Miért kellett idejönnöm és tönkretennem az életüket? Jól megvoltak nélkülem, most pedig Bella sincs itt. Kitúrtam innen, ebből a csodálatos családi körből, és befurakodtam a helyére, ráadásul elvették tőlük a fiukat is, miattam. Csak bajt hozok rájuk, semmi egyebet nem csinálok. Akkor miért kéne, hogy éljek?
Mikor újra felnéztem, már csak Emmett maradt benn a szobában. Egy széken ült az ablak előtt, s maga elé bámult, de minden egyes mozgásomra felkapta a fejét.
Csak bámultam a semmibe, teljesen mozdulatlan voltam, s csakis egy emberre tudtam gondolni.
Nem emlékeztem, hogy mikor, de elnyomott az álom, én pedig belevesztem a sötétségbe, s amikor újra kinyitottam a szemem, ismét a vízesésnél voltam.
Nem értettem, hogy miért kerültem ide, megint, de nem érdekelt. Körülnéztem, majd megpillantottam őt egy fa tövében. A hátát a fa törzsének támasztotta, majd amikor meglátott, felállt a földről, s elindult felém, én pedig felé.
Úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta, s nem akartam elengedni őt, soha. Ő ezzel egyidejűleg derekam köré fonta a karját, s fejét a nyakamba fúrta, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Nem tehettem róla, hiányzott, és boldog voltam, hogy vele lehettem.
Egymás szemébe néztünk, majd megsimogattam az arcát, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és finoman csókolni kezdte őket. Egy pillanatra megszédültem, de karjai erősen tartottak, így talpon tudtam maradni.
- Mondtam, hogy várni foglak – suttogta, amikor elváltak egymástól ajkaink.
- Szóval, erre céloztál azzal a kijelentéseddel – mosolyodtam el, és mellkasára hajtottam a fejem, kezeimet pedig dereka köré fontam. – Ugye meghaltam? – kérdeztem, mire elengedett, és szomorú lett a tekintete.
- Tudod, hogy milyen fájdalmat okozol ezzel nekem? – emelte rám zöld szemeit, amik tele voltak fájdalommal és szomorúsággal. – Nem haltál meg, és ne is gondolj erre! – mondta, majd kinyúlt felém, s végigsimított az arcomon, majd a nyakamon is.
- Ne haragudj rám! – teltek meg könnyekkel a szemeim. – Csak… annyira… hiányzol… Nem vagy velem, én pedig… én pedig egyedül vagyok – mondtam el-elfúló hanggal, s igyekeztem nem összeesni. Közelebb lépett hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Itt leszek veled, ameddig csak tudok – motyogta a fülembe. Tudtam, hogy mire akart ezzel a mondatával célozni, s én is ugyanígy éreztem. Mindig vele leszek, és örökké szeretni fogom.
Csak feküdtünk és néztük egymást. Hallgattuk a vízesés zubogását, s nem létezett semmi más. Annyira békés volt minden, én pedig teljesen megnyugodtam a közelségétől.
Olyan közel bújtunk egymáshoz, amennyire csak tudtunk, s néha egy-egy csókot loptunk a másiktól. Boldog voltam, nagyon boldog.
Nem akartam itt hagyni, de tudtam, hogy egyszer fel kell majd kelnem.
- Bárcsak örökké tartana ez az álom – suttogtam, miközben smaragdzöld szemeibe néztem.
- Nekem nem álom – söpört ki egy tincset az arcomból. - Csak neked – mondta, én pedig lehajtottam a fejem.
- Pedig olyan, mintha tényleg velem lennél – szóltam halkan, mert a torkomban keletkezett gombóc fojtogatott.
- Veled vagyok, és nem is. – Még jobban magához ölelt, majd egy puszit adott a számra, s amikor el akart húzódni, én nem hagytam. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, Edward pedig a hátamra fordított, így ő volt felettem. – Mindig veled leszek, bármi is legyen a döntés – húzódott el egy pillanatra, majd édes ajkait újra az enyémekre tapasztotta, amik hevesen és szenvedélyesen csókoltak, én pedig soha, de soha nem akartam abbahagyni…
***
Minden egyes pillanatot jól az emlékezetembe szerettem volna vésni, és csak reménykedni tudtam, hogy visszakapom őt. Nem engedtem el egyszer sem, inkább közelebb bújtam hozzá, ő pedig nem tiltakozott.
Tudtam, hogy neki is annyira fáj, mint nekem, mégse tehettünk ellene semmit. Csak tehetetlenül számoltuk a perceket és napokat, én pedig egyre jobban féltem, hogy másnap éjjel már nem látom Őt. Őt, akiért meghalnék; Őt, aki megdobogtatja a szívemet; Őt, akit ha elvesztek, a szívem talán akkor ver majd utoljára.
34. fejezet - A randi
2010. febr. 12. 15:59 - írta gicus15Címkék: 34, A, cullen, edward, fejezet, halál, jenny, pattinson, randi, robert, smith, szerelem, vagy
Örültem, hogy anya feloldotta a tiltást, így Edward bármikor eljöhet hozzánk, és addig lehet, ameddig csak akar. Nem kell attól félnünk, hogy lebukunk anyu előtt.
Az ablakon bámultam kifelé és néztem a fákat, amik mellett elsuhantunk. Ekkor meghallottam Edward aggódó hangját.
- Valami baj van? – kérdezte. Ránéztem, majd megszólaltam.
- Nem, nincs semmi baj, csak gondolkoztam – mosolyogtam.
- Beszélgetünk? – kérdeztem kis idő múlva, mert már nagyon zavart a csend. Igazából hallani szerettem volna a hangját.
- Beszélgethetünk – vigyorgott. – Miről szeretnél témát nyitni?
- Nyugodj meg nem ruhákról – kuncogtam.
- Reméltem is. Elég, ha Alice beszél róla folyamatosan.
- Alice-ről jut eszembe. Ő látta? – kérdeztem.
- Mit? – kérdezett vissza, de mivel nem válaszoltam, rám emelte tekintetét. Sokat mondóan néztem a szemébe, amiből rögtön rájött, hogy miről van szó. – Nem volt elég tiszta a kép. Mindig változott a döntésünk. Barátok, vagy esetleg annál több, és ezért volt zavaros számára az, amit látott. Próbált nekünk segíteni – mondta.
- Igen, sokat segített – mosolyodtam el, és Ő is így tett. - Gondolkodtál Jasperen? – kérdeztem.
- Jasperen? Ezt, hogy érted? - Imádom, mikor kérdéssel felel - gondoltam.
- Öhm… hogy talán… Ő…
- Hogy talán Ő volt, aki összeboronált minket? Hogy egymásba szerettünk? – kérdezte, és összeráncolta a szemöldökét.
- Is, de igazából másra gondoltam.
- Mire?
- Edward, ne húzd fel magad. Nyugodj meg – szóltam lágy hangon.
- Én nyugodt vagyok.
- Még mindig féltékeny vagy Jasperre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem.
- Nem akarok veszekedni – simítottam végig a jobb karján, majd kezem megállapodott a kézfején.
- Jenny, nincs okom rá… már – suttogta az utolsó szót, de én meghallottam.
- Sosem szerettem Jazzt, csak mint barátot – mosolyogtam.
- Tudom – fékezett le hirtelen, mivel pirosra váltott a jelzőlámpa, én pedig kikapcsoltam a biztonsági övet. – Hová akarsz menni? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Sehova, de most olyat készülök tenni, ami nem jellemző rám, ráadásul úton – mondtam, majd az ölébe ültem és megcsókoltam. Először meglepetten csókolt vissza, majd egyre hevesebb lett a csókunk. Átölelte a derekam és magához vont még jobban, miközben én a hajába túrtam.
- Azt hittem, hogy ki akarsz szállni – szakította meg a csókunk.
- Miért szálltam volna ki? – mosolyogtam, majd finom csókot leheltem ajkára.
- Mert megbántottalak.
- Ezzel nem tudsz felhúzni, mivel tudom, hogy igazam van, és oktalan a féltékenykedésed Jasperre, mikor csak téged szeretlek – ejtettem ki azt a szót ösztönösen, és végig sem gondoltam, mit is mondok, de jól esett kimondani. Ő csak elmosolyodott, majd megcsókolt, végül én szakítottam meg ajkaink játékát, mivel kiszálltam az öléből és visszaültem a helyemre, épp mikor zöldre váltott a lámpa.
- Milyen jól tudsz időzíteni – vigyorgott.
- Egy látnok veszett el bennem – mosolyogtam, majd becsatoltam a biztonsági övem.
Nem nagyon szóltunk egymáshoz, többnyire csak mosolyogtunk, mikor összenéztünk és időnkét Edward megsimogatta az arcom.
Fél óra múlva egy elegáns étterem előtt álltunk meg. Edward, mint mindig, most is segített kiszállni a kocsiból, majd kézen fogva bementünk. A hely még szebb volt belül, mint kívül. Míg én körülnéztem, egy pincér elkísért minket az asztalunkhoz. Edward lesegítette rólam a kabátom, majd levette a sajátját is és helyet foglaltunk.
Hamarosan egy másik pincér jelent meg mellettünk, majd felvette a rendelésünket és már ment is.
- Te nem is gondoltad komolyan – szólaltam meg.
- Mit? – kérdezte.
- Hogy elhozol ide, csak mondtad anyának és...
- Ez ebben a formában nem igaz. Ezt már elterveztem, mielőtt eljöttél volna hozzánk – mosolygott, majd kinyújtotta a kezét az asztalon és megfogta az enyémet.
- Értem – mondtam, és megérkezett a pincér a vacsoránkkal.
Sokat nevettünk és beszélgettünk mindenféléről. Mindketten tartogattunk a másiknak meglepetéseket.
A parkban sétáltunk és hallgattam Edwardot. Kíváncsi voltam, hogy hogyan haltak meg a szülei, de nem akartam tönkre tenni az esténket ezzel a szomorú emlékkel. Majd elmondja, ha akarja.
Leültünk egy padra, átkarolta a vállam, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
Csönd honolt köztünk, de nem bántam. Felnéztem rá, Ő engem nézett, majd elmosolyodott és közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson.
Először finoman csókolt, majd egyre hevesebben és hevesebben, mígnem levegő után kapkodva váltunk el egymástól.
Ránézett az órájára, majd megszólalt.
- Idő van. Gyere – húzott fel a padról.
- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben a kocsi felé haladunk.
- Moziba, amire igent mondtál – mondta, mikor beült mellém. Visszapörgettem magamban a napokat, majd eszembe jutott.
- Nem suli után mondtad?
- De, csak sajnos nem tudtunk elmenni, mert sok dolgunk volt.
- Igen, ez igaz. És mit nézünk meg?
- Majd meglátod – mosolygott, és többet nem szólalt meg egyikünk sem.
Mikor megérkeztünk a mozihoz, megvettük a jegyeket, majd beültünk a filmre, amit rögtön meg is bántam…
Roham léptekkel jöttem ki a moziból és karba tett kézzel vártam, hogy Edward beérjen. Iszonyat mérges voltam rá. Nem hittem el, hogy képes volt ezt tenni velem.
- Jenny! – hallottam meg a hátam mögül a hangját.
- Ez undorító volt! – mondtam dühösen.
- Sajnálom. Én… nem tudtam, hogy… - de én közbeszóltam.
- Legközelebb másra vigyél ne erre a… erre a… Ahh! – borzongtam meg.
- Ha ez megnyugtat, nekem sem nyerte el a tetszésemet. Tényleg borzalmas film volt.
- Tudom, hogy mi volt a terved vele – mondtam idegesen.
- Igen? Mi? – kérdezte, mire én fülig pirultam.
- Fázok – tereltem el a témát, bár volt benne igazság.
- Gyere – fogta meg a kezem, majd a kocsi felé kezdett húzni. Kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni, beült mellém, majd gázt adott.
Nem szóltunk egymáshoz, de nem is volt kedvem beszélgetni. Láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet. Minden egyes félelmetes résznél hozzábújtam, és egyszerűen nem tudtam nézni a filmet. Félelmetes volt, bár volt az elején romantikus rész, de a film vége felé valami morbid volt. Komolyan mondom, a pasik élvezik, ha ijesztgethetik a lányokat.
Bámultam ki az ablakon, és néztem a mellettünk elsuhanó házakat. Elhajtottunk a házunk előtt…
Micsoda? Elhagytuk a házat?! – sikítottam magamban.
- Elhagytad a házat! – fordultam felé.
- Tudom – mondta nemes egyszerűséggel, de nem nézett rám, csak mereven bámulta az utat.
- Edward, azonnal vigyél haza! – szóltam rá.
- Nem.
- Tessék?
- Mérges vagy rám – jelentette ki.
- Nem, nem mérges, hanem dühös vagyok rád – javítottam ki.
- Akkor még rosszabb a helyzet, mint gondoltam.
- Nem értelek.
- Nem is baj, elég, ha én értem.
- Edward!
- Jenny, tudom, hogy dühös vagy, épp ez ellen szeretnék tenni valamit – szólt nyugodt hangon.
- Ha haza viszel, máris tettél érte - érveltem.
- Bocsáss meg, de nem tehetem.
- Igen? És miért nem? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Mert nem – mondta még mindig ugyanolyan nyugodt hangon, amitől lelkiismeret furdalásom lett, amiért így beszélek vele. Bocsánatot akar kérni tőlem, én pedig gyermek módjára hisztizek, ráadásul felkaptam a vizet egy ostoba romantikus-horror filmen.
- Sajnálom – szólalt meg kis idő múlva.
- Én is sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Elviszlek valahova – mondta már derűsebb hangon, mire felkaptam a fejem, és Edward mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Min is mosolyogsz ennyire? – kérdeztem.
- Magunkon – most már nevetett. – Butaságokon veszekszünk – simított végig az állam vonalán.
- Igaz. Csak… olyan borzalmas volt – húztam el a szám.
- Többet nem nézünk horrort – mondta.
- Én szeretem a horrort, de nem ezt a fajtát – mondtam.
- A horrornak van több fajtája is? – kuncogott.
- Ne nevess! Igenis van. Van a kevésbé véres, és van a vérbefojtó, legalábbis nálam – emeltem fel büszkén a fejem.
- Ó, értem. Kategorizálod a filmeket – vigyorgott.
- Most miért? Nem árt – mosolyogtam. – Egyébként hova megyünk? – kérdeztem.
- Az erdőbe.
- Miért is?
- Mutatok valamit.
- Este? – tudakoltam. Mit mutat este az erdőben?
- Igen.
Úgy tíz perc múlva leállította a motort, majd kipattant a kocsiból és segített kiszállni az autóból. Hátra ment a csomagtartóhoz és kivett belőle egy elemlámpát, majd összekulcsolta a kezünket és az erdőbe vezetett. Bekapcsolta a zseblámpát és azzal világított, hogy lássunk valamit.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, miközben hozzábújtam.
- Nyugodj meg, vigyázok rád – puszilta meg a fejem, majd tovább haladtunk a sötét rengetegben.
Minden apró neszre összerezzentem és a hideg futkosott a hátamon. Ha Edward nem lenne velem, akkor már százszor elestem volna.
- Nem is tudtam, hogy ennyire kiismered magad az erdőben – suttogtam.
- Nem is, de olyan mintha mindig is ismertem volna – mondta. Ekkor megbotlottam egy fa kiálló gyökerében, de Edward még időben elkapott. Ezzel egy időben egy kép villant be.
Az erdőben futok, valami elől menekülök, mikor hirtelen megbotlok és legurulok egy dombszerűségről. Minden egyes porcikám fáj a zúzódásoktól, amiket a gurulás közben szereztem, de felállok és rohanok tovább. Megint egy lejtő van előttem, de nem tudok megállni, így ismét zuhanni kezdek, és beütöm magam a kiálló kövekbe. Kétszeres a fájdalmam.
Most már nem tudok tovább rohanni és vérzek. Meglátok egy nagyobb bokrot, elkúszok odáig a földön, mert nem érezem a lábam, nem bírok járni sem.
Elbújok oda az idegen elől, behúzódok a bokor belsejébe, ahogy csak tudok és nem mozdulok.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és ijedten néztem körül, de csak Edward aggódó tekintetével találtam szembe magam, akit a hold fénye megvilágított.
- Jenny, jól vagy? - kérdezte, közben kezét az arcomra tette.
- Igen… Jól vagyok – mormogtam.
- Biztos? Már egy ideje szólongattalak, de nem reagáltál, mintha nem is itt lettél volna.
- Persze, jól vagyok. Menjünk – erőltettem magamra egy mosolyt. Bólintott, majd megfogta a kezem és tovább haladtunk.
Azon a képen járt az eszem, amit láttam, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is megtörtént volna velem.
Lehet, hogy álmodtam, csak nem emlékszem rá? - kérdeztem magamtól.
Hirtelen megálltunk egy nagy bozótos előtt, én pedig kérdőn néztem Edwardra.
- Eltévedtünk? – tudakoltam.
- Nem. Megérkeztünk – mosolygott, majd megszólalt. – Hunyd le a szemed – mondta, én pedig azt tettem, amire kért. Óvatosan húzni kezdett, de egy másik irányba. Bíztam benne, hogy nem vezet egy fának, így nyugodtan követtem. Úgy éreztem, hogy megkerüljük a bozótost, aztán tettünk még néhány lépést, majd megálltunk.
- Még ne nyisd ki, csak ha szólok – mondta, majd elengedte a kezem. Türelmesen vártam, de még öt perc után sem szólt semmit.
- Edward! – nyitottam ki a szemem, de egy kéz eltakarta a kilátást, majd egy hang is párosult hozzá.
- Ne, még ne! Még nincs itt az idő.
- Mégis mihez? – kérdeztem.
- Hamarosan megtudod – suttogta a fülembe, majd szabad kezével hátulról átkarolta a derekam és magához vont. Ismét eltelt öt perc, én pedig már nagyon kíváncsi voltam, mit akar nekem megmutatni.
- Most elveszem a kezem, de maradjon csukva a szemed – mondta, én pedig bólintottam. Elengedett, így úgy gondoltam, hogy megint egyedül leszek egy kicsit, de aztán meghallottam a hangját egész közelről. – Most már kinyithatod a szemed. – Én pedig azt tettem, amit mondott. Nem hittem a szememnek.
Egy tóparton álltunk. A víz felszínét megcsillogtatta a hold fénye, a tóra pedig egy pár hattyú szállt le pont, mikor kinyitottam a szemem. Heves szárnycsapások közepett landoltak a víz felszínén, hogy aztán közelebb ússzanak, és a fejüket egymáshoz hajtva, egy tökéletes szív formát hozzanak létre, ezzel is hirdetve, hogy Ők egymáshoz tartoznak. Még több hattyú érkezett a párjaikkal együtt, majd Ők is a tavon landoltak. Én pedig csak néztem és gyönyörködtem a látványban. Ez nem lehet a valóság.
- Tetszik? – kérdezte, miközben magához ölelt.
- Igen, nagyon. Köszönöm – néztem rá.
- Remélem megbocsátasz.
- Edward, ezt már megbeszéltük a kocsiban. Gyerekesen viselkedtem és összevesztem veled egy butaságon. Nekem kell bocsánatot kérnem.
- Én nem haragszom. Tudod, mindig is el akartalak hozni ide, és most itt volt a megfelelő pillanat.
- Ezt is megtervezted – mosolyogtam.
- Nem, de tudtam, hogy most fognak idejönni – mutatott a hattyúk felé -, és arra gondoltam talán tetszeni fog neked.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide - egy csókot nyomtam ajkaira, majd vállára hajtottam a fejem és a hattyúkat néztem újra.
- Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdeztem kicsivel később.
- Pár évvel ezelőtt az erdőben sétáltam. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert Alice megint mindent túlzásba vitt, én pedig úgy döntöttem, hogy járok egyet. Akkor találtam rá és itt tudtam megnyugodni. Azóta minden egyes nap eljöttem ide gondolkodni vagy csak úgy, de mióta megismertelek nem jöttem ide. Hónapok óta most vagyok itt először.
- Miért nem?
- Elfelejtettem.
- Elfelejtettél? - kérdeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy, hogy lehet elfelejteni egy ilyen szép helyet, ha rendszeresen jársz ki.
- Igen, mert lekötötted minden gondolatom – mosolygott.
- Oh, értem – pirultam el.
Megfogta a kezem és egy nagy farönkhöz vezetett, leült, engem pedig az ölébe húzott. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, közben beletúrtam bronzvörös hajába s közelebb simultam hozzá. Belemosolygott a csókba, és átkarolta a derekamat. Amint nyelve bebocsátást nyert ajkaim közé, a szívem nagyot dobbant és hevesebben kezdtem csókolni.
Még többet akartam, de elhúzódott. Azt hittem, hogy én csináltam valami rosszat, de kiderült, hogy csak a telefonja rezgett a zsebében.
- Alice az – mondta.
- Nyugodtan vedd fel – mosolyogtam.
- Most? A randevúnk közepén? – kérdezte.
- Biztos fontos – mondtam, majd felálltam az öléből, Ő pedig felvette a telefont.
- Alice, mi olyan… Igen? És mit láttál? – kérdezte. – Rendben, akkor majd elmondod, ha haza értem – nyomta ki a készüléket, és felém fordult.
- Mennünk kell.
- Nem. Ráér – karolta át a derekam, majd magához vont és megcsókolt, de én elhúzódtam.
- Mit látott Alice?
- Nem tudom, nem árulta el – mondta, közben megint a zsebében kezdett kutakodni.
- Biztos, hogy fontos.
- Nem értem, hogy mi olyan… Most nem Alice – mondta, majd végleg kinyomta.
- Edward…
- Nem hagyom, hogy elrontsa az esténket – simogatta meg az arcom, majd megcsókolt. Most az én telefonom kezdett rezegni a zsebemben.
- Igen? – szóltam bele.
- „Ide adnád a bátyám?” – kérdezte Alice.
- Persze – mondtam, majd odaadtam Edwardnak a készüléket, aki kicsit mérgesen, de elvette.
- „Edward Anthony Masen Cullen, azonnal told haza a feneked!” – kiabált a telefonba barátnőm. Nem kicsit volt kiadva.
- Most? – tudakolta Edward.
- „Igen, most! Nagyon fontos. Élet-halál kérdése, és Jennyt is hozd magaddal” – mondta, majd lerakta. Edward visszaadta a mobilom, majd megfogta a kezem és visszaindultunk.
Szerencsére nem estem el egyszer sem, így hamar az autóhoz értünk, majd beszálltunk és a Cullen ház felé vettük az irányt.
- Még sosem láttam ilyennek – szólalt meg.
- Szerinted mit láthatod? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nagyon idegesíti.
Mikor megérkeztünk, bementünk a házba és rögtön Alice szobájába vezetett az utunk. Amint beléptünk a helyiségbe, felpattant az ágyról és megszólalt.
- Sajnálom, hogy tönkre tettem az estéteket, de ez nagyon fontos.
- Mi az Alice, mit láttál? – kérdeztem.
- Idejön a Volturi – felelte.
- Az mi vagy ki?
- Az egy v…
- Egy család, akik nem tartoznak a kedvenceink közé – jött be Jasper a szobába.
- Nem szeretnek engem. Egyszer majdnem megölt az egyik – mondta Edward.
- Gondolom nem szándékosan. – Rám nézett. – Vagy igen?
- Nem kedvelnek.
- Edward, el kell menned innen, amíg itt vannak. Nem tudhatják, hogy van köztünk…
- Alice! – szólt rá Jazz.
- Bocsánat. Jenny – fordult hozzám –, te is Edwarddal mész.
- Én… nem igazán…
- Megbeszéltem anyukáddal. Elengedett.
- De mégis hova? – kérdeztem.
- Londonba.
- Alice – ment közelebb a testvéréhez Edward, és valamit odasúgott neki. Úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy „Őt nem bántanák”, bár nem értettem kristály tisztán.
- És… látogatóba jönnek? - tudakoltam Jaspertől.
- Igen – mondta.
- Mikorra érnek ide? – kérdezte Edward, és megfogta a kezem. Mindenki rémültnek tűnt, pedig csak egy egyszerű látogatás… vagy nem?
Következő rész minimum 6-7 kommentárt után.
Tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, de ha kommentárt nem is írtok, akkor levélben, ha úgy jobb:)
agnes_h93@freemail.hu
Ízelítő a következő részből:
"Jenny sírós arca, és könyörgő szemei, aztán a kétségbeesett csókja, végül eltűnik a kép és helyébe másik jön.
Emberfeletti gyorsasággal futok az erdőben valamihez vagy valakihez. Egy farkast látok magam előtt, aki Jenny felé tart, de én rávetem magam, mint Emmett a prédájára.
Ekkor egy harmadik kép jelent meg a szemeim előtt.
Jennyvel szeretkezek a szobámban, a földön, körülöttünk egyetlen egy bútor sincs, csak mi.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és szerelmem aggódó tekintetével találtam szembe magam."
puszi
Bemutatkozás
Ez a (Cullens) A lehetetlen is lehetséges c. történetem 2. része. Eltér az eredeti történettől, viszont a szereplők ugyanazok maradtak. Hogy miről szól? Itt megtekinthetitek a történet úgymond előzetesét: http://www.youtube.com/watch?v=PihIdKocHv0
Keresés
Utolsó kommentek
- 15. fejezet - Sajnálom, buy sustanon: Ön bizonyára valami kellemes vélemények és nézetek. jennyedward.blog.neon.hu nyújt egy... »- 15. fejezet - Sajnálom, search engine promotion services: jennyedward.blog.neon.hu lesz a tökéletes blog mindenki számára, aki szeretné tudni,... »
- 45. fejezet - Döntő kérdés, gumzjx: vefcF8 ylfjhbrenmfi »
- 11. fejezet - Furcsa érzések, gpiejzihw: MCpxHK spkurcykvbev »
- 45. fejezet - Döntő kérdés, Lorraine: Your article perfectly shows what I needed to know, tanhks! »
Legtöbb komment
- 49. fejezet - Éjjelek (I. rész) (29)- 52. fejezet – Babanapok (15)
- 34. fejezet - A randi (15)
- 47. fejezet - Visszaemlékezések (13)
- 40. fejezet - Történések (11)
Archívum
- Jelen- 2011. május
- 2011. január
- 2010. december
- 2010. november
- 2010. október
- 2010. szeptember
- 2010. augusztus
- 2010. július
- 2010. június
- 2010. május
- Az összes »
Linkek
- Blogzóna- Neon Blogzóna
- Neon
- Mutasd.be
- Pixter
Egyéb
