Szerelem vagy halál?

5. fejezet - Emlékek nélküli új élet

2010. jan. 5. 20:06 - írta gicus15

(Jenny szemszöge)

Másnap reggel, a napsugaraira keltem fel, egész fényével beterítette a szobámat. Ezt imádtam New Yorkban, amíg szép idő van. Minden reggel a napsütésre kelek, ez dob a hangulatomon, és van rá oka is, mivel elköltözünk.
Nem szívesen hagyom itt ezt a város, és a szobámat. Ki tudja milyen lesz ott a szobám? Ráadásul nem süt sosem olyan szépen a nap, mint itt, legalábbis így hallottam az egyik barátnőmtől.
Mivel anya és apa elváltak, így anyu külön akar költözni apámtól. Végre anyunak sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy tudjunk venni egy házat, aminek csak Ő örült igazán.
Hiányozni fog az itteni életem. Nem akarok elköltözni innen, de, mivel mindkét nővérem megházasodott, így Én maradtam az egyedüli lány, és anya magával akar vinni. Hát igen. Anya és lánya egyedül egy kis városban, Forskban.

Négy óra múlva indult a gépünk, így elmentem lefürödni, és megmostam a hajam, majd lementem a konyhába enni valamit.
Természetesen előző nap már bepakoltam, így csak fel kellett öltözködnöm, és indulhattunk is.
Apa vitt ki minket a reptérre, majd elbúcsúzott Tőlünk. Anyu csak egy arccsókot kapott, én pedig egy hosszú ölelést, és sok-sok puszit, na meg persze egy kis zsebpénzt csúsztatott a zsebembe. Nála a kis zsebpénz kétszáz dollárt jelent, csak tudnám, mire költhetném el abban a kisvárosban.

Pár perc múlva már a gépen ültünk anyuval, de nem is beszélgettünk egymással. Míg Ő trécselt legjobb barátnőjével Sandyvel, addig Én zenét hallgattam, és kifele bámultam a gépből, mivel Én ültem az ablak mellett.
Az egyik kedvenc számomat hallgattam Lady Gagától, (Ő számomra a favourite, mármint énekesnők közül, de van sok más is) az IPodomon.

Nem volt olyan hosszú az út, vagy csak nekem tűnt rövidnek, mert zenét hallgattam, de ez most nem is számít igazán.
A lényeg az, hogy megérkeztünk a Seattle-i reptérre, ahol, mikor leszálltunk a gépről, és átvettük a csomagjainkat, fogtunk egy taxit, és elindultunk az új otthonunkba.

Körülbelül egy óra volt Forks-ig az út, így az alatt az idő alatt is zenét hallgattam. Nem tehetek róla, imádom a zenét. Amíg Én elfoglaltam magam, addig anya beszélgetett a sofőrrel, gondolom a városról kérdezett, mert, mikor egy-egy számnak vége lett, akkor hallottam hangfoszlányokat.
Például, hogy „Ki a polgármester?”, vagy, hogy „Ki a rendőrfőnök?”, meg ehhez hasonlók.
Nagyon izgis csevegés, legalábbis engem nem nagyon izgatott.

Hamarosan megérkeztünk új lakhelyemre, vagyis lakhelyünkre, ami a sulitól kb. húsz percre volt, mint megtudtam anyámtól, miközben a csomagtartóból vettük ki az utazótáskáinkat, mert egyfolytában beszélt.
Nem volt annyira lepukkadt a ház, mint amilyenre gondoltam. Egész elviselhető volt.
A ház széle zöld, a fala halványsárga, a tető pedig szürkés színű volt. A háznak volt egy kis terasza, ahová, majd ki lehetne ülni, beszélgetni a barátaikkal. Már, ha lesznek.
- Nekem túl színes ez a ház – gondoltam. – Miért nem lehet olyan, mint New Yorkban, mármint színileg, mert ott nem volt sokszínű a ház egyes része, kívülről.

Újdonsült otthonom mellett, volt egy kis erdő, így úgy döntöttem, hogy, majd valamelyik nap, természetesen napos időben, elmegyek sétálni.
Kicsit körül nézek benne.

Anya kifizette a taxist, majd bementünk a házba.
Belülről tipikus amerikai ház volt.

Az emeletre egy kisebb lépcsősor vezetett fel, és meg kellett állapítanom, hogy nem egy rozoga lépcsőzet volt. Nagyon is újnak látszott. Se nyikorgás, se régi lépcsőfokok.
Legalább volt valami jó is ebben a házban.

Az emeleten, a folyosó végén volt az Én szobám, és azzal szemben nyílt a közös fürdőszoba.
(Na, még egy dolog, ami csak NY-ban volt nekem. Saját fürdőszoba.)
Amint benyitottam a szobámba, rögtön az első, amit megpillantottam, azaz ablakom volt.
Kicsit huzat volt, mert nyitva volt, így gyorsan bezártam az ajtót, ami okozta a nagy légáramlást.
Körbe néztem a helyiségben.
Az ágyam szinte az ablak mellett állt, az asztalom, az ajtótól jobbra volt, majdnem az ágyam előtt; a szekrényem pedig az ajtótól balra helyezkedett el.
A takaróm világoskék volt, a párnám pedig fehér.
Ez a két kedvenc színem. Tehát ezt már berendeztették anyuék.
- Jenny! – kiáltott fel anyu a földszintről.
- Igen? – léptem ki a szobámból.
- Mit csinálsz oda fent? – kérdezte.
- Körül nézek? – kérdeztem vissza.
- Gyere, segíts! Még nem hoztunk be minden csomagot.
- Rendben! – kiáltottam le, és még egyszer körbe néztem a helyiségben, majd lementem segíteni.
Az egész napunk a csomagolással telt meg takarítással, de még így sem végeztünk az egész házzal.

Hullafáradtan dőltem be a meleg, puha ágyikómra, és öt perc múlva már aludtam is.

Másnap reggel, csak akkor álltam neki a szobám takarításának, miután megittam egy csésze kávét.
Felmentem a fürdőszobába és alaposan megmosakodtam, majd felvettem egy szürke elnyúlt pólót meg egy mackónadrágot zoknival. Jó az, ha takarításról van szó.
Tehát neki álltam, és letöröltem a port a szobámban, majd felporszívóztam. Igen, elhozatta anyám a porszívót, míg apu vett maguknak (Magának és Jimnek) egy új porszívót.
Felmostam a padlót, majd rendet raktam a szobámban, és kipakoltam a ruháimat a szekrényembe.
Ez igénybe vett több mint három órát, aztán anyunak segítettem.
Főztünk, mostunk takarítottunk, na meg köszöntöttük az új szomszédokat, akik nagyon kedvesnek tűntek.
- Kicsim, el kell mennem egy kicsit, addig foglald el magad valamivel, rendben?
- Rendben – mosolyogtam, majd felmentem, a már kész szobámba és e az IPodomat. Lefeküdtem az ágyamra, és bekapcsoltam a zenelejátszóm, majd elindítottam egy pörgős számot.

Másnap a telefonom csörgésére keltem fel, elaludtam volna zenehallgatás közben?
Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és a mobilom után kutattam a kabátom zsebében, amit még tegnap délután raktam le a székemre.
- Igen? – szóltam bele miután felvettem a mobilt.
- „Sziiiaaa!!” – kiáltottak egyszerre a telefonban barátnőim, mire eltartottam a fülemtől a készüléket.
- Sziasztok! Mi újság Veletek? – kérdeztem mosolyogva, mikor ismét a fülemhez emeltem a telefont.
- „Semmi, meg vagyunk – hallottam meg Mel hangját a vonal másik végéről. – Hiányzol Nekünk!” – szólt szomorkás hangon.
- Ti is nekem.
- „Na, milyen Forks?” – kérdezte barátnőm.
- Esős, és hideg – feleltem. Hallottam, hogy valaki kiabál, de, hogy mit, azt nem értettem.
- „A fenébe! Sajnálom, Jenny, de mennünk kell, mert anya szólt, hogy indulunk a nagyszüleimhez, majd még hívlak.”
- Oké, semmi baj. Nekem úgyis sok dolgom van még.
- „Rendben. Na, megyek. Puszillak. Szeri.” – köszönt el Mel.
- Én is. Puszi. Szia! – azzal letettük a telefont, Én pedig elmentem lezuhanyozni. El kellett valamivel foglalnom magam.
Nem történt aznap semmi érdekes, csak olvastam egy könyvet, amit magammal hoztam.

Másnap már suliba kellett mennem, ezért korán keltem, hogy időben végezzek minden fontos dolgommal.
Anyu is hétfőn kezdett az új munkahelyén, így Ő már nem volt itthon, mikor felkeltem.
Sietősre fogtam a lépteimet, majd húsz perc múlva már a suli előtt voltam.
Sok diák a parkolóban beszélgetett, és észre sem vették, hogy ott vagyok, bizonyára, ahogy felöltöztem nem voltam annyira feltűnő, és ennek örültem.

Az iskola irodája felé vettem az irányt, és csakhamar odaértem.
A pultnál egy kedves hölgy fogadott, aki, miután bemutatkoztam, átnyújtotta az iskola térképét és egy papírt, amit alá kell majd íratnom az összes engem tanító tanárral, végül átadta a tankönyveimet, Én pedig illedelmesen elköszöntem Tőle, majd elindultam az első órámra.

Épp a folyosókat jártam, mikor neki mentem valakinek, mire az összes cuccomat elejtettem a kezemből.
Gyorsan lehajoltam, és kapkodva szedegettem össze a papírokat, amik szanaszét hevertek a padlón, aztán észrevettem, hogy nemcsak Én guggolok a földön, hanem más is.
Mikor felálltam a földről ránéztem az illetőre, akinek szerencsésen neki mentem.
Rövid barna haja, és világoszöld szeme volt, arca pedig mosolygott.
- Bocsi – nyögtem ki egy bocsánat félét.
- Semmi baj – mosolygott. – Szia, Tom vagyok, Te pedig az új lány igaz?
- Szia! Igen, de kérlek, ne hívj új lánynak, egyébként Jenny a vagyok – mosolyogtam én is.
- Örülök, hogy megismertelek – mondta, majd lenézett a kezemben lévő térképre. – Hol lesz órád? – kérdezte.
- Ööö… - tanulmányoztam a térképet –… a 23-asban – feleltem.
- Ez nagyszerű! Nekem a mellette lévő teremben lesz órám, elkísérhetlek? – kérdezte.
- Öhm… persze – mosolyogtam, majd elindultunk a megfelelő terem felé.
- Szeretnél velünk ülni menzán? – kérdezte Tom, miközben az órámra tartottunk.
- Persze, miért is ne?

Nem lehet nehéz kitalálni, hogy milyen órám volt.
Történelem, amit mellesleg nem nagyon kedvelek. Az a sok évszám meg dátum, ki, mikor és meddig uralkodott. Nem szeretem.

Lassan haladtam a következő órámra, mikor megint, de most egy keményebb valamibe, vagyis valakibe ütköztem.
Hogy én milyen szerencsétlen vagyok – gondoltam.
- Bocsánat – néztem fel egy rövid barna hajú, sápadt, és eléggé furcsa, de szép szemű lányra.
- Semmi baj – fordult meg. – Szia Jenny! – köszönt csilingelő hangján. Nem értem. Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem magamtól.
- Szia! Bocsi, de honnan tudod a nevemet? – kérdeztem rá az engem foglalkoztató kérdésre.
- Ööö… hát Te vagy az új lány, és kb. a fél suli tudja, hogy ki vagy – mosolygott barátságosan.
- Ó, értem – mosolyogtam én is.
- Egyébként Alice vagyok. Alice Cullen – mutatkozott be.
- Én pedig Jenny Smith, de már tudod.
- Szeretnél ma velünk ebédelni? – kérdezte.
- Hát… az a helyzet, hogy már… mondjuk úgy, hogy már elígérkeztem – mondtam. – Remélem, nem neheztelsz ezért rám.
- Nem, dehogy – mosolygott. – Akkor majd legközelebb – mondta még mindig mosolyogva.
- Tényleg nagyon sajnálom. – Szörnyen rosszul éreztem magam, amiért elutasítottam, miközben Ő olyan kedvesen kért meg.
- Semmi baj, de nekem most már mennem kell. Remélem, még fogunk találkozni. Szia, és örültem, hogy megismerhettelek – köszönt el ugyanolyan mosollyal az arcán, mint eddig.
- Én is remélem. Szia!

Hát az első iskolai napom egész kellemesen telt el. Minden tanárommal aláírattam a papírt, amit még reggel kaptam a recepcióstól.
Épp az ebédlő felé tartottam, mikor valaki a nevemet kiabálta.
Megfordultam a hang irányába.
- Szia!
- Szia! – köszönt Tom. – Ebédelni mész? - tudakolta.
- Igen – feleltem.
- Elkísérhetlek?
- Persze – mosolyogtam.

Amint beléptünk a menzára, Tom megragadta a karomat, és egy asztalhoz húzott, ahol öten ültek. Három lány, Kate, Ashley és Julie, és két fiú, Mark és Zac, mint kiderült.
Az egyik lánynak vállig érő szőke haja, és kék szeme, a másiknak hosszú barna haja, és zöld szeme, a harmadik csajnak pedig mellírózott, hátközépig érő frizurája volt.
Mindenki nagyon kedves volt, és sokat kérdeztek rólam.
Azt is megtudtam, hogy Ők egytől egyig az osztálytársaim. Most, hogy így jobban megnéztem őket, Ashleyt láttam az egyik órán, talán történelmen.

Már alig vártam, hogy hazaérjek, és mikor ez végül megtörtént, boldogan dőltem le az ágyamra.

Miután anyu hazaérkezett a munkából, elmeséltem a napomat, majd Ő a sajátját, végül mindketten aludni mentünk, hogy másnap újult erővel kezdjük meg a következő napunkat.

Remélem tetszett, és kapok majd sok-sok kommentárt.

Puszi

Itt van a forksi háza Jennyéknek:D

4. fejezet - Érzések

2010. jan. 5. 14:45 - írta gicus15

5 komment

(Alice szemszöge)

Úgy örültem, hogy visszakaphattam a bátyámat, és ezzel nem csak Én voltam így. Az egész család boldog volt, és végre mindenki mosolygott. Legszívesebben teljes erőmmel megöleltem volna, de nem tehettem, mert ember lett. Talán bánthattam volna.
A hangulatomat már csak az lombozta le, hogy Jenny el fog felejteni minket, és, hogy elmegy. Ez a gondolat csak Rosalie-t boldogította, a többieket nem.
Magukra hagytuk Őket, mert csak egy napjuk volt egymásra, vagyis a búcsúzkodásra, ráadásul őrülten szeretik egymást…
- Alice! – szólt Rosalie. – Amíg Edwardék elfoglalják egymást, addig elmegyünk vásárolni? – kérdezte.
- Persze, úgy sincs jobb dolgom, és menni is akartam már – mosolyogtam.

Mikor indultunk volna vissza a házhoz Rosalie-val a kocsiért, Jasperbe botlottunk.
- Hát Ti? Hová mentek? – kérdezte. Igen, Neki nem mondtam, hogy elmegyek.
- Vásárolni! – ujjongtam, és a nyakába ugrottam. – Te is jössz? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem – vágta rá egyből. – Nem akarok zavarni, és gondolom csajos nap lesz – mentegetőzött.
- Gyere már Jazz! Várnak a medvék és a farkasok! – kiáltott Emmett.
- Farkasok? – néztünk össze Rosával.
- Nyugi, csak vicceltem. Ha farkasok nem is, oroszlánok, őzek, és még kitudja, mik várnak Ránk – mondta Em, majd megragadta szerelmem karját, és elhúzta Tőlünk.
- Nem is vadászni mennek, igaz? – kérdezte tőlem Rosalie.
- Naná, hogy nem. Csak kibúvót talált, hogy Jasper ne jöjjön velünk – mondtam, és a ház felé indultam.

Amint megérkeztünk a házhoz, amilyen gyorsan csak tudtuk elvittük Rosa autóját. Kb. két perc múlva már a Pláza felé tartottunk.

Szinte minden üzletben jártunk, a ruha és cipő boltokban egyaránt.
Öt óra telt el a vásárlással, és a kezünk tele volt szatyrokkal. Alig tudtuk begyömöszölni a csomagtartóba a ruhákat és cipőket, de végül sikerült.
Miután bepattantunk a kocsiba, és haza vittük a cuccokat, villámgyorsan felrohantunk a szobánkba Rosával (nem hallottunk semmit sem), és visszafutottunk a többiekhez.
Tudom, hogy ez egy kicsit, hát... hogy is mondjam…Na, mindegy nem fontos. A lényeg az, hogy nem hallottunk semmit sem.

Pár perc alatt megérkeztünk a többiekhez. Carlisle dolgozni ment, Esme olvasott, Jasperék meg még nem döntötték el, hogy hova mennek.
Ekkor egy látomásom támadt…

(Jasper szemszöge)

Egyszerre több érzés is kavargott Jennyben, mikor Edward meghalt.
Fájdalom, üresség, szomorúság, gyász és még ezernyi érzelem tört felszínre, ami csak megsokszorozta azt az érzelmi hullámot, ami végigsöpört az egész családon.

Aztán, mikor testvérem visszajött, mert kaptak egy esélyt, akkor már más volt.
Jennyből csakúgy áradt a boldogság, a vágy és egy kis csalódottság is, amiért elveszítik emlékeiket. Félt is, de abban bízott, hogy elég erős a szerelmük, hogy újra egymásba szeressenek.
Semmi pénzért nem engedte volna el Edward kezét, most, hogy visszakapta, még, akár egy napra is.
Alice-nek igaza volt abban, hogy hagyni kell nekik egy kis magányt, mert Mi temérdek időt tudunk majd együtt tölteni Edwarddal, de Jenny már nem. Nem csak Őt felejti el, hanem minket is.
Engem már zavart Rosalie felhőtlen boldogsága, amiért elveszítik az emlékeiket egymásról, így megpróbáltam csillapítani, de valahogy nem sikerült.

Épp velem szembe jöttek Alice-ék. Valahová készültek.
- Hát Ti? Hová mentek? – kérdeztem.
- Vásárolni! – ujjongott, Alice, és a nyakamba ugrott. – Te is jössz? – kérdezte mosolyogva.
- Nem! – vágtam rá egyből. Nem volt kedvem vásárolni, mert akkor Én lettem volna a cipekedő. – Nem akarok zavarni, és gondolom csajos nap lesz – próbáltam kihúzni magam a feladat alól, ami rám várt volna, ha velük megyek.
- Gyere már Jazz! Várnak a medvék és a farkasok! – kiáltott Emmett.
- Farkasok? – néztek össze a lányok.
- Nyugi, csak vicceltem. Ha farkasok nem is, oroszlánok, őzek, és még kitudja, mik várnak Ránk – mondta Em, majd megragadta a karomat, és elhúzott Tőlük.
- Huh, kösz Emmett! Hálás vagyok, megmentettél a vásárlástól – súgtam testvérem fülébe.
- Nincs mit. Nem kényszeríthetnek minket férfiakat, hogy mindig elkísérjük Őket a boltba, mert hiányzik nekik még egy pár Gucci cipő.
- Ebben igazad van. Tehát ez a vadászás dolog csak kibúvó volt, mi? – böktem oldalba Emmettet.
- Ja, addig is megszabadultunk tőlük egy kis időre – vihogott.
- Alice-t ismerve, pár órára – javítottam ki.
- Igen.
- Carlisle hol van? – kérdeztem. Most vettem észre, hogy nincs velünk.
- Dolgozni ment. Behívták egy lábtörés miatt, ha minden igaz – mondta Em. – Akkor mit csináljunk?
- Nem tudom, de szerintem gondolkodni fogok egy kicsit, meg lenyugtatom magam Rosalie-tól, mert az érzései kikészítenek – mondtam, és ott hagytam Emmettet.

Tényleg gondolkodni akartam. Behunytam a szemem, hogy koncentrálni tudjak, majd végig pörgettem az agyamban az elmúlt óra eseményeit, és az érzéseit.
Ez a boldogság. Rég éreztem már ilyet, főleg azt a vágyat, ami Jennyből és Edwardból jött.
Imádják egymást, ezt nehéz lenne tagadni, de nem is akarják. Néha már Én nem bírom az érzéseiket kordában tartani, mindig erősebb.
Ezen elmélkedtem sokáig.

Nem tudom, mennyi idő telt el, csak azt, hogy Emmett rázogat.
- Hé, Jasper! Elaludtál? – vihogott.
- Ha-ha-ha! Nagyon vicces vagy – álltam fel, mert eddig a földön ültem. – Alice-ék már hazaértek, vagy még mindig a butikokat járják? – kérdeztem.
- Már itthon vannak. Te, Jasper! Mi lenne, ha elmennénk meglátogatni Őket? – kérdezte ördögi vigyorral az arcán.
- Őket? Mármint Edwardot és Jennyt? – tudakoltam.
- Igen.
- Te megőrültél? Nem! Ezt verd ki a fejedből!
- Ne csináld már, tök jó buli lesz.
- Nem!
- Emmett! – termett mellettünk Alice. – Nem mész sehová! Ez az Ő napjuk, és nem hagyom, hogy elrontsd! Te egy perverz vagy Emmett! – mondta dühösen szerelmem.
- Igen, igaza van – helyeseltem.
- Te csak ne szólj bele! Te is el akartál menni, mi? – kérdezte, és felém fordult.
- Épp az, hogy Ő nem akart eljönni velem, és már győzködni akartam, hogy…
- Fogd be! Rosalie! – szólt az illetőnek.
- Igen?
- Tartsd szemmel Emmettet, vagy foglald el valamivel – utasította Rosát. Bólintott, majd megragadta Em-et a fülénél fogva, és beráncigálta ideiglenes házunkba. Még hallottam, ahogy ezeket a szavakat mondja Neki:
- Szóval, kukkolni akartál két embert, hm? Most nagyon megjárod Emmett Cullen!
Éreztem, hogy Alice nagyon mérges, így megpróbáltam lenyugtatni, és lassan, de kezdett megnyugodni.
- Semmi baj, Alice. Megakadályoztad, és Én egyébként is megpróbáltam lebeszélni erről az ostoba ötletéről.
- Teljesen megőrült – szólalt meg szerelmem.
- Igen, az biztos. Gyere, menjünk be – karoltam át derekát, majd elindultunk a házba.

(Alice szemszöge)

Szerencsére meg tudtam akadályozni Emmettet ebben az őrültségben, mert, ha nem sikerül, akkor nagy baj lett volna.
Hirtelen egy látomásom támadt.
Jenny és Edward… olyan helyzetben, és… egyszer csak forogni kezdett velem a világ, már, ha egy vámpír megszédülhet. Épp, hogy elkapott Jazz.
- Te is érezted? – kérdezte.
- Igen, de látomáson keresztül! Még ilyet sosem éreztem – feleltem.
- Még Én sem.
- Sakkozunk? – kérdeztem.
Tudom, hogy ez egy hülye ötlet, de csak ez jutott az eszembe, hogy elfoglaljam, nemcsak magam, hanem szerelememet is.
- Nekem lenne egy másik ötletem. Ettől az érzéstől rám tört egyfajta vágy, nem mintha a nélkül nem éreznék e fajta erős késztetést, hogy… – mondta, és megcsókolta a nyakamat. Ezen csak mosolyogtam.
- Akkor gyere. – Ragadtam meg karjánál fogva, és behúztam a házba, felrohantunk a szobánkba, majd lerángattuk egymásról a ruhákat, aztán…

Szerencsére Emmett nem próbálkozott meglesni Jennyéket, mert ha megtette volna, akkor már nem élne.
Jó, ezt azért nem mondtam komolyan, de kapott volna, az egyszer biztos!
A nap többi részét nyugalomban töltöttük, bár néha nekem voltak Olyan látomásaim, de örültem, hogy Jenny és Edward jól érzik magukat, na meg, hogy visszakaptam a bátyámat.

Köszönöm a kommentárt. Remélem most is kapok.:)

3. fejezet - A búcsúzás

2010. jan. 4. 15:15 - írta gicus15

5 komment

Egy hónap telt el, és nem enyhült a fájdalmam, viszont már beszéltem az iskolában, hogy elkerüljem a feltűnést, mivel azt mondtam, vagyis mondtuk Alice-ékkal, hogy Edward elköltözött, egyedül, és soha többet nem fog visszajönni. Cullenéken, Belláékon, és Rajtam kívül senki sem tudta, hogy Ő, meghalt.
Már nem sírtam annyit, vagy mégis. Reggelenként észrevettem, hogy könnyes a szemem. A tudtom nélkül sírtam, ez érdekes volt. Minden egyes nap megnéztem a közös képünket, bár inkább ki kellett volna, hogy töröljem, de nem ment, nem tudtam magam rávenni.
Ahol jártam Forksban, mindenről Ő jutott az eszembe. Nem is nagyon akartam kimozdulni, ha hívtak valahová Kate-ék, azt mondtam, hogy sokat kell tanulnom, meg, hogy el kell intéznem valamit.
De végül sikerült elráncigálniuk a parkba a fiúkkal.

A parkban sétáltunk, és mindenféléről beszélgettünk, mikor elhaladtunk a mellett a hely mellett.
A parknak azon a részén készítettük a képet, ami a hátterem volt. Elővettem a mobilom, és nézegettem a kijelzőt. Valóban az a hely volt, és bennem újra feltörtek az emlékek.
- Jenny! – hallottam meg Ashley hangját a távolból. – Gyere! – ragadta meg a karom, és húzni kezdett a többiek után. Többször is sikerült mosolyognom, bár legbelül ordítottam.
Egy idő után megszólaltam, mert már haza akartam menni, így Kate-ék hazafurikáztak, amit megköszöntem nekik, majd elbúcsúztam Tőlük, és bementem a házba.

Otthon semmit sem csináltam, csak ültem a gépem előtt, és meredtem magam elé, a nagy fekete monitor előtt. Végül úgy döntöttem, hogy bekapcsolom, és elolvasom a levelezésem.
Vagy ötven üzenetem érkezett, de csak egy-két levél jött a barátnőimtől. Hát ennyire nem foglalkoznak velem. Mondjuk ebben én is hibás voltam, elhanyagoltam őket. Lehet, hogy azoknak a barátságoknak, amiket New Yorkban kötöttem, már akkor véget értek, mikor ideköltöztem Forksba, és ahol megtaláltam a szerelmet, amit később elvesztettem.
Sokszor jártam ki Edwardhoz. A Cullen ház közelében lett eltemetve, de úgy, hogy ha jönnének is hozzájuk, nem tudnák meg, hogy ott egy ember van örök nyugalomra helyezve.
Mivel Alice-ék vadászni mentek a világ túlsó végébe, így úgy döntöttem, hogy elmegyek az Ő sírjához.
Gyakran szoktam Vele beszélgetni, mert tudom, hogy hallja. Egy jobb helyre került, tudom, bár Ő azt mondta nekem, hogy a pokolra fog jutni. De nem, Ő sose jutna oda.
Felálltam a gép elől, lementem a földszintre, majd felvettem a kabátom, és útnak indultam.

Nagyon lassan haladtam, de végül megérkeztem a Cullen házhoz, majd az Ő sírjához.
Minden egyes alkalommal, mikor ott voltam sírtam.
A sírkövön ez állt:

<a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://3.bp.blogspot.com/_QUfeD1kOKD4/St4U_Iiu78I/AAAAAAAAAWI/rxCX8zfjK1c/s1600-h/edward-cullen-shot21-251x300.jpg"><img style="margin: 0px auto 10px; display: block; text-align: center; cursor: pointer; width: 251px; height: 300px;" src="http://3.bp.blogspot.com/_QUfeD1kOKD4/St4U_Iiu78I/AAAAAAAAAWI/rxCX8zfjK1c/s320/edward-cullen-shot21-251x300.jpg" alt="" id="BLOGGER_PHOTO_ID_5394772478493913026" border="0" /></a>
<div style="text-align: center;">Edward Anthony Masen Cullen
1901-2009
</div>
<blockquote>„Síromnál ne hullass könnyeket, nem én fekszem itt, nem haltam meg. Én vagyok a hűs nyári szellő, csillogó hó, folyóparton a kő. Ne gyászolj, töröld le könnyedet, nem haltam meg, e sír engem el nem temet.”

<div style="text-align: center;">Nyugodj békében!</div></blockquote>

Ezeken a sorokon mindig elsírtam magam, de nem tehettem róla.
Leültem a sír mellé, majd megszólaltam.
- Szia! – köszöntem. – Bocsáss meg, hogy nem hoztam virágot, de majd pótolom, ígérem. Sajnálom, hogy untatlak, már megint. Tudom, hogy mit akarsz mondani. Lépjek túl rajtad, igaz? Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez nem fog megtörténni! – Ekkor felnevettem, mert tudtam, hogy ilyenkor mit szokott csinálni. Mindig mosolygott, vagy sóhajtott egyet, és megrázta a fejét. Erre ismét könnybe lábadt a szemem. Hiányzott.
- Tudom, hogy mondtam már, vagy tízezerszer, de elismétlem még egyszer. Hiányzol, nagyon, és szeretlek. Mindig szeretni foglak. Edward, én… Nem kellett volna megmentened. Miért nem hagytál meghalni? Mérges vagyok Rád! – mondtam a sírkőnek, mintha az lenne Edward. Vártam pár másodpercet, majd ismét megszólaltam.
- Nem, ez nem igaz. Nem tudok Rád haragudni, csak segíteni akartál. – Húztam végig ujjaimat a síron lévő képen, ami Edwardot ábrázolta.
- Bárcsak visszakaphatnálak valahogy! Ha lenne rá mód, akkor én vállalnék minden kockázatot, vagy, ha… vagy, ha meg kell halnom, hogy Te élj, én meghalok, csak még egyszer hadd lássalak. – Elgondolkodtam egy kicsit, majd megszólaltam.
- Szeretlek – mondtam, majd felálltam a földről, és leporoltam magam. Még egy utolsó pillantást vetettem szerelmem sírjára, majd elindultam az erdőbe.
Sétálni akartam.

Kb. tíz perce járhattam az erdőt céltalanul, és csodáltam szépségét a napsütésben.
Egyszer csak, ahhoz a sziklaszirthez értem, ahol még régebben álltam, mikor Edward az erdőben hagyott, és egyedül indultam haza.
Lenéztem a szirt tetejéről, és eldöntöttem, hogy véget vetek az életemnek. Nem véletlenül jutottam ide. A sors akarja, hogy eltávozzak erről a világról.
Lehunytam a szemem, és felidéztem a szeretteim arcát.
Család, barátok, és szerelem. A családtagjaim arcát: anyu, apu, a testvéreim, és Cullenék (Ők már szinte a családomnak számítottak); barátaim: Bella, Kate, Ashley, és a srácok; szerelmem: Edward. Az Ő arcát néztem lelki szemeimmel a legtovább.
Kinyitottam a szemem, és körbe pásztáztam a környezetemben lévő fákat, bokrokat, néztem a tengert, ami alattam volt, végül lábaim elindultak a szirt széle felé.
Sok gondolat fordult meg a fejemben.
Mit fog érezni a családom, a barátaim? Alice-t biztos megviselné, anyut, aput és a testvéreimet is.
És én?
Én nem tudok Nélküle élni. Csak akkor fog elmúlni a szenvedés, és a fájdalom, ha megölöm magamat. Igen, ezt kell tennem!
Bocsássatok meg! Alice, anya, apa, testvéreim, és bocsáss meg… Edward!
Már csak pár másodperc volt, hogy elérjem végleg a szirt szélét, és végre véget érjen a szenvedésem, és a fájdalmam.
Ekkor két kar ragadott meg a derekamnál fogva, és visszahúzott a szikla pereméről, majd szorosan az ölébe zárt.
- Ne tedd, kérlek! – szólalt meg, az az édes hang, amit hetekkel ezelőtt hallottam utoljára. Nem hittem a fülemnek. - Csak képzelem az egészet.
- Ha megteszed, akkor nincs Kiért visszajönnöm – fordított maga felé. Még mindig nem tudtam megszólalni.
Lehunytam szemeim, majd ismét kinyitottam.
Tényleg ott volt előttem, nem képzeltem. Ő volt. Megsimogatta az arcomat, és még jobban magához ölelt.
- Edward! – öleltem át szorosan, és nagyot szippantottam édes illatából, viszont valami megváltozott, de a szívem nem azzal foglalkozott abban a pillanatban. Felnéztem Rá, majd megcsókoltam egy hónap elteltével, újra. Nem tiltakozott. Olyan hévvel csókolt, mint még soha. Nyakába kapaszkodtam, majd ajkaink szétnyíltak, hogy nyelveink kezdjenek öröm táncot járni egymással. Beletúrtam bronzvörös hajába, és csókoltam mézédes ajkait, de hirtelen elhúzódott.
- Jenny, hadd vegyek levegőt – mosolygott, majd nyomott egy csókot a számra.
- Bocsánat, csak… annyira hiányoztál – eredtek el a könnyeim, Ő pedig átölelt.
- Te is nekem, ha tudnád, hogy – mondta szerelmem. Ekkor esett le, hogy mit mondott pár másodperccel ezelőtt.
- Levegőt? – néztem Rá.
- Igen. Ember lettem – mondta.
- Tudtam, hogy valami megváltozott. A szemed… zöld, a tested pedig… meleg, és puha lett. Ez, hogy lehet? – kérdeztem, közben el nem engedtem Őt.
- Épp erről kell beszélnünk, de menjünk vissza a házba – kulcsolta össze kezünket, majd bevezetett az erdőbe, és elindultunk a Cullen ház felé.
- Edward, tudsz olvasni a gondolataimban? – kérdeztem egy kis idő múlva.
- Nem, az csak a vámpír képességem volt. Most, hogy ember lettem, nem tudok, így ebben a pillanatban sem tudom, hogy mire gondolhatsz.
- Én elmondom, ha szeretnéd. – Ő csak mosolygott, ebből tudtam, hogy várja a választ. – Először is arra gondoltam, hogy szeretlek, és, hogy hiányoztál – mosolyogtam -, a másik pedig az, hogy nem értem ezt az egészet, mármint, hogy hogyan lettél ember.
- Gondoltam, hogy fog foglalkoztatni ez a kérdés, de majd elmondom otthon – mondta, majd elengedte a kezem, és derekamnál fogva magához húzott, így haladtunk a napsütötte erdőben a Cullen ház felé.

Már egy ideje otthon voltunk (lassan tényleg az otthonommá fog válni a Cullen ház), és csak néztük egymást.
Edward a kanapén ült, én pedig az ölében, és időnként megcsókoltuk a másikat. Olykor-olykor megsimogattuk a másik arcát, néha pedig egymás kezével játszottunk.
Tudom, nem annyira érdekfeszítő, de jelenleg, csak arra tudtam gondolni, hogy visszakaptam Őt, és újra nézni akartam szerelmemet, úgy, mint régen. Még emberként is szívdöglesztő volt számomra. Gyönyörű zöld szemeit mélyen enyémekbe fúrta, és én egyre jobban zavarba estem. Ő csak mosolygott, így ilyenkor mindig megcsókoltam. Soha többé nem akartam elengedni.
Akartam Őt, ahogy Ő is engem, de még nem jött el az ideje, annak. Azt mondta, majd, ha elbúcsúzott a többiektől. Ezt nem értettem.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem.
- Mit?
- Azt, hogy előbb el kell búcsúznod Alice-éktől. Megígérted, hogy elmondod.
- Tudom, és előbb utóbb elmondtam volna – vált komollyá az arca.
- Engem… visszaküldtek – szólalt meg végül.
- Vissza? Ezt nem igazán értem.
- Azért jöttem vissza, mert látták rajtunk, hogy mennyire hiányoljuk a másikat, és adtak nekünk még egy esélyt – nézett a szemeimben, miközben ezeket a szavakat mondta.
- Szóval… most már velem maradsz? – kérdeztem, félve a válaszától. Sokáig hallgatott, így tudtam, hogy ez nem igaz.
- Hogy mondjam el neked, hogy megértsd. Na, várj! – gondolkodott el ismét, majd megszólalt. – Tudod, hogy szeretlek, az életemnél is jobban – én csak bólintottam, Ő pedig folytatta -, és ezért kitalálták azt, hogy visszaküldenek emberként a Földre, csakhogy ennek ára is van.
- Milyen ára? Mindent mondj el, kérlek! – Néztem rá könyörgő szemekkel.
- Elveszik az emlékeinket.
- Hogy mi?! – álltam fel az öléből, mikor befejezte a mondatát. – Miért? Nem értem! – újra könnyek szöktek a szemeimbe. Edward felállt, majd közelebb jött, és átölelt.
- Azt akarják ezzel kideríteni, hogy újra egymásba tudunk-e szeretni, mert, ha igen, akkor Veled maradhatok, örökre – mosolygott, és a szemeimbe nézett, majd megcsókolt.
- Valamit titkolsz előlem – jelentettem ki. Lehajtotta a fejét, és elengedett. – Van még valami, igaz? Mondd el Edward!
- Ha mégsem szeretnénk újra egymásba, akkor… - fordított nekem hátat.
- Akkor?
- Akkor ismét meghalok, de Te visszakapod az emlékeidet. Mindet – fejezete be a mondatát. - Nem, az nem lehet! – gondoltam. Szaporán vettem a levegőt, és szédülni kezdtem.
- Le… Le kell ülnöm – mondtam, majd elindultam a kanapé felé, és lerogytam rá, arcomat pedig kezeimbe temettem. Megpróbáltam nyugtatni magam, de nem ment. Hogy is mehetett volna, mikor Róla volt szó?
- Jenny, jól vagy? – ült le mellém Edward.
- Igen, azt hiszem. – Pedig egyáltalán nem voltam jól. - Én nem tudnám elviselni az elvesztésedet. Még egyszer nem! Mi értelme van annak, ha visszakapom az emlékeimet, hogyha Te már nem leszel velem? – kérdeztem.
- Én sem akarlak elveszíteni, de kapnánk még egy esélyt. Újra együtt lehetnénk, vagy Te nem ezt akarod? – kérdezte.
- Dehogyis nem, mindennél jobban, és igen, tudom, hogy ismét együtt lehetnénk.
- Azt mondták, hogyha elég erős a szerelmünk, akkor minden rendben lesz. Mindenki elveszíti az emlékeit, kivéve a családom.
- Kivéve a családod? Kik, azok, akik ezt mondták? – kérdeztem.
- Akik visszaküldtek.
- Olyanok, mint Isten?
- Majdnem, de pontosan még én sem tudom.
- Értem.
- Ne aggódj, még van időnk – mosolygott.
- Mennyi? – kérdeztem, mire arcáról lefagyott a mosoly. Sóhajtott, majd megszólalt.
- Egy nap.
- Egy nap? Az édes kevés lesz, hogy bepótoljuk azt az egy hónapot, vagy többet, ami kimaradt.
- Igen, tudom.
- Szóval, búcsúzni jöttél, igaz? – néztem fel rá. Ő csak bólintott.
- Beszélek, majd a többiekkel, utána pedig végre együtt lehetünk. Teljesen egyedül. – Bólintottam, és ahogy ezt megtettem, Alice-ék léptek be a bejárati ajtón, mire mindketten oda kaptuk a tekintetünket. Mindenki ledöbbenve állt az ajtóban, és minket néztek, jobban mondva Edwardot.
- Edward! – ugrott nyakába Alice, és össze-vissza puszilta bátyját, én pedig mosolyogtam mellettük.
- Alice, finoman! – szóltam barátnőmre.
- Ó, igen, bocsi – engedte el Edwardot. Mélyen szerelmem szemeibe nézett, én pedig nem tudtam mire vélni ezt.
- Sajnálom Alice, de nem tudok olvasni a gondolataidban.
- Nem?
- Nem.
- Zöld a szemed – mosolygott Alice.
- Igen.
- Ember lettél. Ez, hogy lehetséges? – kérdezte.
- Hamarosan mindent elmondok.
- De előbb mindenkit köszöntened kell – mosolyogtam rá angyalian, és adtam egy csókot ajkaira.
- Igen – termett előttünk Esme, majd hosszan magához ölelte fiát, aki viszonozta ezt a gesztust. Carlisle következett, aki szintén megölelte Edwardot, utána pedig Rosalie jött. Sosem láttam még ilyennek. Egyszerűen nem akarta elengedni bátyát, végül megtette, mert Emmett következett, aki finoman hátba veregette, egy bordaropogtató ölelés után. Utoljára Jasper köszöntötte Edwardot. Megpaskolta testvére hátát, és egy „Hiányoztál testvér” után elszakadtak egymástól. Én mindezt a kanapén ülve néztem végig, és folyamatosan mosolyogtam, mert tudtam, hogy mit érezhetnek most a többiek, mert ugyan az volt, és van a szívemben, mint nekik. Végre újra egésznek érezhették magukat.
- Egy nagyon fontos dologról kell beszélnünk – kezdte szerelemem, és leült mellém, majd összekulcsolta a kezünket. - A visszatérésem okáról lenne szó – mondta, majd elmesélte ugyan azt, amit nekem pár perccel ezelőtt. Mindenki figyelmesen hallgatta Őt végig. Elmondta, hogy a Cullen család tagjai, kivéve Őt, emlékezni fognak minden egyes eseményre, csak az emberek, és Mi nem. Azt is mondta, hogy olyan lesz, mintha mindent visszatekertek volna, akár egy videó kazettát a magnóban.
- Tehát mindent visszapörgetnek a megismerkedésünk napjáig, vagy még későbbre. Esetleg pár nappal lesz több. Remélem, lehet érteni – fejezte be Edward a magyarázást.
- Persze, én értem, vagyis Mi – javította ki magát Alice.
- Rendben.
- Hány óránk van még ebből a napból? – kérdeztem halkan, bár a többiek úgyis értették.
- Most öt óra körül lehet az idő, akkor van még… huszonegy óránk, mielőtt elveszítjük az emlékeinket – mondta komolyan.
- Akkor mi nem is zavarunk tovább – szólalt meg Carlisle. Felálltak a kanapéról, majd mindenki elbúcsúzott, főképp tőlem, mert én nem fogok Rájuk emlékezni.
- Remélem, ismét jó barátnők leszünk, majd – suttogtam Alice-nek, mikor megölelt, és már a sírás kerülgetett.
- Én is – mosolygott. – Gyorsan elintézek valamit, és már nem is zavarok tovább – mondta, majd eltűnt az emeleten. Pár másodperccel később ért le a földszintre mosolyogva. Még egyszer elköszönt, majd távozott, de még a fülembe súgta, hogy, majd menjek be a fürdőszobába.

Rossz volt, hogy elveszítem majd az emlékeimet a szeretteimről, de még egy napig velük lehettem, vagyis csak egyikükkel, aki a világot jelenti nekem, még emberként is, mert nekem nem számít, hogy micsoda.
A Fürdőben voltam.
Amikor beléptem a helyiségbe rögtön megpillantottam egy szexi hálóinget.
- Tehát ezért kellett nekem bejönni a fürdőbe. - gondoltam.
Gyors fürdést csináltam, majd felvettem a hálóingem, és megnéztem magam a tükörben.
Izgultam. Azt nem tudom, hogy miért, mert már voltam együtt, Úgy, Edwarddal, mégis olyan izgatott voltam, mintha most készülnék az első együttlétemre a szerelmemmel. Pedig nem így volt.
Kiléptem a fürdőszobából, és Edward szobája felé vettem az irányt.
Hamarosan megérkeztem, az elé a bizonyos ajtó elé, majd halkan benyitottam.
Edward az ablak előtt állt, és kifelé bámult. Fehér inget, és fekete nadrágot viselt, lábán pedig egy szintén fekete cipő volt. Nem is tudom, hogy miért mértem így végig, de olyan régen láttam, hogy minden ismert testrésze új volt számomra.
A szívem hangos dörömbölésbe kezdett, és szaporán vettem a levegőt. Közelebb mentem hozzá, és megálltam közvetlenül mögötte.
Beharaptam alsó ajkam, és kezemet végig húztam hátán, mire nagyot sóhajtott. Elkaptam a kezem, és próbáltam magam megnyugtatni.
Szembe fordult velem, és végig mért, majd elmosolyodott, természetesen én fülig pirultam. Nem tehettem róla, mindig is zavarba tudott hozni csupán a nézésével.
- Gyönyörű vagy, mint mindig – nyújtotta ki a kezét, majd megsimogatta az arcomat. Imádtam, mikor ezt csinálta. Átkarolta derekamat, és szorosan magához vont, majd egy időre ajkait az enyémekre nyomta. Karomat nyaka köré fontam, és mohón falni kezdtem ajkait.
- Köszönöm – szólaltam meg, mikor csókunk abba maradt. Újra megcsókoltuk egymást, de ujjaim lentebb vándoroltak, és megállapodtak a mellkasán, majd az ingét kezdték el kigombolni.
Hamar megszabadítottam felsőjétől, és lassan végig simítottam mellkasát, majd ajkai elváltak az enyémektől, és nyakamat kezdték el kényeztetni.
Jóleső sóhaj hagyta el számat, és beletúrtam selymes hajába. Felemeltem fejét, majd megcsókoltam, és az ágy felé kezdtem Őt húzni.
Óvatosan lefektetett, mintha még mindig vámpír lenne, és vigyázott nehogy fájdalmat okozzon nekem, de akkor sem esett bajom, és most sem fog.
- Szeretlek – suttogta, miközben a szemembe nézett.
- Én is szeretlek – hajoltam közelebb hozzá, és egy csókot nyomtam puha ajkaira.
Oldalra döntöttem fejét, és nyakát kezdtem el csókokkal elhalmozni, majd úgy haladtam egyre lejjebb, és lejjebb, végül övcsatjánál ért véget az utam. Mikor kikapcsoltam az övét, majd lehúztam a cipzárt, felhúzott magával egy szintre, és megcsókolt. Olyan lágyan, és finoman, mintha most csókolt volna meg legelőször.
Benyúlt a hálóingem alá, és lassan haladt fel kezével a bugyimig, majd ráérősen lehúzta rólam. Lábamat kezdte csókolni, és úgy haladt egyre feljebb, míg el nem érte a combom.
Pont ott állt meg, ahol a legjobban vágytam rá. A hálóingemet felfelé kezdte húzni, amíg ki nem bújtatott belőle, utána Ő is megszabadult ruháitól. Egész testével betakart, mint egy takaró, de ha melegem lenne, még akkor sem takaróznék ki.
Ismét a nyakamat kényeztette, majd haladt felfelé, amíg el nem érte a számat.
Ajkunk tökéletes szinkronban mozgott együtt. Mikor nyelvét becsúsztatta ajkaim közé, a szívem őrült tempóban kezdett el verni.
Edward keze lejjebb csúszott mellemre, majd kezébe vette, és finoman masszírozni kezdte, mire apró nyögések hagyták el a számat, eközben szerelemem már a nyakamat csókolgatta.
Dereka köré fontam lábaimat, és közelebb vontam magamhoz.
Néhány érintésétől, már lángba borult a testem, és én nem bántam.
Egész testemet kényeztette, amíg már önmagamból kifordulva kértem, hogy tegyem velem valamit, különben felrobbanok a vágytól.
Lassan belém hatolt, mintha még mindig attól tartana, hogy bánthat.
Óvatosan mozogni kezdett bennem, és közben, hol ajkaimat, hol a nyakamat kényeztette csókjaival.
Átöleltem, és arra összpontosítottam, hogy nehogy hamarabb menjek el, mint Edward, csakhogy ezt Ő is észrevette, és a fülembe suttogott, közben szaporán vette a levegőt.
- Ne várj meg! – utasított finoman, majd megcsókolt.
Lökései felgyorsultak.
Már nem bírtam tovább, és megadtam magam a gyönyörnek, épp akkor, mikor szerelmem.
Egyszerre léptük át a gyönyör kapuját, és olyan szorosan öleltem magamhoz Edwardot, mint még soha.
Tudtam, hogy nincs sok időnk, és minden egyes percet ki akartam használni.

Pár perccel később már egymás karjaiban feküdtünk, és játszottunk a másik hajával. Én még mindig szaporán vettem a levegőt, a szívem pedig eszeveszett gyorsasággal dörömbölt a mellkasomban.
Kezemet végig húztam mellkasán, majd arcát kezdtem cirógatni. Halványan elmosolyodott, és még jobban magához ölelt.
- Hogy lesz? – kérdeztem.
- Mi, hogy lesz? – kérdezett vissza.
- Ez az egész emlék elvesztési dolog – mondtam. – Mikor fog megtörténni, és hogyan?
- Vagy elalszunk, majd felkelünk egymás nélkül, és emlékek nélkül a saját ágyunkban, vagy fent maradunk, és megvárjuk a 24 óra végét, aztán mintha elvágták volna. Mintha sohasem ismertük volna egymást.
- Értem. Ez olyan rossz – dörgölőztem hozzá.
- Igen, az – szólt. Kicsit hűvös volt a szobában, így Edward meleg testéhez bújtam.
- Fázol? – kérdezte, mikor észrevette reakciómat.
- Egy kicsit, de nem vészes. – Ahogy ezt kimondtam, libabőrös lett a karom, a lábam, mindenem.
- Áh, nem az! – mosolygott, majd magunkra húzta a meleg takarót. A pokróc alatt átöleltem Edwardot, és egész közel bújtam hozzá. Felnéztem rá, és észrevettem, hogy folyamatosan engem néz.
- Igen? Mi az? - kérdeztem.
- Semmi – mosolygott. – Gyönyörű vagy – simított végig arcomon, majd közelebb hajolt, és megcsókolt.

Több óra telt el, és egyre feszültebb lettem, ahogy közelített a nap vége, legalábbis számunkra.
Újra elveszíteni, még ha csak emlékezetben, már a gondolatától is rosszul voltam.
- Mi a baj? – kérdezte Edward.
- Semmi, csak gondolkoztam.
- Min?
- Semmin – mondtam.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod – mosolygott.
- Köszönöm. – Felé hajoltam, majd megcsókoltam. Átkarolta derekamat, majd közelebb vont magához, és többet nem engedett el…

Edward nem volt velem a szobában, mivel sürgős elintézni valója támadt a mosdóban, így én egyedül maradtam a szobájában, vagyis szobánkban.
Már csak pár óránk maradt, vagy akkor így mondom. Összesen három, és fél óránk maradt a búcsúzkodásra, és én még nem voltam kész arra, hogy elengedjem.
Fel-alá járkáltam a szobában, és az ujjaimat tördeltem. Vele akartam lenni minden egyes percben, és úgy döntöttem, hogy utána megyek.
Az ajtó felé vettem az irányt, és mikor már csak egy méterre álltam a kijárattól, kinyílt az ajtó, majd Edward lépett be rajta. Törülközőbe volt csavarba, és vizes haját egy másikkal törölte.
- Mi a baj? – kérdezte. – Volt egy olyan érzésem, hogy most kell bejönnöm ide – mondta. Végig néztem rajta, és egy boldog mosollyal nyugtáztam, hogy csak egy szál törülközőben állt előttem. Még vizes hajjal is eszméletlenül jól nézett ki. Azonnal nyakába vetettem magam, és csókoltam, ahol értem. Ő csak mosolygott, és tűrte, ahogy nyakát, majd mellkasát kényeztetem.
- Ennyire hiányoznék? - kérdezte, mikor ajkait csókoltam.
- Igen – suttogtam.
- Hisz csak zuhanyozni mentem – mosolygott.
- Tudom, és szerintem rám is rám férne egy alapos mosdás.
- Szerintem nem – vigyorgott, és szorosan ölébe zárt. Mélyen néztem gyönyörű zöld szemeibe, majd tekintetem ajkaira vándorolt.
- Már csak három óránk van – kerekítettem.
- Igen, tudom.
- Miért nem haltam meg én is? Akkor már rég együtt lehetnénk.
- Ne is mondj ilyeneket, megértetted?! – Én csak bólintottam, majd egy csókot adtam ajkaira, és megszólaltam.
- Elmegyek fürödni – bontakoztam ki öleléséből, majd elindultam a fürdőbe.

Még csak öt perce tartózkodhattam a fürdőszobában, mikor a zuhanykabin ajtaja kinyílt, majd bezáródott, aztán két kar fonódott derekam köré, és egy puha ajak csókolta meg a nyakam, majd a vállam.
- Ha akarod, kimehetek – szólalt meg szerelemem a hátam mögül.
- Nem! Maradj velem, kérlek! – kérleltem, és felé fordultam, majd megcsókoltam édes ajkait.
Sosem fürödtem még együtt férfival, és meg kellett állapítanom, hogy örömteli élmény volt számomra, ahogy a maradék három óra hossza is, amit együtt töltöttem Edwarddal, felért egy egész életnyi boldogsággal, kár, hogy mindketten elaludtunk, de legalább egymás karjaiban.

Köszönöm a kommentárt malaj1-nek és Bloodydissectiontable-nek. Remélem ez is tetszik.:)

Puszi

agnes_h93@freemail.hu

2. fejezet - Fájdalom

2010. jan. 3. 22:33 - írta gicus15

1 komment

- Szia Jenny! – köszönt egy gyönyörű női hang a hátam mögül. Rögtön hátra fordultam, és szembe találtam magam Vele, azzal a nővel, aki az álmomban volt, még pár hónappal ezelőtt. Hosszú, tűzpiros haja lágyan omlott le vállaira, vörös szemei izzottak a bosszúvágytól, és gonosz mosolyra húzódtak telt ajkai, mikor engem pásztázott tekintetével.
- Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem, mikor meg tudtam szólalni.
- Az most nem fontos, csakis kizárólag az, hogy bosszúra szomjazom, és Rajtad fogom ezt kiélvezni – jött közelebb hozzám. – James örülne neki, ha most itt lenne – vigyorgott. - Az ki? – Akartam kérdezni, de rögtön leesett, hogy kiről volt szó.
- Sajnálom, tényleg, de a bosszú nem old meg semmit sem – érveltem.
- De! – Termett előttem, majd megragadta a nyakamat, és neki vágott a falnak. – Most velem jössz, és játszunk egy kicsit – mosolygott, a hátára kapott, majd kiugrott velem az ablakon, és futni kezdett, be egyenesen az erdőbe.
Olyan erősen tartott, hogy mozdulni is, épphogy bírtam, így a leugrás esélytelennek tűnt.
Egymás után hagytuk el a fákat, én pedig tudtam, hogy közeledek a halálhoz.
- Bár lehet, hogy tudom húzni az időt – gondoltam.
Hamarosan megérkeztünk egy nagy füves területre, ahol semmi sem volt, kivéve a tér körül sorakozó fákat.
Hirtelen elengedett, én pedig fenékre estem. Azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon mit akar velem csinálni? Vajon most rögtön végez velem, vagy csak vár. Nem tudtam eldönteni.

Eközben a Cullen házban.
- Ne! – kiáltott fel Alice. Mindenki köré gyűlt, de csak Jasper kérdezte meg…
- Alice, mit látsz? – kérdezte. Ekkor ért le Edward az emeletről.
- Jenny… Victoria – csak ennyit mondott. Edward belenézett testvére látomásába, és azonnal futásnak eredt.
- Nem hagyhatom, hogy baja essen! Sietnem kell! - gondolta Edward, és úgy rohant, mint még soha. A többiek is követték.

(Jenny szemszöge)

Victoria nagyon örült valaminek, mert folyamatosan mosolygott. Talán élvezte a játékot, amit jó előre kitervelt, csak azt nem értettem, hogy Alice, hogyhogy nem látta ezt előre.
Victoria elindult felém, én pedig mozdulni sem tudtam, csak ültem a földön, és néztem a közeledő vörös szépséget.
Már csak pár lépésnyire volt tőlem, mikor valaki előttem termett, és félre lökte Victoriát, de ő talpra esett, és gonosz vigyorra húzta ajkait.
Az illetőre néztem, aki előttem állt.
Edward volt az.
Olyan hangosan morgott, hogy minden állat elmenekült a közelünkből, a szívem pedig őrült tempóban kezdett el verni a mellkasomban.
Hirtelen még hat vámpír jelent meg, és mind Victoria mellé álltak.
- Enyém a lány, Tiétek pedig a hős szerelmes! – mosolygott a vörös szépség, aki engem nézett, miközben ezeket a szavakat mondta a többi vámpírnak.
- Csak szeretnéd! – hallottam meg Alice hangját, és rögtön felé kaptam a tekintetemet, közben pedig feltápászkodtam a földről, majd Edward háta mögé álltam. Eközben a többiek is megérkeztek, így egyenlően voltak, hét-hét vámpír. Hét, akik engem védtek, és hét, akik nem csak engem akartak megölni.

Minden olyan gyorsan történt. Hirtelen az összes vámpír, támadásba lendült, én pedig ide-oda kapkodtam a tekintetemet, hol a többiekre, hol pedig az Edward-Victoria párosra.
Ismét Alice-ékat néztem, közben hátrálni kezdtem, beleütköztem egy fába, és onnan néztem az eseményeket.
Hirtelen Edward vágódott a földbe, mikor megnéztem, hogy honnan, oda pillantottam, és egy másik vámpírt láttam Victoria mellett, aki eddig nem volt jelen.
Már csak azt vettem észre, hogy Edward ölel át a földön feküdve, és Victoria pedig a háta mögött állt.
Már nem láttam több vámpírt csakis kizárólag a vörös szépséget, aki vigyorogva áll szerelmem, és felettem.
Edward felállt, és szembe fordult támadójával, majd rávetette magát.
Megint gyorsan mozogtak, és nem láttam őket sehol sem. Lenéztem a karomra, és megláttam a vért. Végig néztem magamon, de nem láttam semmilyen sérülést a testemen.
Ekkor hirtelen egy sikítást hallottam, felkaptam a fejem, majd megláttam Edwardot a földön vérbe fagyva, mozdulatlanul. Victoriát, és a másik vámpírt épp akkor szaggatták szét, majd dobták tűzbe a testrészeiket a többiek.
Azonnal felálltam a földről, szerelememhez siettem, majd letérdeltem mellé, és a nevén kezdtem szólongatni. Kezemet az arcára tettem, közben a sérüléseit néztem. Több helyen mély sebeket kapott, és folyt belőle a vér. Eleredtek a könnyeim.
- Edward! – szólongattam, de nem felelt. – Edward, kérlek, nyisd ki a szemed! – ráztam meg. – Edward! – Arcizmai megrándultak, majd lassan kinyitotta a szemeit, és rám nézett.
- Jól vagy? – kérdezte nehezen, és megsimogatta az arcomat, én pedig még mindig sírtam.
- Már megint mással foglalkozol, és nem magaddal! – mondtam kicsit mérgesen. – Nincs semmi bajom, de Te… - néztem rá, és csakúgy záporoztak a könnyeim, majd kezembe temettem az arcomat.
- Jenny, kérlek, ne sírj!
- Nem akarlak elveszíteni – néztem rá könnyes szemekkel.
- Nem lesz semmi bajom – mosolygott, bár tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak, és, hogy nem mond igazat.
- Hazudsz! – vettem ölembe a fejét, és ráhajtottam fejemet az övére, közben simogattam az arcát. – Maradj velem, kérlek! – Egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást.
- Szeretlek. Vigyázz magadra, kérlek!
- Én is szeretlek, de ne búcsúzkodj, mert nem fogsz… nem fogsz – de nem tudtam befejezni a mondatot. Egyszerűen nem ment.
- Jenny – szólt Carlisle. – Hadd vizsgáljam meg Edwardot – kérte, én csak bólintottam, de nem engedtem el. Óvatosan lefektettük a földre, majd megfogtam a kezét, Carlisle pedig vizsgálni kezdte. Minden egyes sebét tanulmányozta, Mi pedig egymás szemébe néztünk, bár nekem gyakran kellett törölgetnem az arcomat, mert a könnyeim úgy záporoztak, mintha valaki megnyitott volna egy csapot, és elfelejtette volna elzárni.
- Carlisle! – szólalt meg szerelmem.
- Igen?
- Vidd el innen! Nem akarom, hogy lássa – szólt. Carlisle bólintott, majd felállt, és felém nyújtotta a kezét, de én nem fogadtam el.
- Nem! Maradok! – ellenkeztem.
- Nem fog jönni, ezt Te is jól tudod – mondta Edwardnak. Bólintott.
- Mondd el Carlisle! Tudnom kell! – szipogtam.
- Elég, ha Te tudod, kíméld meg Őt! – szólalt meg szerelmem.
- Kérlek! – néztem könyörgő szemekkel Carlisle-ra.
- Halálos sebet kapott, még ha el is tudnám látni a sérüléseit belehalna – mondta elgyötört arccal. Újra könnyek szöktek a szemeimbe, és Edwardra néztem, aki komoly arccal nézett rám. A többiekre pislantottam, akik mind fájdalmas arcot vágtak. Mindenki sírt, könnyek nélkül, de legfőképp Esme. Neki nagyon fájt, hogy elveszíti a fiát, és bár orvos a férje, még Ő sem tudja megmenteni.
- Hagyjatok magunkra! – szólalt meg Edward. Bólintottak, de mielőtt elmentek volna mindenki elbúcsúzott Tőle. Ez olyan volt, mint aki tudja, hogy meg fog halni egy betegségben, és elköszön a szeretteitől. Becsuktam a szemem, majd letöröltem a könnyeimet, mikor újra kinyitottam a csipámat, már senki sem volt ott. - Nem tudom, hogy képes ennyire könnyen venni a halálát.
- Nem veszem könnyen, Jenny. Elveszítelek örökre, és nem akarom, hogy fájjon, ezért kértem meg Carlisle-t, hogy vigyen el innen. A testvéreim, majd… teszik a dolgukat, és… - nem hagytam, hogy befejezze, mert megcsókoltam, talán utoljára, mert csak… mert csak percei voltak, vagy másodpercei, és ezt Ő is ugyanolyan jól tudta, mint én.
- Követni foglak – suttogtam, mikor ajkaink elváltak egymástól.
- Nem! Nem, Jenny! Neked élned kell, hallod? – fogta kezei közé az arcomat, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Edward…
- Nem! Ezt nem teheted, se Velem, sem a családoddal, és Alice-ékkal sem.
- Én, nem tudok nélküled élni – kulcsoltam össze a kezünket.
- Én sem – simogatta meg szabad kezével az arcomat. – Mindig szeretni foglak.
- Örökké – hajoltam közelebb hozzá, és egy utolsó csókot nyomtam hűvös ajkaira, majd elhúzódtam, de Ő már nem nyitotta ki többet a szemét. Mellkasára hajtottam a fejem, és zokogni kezdtem. Egész testemben remegtem. Azt kívántam bárcsak megölt volna Victoria, mikor alkalma volt rá, így nem kéne elviselnem azt a hatalmas fájdalmat, amit Edward elvesztése okozott.

Nem tudom, hogy mióta fekhettem szerelmem holtteste felett, csak azt tudtam, hogy elment, és soha többé nem jön vissza.
Már soha nem fogom látni édes arcát, a mosolyát, vagy sosem fogom hallani gyönyörű hangját, és többet már nem érezhetem bódító csókjait.
Szerettem, szeretem. Fájt, elviselhetetlenül, én pedig ott zokogtam teste fölött. Felette, aki örök álomba merült néhány órája, és én tehetetlenül néztem végig.
Hirtelen két hideg kezet éreztem a vállamon. Lassan nyitottam ki a szemem, és megláttam Alice-t meg a többi Cullent, akik Edward élettelen testét nézték nyomorúságos arccal.
Én is Rá néztem, és megállapítottam, hogy sápadtabb volt a bőre, mint eddig.
Miért szúr ki velem ennyire a sors? Amint megtaláltam azt az illetőt, akivel boldog lehetnék, azon nyomban elveszi tőlem.
Kétszer is, de másodjára már végleg.
Barátnőm el akart húzni, de én makacsul ragaszkodtam Hozzá, és nem engedtem el.
- Jenny, gyere! – húzott fel a földről Alice, és elrángatott Edwardtól.
- Nem! Nem akarok menni! Vele akarok maradni, eressz el!
- Jenny, vége, meghalt, már nem tehetsz érte semmit sem. Rosalie! – szólt testvérének, aki mellettünk termett, és segített lefogni, hogy ne tudjak szabadulni.
- Nem! Engedjetek el! Oda akarok menni! – vergődtem, de nem tudtam szabadulni. Láttam, ahogy Emmett, és Jasper felemelik Edward testét a földről, és a tűz felé indulnak vele. – Ne! Ne a tűzbe, kérlek! Legalább temessük el, nem ez a sorsa! – kiáltottam, közben csakúgy záporoztak a könnyeim. Fájt volna látnom, ahogy Életem Szerelme elég a máglyán, mikor Ő ennél tisztességesebb temetésben részesülne. A fiúk megálltak.
- Kérlek! Ő nem ezt érdemli – sírtam továbbra is, és megadva magam, lerogytam a földre. Carlisle elém térdelt, és vállamra tette kezét, majd megszólalt.
- Jenny, így lenne a legjobb, ha…
- Akkor öljetek meg, és engem is vessetek a tűzbe Edward mellé – mondtam, majd felnéztem Rá. Láttam, hogy gondolkozik, csak azt nem tudtam, hogy min. Reméltem, azon, hogy, hogyan öljenek meg. Az jobb lett volna, mert akkor már nem érezném azt a hatalmas fájdalmat, ami lassan, de biztosan szétmarcangolt belülről.

Másnap reggel Edward szobájában ébredtem fel. Alig telt el néhány másodperc, ismét sírni kezdtem, mert eszembe jutott az előző nap.
Azt hittem, hogy álmodom az egészet, és mikor kinyitom a szemem, Edward ott fog velem szembe ülni, és azzal vigasztal, hogy csak álmodtam az egészet, de nem így történt. Ő nem volt ott, és nem vigasztalt, nem bújhattam hozzá, és nem ölelhettem át, mint, ahogy azt tettem tegnap reggel, miután elváltunk. Vele kellett volna maradnom, vagy nem elengedni Őt magam mellől.
Én tehetek róla, egyedül én vagyok az hibás. Bárcsak ne jöttem volna ide soha, mert akkor Edward még mindig élne.
Visszafeküdtem az ágyba, és kezembe vettem a telefonomat, majd a hátteremet kezdtem nézni.
Mi voltunk rajta. Az a kép volt a hátterem, amit, mikor először elment kitörölt, de én előtte felraktam a gépemre, így újból meg volt nekem ez a fotó.
Ezen a képen a parkban voltunk, és megkértünk egy anyukát, aki épp hazafelé tartott a lányával, hogy fényképezzen le minket.
Emlékszem mit mondott a nő.
- Csókoljátok meg egymást, és még csinálok egy másikat is – mosolygott.
Edward átölelt, és szorosan magához vont, majd megcsókolt. Amint elkészült a kép, jött a második.
Itt átölelt, és én is Őt, összekulcsoltuk a kezünket, majd a kamerába néztünk egy nagy mosoly kíséretében.
Annyira boldogok voltunk akkor, de most? Most ismét elvesztettem a másik felemet, és újra üresnek érzem magam.
Véletlenül az eljegyzési gyűrűmre tévedt a szemem, és az emlékek hatására eleredtek a könnyeim.
Ahogy csókolt, és mennyire örült annak, hogy igent mondtam neki, azt sose fogom elfelejteni. A csókjait, azt meg főleg nem. Senki sem csókolt még úgy engem, mint Ő, és senki sem tudja pótolni Őt. Soha.

Erőt vettem magamon, és elmentem fürödni, majd megmostam a hajamat, végül megszárítkoztam.
Felöltöztem, rendbe szedtem magam, majd lassan, nagyon lassan levánszorogtam a földszintre.
Bár ne tettem volna…
Ott feküdt a koporsóban, öltönyben. A haja szépen, rendbe téve, mintha reggel bement volna a fürdőbe, és felzselézte volna, hogy a nap további részében lányokat csábítson el.
Nem tudtam, hogy hol vannak a többiek, de nem is érdekelt. Hálás voltam nekik, hogy nem égették el.
Mintha a lábaim életre keltek volna, elindultak a koporsó felé, majd megálltak mellette. Ekkor már záporoztak a könnyeim, és szaporán vettem a levegőt.
Automatikusan kinyújtottam a kezem, majd megsimogattam jéghideg, és sápadt bőrét. Lehunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni, de nem ment. Legszívesebben leszúrtam volna magam egy késsel, hogy csatlakozzam hozzá.
- Szeretlek! – suttogtam, mert az a gombóc a torkomban egyre nagyobb, és nagyobb lett.
Hirtelen egy hideg érintést éreztem az arcomon, amit egy hűvös fuvallat követett, engem pedig kirázott a hideg. Kinyitottam a szemem, de senki sem volt ott. Ismét éreztem a hűvös érintést, de az már átkarolt. Lenéztem, ahol átkarolt a jeges szellő, de nem volt ott semmi. Még mindig sírtam, és Edward holttestét néztem, aki ott feküdt mereven. Nem mozdult, és soha többet nem fog megmozdulni már.
Most a nyakamnál éreztem az érintést, mintha valaki megcsókolta volna azt a területet, de a derekam körül nem engedett a hideg.
- Itt vagy még, igaz? – kérdeztem a semmitől, de tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Ő velem volt. Erősödött a szorítás, én pedig egyre biztosabban tudtam, hogy Edward nem ment el teljesen. Még.
Még egy ideig a koporsó mellett álltam, majd visszamentem Edward szobájába, és vártam, hogy a többiek hazaérkezzenek.

A suliban nem voltam önmagam. Hogy is lehetnék, mikor elvesztettem Őt, és már érezni sem érzem?
Többször elterveztem, hogy megölöm magam, de Alice folyton megállított, így ez kudarcba fulladt.
Végleg elment, és nem telik el egy nap sem, anélkül, hogy ne sírnék.
Cullenék sem viselték jól.
Szép temetés volt, olyan, amit Edward érdemelt. Csak a Cullen család, és én voltunk jelen. Bellát is meg akartuk hívni, de eltűnt, ahogy Jake is, így nem volt ott.
Aztán az iskolában…
- Jenny! – kiáltott a folyosóról Bella, én pedig megálltam, de nem néztem rá. – Jenny, mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy nem… nem… - szájára tettem a kezem, hogy ne áruljon el bizalmas információt. Megragadtam a karjánál fogva, és kihúztam az épületből, majd megálltunk az erdő szélén, én pedig megszólaltam.
- De, igaz – suttogtam, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomról.
- Mi… Mi történt? – tudakolta. – Alice-t kérdeztem, de nem mondott semmit, csak annyit, hogy… meghalt – suttogta az utolsó szót.
Nehezen, de végül megszólaltam, és elmeséltem mi is történt pontosan, azon a napon. Bella figyelmesen hallgatott, majd mindketten sírásba törtünk ki. Mindkettőnknek fontos volt, csak máshogy.

Az utolsó órám elmaradt, így elmentem a Cullen házba, és leültem a nagy, fekete zongorához.
Nagyot sóhajtottam, és játszani kezdtem rajta. Mivel csak az Én számomat tudtam kiválóan, amit tökéletesen megtanított nekem, így azt kezdtem játszani.
Egyfolytában sírtam, mégsem rontottam el. Majdnem olyan tökéletesen ütöttem le minden egyes hangot, mint Ő, de az enyém meg se közelítette az Övét.
Miután befejeztem a számot, felmentem Edward szobájába, és örültem, hogy nem dobtak ki semmit sem Alice-ék.
A szekrénye elé álltam, majd kinyitottam, és kivettem Edward egyik ruháját. Megszagoltam az ingét, és éreztem rajta finom illatát, én pedig újra sírásban törtem ki.
Annyira fájt a hiánya.
Összekuporodtam a földön, és szorosan magamhoz öleltem a ruhadarabot, és azt kívántam, bárcsak meghalnék.

Remélem kapok kommentárt:D(*pirul*) Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert ha nem tetszik, akkor fölösleges felraknom a részeket.:)

Puszi

agnes_h93@freemail.hu

1. fejezet - Boldogság

2010. jan. 3. 18:20 - írta gicus15

6 komment

Miről szól a történet: http://www.youtube.com/watch?v=PihIdKocHv0

Már több hónapja vége annak a szörnyű szenvedésnek, amit az okozott, hogy Edward Cullen és családja elhagyta Forksot. Viszont szerelmem megígérte, hogy soha többet nem fog elhagyni, és, hogy örökre velem marad. Ezt tanúsítja is a jegygyűrű, amit minden egyes nap megnézek, és azon elmélkedem, hogy tényleg igaz-e, végül úgy döntök, hogy igen, igaz. Megkérte a kezemet, és én igent mondtam neki, mert szeretem és Vele akarok maradni örökre.
Anya nem kifejezetten örült neki, hogy eljegyeztek, mert még túl fiatal vagyok hozzá, hogy férjhez menjek, de tisztáztuk Vele (mivel Edwarddal mondtuk el a nagy hírt), hogy várunk az esküvővel, így anya kicsit megnyugodott.
Már rég meg volt az eljegyzési parti, és természetesen Alice szervezte az egészet. Ki más?
Az összejövetel előtt persze az egész Plazát bejártuk legjobb barátnőmmel. Alice már az esküvőt is megtervezte, de még a közelében sem járunk.

Október közepénél jártunk, és közeledett a születésnapom, de Én már megkaptam az ajándékom, és az örökké az enyém, ám Edward azt mondta, hogy nagy meglepetése lesz számomra.
Nagyon kíváncsivá tett ezzel a kijelentésével, de nem faggatóztam, mert úgysem mondta volna meg.
Apu meglátogatott, és felköszöntött születésnapom alkalmából, ráadásul hozott pár ajándékot is nekem.
Új laptopot vett nekem, és a testvéreim is Vele tartottak.
Természetesen bemutattam Edwardot a család többi tagjának, de nem mutattuk meg a jegygyűrűt, mert apu teljesen kibukott volna. Okosabbnak láttam, ha csak később tudja meg, addig is jobb a békesség.
A nővéreim rögtön letámadtak, mikor egy percre egyedül maradtam.
- Szóval, Ti együtt vagytok? Mióta? Megtörtént már? - kérdezte Amy.
- Mikor? Hol? Hogyan? Mindent mesélj el! – utasított Sarah.
- Hé, hé, csajok! Egyszerre csak egyet – nevettem. – Szóval, igen együtt vagyunk. Már egy éve, de volt egy kis szünet – nem akartam részletezni, hogy elhagyott -, és igen, megtörtént – feleltem Amy kérdéseire.
- Na, és milyen? Jó? – kérdezte Sarah. Komolyan, mint két tini. Néha kételkedem, hogy Ők már túl vannak a húszon.
- Ti is beszámoltatok a szexuális életetekről nekem? Mert Én nem emlékszem – mondtam.
- Ebben igazad van – gondolkodtak el -, de mondd már! Mégis milyen? – kérdezték szinte kórusban, és az arcomba hajoltak.
- Hát… jó – mondtam, és a poharat, ami eddig a kezemben volt letettem, majd feléjük fordultam. Ők csak bámultak rám, én pedig elnevettem magam.
- Úristen lányok, mi van veletek? – kiáltottam fel nevetve.
- Ennyi? Jó? – kérdezte Sarah.
- Nem, egyáltalán nem jó – mondtam. – Szenzációs! – vigyorogtam, erre mindkét nővérem a nyakamba ugrott, és megölelt.
- Hát egy ilyen pasi, hm – szólalt meg Amy, miután elengedett Sarah-val.
- Gondolhattuk volna, hogy eszméletlen az ágyban – mosolygott Sarah. – Kipróbálnám – mondta. Ekkor lépett be Edward apám oldalán a házba. Nem tudom, hogy hol voltak, gondoltam, majd megkérdezem, de Edward úgyis elmondja, ha akarja.
- Hé, Sarah, neked ott van John. Tudod, a férjed? Rémlik? – kérdeztem.
- Jó, tudom, de akkor is.
- Én is mennék vele egy-két körre – mosolygott Amy. Ezen nevetni kezdtem, a lányok nem tudták elképzelni mi olyan vicces.
- Mi az? Most mit mondtam? – kérdezte idősebbik nővérem.
- Semmi, semmi – nevettem. Azt, azért mégsem mondhattam, hogy Edward minden egyes szavukat, és gondolatukat hallja.
- Megfogtad az isten lábát ezzel a pasival – szólalt meg Sarah.
Ekkor belépett az említett a szüleimmel az oldalán, és mosolyogva foglalt helyet az asztalnál.
- És a mosolya is észvesztő – hajolt közelebb hozzám Amy. Én végig szerelmemet néztem, aki időnként rám nézett, majd elmosolyodott. Ilyenkor a szívem egy ütemet kihagyott, de nem foglalkoztam vele.

A szülinapomon a legédesebb hangra keltem fel, ami azt suttogta a fülembe, hogy: „Boldog Születésnapot Szerelmem.”
Edward karjaiba bújtam, és aludni akartam volna, ha nem csókol meg, ezzel felébresztve engem.
- Csak azt ne mondd, hogy az egész szülinapodat át akarod aludni – puszilta meg a nyakamat, majd az államat, az arcomat, végül ajkaimat.
- Nem mondtam ilyet – nyitottam ki a szemem, és ránéztem.
- Szeretnéd megkapni az ajándékodat? – kérdezte mosolyogva.
- Már megkaptam – simítottam végig meztelen mellkasán, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam.
- Nem félsz, hogy anyukád benyit a szobába? – kérdezte, miután elváltak ajkaink egymástól.
- Nem, mert kopogtatás nélkül úgysem jön be a szobámba, a másik pedig, hogy Te úgyis hallod, ha ide tartana anya – mondtam, és egy újabb csókot nyomtam ajkaira, majd lefektettem az ágyra, és úgy csókoltam tovább. Egyszerűen nem tudtam vele betelni, minden egyes percben akartam Őt.

- Jenny, beragadtál a fürdőszobába? – kérdezte Alice este. A Cullen házban voltam, és épp azt a ruhát próbáltam, amit legjobb barátnőm vett nekem a szülinapomra, de féltem kimenni a fürdőből.
- Nem, de nem is akarok kimenni – szóltam ki.
- Ha nem jössz ki két percen belül, ide hívom Emmettet és megkérem, hogy nyissa ki az ajtót – fenyegetőzött Alice.
- Legalábbis úgy érted, hogy betöri az ajtót – feleltem. Nagyot sóhajtottam, majd az ajtó felé vettem az irányt, és kiléptem a folyosóra.
- Na, végre! Már épp szólni akartam Emmettnek, hogy jöjjön fel – mosolygott. – Nagyon csini vagy, barátném – ölelt át.
- Köszi, csak azt nem értem, hogy miért kell ennyire kiöltözni – mondtam, mert egy fekete, térdig érő ruhát viseltem, és, ahogy ismertem Alice-t a legdrágább ruhát vette meg.
- Mert – szólt, majd letolt a földszintre, ahol már Edwardék vártak. Vőlegényem rögtön előttem termett, és egy csókkal köszöntött.
- Gyönyörű vagy – simogatta meg az arcomat, Én pedig csak mosolyogtam, és gondolatban megköszöntem neki.
- Jól sejtem, hogy Te sem árulod el, hogy miért kellett így kiöltöznöm? – kérdeztem.
- Igen – mosolygott.

Úton voltunk… nem is tudom, hogy hova, csak mentünk, és mentünk, majd megálltunk egy étterem előtt.
Szerelmem segített kiszállni a kocsiból, majd megfogta a kezemet, és bevezetett a vendéglőbe, ahol… Senki sem volt. Nem értettem.
Edwardra néztem, aki csak mosolygott, de nem szólalt meg.
- Á, Mr. Cullen, már váruk önöket – jött elénk egy 40-es éveiben járó kopaszodó, kicsit teltebb férfi, mint Edward. Gondoltam, hogy Ő lehetett az étterem tulajdonosa.
- Jó estét, kisasszony! – köszöntött a férfi mosolyogva, majd kezet csókolt nekem.
- Jó estét! – köszöntem én is mosolyogva, majd felnéztem Edwardra, aki szúrós tekintettel méregette a pasast, és ezt a férfi is látta.
- Kérem, kövessenek! – mutatott egy szépen feldíszített asztal felé, ami már meg volt terítve, mi pedig követtük.
- Köszönjük! – szólt Edward, mikor már az asztal mellett álltunk. A férfi biccentett, majd tovább állt. Én már semmit sem értettem, mert a tulajdonos nemcsak az asztalunkat hagyta el, hanem az éttermet is. Kérdőn tekintettem Edwardra, aki csak mosolygott.
- Mondjuk úgy, hogy le lett fizetve a tulajdonos – mondta, és kihúzta nekem a széket, én pedig leültem, majd Ő is helyet foglalt velem szemben.
- Értem. Megtudhatom, hogy miért is lett lefizetve? – kérdeztem.
- Azért, hogy senki se zavarjon minket – mosolygott, én csak bólintottam, de nem vettem le a szememet Edwardról.
- Akkor nem eszel? – törte meg a csendet szerelmem.
- És Te? – kérdeztem vissza.
- Én nem hiszem, hogy hozzá fogok nyúlni az ételhez. Épp ezért nem akartam, hogy bárki más is itt legyen, de az is közre játszott, hogy csak Veled szerettem volna lenni – fogta meg a kezem, ami az asztalon volt, Én pedig viszonoztam. Halk zene hallatszott, ami talán CD-ről szólhatott, de nem igazán érdekelt, csakis kizárólag az a személy, aki előttem ült. Elengedtük egymás kezét, Én pedig neki láttam a vacsorámnak.

Sokat beszélgettünk. Főképp arról, hogy mi tetszik a másikban.
Nem ettem túl sokat, mert nem kívántam az ételt, ezt még Edward is észrevette, bár Ő, mit nem vesz észre?
- Valami baj van? – kérdezte, és arcáról eltűnt a mosoly.
- Nem, nincs semmi baj, csak nem bírok többet enni – mosolyogtam.
- Értem.
- Sajnálom.
- Mit? – tudakolta.
- Hogy ki lett fizetve, és én semmit sem ettem – hajtottam le a fejemet.
- Ne butáskodj! – Felállt az asztaltól, és mellém lépett, majd kinyújtotta a kezét, én pedig egyből elfogadtam, mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Edward felsegített a székről, és a szabad tér felé kezdett húzni, majd megálltunk a közepén. Maga felé fordított, majd derekamra helyezte egyik kezét, a másikkal pedig megfogta az én kezemet.
- Ugye nem az lesz, amire gondolok? – kérdeztem.
- De – mosolygott, majd adott egy csókot a számra. Magához húzott, és táncolni kezdtünk. Hagytam, hogy irányítsa minden egyes lépésemet, és szó szerint elolvadtam a karjaiban, mikor belecsókolt a kulcscsontomba.
- Mondtam, hogy nem tudok táncolni – suttogtam.
- Dehogyis nem – haladt feljebb, és már a nyakamat csókolta. Beletúrtam a hajába, és felemeltem a fejét, majd megcsókoltam.
- Az őrületbe akarsz kergetni, igaz? – kérdeztem, miután elhúzódtam.
- Inkább Te kergetsz az őrületbe – mosolygott.
- Akkor nem értem, hogy még mit keresünk itt? – pirultam el, miközben feltettem a kérdést.
- Nem tudom – vigyorgott. – Gyere, menjünk – kulcsolta össze a kezünket, majd kivezetett a helyiségből.

Nem tudtam, hogy hová mentünk, mert azt hittem, hogy visszamegyünk a Cullen házba, de nem így lett, helyette inkább elhagytuk a várost, és meg sem álltunk, amíg a tengerhez nem értünk.
Kiszálltunk a kocsiból, és a tengerpartra mentünk, de mivel nem tudtam magas sarkúban a homokban mászkálni, így levettem magamról, és úgy lépkedtem a puha homoktengerben. Egyik kezemmel Edward kezét, a másikkal pedig a cipőmet fogtam.
Hirtelen Edward felkapott az ölébe, és bevitt a vízbe.
- Edward, mit csinálsz? – kérdeztem, és pánik ült ki az arcomra. – Ugye nem akarsz beledobni a vízbe, mert Alice nem áll jót magáért – hoztam fel egy indokot.
- Nyugodj meg, nem foglak beledobni – mosolygott. – Egyébként is nem szeretném tönkretenni, sem a ruhádat, sem a sminkedet. Gondolom, azért kérdezted ezt, mert sok filmben láttad, hogy ezt teszik, igaz?
- Igen. – Ekkor Edward beültetett egy csónakba, amit észre sem vettem a sötétség miatt, majd Ő is beült, kezébe vette az evezőket, és evezni kezdett.
- Nem zavar, hogy vizes a cipőd, és a nadrágod? – kérdeztem egy idő után.
- Nem – mosolygott. Túl tökéletes volt a pillanat, és arra gondoltam, hogy hol van itt a bökkenő. Vajon, mikor zavar meg minket valaki?
- Senki – szólalt meg szerelmem.
- Tessék? – kérdeztem.
- A kérdésedre a válaszom, senki – mondta, bár tudtam, hogy mire mondta azt, hogy senki. Csakis kizárólag, azért kérdeztem rá, mert hallani akartam a hangját.
- Ravasz – szólalt meg.
- Mi? – kérdeztem. – Ja! – Ő csak mosolygott, és tovább evezett. – Nem tehetek róla – néztem magam körül a fekete tengert, és élveztem, hogy kettesben lehetek azzal, aki a világot jelenti nekem.
- Jó, hogy belelátsz a fejembe? – tudakoltam, egy-két perc múlva.
- Is-is – felelte.
- Ezt, hogy érted? – néztem rá.
- Úgy, hogy valamikor jó, hogy tudom mire gondolsz, de van, hogy inkább nem akarom hallani a gondolataidat.
- Például?
- Mikor unalmas dolgokra gondolsz, és én nem tudom kizárni őket – mondta.
- Micsoda?! Hogy én unalmas dolgokra? Én mindig érdekes dolgokra gondolok – mondtam határozottan.
- Nem mindig – de legalább megmondta őszintén. Ekkor valamit elterveztem. Közelebb ültem hozzá, mintha csak az ölébe akarnék ülni, de helyette megcsókoltam, és az öltönyét kezdtem el kigombolni.
- Bírd ki, amíg oda érünk a hajóhoz – mondta mosolyogva, mikor elváltak ajkaink egymástól.
- Nem tudom, hogy meddig bírom – mondtam, és újra megcsókoltam, de nem csak ezt csináltam. Megfogtam a kezeit, amikben az evezők voltak, és elvettem tőle, majd beleejtettem a vízbe.
- Lehet, hogy most itt fogunk ragadni – gondolkodtam el.
- Lehet – mosolygott. Tehát élvezi a helyzetet. – Szerintem jobb lett volna, ha várunk, amíg a hajóhoz érünk, mert akkor melegebb környezetben… - de nem hagytam, hogy befejezze, mert az ölébe ültem, és elhallgattattam egy csókkal.
- Nekem bárhol jó, ha velem vagy – suttogtam, és megint megcsókoltam, a többi pedig ment magától.

Másnap reggel egy szobában ébredtem, vagyis azt hittem, amíg fel nem keltem. Magam köré csavartam a takarót, majd az ablakhoz léptem.
Hirtelen hatalmas kékség tárult a szemeim elé, mikor megláttam a tengert. Egy hajón voltam, ezek szerint azon, amelyet Edward említett nekem múlt éjjel a csónakban, mielőtt…
- Már felkeltél? – ölelt át hátulról szerelmem.
- Igen, azt hiszem – mosolyogtam.
- Tetszik? – kérdezte, és állát a vállamra tette, én pedig bólintottam.
- Gyere majd fel! Mutatok, neked még valamit, utána pedig eszel – mondta, majd megcsókolta a nyakamat, és elindult a fedélzetre, de még visszaszólt. – Előbb öltözz fel! – vigyorgott.
Miután elment, visszafeküdtem az ágyba, nem akartam felkelni még, bár nem szerettem volna magamra haragítani Edwardot, így kimásztam a puha ágyból, és a szekrényemhez léptem. Várjunk csak! Szekrény? Mondjuk én még nem utaztam ilyen luxus hajón, de tetszett, viszont az annál kevésbé, hogy Edward már megint költi a pénzt.
Kitártam a szekrényt, amiben szebbnél szebb ruhák sorakoztak a vállfákon. Tudtam, hogy csakis Alice vásárolhatott be ennyi mindent. Ez alatt a ruhákat értem.
Szinte csak kék ruhák voltak, de akadt köztük fehér is, meg egy-két meleg színű cucc is.
Felvettem egy kék topot, egy fehér nadrágot, és természetesen a hozzájuk való fehérneműket, majd felmentem Edwardhoz, aki a kormánynál állt.
- Szia! – köszönt, mikor mellé léptem.
- Szia! – köszöntem egy kis fáziskéséssel, mert gyönyörű volt a kilátás. Ahogy a napfénye megcsillogtatta a víz felszínét, de nem csak azt, hanem Edwardot is. Egyszerűen lenyűgöző volt.
- Mi az? – kérdezte szerelmem, mikor már egy ideje csak Őt néztem.
- Semmi. Nagyon szép – mosolyogtam. Kinyújtotta felém a kezét én pedig mohón kaptam utána. Leállította a motort, majd szorosan karjaiba zárt, és megcsókolt.

Egy hetet töltöttünk együtt a hajón kettesben, és senki sem zavart meg minket. Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor.
Mikor hazaértünk, alig akartunk elválni egymástól, de végül sikerült, és felmentem a szobámba.
Kicsomagoltam, majd elterültem az ágyamon, és az elmúlt egy hétre gondoltam. Olyan sok mindent csináltunk, hogy már alig emlékszem rá, de tudom, hogy fantasztikus volt.
Arra tisztán emlékeztem, mikor Edward megfogott, és behúzott a hideg vízbe, de megkapta a magáét. Kimásztam a vízből, és dideregve tekertem magam köré egy törülközőt, majd kiültem a napra.
- Jenny, ne haragudj rám! – szólalt meg Edward, mikor mellém ült, de Én nem szólaltam meg, mert annyira fáztam.
- Most nem fogsz hozzám szólni? – kérdezte én pedig felé fordultam.
- De, csak, ff…ff…fffázom – mondtam vacogva.
- Azt látom.
- E..EEzt, …ho…hoogy ééé…érted?
- Lila a szád – mondta. Ujjaimat számra tettem, majd beharaptam ajkaimat. Edward átölelt, és dörzsölni kezdte rajtam a törülközőt, hogy melegedjek fel. Mikor úgy éreztem már tudok rendesen beszélni, akkor megszólaltam.
- A vízben begörcsölt a lábam.
- Miért nem mondtad? – kérdezte, én csak megrántottam a vállam. – Gyere! – kapott az ölébe, és az átmeneti szobánkba vitt, majd betakargatott.
- Erre semmi szükség, süt a nap, majd megszáradok.
- Nem. Kezd lehűlni a levegő, nem szeretném, ha megfáznál – tűrt fülem mögé egy rakoncátlan hajtincset.
- Talán felmelegíthetnél – pirultam el. Még sosem mondtam ilyet egy pasinak sem, és totál zavarban éreztem magam abban a pillanatban. Ő csak mosolygott, majd megcsókolt én pedig nyaka köré kulcsoltam a karom, és magamra húztam.

Hát… mindent kihasználtam, hogy olyan közel kerülhessek hozzá, amennyire csak lehetett. Erőt vettem magamon, és felkeltem az ágyból, majd elmentem zuhanyozni.
Jó volt érezni magamon a meleg vizet. Mondhatjuk rá, hogy reggeli fürdőzés, mert kb. nyolc óra körül járhatott az idő.
Visszamentem a szobámba, és felvettem magamra egy fekete felsőt meg egy kényelmes nadrágot, majd lementem volna a konyhába enni valamit, mikor valaki megszólított.
- Szia Jenny! – köszönt egy gyönyörű női hang a hátam mögül.

Ha tetszett, vagy nem tetszett, írjátok meg kommentárba, vagy levélbe.

puszi

agnes_h93@freemail.hu

Bemutatkozás

Ez a (Cullens) A lehetetlen is lehetséges c. történetem 2. része. Eltér az eredeti történettől, viszont a szereplők ugyanazok maradtak. Hogy miről szól? Itt megtekinthetitek a történet úgymond előzetesét: http://www.youtube.com/watch?v=PihIdKocHv0

Keresés

Utolsó kommentek

- 15. fejezet - Sajnálom, seo szolgáltatás: A blogbejegyzés nyújt ugyanolyan be, mint egy másik cikk szerzője,... »
- 15. fejezet - Sajnálom, üzleti honlapok: Az ilyen informatív honlapján! Nagy köszönet! Köszönöm a jó idő... »
- 37. fejezet - Edward rémálma, Amatavota: cialis online sale - www.webotop.com/#460. buy tadalafil xanax erectile dysfunction... »
- 51. fejezet – Esküvő és nászút (III. rész), Absollult: Mik a kedvenc virágot ? Mivel a példaképünk, szeretem rendkívül... »
- 15. fejezet - Sajnálom, anabolics online: Du gjorde några bra poäng där. Jag gjorde en sökning... »

Egyéb

Budapesti Bulik a CityWeekendtől