Epilógus
2011. máj. 30. 19:26 - írta gicus15
Sziasztok!Hát ide is elérkeztünk. Itt a vége; az utolsó fejezet. Így, hogy már lassan két éve írom a történetet. (Mivel még az első részt újra írom, így biztos meg lesz a két év.) Szerintem senki nem húzta el eddig egy történet írását.(Remélem, tévedek) Amikor tényleg befejezem az egészet - itt gondolok a javított első részre - , akkor fogom azt mondani, hogy igen, hiányozni fog a történet. Megmondom őszintén, hogy a szívemhez nőtt, de nemcsak azért, mert az első történetem volt - van, és mindig az lesz -, hanem, mert a karakterek maguk lettek kedvesek a számomra. Persze Cullenék és a farkasok azok, Stephenie Meyerré, de a többiek... Bevallom, még Tom is hiányzik, még akkor is, ha egy kicsit pszichopata volt.(Legalábbis szerintem;)) Nos, azt hiszem, hogy most jött el annak az ideje, hogy köszönetet mondjak Nektek. Mindenkinek, amiért türelmesen vártátok az új részt, még annak ellenére is, hogy sokszor késtem, nem is keveset. Főleg így a végénél. Bocsánatot is kérek. Sajnálom, hogy eddig húztam ezt az egészet.
Köszönöm mindenkinek, hogy megírtátok a véleményeteket. Jöttetek újak, akik bekapcsolódtak a történetbe, és hozzászóltak. Köszönöm, hogy velem, és persze Jennyékkel tartottatok. Volt, hogy azt mondtam: Jó, akkor most befejeztem, de aztán láttam, hogy még valaki/valakik akarja/akarják olvasni, így folytattam. Bevallom, fájt volna úgy félbe hagyni a részt, mert ha ide nem is tettem volna fel, írtam volna magamnak tovább, csak talán szünetet tartottam volna, de mindenképp befejeztem volna.:) Egyszóval(pontosabban kettővel): KÖSZÖNÖK MINDENT!:)
Még egy utolsó mondat, és nem szaporítom tovább a szót.:) A meglepetés a fejezet alján van. Ahogy mondtam, a történetből egy bizonyos részletet emeltem ki, amit nem írtam le.:) Valaki persze már láthatta Facebookon, hisz oda is kitettem.:) Jó olvasást Kívánok az Epilógushoz!:)
TÉNYLEG! 18-AS KORHATÁR! (LEGALÁBBIS ÚGY VÉLEM, HOGY EZ MEGKÍVÁNJA)
Sok gyakorlás után végre eljött az a pillanat, amire már nagyon rég vártam. A gyerekeimmel lehettem. Azt hiszem, elég is annyi, hogy amikor megpillantottam és a karomba zártam őket, végre beteljesíthettem az anya szerepet az életükben. Bár a babázásról lekéstem, hisz nagyon gyorsan nőttek - és egyik nap azt hittem, hogy még a vámpírnak is lehet szívinfarktusa, mikor meghallottam Carlisle gondolatait, miszerint lehet, hogy túl hamar elérik az öregkort, de szerencsére megálltak a növekedésben -, de igyekeztem bepótolni az elmulasztott hónapokat.
Egyik nap rájöttünk Aisha képességére. Ügyesen titkolta előlünk, de aztán nem bírta tovább, és bevetette Emmettnél. Elég mulatságos volt, bár Rosalie-nak kevésbé. Aisha képessége a kivetítés volt. Azt láttatta a másikkal, amit csak akart. Ha épp azt akarta elhitetni az illetővel, hogy nyulak potyognak az égből, akkor azt senki más nem látta, csak az a személy, akire ezt kivetette. Kis huncut volt a lányka, és imádtam, ahogy mosolygott. Habár az én hajszínemet örökölte, mégis kiköpött Edward volt, mert mikor mosolygott, mindig ő jutott róla az eszembe.
Tényleg úgy élhettünk – már, aki -, mint egy igazi „átlagos” család. Egy NAGY család, így nagy betűkkel. Esméék megtapasztalhatták a nagyszülők szerepét, Emmett, Jasper, Alice és Rosalie pedig a nagybácsi és nagynéni szerepeket. Utóbbira mondanám azt, hogy pótanya. Úgy éreztem, hogy, ha bármi történne velem – mert ugye mi sem vagyunk sebezhetetlenek -, akkor ő lenne az, akire rábíznám a gyerekeket. Természetesen a többiekre is igaz ez, de őrá különösképp. A gondolatait hallva, és az érzéseit érezve, teljes mértékig megértettem őt. Átéreztem azt a fájdalmat, ami átjárta valahányszor látta, mennyire jól elvagyunk Edwarddal, a kicsikkel. Ilyenkor mindig bűntudatom támad, hogy pont neki nem születhetett gyermeke. Hiába mutatja azt a kemény, beképzelt, közömbös énjét, én tudom, hogy igenis ő az az „ember”, aki volt. Nem mindenkit változtat meg a vámpírság gondolata. Szerintem egyesek úgy hiszik, hogy ha vámpír, akkor neki ölnie kell. Pedig ez egyáltalán nem így van. Carlisle megmutatta, hogy másképp is lehet élni.
Azt hiszem, most nagyon elkanyarodtam. Tehát a lényeg, hogy boldogok vagyunk, bár van valaki, akire mindig emlékezni fogunk. Idegenek, barátnők, riválisok, majd megint barátnők. Azt hiszem, így lehet legjobban jellemezni őt. A világon a legjobb barátnőm volt, aki ember. Ragaszkodtam hozzá, hogy ő legyen legalább az egyik Csodának a keresztanyja; a keresztapa persze Jake volt. Aishát választották. Kicsi Edward keresztszülei olyanok lettek, akiknek nem nagyon örült Edward, legalábbis az egyiknek. Én kértem fel őket, és beleegyeztek, nagy nehezen. Paul és Tamara. Utóbbival nagyon sokat beszélgettem, és megkedveltem. Paul, nos, nem nagyon akarta elfogadni, hogy vámpírrá váltam, de elmagyaráztam neki, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint akit megismert, kivéve két dolgot. Nem ver a szívem, és vérrel táplálkozom. Ezektől eltekintve ugyanaz maradtam.
Bella… Őt gyakran látogatom. Szinte minden nap, hisz nemcsak barátnőm, hanem olyan volt számomra, mintha a nővérem lett volna. Már nem akarta elcsábítani tőlem Edwardot, ami visszaemlékezve, elég gyerekes dolog volt részünkről. Mindig egy cél volt. Mindent bevetettünk, hogy valahogy felhívjuk Edward figyelmét magunkra. Bolondok voltunk. Nem éri meg összeveszni egy pasi miatt. Bár Edward… Nem még ő miatta sem, főleg, ha nem érdekeljük. Nos, végül Jacob mellett kötött ki, és szült neki egy kis vasgyúrót. Persze, ez évekkel az átváltozásom után történt.
Aztán rá két évre megtörtént. Mindketten láttuk Alice-szel, mégsem értünk időben oda. Aztán megkérdeztem magamtól: Mire jó ez a képesség, ha a szeretteinken nem tudunk segíteni? Nem értettem…
Négy évvel ezelőtt…
- Ó, ne! Ezt nem teheti!... Ez szabálytalan!... Bent volt!... A francba! – kiáltotta Emmett. A focimeccset nézte, és a csapat, akinek szurkolt vesztésre állt, ráadásul fogadott Edwarddal. A szituáció a következő volt. El kell képzelni egy nagy plazmatévét, előtte egy kanapéval, amin Emmett és Edward ült – előbbi szétterpeszkedve, utóbbi karba font kezekkel, elégedett vigyorral az arcán – körülöttük egy csomó sörösüveg, amiben vér volt. Emmett azt mondta, így emberibb. Ahogy vesszük. Tehát, ha egy ember belépett volna a házba, nem tudván, mik vagyunk, azt hinné, tényleg annyi sört ittak meg. Mi, lányok – Rosalie, Esme és én - a gyerekekkel játszottunk, és beszélgettünk. Alice és Jasper elutaztak pár napra, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Carlisle dolgozott, pedig én örültem volna neki, ha velünk marad, viszont a betegeknek is szükségük volt rá.
- Emmett, itt gyerekek is vannak! – szólt rá Rosalie, miközben egy újabb könyvet adott a kis Edward kezébe. Bizony, már olvasni is meg tanultak, én pedig ámultam és bámultam. Nagyon okos gyerekek voltak.
- Ne szólj bele, Asszony! – kiáltott hátulra, mire Rosa felpattant, és beviharzott a konyhába. Először nem értette senki, hisz ilyenkor mindig hozzávágott valamit, aztán meghallottam a gondolatait. Elkacagtam magam, mire Edward is. Senki sem értette rajtunk kívül, min is nevetünk, aztán sógornőm egy serpenyővel a kezében tért vissza, és egyből fejen vágta az urát. – Hé! Ezt most miért kaptam? – kérdezte ártatlan arccal Emmett, miközben a fejét simogatta. Szerintem nem fájt neki annyira, mint amennyire megjátszotta. Igazából, nagyon ismerős volt a helyzet.
- Azért, mert feleseltél! – mondta. Én csak mosolyogtam, és folytattam Aisha hajának fésülését. Imádtam birizgálni a haját. Mikor kicsi voltam, anyuval mindig fodrászosat játszottunk. Azt mondta, hogy ő a fodrász, én pedig a filmcsillag, akinek megcsinálja a haját. Mi majdnem ugyanazt játszottuk.
- Ismerős? – suttogta Edward a fülembe, ezzel felébresztve engem a képzelgésemből. Ránéztem, majd elmosolyodtam.
- Nagyon is – simogattam meg a fejének azt az oldalát, ahova még tőlem kapott, mikor még ember voltam. Egy hosszú csókot nyomott a számra, majd visszament Emmett mellé a kanapéra.
Már a gyerekek is az ágyukban voltak, én pedig kint ültem a verandán, és bámultam a Holdat, mikor látomásom támadt. Nem szerettem az e fajta látomásaimat, és nem véletlenül. Mivel éreztem az emberek érzéseit, így ez a látomásomra is kihatott. Olyan volt, mintha velem történt volna meg. Nagyon rossz volt, és néha legszívesebben megszabadultam volna ettől a képességtől. Időnként úgy éreztem, hogy nem áldás, hanem átok. A látomásom egy háznál történt. Ismeretlen volt, és úgy tűnt, hogy a támadó szemén keresztül látom az eseményeket. Biztosra vettem, hogy vámpír, mert az erdőből kémlelte a környéket, és fáról-fára ugrált. Egy illatot követett, majd megláttam a szemén keresztül, Őt. Ekkor „visszatértem a jelenbe”, de alig telt el egy másodperc, ismét egy vízióm támadt. Most az áldozat voltam. Nem értettem, mi történik, hisz ilyen eddig még sosem történt velem. Mindig csak egy adott személynek az érzéseit éreztem, és láttam azt, ami vele történik. Most nem így volt. A támadóból mérhetetlen düh és bosszú áradt, míg az áldozatból egy olyan „ma nem kellett volna felkelnem”. Nyugodt volt, de fáradt a hosszú nap után, ám hirtelen mozgolódást hallott az erdő felől. Először nem törődött vele, majd ismét hallotta, és szemével körbepásztázta a környéket, majd gyorsabban szedte a lábait. Beszállt az autóba, majd gázt adott. Nem tagadta; félt. Minél hamarabb haza szeretett volna érni, és befeküdni a férje mellé. A puha, meleg és biztonságot nyújtó férj karjaiba. Aztán valami koppant az autó tetején. Mintha valami, vagy valaki rázuhant volna. Ekkor hagyta el a La Push-t jelző táblát, és hol az autó tetejét, hol az erdőt kémlelte. Várt valamire, én pedig pontosan tudtam, hogy mire. Még mindig az erdőt figyelte, és mikor ismét az útra szegezte tekintetét egy fát pillantott meg, de nem tudott lefékezni. Neki ütközött a fának.
Mikor ismét otthon voltam, szinte éreztem, hogy bevertem a fejemet. Szólnom kellett Edwardnak, hogy egy vámpír van a városban. Úgy gondoltam, hogy nomád, de miért pont Őt akarta bántani? Berohantam a házba, és minden tekintet rám szegeződött.
- Edward! – szólítottam idegesen, mire azonnal mellettem termett.
- Mi a baj? Mi történt? – kérdezte, én pedig értetlenül néztem rá, hisz nem értettem, miért nem látta a fejemben a képeket. Egész végig a házban volt.
- Látomásom volt. Nincs sok időnk. Egy idegen vámpír van az erdőben, és rátámadt… - De nem tudtam befejezni, mert a vámpír döntése megakadályozott benne. Meg akarta ölni, és minél hamarabb. Pontosan tudta, hogy itt vagyunk, és hogy a segítségére sietünk majd. Ismerte őt. Hallottam a gondolatait is. Ilyen még nem történt velem. Bizonyára azért, mert még nem tudtam irányítani a képességeimet. Néha elvesztettem a kontrollt felettük, és akkor elszabadult… minden. Az érzelmeket, amik belőle áradtak, megzavartak. Nagyon ritkák voltak az ilyen durva látomások. Egyszer, vagy kétszer fordult velem elő, de akkor sem volt ennyire intenzív. Úgy hittem, hogy Alice is látja ebben a pillanatban ugyanazokat a dolgokat, amiket én, csupán nem érzi.
Most az erdőben voltak. A szőke szépség gondolataiba beleláttam, és, ha tényleg ott lettem volna abban a pillanatban, már rég… Bella megkötözve ült egy fánál, és a szájába egy kendő volt. A nő ébresztgette, mert hallotta, hogy bementem a házba, és a farkasok is szagot fogtak. Sietnie kellett. Először csak azt tervezte, hogy eljön meglátogatni minket, de aztán megpillantotta őt, és mikor az első látomásom volt, akkor fogalmazódott meg benne a terv, s azzal egyidejűleg véghez is vitte. Bella felébredt, én pedig hallottam a nő gondolatait. „Ugyanúgy fog fájni neki, mint nekem.” Barátnőm értetlenül bámulta őt, és örültem volna neki, ha belelátok a fejébe, mert akkor láttam volna a támadó arcát, de nem. Sajnos, még az én képességem is kudarcot vallott nála. A nő elkezdte a bosszúállást. Bella nyakához hajolt, és beleharapott, ő pedig torkaszakadtából ordított, de mivel a szája be volt tömve, így nem volt olyan hangos, de elég volt, hogy a farkasokat jó irányba terelje.
- Áh! – Ugyanúgy sikítottam, mint Bella, és a többiek nem tudták mi történik velem. Az én ordításom elnyomta Belláét, és reménykedtem, hogy legalább Edward meghallja a gondolataimat.
- Nem hallom. Nem látok bele a fejébe. – Nem tudom, kinek válaszolt, de erre nem volt idő. Nem állhattam le beszélgetni velük. Megfordultam, és elindultam. Pontosan tudtam, hova kell mennem, és nem érdekelt, hogy még mindig látom a vért, ami barátnőm nyakából folyt. A vörös folyadék eláztatta a pólóját, én pedig gyorsabbra vettem a tempót. A szőkeség, amilyen hamar jött neki a sok ötlet, hogyan ölheti meg a barátnőmet, amilyen gyorsan tudta, úgy teljesítette be. Aztán eljött a legrosszabb, amit életemben leges legelőször láttam, és éltem át. Megragadta Bellát, majd vámpírgyorsasággal szakította le mindkét karját. Barátnőm könnyezett, és folyamatosan sírt. A vér mindent beborított, én pedig összeestem a fájdalomtól. Ilyet sosem éreztem még, és nem is hittem, hogy ilyet érezhet egy vámpír. Ordítottam, és ha sírni tudtam volna, már nem láttam volna magam előtt az utat. Jacobék közel jártak hozzájuk, és Edwardék is utánam iramodtak. Olyan sok minden volt körülöttem, hogy nem tudtam, hogy mi a valós. Mindenki gondolatát hallottam. Nem tudtam, hogy ahol vagyok, az valós, vagy látomás. Ha egy vámpír össze tudott zavarodni, akkor bennem káosz volt. Úgy éreztem, hogy túl sok nekem ez a képesség. Mivel Alice csak a jövőbe látott, és nem rendelkezett az én plusz képességeimmel, ezért neki csak látnia kellett, nem pedig átélni. Nem értettem, hogy lehetséges ez. Csak egy képesség, aminek állítólag külön kellene „működni”. De nem. Az életemben megszenvedtem a szerelmem elvesztését, és sírtam; sokat sírtam. Fájt, amikor elment, és fájt, amikor elküldtem. A saját hibámból szenvedtem sokat, és amit most éreztem, felért azzal a fájdalommal. Az lélekben fájt, de ez fizikai kín volt.
Aggodalom, fájdalom, bosszú és düh keveredett a levegőben. Edwardék csak pár méterrel voltak lemaradva utánam, én pedig felálltam a földről, és Bella felé igyekeztem. A szőkeség a vérben fekvő Bellára pillantott, és a maradék végtagjait is letépte, mire újra egy fájdalom hullám járt át, pont úgy, mint barátnőmet. Aztán végleg eldöntötte a nő. Rámérte az utolsó csapását, mielőtt mindenki a helyszínre ért volna. Bella fejét elválasztotta a testétől, én pedig, mintha belém lőttek volna, úgy terültem el a földön. Ziháltam, pedig nem volt szükségem levegőre. Olyan volt, mintha Bellában lettem volna, de még mindig éreztem a fájdalmat. A vámpír szemén keresztül bámultam halott barátnőmet, de hirtelen mozgolódást vett észre a bokorból. Odakapta a fejét, és egy vörösesbarnás szőrű farkas ugrott elő a sűrűből. Felismertem; Jacob volt. Szemében aggodalom csillogott, de mikor meglátta Bella testrészeit a földön, az aggódása átváltott dühbe. Az egész teste remegni kezdett.
Nem tudtam, hogy ezek most gondolatok, vagy még a látomásom-e. De végül az előbbire tettem le a voksomat, mert átcsusszantam Jacob fejébe, és végre láthattam a vámpírt, aki megölte a barátnőmet. Amint megpillantottam az arcát, elszörnyedtem. Tudtam, hol vannak, és amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem. A vér, amit eddig kizártam, most megcsapott, amint a helyszínre értem. Edward egy-két másodperccel utánam ért Bellához, mert megérezte a vére illatát. A többiek is megérkeztek, de nem foglalkoztam velük. Nem hittem a szememnek, és nem hittem el, hogy ez megtörtént. Edward összerogyott, épp úgy, ahogy én is. Élete első szerelme volt, nekem pedig mintha a nővérem lett volna. Nem kellett hátra fordulnom, mert pontosan tudtam, hogy a többiek is épp olyan arcot vágnak, mint mi, és éreztem a fájdalmukat. Samék üldözőbe vették azt, aki erről tehetett, de még az ő gyötrődésüket is el kellett viselnem. Egy hang nélkül kellett megbirkóznom velük. Borzalmas érzés volt. Most már tudtam, mit érezhetett Jasper, mikor Edward meghalt. Mindenki fájdalmát éreznie kellett, és csöndben tűrnie.
A kezem elindult Bella feje felé, de megtorpantam, és visszahúztam. Edwardra emeltem a tekintetemet, akinek még sápadtabb volt az arca, mint máskor. Mindenki, aki jelen volt, ugyanúgy nézett ki, mint a férjem, és nekem is hasonló lehetett a bőrszínem. Nem bírtam tovább nézni Bella halott arcát. Hirtelen dühöt éreztem, és Edwardból áradt. Látta a farkasok fejében az elkövetőt, nekem pedig ezen az éjszakán sokadszor támadt látomásom.
- Nem hozhatod vissza, ha megölöd – gondoltam. Kezemet a kezébe csúsztattam, és küzdöttem azért, hogy ne szippantsak bele a vérrel teli levegőbe. Edward arra gondolt, hogy ha gyorsabb lett volna, akkor megmentheti, én pedig rájöttem… Én tehettem arról, hogy késve érkeztünk.
- Sajnálom! – suttogtam, majd berohantam az erdőbe a farkasok szagát követve. Nem érdekelt, hogy átléptem a határt, de muszáj volt megtennem. Szerencsére hamar utolértem őket. Irinát sarokba szorították, és mindenki támadó állásban volt. Nem hagyhattam, hogy megöljék, elvégre családtag volt… Volt. Paulék tudták, hogy jövök, de a szemüket nem vették le az ellenségről.
– Miért? – intéztem szavaimat Irinának. Sam morgolódott, ahogy a többiek is, amiért átléptem a határt, de úgy gondoltam, ezt később megbeszélem velük. Okom volt rá, hogy megszegjem a szerződést, és reménykedtem, hogy annyira ismernek, hogy nem bántok senkit. Bár… Bár vámpír vagyok… És olybá tűnik, hogy meglankadt bennünk a bizalmuk. Úgy érezték, hogy már a Vega vámpírokban sem bízhatnak. Irina nem szólalt meg, de gondolatba szidott. Jacob közelebb lépett hozzá, és tudtam, hogy csak arra vár, mikor ölheti meg. Ő is kíváncsi volt, tudni akarta, miért bántotta a szerelmét.
- Azt kérdeztem, miért? – szólaltam meg most már dühösen, és közelebb léptem hozzájuk. – Mit ártott ő neked, Irina? – Meglepődött, hogy tudom a nevét, de úgy tűnt, ő nem ismer engem. Hát persze, mivel nem is volt ott az esküvőn. Két év alatt nem volt kíváncsi az új családtagra.
- Hidd el, volt rá okom – szólalt meg végül. „Megölette a szerelmemet” – gondolta, én pedig épp meg akartam szólalni, de Edward megelőzött.
- Soha, senkit nem öletett meg, Bella! – lépett mellém. Ekkor láttam a férfi arcát Irina fejében. Nomád volt, ebben biztos voltam, hisz a szemei vörösen csillogtak. Ha találkoztam volna vele emberként, biztos nem élem túl azt a találkozást.
- „Biztos ezek a dögök végeztek Vele, de Miatta” – gondolta.
- Laurent bántani akarta Bellát…
- És akkor jöttek ezek, mi?! – mutatott körbe a farkasbőrbe bújt fiúkon. – Szerintem megérdemelte! – morgott. Úgy hallottam, hogy nem mindig volt ilyen. Bizonyára az a bizonyos Laurent változtatta őt meg ennyire. A vámpíroknál a bosszúállás gyakori volt, de én még tudtam gondolkodni. Igen, bennem volt az, hogy utána jövök, és végzek vele, de akkor ugyanolyan lennék, mint ő. Semmiben sem lennék jobb nála. De, ha nem lassítottam volna le a többieket, akkor megállíthattam volna Irinát.
- Hagyd őket békén! Itt egyedül te vagy bűnös! Egy ártatlan lányt öltél meg, csupán bosszúból! – léptem előre és üvöltöttem. Felgyülemlett bennem a sok érzés, és ki kellett adnom, s abban a pillanatban úgy éreztem, megérdemli. – Most jobb lett? Visszahoztad a szerelmedet? Megoldott ez valamit? Jobban érzed magad tőle? – Egyre közelebb kerültem a farkasokhoz.
- Jenny! – szólított meg Edward, de nem foglalkoztam vele.
- Mégis ki vagy te, hogy beleszólsz a dolgaimba? – kérdezte vicsorogva.
- A feleségem – felelt helyettem Edward.
- Ó, az új családtag. Szólj rá, hogy vegyen vissza! – Nem hittem a fülemnek. Még én vegyek vissza, mikor ő gyilkolt meg egy embert. Ez csak olaj volt a tűzre, és nem bírtam tovább fékezni magam. Nem gondoltam a következményekre, és semmi másra. Eluralkodott rajtam a düh és a fájdalom. Elrugaszkodtam a földtől és Irinára vetettem magam. Megragadtam a nyakánál fogva, és egy fához szorítottam. Újszülöttnek mondhattam magam, bár még csak két éve voltam vámpír, de hozzá képest, kezdőnek számítottam. Emmettel sokat birkóztam. Nem egyszer vadásztam le a kiszemelt medvéjét, és ezért jól összeverekedtünk, de nem volt komoly. Olyan játék féle volt, de Edward folyton aggódott miattam.
- Jenny! – hallottam meg Edward hangját.
- Nem veszek vissza! – szűrtem a fogaim közt. – Itt egyedül neked kell! Nem hiszem el, hogy még van bőr a képeden…! Nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam, és az sem, hogy családtag vagy! Egy rokon ilyet nem csinál, hiába hajtja őt a bosszúvágy! – Erősen szorítottam a nyakát, miközben egész testemmel hozzásimultam. Nem hagyhattam szabad helyet neki. Nem engedhettem, hogy kiszabaduljon.
- Eressz el! – szólt rám!
- Nem! – Legszívesebben megbosszultam volna a barátnőm halálát, de mondtam magamnak; nem hozza vissza, és nem lennék jobb nála. – Bella volt az egyik legjobb barátnőm, és egyben családtag is volt, nem úgy, mint te!
- Jenny! – termett mellettem Edward, és már kezét az enyémre tette.
- Hagyj, Edward! El kell neki mondanom! El kell neki mondanom, mennyire gonosz, és, hogy én ilyen rokont nem akarok magamnak. Nekem is úgy kéne tekintenem rá, mint nektek, de nem megy. Túl rossz benyomást keltett már az első adandó alkalommal.
- Te sem vagy éppen angyal! – morgott. Magamon éreztem mindenki tekintetét.
- Nem, de bármire képes vagyok a szeretteimért, akár meghalni is, de gyilkolni soha nem fogok! Ismétlem, SOHA nem fogok! Nem lesz belőlem gyilkos. – Ezzel az utolsó mondattal elengedtem a nyakát, és abban a pillanatban három farkas vett minket körbe.
- Jobb, ha most hazamész, és soha többet nem jössz a közelünkbe – suttogta neki Edward, de én meghallottam. Minket Edwarddal elengedtek Samék, de Irinát sakkban tartották. Már megbántam, hogy „nekimentem”, mert pont én mondtam Edwardnak, hogy ne ölje meg az elkövetőt. Ő is elszörnyedt azon, hogy pont egy családtagja végzett a volt szerelmével.
Egy emberként fordultunk a farkasok felé, akik széttépték Irinát. Ez már túl sok volt számomra. El kellett mennem. Elég gyilkolást láttam, és még egyet nem akartam. Hátrálni kezdtem, és éreztem Edward tekintetét magamon. Megfordultam, és elrohantam, egyenesen arra a helye, ahol mindig minden nyugodt, szép és békés volt.
Mikor kicsit megnyugodtam, hazamentem, de mintha egy lélek sem lett volna otthon, pedig ez nem így volt. Rosalie és Emmett a szobájukban volt, a kicsik Edwarddal a mi szobánkban voltak. Csak Esmét láttam a konyhában pakolni, de éreztem, hogy nagyon szomorú, ahogy mi mindannyian. Mintha a lánya lett volna, épp ezért fájt az elvesztése. Carlisle-t már értesítették, ahogy a rendőrséget is. El tudtam képzelni, mit érezhet a rendőrfőnök. Tudtam, hogy állattámadásként fogják majd fel, mert… ahogy meghalt… csak az lehetett. A rossz az volt, hogy én pontosan tudtam, mi történt vele, mégsem mondhattam semmit, mert akkor veszélybe sodrom a családomat és magamat is. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, Esme rám kapta a tekintetét, és láttam a szemében azt a mérhetetlenül nagy fájdalmat, amit egy anya érezhet, ha elveszíti a gyermekét. Nem kellettek szavak, anélkül is megértettük a másikat. Megöleltük egymást, és pár percig így maradtunk. Esmét a második anyámnak tekintettem, és nem szerettem, ha szomorú. Ő mindig mosolygott, és most az egyszer könnyek nélkül sírt.
- A gyerekek… hallották? Felébredtek…? – kérdeztem, mikor elengedtük egymást.
- Nem. Azt hiszem, jobb, ha majd csak később tudják meg – felelte, én pedig bólintottam, majd egy utolsó pillantást vettettünk egymásra, aztán felmentem az emeletre Edwardhoz. Halkan nyitottam be a helyiségbe, hisz a kicsik még aludtak. Szerelmem az ablak előtt állt, és kifele bámult, de tudtam, hogy teljesen máshol jár. Akaratlanul is meghallottam egy-egy gondolatfoszlányát és képeket is láttam a fejében. Bellára gondolt és a vele töltött időkre. Ahogy régen szerették egymást, és hogy miket mondott neki. Edward nem vette észre, hogy bejöttem, és úgy gondoltam, azt sem hallotta, mikor hazaértem. Bűntudatom volt, amiért otthagytam a farkasok területén, és elmenekültem még egy haláltól. Vele kellett volna maradnom, hisz ő régebb óta ismerte Bellát, mint én, és én tehettem arról, hogy nem ért oda időben. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és lassú, halk léptekkel közelítettem felé. Tudtam, hogy gyászol, ahogy mindannyian, és mindenki érzését éreztem a házban. Egyedül a gyerekek voltak nyugodtak, és úgy gondoltam, ha a közelükben vagyok, akkor én is meg tudok nyugodni. A képeket a fejemben csak remélni tudtam, hogy kis Edward nem fogja látni. Elég, ha én, pontosabban mi emlékszünk rá örök időkig. Ne szenvedjenek ők is emiatt. Megérintettem Edward vállát, mire összerezzent, és arcát felém fordította. Meggyötört volt. Olyan, amit eddig még csak egyszer láttam, azt is Alice fejében, mikor elhagyott. Ez ugyanolyan volt. Magamhoz öleltem, ő pedig arcát a nyakamba fúrta, és viszonozta az ölelésem.
- Nem tehetsz róla – suttogta, én pedig ráemeltem tekintetemet. Hallgatózott. Még így is képes volt rá.
- Sajnálom – simítottam végig az arcán. Homlokon csókolt, majd magához ölelt. Fejemet a mellkasára hajtottam, és dereka köré fontam a karomat. Így álltunk hosszú-hosszú perceken keresztül, és lassan kezdtünk mindketten megnyugodni. Már csak a gyerekekkel kellett ezt a hírt közölnünk, ami nem volt könnyű…
A temetés gyönyörű volt, pont olyan, amit Bella is érdemelt. Samék utoljára nézték el nekünk a határátlépést, és igyekeztek minden kapcsolatot megszüntetni velünk. Egyedül Jacobbal beszéltünk, de ő is csak Aisha miatt. De csak Bella kedvéért, mert ő sem szerette volna, ha a keresztszülei csakúgy elhagynák őt. Heteken keresztül nem mertem Carlisle-ék szeme elé kerülni. Még mindig úgy gondoltam, hogy miattam halt meg Bella, és tudom, hogy ez a gondolat mindig bennem lesz. Edward, ő a temetés után elvonult, és tudtam, hogy sok fa tapasztalhatta meg a dühének erejét. Én is ezt tettem, mikor nem a kicsikkel voltam. Néha olyannyira nem bírtam otthon maradni, hogy el kellett mennem egy kicsit, hogy megnyugodjak.
Fél évig bírtunk Forksban maradni, azután továbbálltunk. Nemcsak azért, mert sok emlék kötött ide, és ezáltal Bellához is, hanem, mert gyanakodni kezdtek volna. Anyutól is el kellett búcsúznom, ami nagyon nehezen ment. Főleg a kicsiknek. imádták anyát, és persze a többieket is. A találkozók mindig Forksban voltak, így nem kellett attól tartanunk, hogy valamelyikünk bőre csillogni fog. Miután bejelentettem anyunak, hogy elköltözünk, megígértette velem, hogy majd meglátogatom, habár legbelül mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Látta rajtam, hogy megváltoztam; nagyon is, de úgy gondolta, hogy elmondom neki, ha felkészültem rá. Pedig ezt a titkot nem bízhatom rá. Nem azért, mert nem bízom meg benne, hanem, mert veszélyes. Bella is tudta, és meghalt. Még egy szerettemet nem veszíthetem el a fajtánk miatt.
Most Londonban lakunk. Imádom ezt a várost, mi pedig ugyanúgy éljük a mindennapjainkat, mint eddig. A családommal igyekeztünk továbblépni, hisz nem ragadhattunk le a múltban, habár több éven át gyászoltuk Őt. Ideje volt. Úgy tűnt, hogy Edward is túl van rajta, habár van egy nap, amit csak Bellának szentelünk, az pedig a szeptember tizenharmadika. Ilyenkor mindig elmegyünk a sírjához, és habár közel vagyunk anyuhoz, egyszer sem beszéltem vele. Csak az ablakból figyeltem őt, ahogy egyedül él abban a nagy házban. Nagy árat fizettem a szerelmemért, és a gyerekekért. Elvesztettem a régi családomat, de helyette kaptam egy újat. Utálom magam azért, amiért így gondolkodom, de sajnos ez az igazság. Nem találkozhatok velük, mert egyből észrevennék, hogy egy percet sem öregedtem, és akkor jönnének a kérdések. Ezt nem kockáztathattam meg. Visszatérve barátnőmhöz. Vannak olyan napok, amikor csakúgy elmegyek Forksba. A többiek úgy tesznek, mintha nem vennék észre, pedig tudom, hogy tudják, hova megyek. Edward is eljár egyedül, ugyanúgy, mint én, és volt, hogy több napra eltűnt. Persze nem négy óra, míg átússzuk az óceánt, és városokon futunk át. Mehetnénk repülővel, de inkább maradunk ennél. Amennyiszer járunk az évek alatt, megszoknák az arcunkat, és akkor… azt hiszem, nem is kell mondanom.
Tehát London, pontosabban a várostól pár kilóméterre lakunk. Boldogok vagyunk, sőt lassan már szárnyalunk. Edward megígérte, hogy elmegyünk egy második nászútra, ha már az elsőnek rossz vége lett. Legalábbis régebben ezt gondolta, azóta változott a véleménye. A két kis csoda érettebb lett, de nem fizikailag. Külsőre nyolc-tíz évesnek néznek ki. A házunk természetesen az erdőben van. Itt már volt Edwardéknak egy házuk, de most megépítettük a fiúkkal a miénket. A saját kis kuckónkat. Immár három éve lakunk itt, és hát… a hálószoba többször is át lett alakítva. Már törzsvásárlónak számítunk a bútorboltokban.
Úgy érzem, mindent leírtam az elejétől a végéig. A találkozásomat Életem Szerelmével, és hogy miken kellett keresztül mennünk ahhoz, hogy mi ketten együtt lehessünk, s hogy meg tanuljunk a végletekig bízni a másikban és a szerelmében. Elmeséltem – elmeséltük -, hogyan szerettünk egymásba, hogyan vált teljessé a boldogságunk, s hogyan haltam meg és születtem újjá.
- Végre! – terem az ajtóban Alice. Persze, hogy látja, mikor döntök úgy, hogy befejezem. – Azt hittem, már sosem lesz kész – mosolyog, miközben leül mellém a székre. Kikapcsolom a gépet, majd felé fordulok. Néha nem tudtam tőle írni, mert folyton az járt a fejében, hogy valahogy elcsal vásárolni.
- Ugyan, Alice! – mosolygok. – Csupán négy hónap alatt írtam meg, míg mások akár éveket is eltöltenek vele.
- Igen, mert ők nem vámpírok, pihennek is, és…
- Tudom, de nem mindig voltam gép előtt, a családommal is törődtem, és törődök is. Alice, este írtam, és akkor, mikor egyedül voltam – mondom, miközben felállok a számítógép mellől.
- Igen, gyorsan írsz, de csak, mert…
- Vámpír vagyok. Tudom, Alice – mosolygok rá, majd mindketten kimegyünk a kertbe. A ház a folyó mellé épült, és nem kis kerttel lett megáldva. Tulajdonképp örülök neki, hogy ilyen nagy, kell is a két gyereknek. Alice igazából látogatóba jött. Mondjuk, mindennap meglátogat minket, vagy fordítva, végül is csak tizenkét háztömbnyi távolságra laknak tőlünk. Igen, azt „mondtam”, hogy az erdőben lakunk, és ott is élünk, de én így tanítottam a gyerekeknek, nehogy eltévedjenek. Néha túlságosan aggódom értük, pedig olyan okosak, mint egy felnőtt.
- Jenny! – ráz meg finoman Alice, mire kérdőn tekintek rá. – Megint elkalandoztál?
- Ne haragudj! Mit mondtál? – kérdezek vissza.
- Semmit, csak gondoltam „felébresztelek” – rajzol a kezével macskakörmöket a levegőbe a felébresztelek szócskánál. Ekkor fut ki az erdőből Aisha, arcán ragyogó mosollyal. Olyan gyönyörű, mint az apja. Le se tagadhatnák egymást. A kislányom mögött hirtelen feltűnik a két Edward, akik épp el akarják kapni őt.
- Úgysem kaptok el! – szólal meg angyali hangján, és egyenesen felém szalad, de ekkor Edward felkapja a földről, s a levegőbe emeli Aishát. Apja és lánya. – Ez nem ér! Te sokkal gyorsabb vagy, mint én – mosolyog, miközben a ruháját fogja, de az apját nézi. Valami van ott. Aisha egy puszit ad Edward arcára, ő pedig leteszi a földre. Csak ekkor veszem észre, hogy a lányom ruhájában, nemcsak egy valaki tartózkodik. Egy mókus dugja ki a fejét a ruha nyakánál. Fél, mert megérezte rajtunk a gyilkost. Hát igen, már az állatok is félnek tőlem. Még jobban, mint eddig… A lányom mellett termek, és az ölembe veszem, majd egy puszit nyomok az arcára. Olyan boldog vagyok, hogy semmi és senki nem fenyegeti a családomat. Se farkasok, se vámpírok. Itt a Volturira céloztam. Örültem, hogy nem szereztek a gyerekekről tudomást, mert biztosan felkerestek volna bennünket, és akkor… De akkor én is velük mentem volna oda, ahonnan még senki sem tért vissza. A másik oldalról…
- Befejezted? – hallom meg Edward hangját a fejemben.
- Igen, de majd egyszer kijavítom, mert talán túl sok benne az „olyan” rész – felelek. - De nem mostanában.
- Reméltem is – adott egy puszit az arcomra.
- Menj, kicsim, keresd meg a testvéredet! – mosolygok a kis csodámra, aki lemászva az ölemből, a kis Edward keresésére indul. Azóta nem láttam, mióta kijöttek az erdőből, de biztosra vettem, hogy a környéken van. Talán túlságosan aggódtam értük, de az anyjuk vagyok, és ez természetes.
- A gyerekeknek lesz a könyv, igaz? – kérdezi meg végül szerelmem. Felé fordulok, és nyaka köré fonom a karomat, miközben gyönyörű aranybarna szemeibe nézek.
- Pontosan, ezért kell majd változtatnom rajta egy s mást. Annyira nem szabad belemennem; félek, másként tekintenének ránk – mosolygok, mire ő is mosolyra húzza ajkait, én pedig azonnal birtokba vettem őket. Még most is megszédített a csókjaival, és tudom, ha ember lennék, a szívem őrült tempóban verne. Minden egyes nap jobban szeretem Edwardot, és úgy érzem, hogyha még halandó lennék, nem bírnám elviselni ezt a nagy szerelmet. Sosem hittem volna, hogy megtörténhet. Mert számomra az volt. Mint egy tündérmese vége, csakhogy nem boldogan élünk, amíg meg nem halunk, hanem boldogan élünk örökkön-örökké. Mindig azt hittem, hogy én vagyok az a lány, aki boldogtalannak született, erre elköltöztem egy olyan kisvároskába, ahol még inkább úgy éreztem, hogy nem fogom soha megtalálni azt a személyt, akivel leélhetem az életem. De tévedtem. Van egy tökéletes életem, egy tökéletes férjjel, két tökéletes gyermekkel és egy tökéletes családdal. Olyan dolgok történtek velem, amik talán senki mással – Bellán kívül. Megmondom őszintén, sosem hittem volna, hogy egy vámpír lesz a férjem, és hogy magam is azzá válok, mint ő. Ez számomra lehetetlen. De most itt vagyok, ebben élek, az örökkévalóságban, fiatalon, és azokkal, akik mindennél fontosabbak számomra. Igen, most már elhiszem, hogy a lehetetlen is lehetséges…
A meglepetés, egy videó. Remélem, mind kitaláljátok, mit akar bemutatni ezt a kis "filmecske". Ezzel búcsúzom a történettől.:) Jó szórakozást hozzá.:) http://www.youtube.com/watch?v=-eSCHm0Guk0
55. fejezet - Elhatározás
2011. máj. 30. 19:23 - írta gicus15
Sziasztok!
Igen, újra itt vagyok, de velem együtt a történet is visszatért. Nem mintha elment volna, vagy ilyesmi, csupán lassan három hónapon át jóformán semmit sem írtam:( Ide pedig elfelejtettem feltenni... Sok volt körülöttem a dolog. Ráadásul úgy eltűntem, hogy senki sem tudott rólam semmit... Nem is jelentkeztem, amit szörnyen röstellek. Meg is értem, ha senki sem olvas már, mert nagyon elhanyagoltam a történeteket...:( Nem mondok kifogásokat, de okom volt rá, higgyétek el.
Ó, egy közlendő hír:) Facebookon megnyílt a történet klubja. Már február elején megnyitottam, de csak akkor szerettem volna itt is közzé tenni, mikor hozom az új részt.:) Ezen a linken eléritek. Nincs nagy nyüzsi, hisz szerintem senki sem tud még róla.
http://www.facebook.com/pages/A-lehetetlen-is-lehets%C3%A9ges-Szerelem-vagy-hal%C3%A1l-Szerelem-az-ellens%C3%A9gb%C5%91l/105322139542257
A másik pedig, hogy köszönöm a kommentárt Beától az előző fejezethez. Tényleg nagyon köszönöm.:) Őszintén remélem, hogy van még valaki, aki olvas. Mert tudom, hogy milyen vagyok... Más már lassan befejezi a történetét, én pedig sehol sem vagyok. Igyekszem behozni a lemaradásomat.:)
Bocsánatot kérek! Tényleg nagyon sajnálom!:(
Ez az utolsó ELŐTTI fejezet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.:)
Beteszem az előző rész végét, mert olyan régen volt rész, hogy szerintem már senki sem emlékszik a végére.:)"- Mami? – A csilingelő hang az ágyikók felől jött. Aishára néztem, aki minket fürkészett kíváncsi tekintetével. – Mami! – szólított most már, és kezecskéit felém nyújtotta. Odamentem hozzá, és őt is a karomba vettem. Odasétáltam az ablakhoz, és leültem az ágy szélére. Néztem a kis csöppségeket, akikkel igazán most találkoztam először. Annyi, de annyi bepótolni valónk volt, és eljött a pillanat, amikor végre együtt lehetünk. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de ezek szerint tényleg itt vagy – mosolygott Aisha, majd felállt az ölemben, és kicsi karjával átölelte a nyakamat. Meglepett, hogy ilyen hamar már egész mondatokat mondtak, de aztán az jutott az eszembe, hogyha az apjuk ennyire okos, akkor a gyermekei is legalább annyira eszesek lesznek, mint ő maga. Mindkettejüket magamhoz öleltem, és igyekeztem nem erősen, nehogy bántsam őket."
Csak pár percet lehettem velük, mert hirtelen betörték az ajtót. Ösztönösen magamhoz öleltem a kicsiket, és morogni kezdtem. Veszélyt éreztem, és azt, hogy meg kell védenem a gyermekeimet. Meglepetésemre Edward állt az ajtóban Jasperrel az oldalán, utánuk Emmett, Carlisle és Alice-ék. Láttam Edward arcán az aggodalmat. Éreztem mindenki félelmét. Attól tartottak, hogy bántom a gyerekeket.
- Édesem, nyugodj meg, nincs semmi baj – szólalt meg Edward, és ezzel magára terelve a figyelmemet, de a szemem sarkából megláttam Jasper elrugaszkodó alakját. Ezzel egyidejűleg hátráltam én is, ezzel kivédve a támadást.
- Ne! – kiáltotta Aisha, mire mindenki abban a pillanatban megállt, és minden szem rászegeződött. – A mami nem bánt minket. Végre itt van, és együtt lehetünk – mondta, én pedig ránéztem. Ők is azt szerették volna, amit én. Együtt akartam lenni a családommal, nem pedig fogoly lenni egy szobában. Magamhoz öleltem a kicsiket, ők pedig hozzám bújtak. Hallottam a gondolataikat. Hiányoztam nekik, ahogy ők nekem. A többiek gondolata bántó volt számomra, főleg Edwardé. Sosem gondoltam volna ezt róla. A falhoz simultam, miközben a többiekre néztem, majd tekintetem találkozott Edwardéval.
- Nem bízol meg bennem, ugye? – kérdeztem. Annyira rosszul esett csupán a feltételezés is, hogy nem bízik bennem. Inkább megölném magam, mintsem, hogy bántsam a gyermekeimet, mert ők a világon mindennél fontosabbak számomra.
- De, megbízom – mondta, miközben lassan közelebb jött hozzánk. Láttam, hogy feszült, én pedig az ablak felé kezdtem araszolni.
- Mégsem engeded, hogy velük legyek. Szerinted bántom őket? – kérdeztem. – Tudom, hogy képes vagyok magam kontrollálni, és tudom, hogy félted őket. Hidd el, én is… De meg kell szoknom őket, és azzal nem oldod meg, hogy távol tartasz tőlük – mondtam, majd mielőtt bárki, bármit is tett volna, kiugrottam az ablakon, karjaimban a gyerekekkel, és a szobámba mentem.
Óvatosan letettem őket az ágyra, de abban a pillanatban Edward lépett be a szobába Jasper társaságában. Azonnal a hátam mögé rejtettem kicsiket, és ösztönösen védekező pozíciót vettem fel. Láttam a fejükben, hogy ki akarják vinni Aisháékat, mert veszélyt jelentettem rájuk. Én csupán pár percet szerettem volna velük tölteni, de úgy tűnt, hogy még ennyit sem lehetett. Miért nem lehet kompromisszumot kötni, és megbeszélni? Biztos, hogy van valami módszer, amivel egyszerre lehetnek biztonságban a kicsik, én pedig velük. Hirtelen jött a látomásom. A fiam döntötte el, én pedig nem tudtam megakadályozni benne. Késő volt. Mikor beleszippantottam a levegőbe, és megéreztem a mézédes illatot, a szörnyeteg a felszínre tört, én pedig azon voltam, hogy megállítsam őt, mielőtt árt valakinek. Muszáj volt minden erőmet bevetnem, ha nem akartam ártani a gyerekeimnek.
Feléjük fordultam, és tudtam, hogy most nem tudom irányítani a testemet, de meg kellett próbálnom magam visszafogni. Teljesen elborította az elmémet a hirtelen rám tört szomjúság. Megint felülkerekedett rajtam a vámpír, és úgy éreztem, hogy nem tudom megállítani. A gyerekek az ágyon ültek, és úgy nézték az eseményeket. Láttam a megriadt arcukat, és nekem épp ennyi elég volt. Nem tudom, hogy most Jasper képessége lépett érvénybe, vagy az anyai ösztön, esetleg mindkettő, de mielőtt még elértem volna a kicsiket, elrugaszkodtam a földtől, és a falnak csapódtam.
- Vigyétek ki őket! – mondtam, miközben visszatartottam a lélegzetemet. Dúlt bennem a harc a vámpír és az ember között. Előbbi vért akart, és bármi áron megszerezte volna, de a másik nem engedte, vagyis próbálta visszatartani. Nehéz volt, piszkosul nehéz. Úgy éreztem, hogy legyőz, túl gyenge voltam hozzá.
- Kicsim – jelent meg mellettem Edward, majd magához ölelt. – Nincs semmi baj – nyugtatott, de én kibontakoztam ölelő karjai közül.
- De van – ültem le az ágyra, ő pedig követte a példámat. – Bánthattam is volna őket. Tudom, hogy ostobaság volt részemről, de… de annyira szerettem volna már látni és a karjaimban tartani őket. Nem tudtam megállni. Úgy gondoltam, hogy Alice képessége majd segít, ha valami baj történik. – Itt szünetet tartottam, majd folytattam. – Eleinte sikerült, de mikor már Edward nem volt hatással rám… Eldöntötte, hogy megpróbálja velem megszokatni az illatukat, ezért nem tartott vissza…
- De nem bántottad őket, hanem megálljt parancsoltál. Büszke vagyok rád – simította a hajamat a fülem mögé. Én egyáltalán nem voltam büszke magamra. Meg is ölhettem volna őket. Edwardéknak sikerült, évekbe telt, de én nem bírok ki éveket.
- Sajnálom. – Megfogta a kezemet, én pedig felnéztem rá. Aranybarna szemeiben, mint mindig, most is elvesztem. Úsztam a kavargó mézzel, és nem bántam. Annyira nyugodt voltam mellette, és az jutott az eszembe, hogy Edwarddal az oldalamon többet lehetek a kicsikkel. De inkább elvetettem az ötletet, mert tudtam, hogy nem helyeselné azok után, ami történt. Átöleltem Edwardot, miközben magamba szívtam az illatát. Ő is ugyanezt tette, én pedig a nyakába fúrtam az arcom. – Hiányoztál – szólaltam meg elsőnek.
- Te is hiányoztál nekem – mondta, és eltartott magától, majd lehajolt ajkaimhoz, és lágyan megcsókolt. Tudtam, hogy próbálja elterelni a gondolataimat, és hagytam, hogy azt tegye.
Olyan régen voltam vele, és már nagyon hiányzott nekem. Úgy éreztem, hogy most először vagyok hozzá igazán közel. Eddig is egyenlők voltunk, de most, hogy olyan lettem, mint ő, még inkább. A vágyaim teljesültek. Vele maradhatok örökre – szó szerint -, és most már én is hallom, mire gondol. Mindig is szerettem volna tudni, mi jár épp a fejében, mikor alig lehet „felébreszteni” a gondolataiból. Néha hallom, ahogy magát okolja azért, mert nem tudott más módszert arra, hogyan élhetném túl. Igen, ember akartam maradni, de volt valami, amire megkértem, és amire nemet mondott. Azt mondta, még öregen is szeretne, de én nem kívántam azt neki, hogy egy idős nőt ápoljon, és pazarolja rá az idejét. És ahogy kinéznénk egymás mellett… Ő még mindig ugyanolyan fiatal, de én minden egyes nappal öregebb lennék, majd lassan meghalnék. El akartam tőle válni, még ha bele is haltam volna, mert nem akartam neki ezt a sorsot. Százszor jobbat érdemelt nálam, de ő mellettem maradt. Annyiszor bebizonyította nekem, hogy szeret, ennek ellenére én mindig azzal vádoltam, hogy Bellát szereti. Ez nagyon nagy tévedés volt. Annyira ostoba voltam. Minden az én hibám volt. Ha nem kételkedtem volna benne, akkor mindez meg sem történik. Nem veszítettük volna el egymást… Mindegy, túl vagyunk rajta, már csak velem kell megbirkózni, és ha ez sikerült, akkor minden tökéletes lesz.
Ölelő karjai szorosan fonódtak körém, és vontak egyre közelebb puha testéhez, miközben ajkai megállás nélkül becézgették az enyémeket. Az érzések megállíthatatlanul törtek fel belőlünk, és árasztották el a testünket. Edward érzelmei annyira őszinték voltak, annyira igazak, én pedig szinte megmártóztam bennük. Olyan boldog voltam, hogy újra velem van. Hogy érezhettem bőrét az enyémen, megérinthettem, megcsókolhattam, és magam mellett tudhattam őt. Ki gondolta volna, hogy egy vámpír felesége leszek, és hogy magam is azzá válok? Szerintem senki. Jasper képessége rátett még egy lapáttal az érzelmi kitörésünkre, hisz nem nagyon tudtam kordában tartani. Most pedig elszabadult, és mindet Edwardra zúdítottam. Olyan vad lett, mint még soha. Éreztem a vágyát, a szerelmét, ami megduplázódott, sőt megtízszereződött. Úgy éreztem, mintha az érzelem egy pingpong labda lett volna, és mi lettünk volna az ütők. Oda-vissza járt közöttünk a vágy, a szenvedély és a szerelem keveréke. Egymásnak adogattuk, és nem volt megállás. Nem tudtuk abbahagyni. Talán nem is akartuk. Edward lefektetett az ágyra, és fölém hajolt, majd ajkait újra a számra tapasztotta. A csókja most is édes volt, és bódító illata elkábított. Annyira akartam őt. Szerettem volna még jobban magamhoz szorítani, és átölelni, de féltem, ha erősebben fogom, összeroppantom. Most nekem kellett óvatosnak lennem. Figyelnem a mozdulataimra, nehogy ártsak neki. Féltettem, pedig tudtam, hogy szól, ha fájdalmat okozok neki, vagy esetleg leállít, mikor tényleg túl erősen szorítom őt. A hajába túrtam, és közelebb vontam magamhoz, miközben puha ajkai az enyémeket kóstolták. Mióta vámpírrá váltam, nem voltam túl közel hozzá, vagyis… sehogy sem voltam közel hozzá. Gyakorolt velem, és már nem is nagyon csináltuk. Rendben, csókolózni csókolóztunk, de hogy hosszabb ideig együtt lettünk volna, olyan nem volt. Jasper is mellettem volt, hisz az ő képességét is meg kellett tanulnom, bár gyakran előfordult, hogy nem tudtam kezelni. Néha csak egy személyre vetettem ki az érzelmet, ami bennem volt, és ez történt Edwarddal is. Pontosan tudtam, éreztem, hogy csak a férjem érzi azt a vágyat, ami bennem – bennünk – tombolt; meg Jasper, és tudtam, hogy valahol messze van most tőlünk. Gyakran támadt ezért bűntudatom, de mindig megnyugtatott – szó szerint -, hogy nem haragszik.
- Szeretem, mikor elmélkedsz, mégis ösztönösen cselekszel – búgta a fülembe, majd elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.
- Ne haragudj! Tudod, annyi minden jutott az eszembe. Most, hogy a fejedbe látok, nem kell elmesélned, mik történtek velünk. Látom a te szemeden keresztül az emlékeket, és segít emlékeznem az emberi életemre. – Sokszor kértem Edwardot, hogy segítsen visszaemlékeznem, és apránként haladtunk előre, mígnem már magamtól is jutottak eszembe dolgok. Ebben közrejátszottak a többiek gondolatai és emlékei is. Edward megsimogatta az arcomat, és elmosolyodott. Olyan jó volt kettesben. Most, hogy senki sem zavart minket, együtt lehettünk. Nyaka köré fontam a karomat, és magamhoz húztam, majd megcsókoltam, s onnan folytattuk, ahol abbahagytuk.
Kezei vándorútra indultak a testemen, én pedig újra és újra elvesztem a gyönyörű szemeiben, amik boldogságtól csillogtak. Kikapcsoltam a gondolatolvasás képességemet, hogy minden zavaró tényezőt kizárjak a fejemből, és hogy csak a szerelmemre koncentrálhassak. Tudom, hogy önzőség volt részemről, de hetek óta most lehettem először vele. Borzalmasan hiányzott, és csak rá vágytam.
Mint a puzzle darabkái, úgy illett össze a testünk. Edward kezei mindenhol ott voltak, én pedig egyre közelebb és közelebb húztam magamhoz a testét. Lábaimat dereka köré fontam, és ő azonnal eleget tett a „kérésemnek”. Még jobban elmerült bennem, miközben a vágy egyre csak fokozódott bennünk. Újra megcsókoltuk egymást, majd feljebb húztam az ágyon, ő pedig lefektetett rá, ismét. A hátára csúsztattam a kezem, és a szemébe néztem, ő pedig elmosolyodott. Végigsimítottam az arcán az egyik kezemmel, majd beletúrtam selymes hajába, miközben ajkaihoz hajoltam, és lágyan megcsókoltam…
Más volt. Sokkal szenvedélyesebb, szabadabb volt, és ami a legfontosabb, hogy Edward nem fogta vissza magát. Nem kellett attól tartania, hogy majd fájdalmat okoz, bár ennek ellenére még mindig óvott. Nem is tudom. Egyszerre volt gyengéd, és erős. Nem értettem, hogy csinálja, de abban a pillanatban nem is tudtam gondolkodni. Átadtam magam az érzelmeknek, és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Egyszerűen nem bírtam magam visszafogni. Még mindig elolvadtam a karjai közt, pedig erre képtelen voltam. Aranybarna szemei az enyémekbe fúródtak, és szabályosan elégtem perzselő tekintetétől. Újra és újra ajkai után kaptam, és nem tudtam velem betelni. Ő elmosolyodott, és én is így tettem. A hajamba túrt, majd magába szívta az illatomat. Úgy gondoltam, hogy megváltozott, hisz már nem vagyok ember, bár ugyanúgy kívánt. Csak remélni tudtam, hogy ez örökre így is marad, és nem un meg. Talán féltékenynek kellett volna lennem a halandó lányokra…
- Ilyenre ne is gondolj, szerelmem. – Zihált, pedig nem volt szüksége levegőre. Ezt szerettem benne. Annyira emberi volt, és talán ezért is szerettem bele.
Teljesen magamra húztam, ő pedig lehunyta a szemét, és száját állatias morgás hagyta el. A nyakát csókolgattam, míg Edward azt a kis távolságot is eltüntette, ami köztünk volt. Nem bírtam megállni, hogy ne harapjak belé. Meg akartam ízlelni őt. Ekkor hirtelen megláttam a fejében egy emléket. Csak egy pillanatra kapcsolt be a gondolatolvasási képességem, és ez épp elég volt. Láttam, ahogy emberként beleharapok a bőrébe úgy, mint ahogy most is. Elmosolyodtam, és a hajába túrva csókoltam meg őt. Az volt a gond, hogy nem minden emlékemet sikerült felidézni, hisz csak a fontosabbakról beszélgettünk, és mutatott képet Edward. Persze nekem mind nagyon fontos volt.
A gyönyör hulláma hirtelen tört ránk, és olyan hosszú volt, hogy csodálkoztam, hogy nem hallották meg a házban. Reméltem, hogy a kis Edward nem mászott bele a fejembe, mert még túl kicsinek éreztem őt… ehhez a dologhoz. Nem akartam, hogy undorodjon tőlünk, hisz egy olyan kisgyereknek, mint neki, ez… ijesztő és furcsa. Hirtelen Edward finoman beleharapott a nyakamba, és pont ugyanoda, ahova én is neki. Elmosolyodtam, és gyorsítottunk a tempón, én pedig éreztem azt a mindent elsöprő vágyat, gyönyörűséget, ami belőle áradt, és azt, amit én is éreztem. Ezek mellé társult a szerelmünk, amit egymás iránt éreztünk, és ami összekötött minket. Nem is tudtam, mivel érdemeltem ki őt. A világon mindennél jobban szerettem őt, és persze a gyermekeimet, akik a szerelmünkből születtek. A kicsi csodák.
Edward arca az enyémhez simult, én pedig a vállába kapaszkodva vesztem el a gyönyörűségben, mint egy kavics a tenger mélyében. Olyan érzéki volt, és olyan földöntúli érzés járta át a testemet, mint eddig még soha. Csodálatos volt, és egyszeriben fürödni tudtam volna a boldogságban. Eksztázisba kerültem, és mintha az öröm átcsapott volna valami másba. Olyan erős volt, hogy úgy éreztem, ha ember lettem volna még, biztos összeroppantott volna. Még így, vámpírként is elemi ereje volt, és még, ha akartuk se tudtunk volna megálljt parancsolni neki. Felszínre tört belőlünk az, amit már jó régóta magukban tartottunk – főleg Edward -, és amiről emberként talán nem is tudtunk. Elrejthettük magunkban mélyen… olyan mélyen, hogy még mi magunk sem ismerhettük meg. Most előbújt rejtekéből, hogy megismertesse magát velünk, mi pedig tárt karokkal fogadtuk, és nem bántuk meg.
Edward és én egymás karjaiban feküdtünk, és egymást néztük. Olyan régen voltunk együtt igazán. Mindig volt mellettünk valaki, sosem maradhattunk kettesben, és ez hiányzott. Mintha kiéheztettek volna, de most… Most bepótoltuk. Úgy gondoltam, ennyi járhat nekünk. Annyi mindenen mentünk keresztül, hogy úgy éreztem, ideje kipihenni ezt a fáradalmat, és élni boldogan az idők végezetéig. Úgy gondoltam, megérdemeljük. Jobban Edwardhoz bújtam, és fejemet a nyakába fúrtam, ő pedig karját a derekamra tette, s így vont szorosan magához. Olyan jó volt érezni bőrét az enyémen. Mintha csupán egy érintésével elmondta volna mindazt, amit érzett. Elég volt egy pillantás, egy mosoly, egy gesztus, hogy kifejezze az érzéseit. Nem is kellett gondolatolvasónak lennem, sem „érzőnek”, hogy tudjam ezeket. Egyszerűen tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes férfit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és semmit sem akar rajtam megváltoztatni.
Sok idő telt el; talán fél év is azóta a bizonyos nap után. Sokat gondolkodtam a módon, hogyan szokhatnám meg a gyerekek illatát, és végül rájöttem. Pontosabban egy ötlet volt, amit úgy éreztem, hogy meg kell osztanom Edwarddal. Persze, kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, ezért eldöntöttem mindegyiket, és jók voltak a kilátásaim, már csak Edwardot kellett rábeszélnem a dologra. Természetesen, mikor megemlítettem neki a tervemet, azonnal szólt Carlisle-nak, bár láttam a fejében, hogy ellenzi. Csak Carlisle döntésében reménykedtem. Reméltem, hogy beleegyezik, hiszen ő is szülő, és pontosan tudja, milyen rossz érzés, mikor távol van a gyerekétől, még ha örökbefogadott is.
Feszült voltam, és ezt sajnos a többiekre is kivetítettem, pedig nem állt szándékomban. Amint belépett apám a szobába, és rákérdezett az ötletemre, én belekezdtem. Elmondtam, hogy egy-egy ruhadarab kellene a gyerekektől, amin érezni lehet az illatukat. Ha minden nap, többször érezném az ember illatot, akkor megszokhatnám, ráadásul így a kicsik is biztonságban lennének. Nem kellene kísérleti alanyokként bevetni őket. Mondhatom azt is, hogy elgondolkodtattam Carlisle-t és Edwardot is. Utóbbi arra gondolt, hogy mi lesz, ha túlzottan eluralkodik rajtam a vámpír? A válaszom csak annyi volt: Nem. Carlisle „gyorsan” kielemezte a tervemet, és végül rábólintott a dologra, én pedig Edwardék segítségével gyakorolni kezdtem az önkontrollt…
Így utóiratként. Egy meglepő fordulat lesz a történetben, a következő részben. Lehet, hogy csak nekem, de majd kíváncsi lennék a Ti véleményetekre.:) Puszi
54. fejezet - Kontroll
2011. jan. 4. 1:06 - írta gicus15
Sziasztok!
Meghoztam a részt. :) Remélem elnyeri a tetszéseteket, és írtok pár véleményt.:) Hamarosan vége a történetnek. Már csak KÉT fejezet, és Jenny kalandjainak vége.:) Hiányozni fog, mert megszerettem, de egyszer mindennek vége.:)
Utólag is Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet! :)
Puszi
Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől… Gyors voltam, észre sem vett, hisz az emberi szemnek egy moszat lehettem. A vére csalogatott, és egyszerűen nem tudtam épeszűen gondolkodni. Felugrottam egy faágra, mire felém kapta a fejét, de nem látott meg. Arcára félelem ült ki, és a szívverése felgyorsult; ez még jobban csábított. Nagyot szippantottam a levegőből, majd éhes tekintetemet ismét ráfordítottam. Hallottam, hogy Edward már nagyon közel van hozzám, ezért cselekednem kellett.
Nem voltam önmagam. Bizonyára még a szerelmemet is bántottam volna. Semmivel sem törődtem. Az áldozatom háta mögé ugrottam, majd egyik kezemmel oldalra döntöttem a fejét, a másikkal pedig lefogtam, hogy ne kapálózzon, majd fogaimat a bőrébe mélyesztettem.
Egy nagy fénnyel minden eltűnt körülöttem, és észrevettem, hogy még mindig a bokor mögött lapulok, előttem pedig az áldozatom sétált.
- Edward! - kiáltottam gondolatban, mert éreztem, hogy már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A lábaim ugrásra készen álltak, és az áldozatom már csak pár méterre volt tőlem.
Hirtelen két erős kart éreztem meg magam körül, majd becsuktam a szememet, és mikor újra kinyitottam, már máshol voltam. Edward állt előttem, és az a csábító illat eltűnt a közelemből. Bár nem volt rá szükségem rá, én mégis kapkodva szedtem a levegőt. Megrémisztett a saját viselkedésem, és az, amit láttam. Lehajtott fejjel ültem egy kiálló sziklán, és nem mertem Edward szemébe nézni. Még mindig magam előtt láttam azokat a képeket, amik meg is történhettek volna, ha Edward nem érkezik időben.
Ha egy vámpír félhetett, akkor én féltem, mert saját magamtól rettegtem. Tartottam attól, hogy nem tudom magam kontrollálni, és akkor sosem láthatom majd a gyerekeimet, mert veszélyes lennék rájuk nézve. Ha bántanám őket… azt hiszem, azt nem élném túl. Mindennél fontosabbak voltak számomra.
Edward leguggolt elém, kezét pedig óvatosan az enyémekre helyezte. Bizonyára tartott attól, hogy esetleg rátámadok.
- Megértelek – suttogtam. A szomjúságom nem csillapodott, de tudtam, hogy Edward mindig mellettem marad. – Éhes vagyok, nagyon, de most szeretnélek megkérni valamire. – Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, ő pedig bólintott. – Ne mozdulj el mellőlem!
- Nem fogok, megígérem! – mondta, majd megsimogatta az arcomat, én pedig hálásan néztem rá. Örültem, hogy velem van, mert tudtam, nem hagyja, hogy bántsak bárkit is. Ekkor megint egy kép jelent meg előttem, ahogy Jasper a szagunkat követve ér el hozzánk. – Jenny! – rázott meg finoman Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Ez lehetetlen – suttogta. – Amint ideér Jasper elmegyünk vadászni, aztán azonnal hazamegyünk – mondta, majd kiegyenesedtünk, mert hallottuk, hogy közeledik Jasper. Éreztem Edward érzéseit, ahogy sógoromét is, de a torkomban levő elviselhetetlen szomjúság erősebb volt. Szerelmem egy pillanatra sem engedte el a kezemet, én pedig erősen kapaszkodtam belé, és akkor Jasper kilépett a fák rejtekéből. Először csak nézett minket, majd belenéztem a fejébe. Alice látott valamit.
- Mit? – kérdeztem, mert a fiúk szemmel kommunikáltak.
- Téged – nézett rám, én pedig értetlenül bámultam rá. Megint különféle érzelmeket éreztem, és mindenképp beszélnem kellett erről Jasperrel, de ebben pillanatban vért akartam.
* *
*Becsuktam a szemem, mint ezelőtt, hogy segítsen koncentrálni. Hagytam érzékeimet szétterjedni magam körül, ezúttal megfeszülve olyan esetekre, ha a felséges, tabu illat még egy támadást indítana. Edward leengedte kezeit, nem is lélegzett, miközben egyre messzebbre hallgatóztam a zöld élet hálójában, alaposan átvizsgálva az illatokat és hangokat valami nem teljesen visszataszító után a szomjúságom csillapításához. Volt ott valami más, egy halvány nyom keletre…
Szemeim hirtelen kinyíltak, de koncentrációm még mindig az élesebb érzékeimen volt, miközben megfordultam és csendesen kelet felé lódultam. A talaj lépésenként emelkedett majdnem ugyanakkor, és vadászlapulásban futottam, közel hajolva a talajhoz, a fák tetején, ha úgy könnyebb volt. Inkább érzékeltem Edwardot, mintsem hallottam, gyorsan keresztülrepülve az erdőn, hagyta, hogy én vezessek,* de tudtam, hogy figyeli a gondolataimat, és ha baj van, meg tudjon állítani. *A növényzet ritkult, miközben egyre magasabbra másztunk; a szurok és a gyanta illata egyre erősebb lett, ahogy az általam követet nyom is – egy meleg illat volt, élesebb, mint* a szarvasé *és sokkal vonzóbb is.
Pár másodperccel később hallottam a rengeteg láb néma gyaloglását, annyival finomabb, mint a paták dobogása. A hang magasabbról jött – inkább az ágakról, mintsem a talajról. Automatikusan felugrottam az ágakra, elfoglalva a stratégiailag magasabb helyzetet, félúton a tornyosuló ezüst szőrme előtt. A mancsok lány dobbanása folytatódott most már alattam; a gazdag illat nagyon közel volt. Célba vettem a hanghoz tartozó mozgást, és láttam a nagymacska sárgásbarna irháját egy fenyő vastag ágán ólálkodni alattam, balra a leshelyemtől. Nagy volt – legalább négyszerese az én tömegemnek. Szemei az alatta lévő talajt pásztázták; a macska is vadászott. Megéreztem valami kisebb, szelídebb állat illatát is a zsákmányomé mellett, a fa alatt lapítva. Az oroszlán farka görcsösen rángatózott, miközben felkészült az ugrásra.
Egy könnyed ugrással átsuhantam a levegőn és az oroszlán ágán landoltam. Érezte a fa remegését és megpördült, meglepetten és dacosan felbőgött. Belecsapott a közöttünk lévő ürességbe, szemei ragyogtak a dühtől. Félig megőrülve a szomjúságtól, figyelmen kívül hagytam a kivillantott karmait és a begörbített mancsait és rávetettem magam, leborítva magunkat az erdő talajára.
Nem volt egy nagy harc. A mancsai csapása olyan hatást keltett bennem, mintha simogató ujjak lettek volna a bőrömön. Fogai nem találtak fogást a vállamon vagy a torkomon. Súlya semmi se volt számomra. Fogaim biztosan keresték nyakát, és ösztönös ellenállása szánalmasan gyenge volt az én erőmhöz képest. Állkapcsom könnyedén zárult össze azon a ponton, ahol a meleg áramlat összpontosult.
Erőfeszítés nélküli volt, mint vajba harapni. Fogaim mint acélpengék; átharapták a szőrmét, a zsírt és az izmokat, mintha ott se lettek volna. Az íze rossz volt, de a vér forró és nedves, és csillapította a nyers, viszkető szomjúságot, miközben türelmetlen sietséggel ittam. A macska ellenállása egyre gyengébb lett, és visítása egy bugyogással fulladt ki. A vér melegsége végigsugárzott egész testemen, felmelegítve még az ujjaimat és lábujjaimat is. Az oroszlán bevégezte, mielőtt én végeztem volna. A szomjúság megint fellobbant, mikor az oroszlán kiszáradt, és undorodva eltaszítottam testét magamtól. Hogy lehetek még mindig szomjas ezek után?
Egy gyors mozdulattal felegyenesedtem. Állva rájöttem, hogy elég piszkos voltam. Letöröltem az arcomat a kezem hátoldalával, és próbáltam megigazítani a ruhámat. A mancsok hatástalanok voltak a bőrömmel szemben, de több sikerrel jártak a ruhámmal.
- Hmm - mondta Edward. Felnéztem rá, alkalomszerűen nekidőlt egy fa törzsének, engem nézett elgondolkozó tekintettel az arcán.
- Feltételezem jobban is csinálhattam volna. - Piszkos voltam, a hajam összecsomósodott, a ruhám vérfoltos volt, és rongyokban lógott. Edward sose jött így haza vadászatról.
- Tökéletesen jól csináltad - biztosított engem. - Ez csak… sokkal nehezebb volt nézni téged, mint kellett volna. - Összezavarodva felhúztam szemöldököm. - Nem volt kedvemre való - magyarázta - hagyni téged egy oroszlánnal dulakodni. Egész idő alatt támadni készültem nyugtalanságom miatt.
- Butaság.
- Tudom. Régi szokások nehezen változnak meg. Azonban tetszik a ruhád átalakítása. - Ha el tudtam volna pirulni, megtettem volna. Témát váltottam.
- Miért vagyok még mindig szomjas?
- Mert fiatal vagy. - Felsóhajtottam.
- És feltételezem nincs több hegyi oroszlán a közelben.* - Ő csak mosolygott, és láttam a fejében az előbbi vadászatomat, majd elképzelte, ahogy leterítek egy szarvast. Hirtelen… Előtte teremtem, és megcsókoltam, majd abban a pillanatban rögtön felugrottam egy fára. - Edward! – szóltam rá. Először értetlenül bámult rám, de egy percbe sem telt, mire rájött, miért szóltam rá. Lehajtotta a fejét, de még így is láttam a huncut mosolyt az arcán. Most, hogy éreztem is az érzéseit, nemcsak tudtam róluk, olyan furcsa volt minden.
- Lejössz? – kérdezte, mire bólintottam, de nem mozdultam. Lenéztem Edwardra, aki olyan kicsi volt fentről nézve. De olyan tisztán hallottam a hangját, mintha csak pár métere állt volna tőlem. – Nos? – Még mindig nem mozdultam, csak görcsösen kapaszkodtam az egyik ágba. – Jenny, még enned kell, ugorj! – szólt fel.
- Nem merek – mondtam, és óvatosan leültem az egyik faágra. Elnevette magát, én pedig szúrós szemekkel néztem rá. Az, hogy az érzelmei hatással voltak rám, így megint elfelejtkeztem a vérről, ám ekkor meghallottam Jasper lépteit; felénk igyekezett.
- Ha vadászás közben tudtál a fákon „szaladgálni”, és nem lett semmi bajod, akkor most sem lesz. Ugorj! – mosolygott Edward, én pedig behunytam a szememet. Ha ő mondja, hogy nem lesz semmi bajom, akkor elhihettem, hisz Edward is vámpír volt. Egy könnyed mozdulattal leugrottam a fáról, de a szemem még mindig csukva volt.
Lassan értem földet, de úgy, hogy a lábfejeim elnyelték az ütközést. Azt vártam, hogy majd a lábam fájni fog, vagy eltörik a landolás végeztével, de nem. A földet érésem csendes volt, és csak Edward légzésén kívül az erdő hangját hallottam. Nem mertem kinyitni a szememet, de elég volt csak szerelmem fejébe látnom, és láttam az egész ugrásomat. Ránéztem, és arcán hatalmas mosoly terült szét.
- Ez…
- Ez nagyon kecses volt, talán már túlságosan is, ami azt illeti – mosolygott, és a fejében zavarba ejtő képek jelentek meg. Ha el tudtam volna pirulni, már lángokban lett volna az arcom.
- Nem is nehéz – mondtam, hogy eltereljem a gondolataimat, az Ő gondolatairól. Csak mosolygott, én pedig közelebb léptem hozzá, és a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Tudtam, hogy másért vagyunk most az erdőben, és a sógorom is hamarosan megtalál minket, de most nem vágytam semmi másra, csak a csókjára, és az ölelésére. Az érzés a hatalmába kerített, és valahogy eltörpült mellette a szomjúságom, de tudtam, hogy csak azért, mert ittam valamennyit.
Ahogy magához húzott, úgy kezdtem elveszíteni az irányítást a testem felett, és még többet akartam. Mintha a gondolatait követtem volna, mert már arra készültem, hogy… De nem tehettem, hisz akár bánthattam is volna.
Megérkezett Jasper, mi pedig már egymás mellett álltunk, és úgy néztük, ahogy kilép a fák sűrűjéből. Persze tudtuk, hogy tisztában vele, mi történt néhány perccel ezelőtt.
- Akkor folytassuk – szólt határozottan, én pedig bólintottam.
* *
Még mindig éhes voltam, de már nem annyira. Igazából nem is számoltam, hány szarvast, és őzet terítettem le a vérükért, mert az jobban izgatott, hogy mikor már nem leszek szomjas, végre a gyermekeim közelébe mehetek. Ez hajtott előre, és persze a vér, ami most már nélkülözhetetlen volt számomra.
A növényevők vérét kezdtem megszokni, főleg, hogy a sokadik őz után rákaptam.
Annyira felülkerekedett a vadászösztönöm, hogy nem tudtam mi az, amit üldözök, csak azt, hogy akarom a vérét. Fáról-fára ugráltam, és úgy üldöztem a védtelen, ijedt állatot. Edwardék egyfolytában a nyomomban voltak, és ha le is hagytam őket, nem álltam meg, mert nem engedhettem, hogy megszökjön az ebédem, vagy vacsorám. Már nem tudtam, milyen napszak van, csak azt, hogy éhes vagyok. Kívülről úgy nézhettem ki, mint valami vérszomjas vadállat, és úgyis éreztem magam. Egy állat, aki csak gyilkolni tud, semmi mást.
Elkaptam az áldozatomat, ami – tudtam, hogy az utolsó, és amivel jól fogok lakni – kapálódzott, de én meg sem éreztem az ütéseit. Olyan volt, mint a simogatás, de minden erejét használta. Nem került nagy erőfeszítésbe nekem, hogy a fejét oldalra billentsem, és ezáltal közel kerüljek a nyaki ütőeréhez. A fogaimat a bőrébe mélyesztettem, és éreztem, ahogy az édes nedű a számba folyik. Mohón szívtam ki minden csepp vérét, én pedig éreztem, hogy múlik el az az égő érzés a torkomból.
Eldobtam a halott zsákmányom, de amint ránéztem a kihűlt testére, és megláttam Őt, megdöbbentem, majd – bár nem volt szükségem rá – szaporán vettem a levegőt, miközben néztem, és egyre jobban kezdtem megijedni. Féltem magamtól. Edwardék utolértek, én pedig felnéztem rákjuk. Közelebb mentem a földön heverő testhez, és a karjaimba vettem.
- Édes istenem – suttogtam, és hallottam, hogy Edward közelebb jön hozzám, majd letérdel mellém.
- Kicsim – tette kezét az enyémre, ami csupa vér volt.
- Mit tettem… - A hangom ismét csak suttogás volt, és a kezembe levő kis lényt tartva néztem fel Edwardra. – Megöltem.
- Édesem, ösztönös volt.
- Te nem ezt érted! – Ha sírni tudtam volna, már rég potyogtak volna a könnyeim. Szegény állatot megöltem, pedig senkinek sem ártott. Tőlem menekült, én pedig könyörtelenül végeztem vele.
- De megértelek, hisz tudom, milyen érzés – felelte. – És tudom, hogy mit fogsz gondolni rólam, de kimondom. Ez csak egy mókus volt. – Megrökönyödve néztem rá. – Nem szeretem, mikor így nézel rám – mondta összevont szemöldökkel. – Édesem, őzekből is táplálkoztál, mégis – ahogy manapság mondanák – betett neked egy mókus. – Volt valami a szavaiban. De akkor is rossz érzéssel töltött el, pedig már nem egy állatot öltem meg a vérükért. Felálltam, kezemben az állatkával, majd a fiúkra néztem.
- Mindjárt jövök! – mondtam, majd elfutottam, de hallottam a gondolataikat, és tudtam, hogy követnek, ám tisztes távolságból. Edward már tudta, mit akarok, de nem mondta el Jaspernek.
Nem kellett annyira messze mennem csak pár száz métert. Ahhoz a fához mentem, ahol megpillantottam őt. Ott volt egy odú. Biztos itt lakott - gondoltam, majd a szabad kezemmel ásni kezdtem. Meg is lepődtem, hogy még ebben is jó vagyok. Edward pár dolgot eltitkolt, vagy nem tudott róla, bár nehéz elképzelni az utóbbit, hisz már évtizedek óta vámpír.
Amikor végeztem a „sírral”, belefektettem a piciny testet, majd rászórtam a kiásott homokot. Ezután elsimítottam, és kerestem egy hosszú botot – ekkor már Edwardék érdeklődve figyeltek engem, de nem foglalkoztam velük -, majd kettétörtem. A ruhámból szakítottam egy hosszabb darabot, és azzal összekötöztem a két botot kereszt alakban. Beleszúrtam a „sírba”, és felálltam a földről, hisz eddig térdeltem.
- Édesem – sétált mellém Edward, és fogta meg a kezemet. Ráemeltem a tekintetemet, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Egy szörnyeteg vagyok – mondtam gondolatban.
- Nem vagy az. - Volt valami jó is a gondolatolvasásban. Magához ölelt, én pedig viszonoztam, miközben a „sírt” néztem. Ennyit megtehettem. Egy kis állat. Nem szabad gondolnom rá.
- Most jobb, ha hazamegyünk – szólalt meg hosszú csend után Jasper, mire mindketten bólintottunk.
Rossz érzés volt, nagyon rossz. Olyan volt, mint valami szökött sorozatgyilkos lettem volna. Előttem, és a hátam mögött is őrök voltak, és úgy éreztem, mintha egy börtöncellába vezetnének. A gyerekek nem voltak lent, és tudtam, hogy mi miatt, vagyis ki miatt. Kezelhetetlen voltam, és veszélyt jelentettem a gyerekekre. Akaratom ellenére visszagondoltam az erdőben történtekre; majdnem megtámadtam egy embert. Ha Edward nem lett volna velem, akkor… Rossz volt belegondolni…
A legrosszabb az volt, hogy éreztem a családom tagjainak az érzéseit. Az aggodalmat, a féltést, szeretetet, hatalmas szexuális vágyat – ami csak Emmettből áradhatott -, és a másik vágyat, ami csak a gyermekimtől érezhettem. Ha tudták volna, hogy én is annyira akartam már velük lenni, mint ők velem… De nem lehetett.
Felmentünk az emeletre, én pedig még mindig a gondolataimba merültem, de kiszakított a két gyorsan verdeső szív hangja, amik Alice szobájából jöttek. Mivel ott mentünk el, ezért úgy éreztem, hogy - még ha csak egy ajtó is választ el minket - a közelükben vagyok.
Megálltam az ajtó előtt, és mintha tudták volna, hogy ott vagyok. Nem ismertem őket, hisz nem hagyták, hogy megismerjem őket. Hallottam bentről a mocorgást, és a gondolatokat.
- Mami! Itt a mami! - gondolták a kicsik.
- Végre itt van. Be fog jönni! - Mivel vékony hangja volt, így úgy gondoltam, hogy Aishát hallottam. Izgatott volt, hogy láthat, ahogy Edward is, engem pedig elöntött a szomorúság érzése. Nem mehettem be, nem ölelhettem magamhoz őket, nem puszilhattam meg puha arcocskájukat, és nem mondhattam el nekik, mennyire szeretem őket.
Éreztem magamon Edward pillantását, én pedig csak ennyit mondtam gondolatban: Menjünk!
Tudtam, hogy hallja a gondolataimat, Jasper pedig átérezte a helyzetemet, szó szerint. Vágytam, hogy velük legyek, de mégis el kellett mennem. Hallottam még Aisha gondolatát a lépcsőfordulónál. Miért ment el? Sírni tudtam volna. Nehéz volt, nagyon nehéz, és legszívesebben lerohantam volna hozzájuk, de nem lehetett. Éreztem a torkomban a szomjúságot, de elviselhető volt, nem úgy, mint mielőtt nem ettem volna semmit.
Amikor felértünk Edward és – most már – az én szobámba, Jasper kint maradt, hogy kettesben tudjunk maradni. Mint egy őr, aki vigyáz a fogolyra. Ez frusztrált, és nagyon rossz érzés volt. Felhallottam a gyerekek gondolatait, én pedig nem bírtam tovább. Leültem az ágyra, és arcomat a kezeimbe temettem. Edward helyet foglalt mellettem, és magához ölelt.
- Hallottad? – kérdeztem.
- Igen – felelte, és még jobban magához húzott.
- Annyira rossz, Edward. Velük akarok lenni, de akár bánthatom őket… az erdőben is… - Nem fejeztem be, de tudta, hogy mire gondolok. Túl sok érzés kavargott bennem, és a gondolatok is lassan ellepték a fejem. Sok volt, és nem tudtam irányítani. Amíg az erdőben voltunk, nem zavart, hisz kizártam őket ösztönösen, ezért is nem hallottam a férfit, hogy a közelemben van. Csak a vérét éreztem, és azt, hogy vágytam rá; semmi más nem érdekelt.
Hirtelen meghallottam a hangját a fejemben. Olyan angyali volt, olyan ártatlan, és kíváncsi. Zene volt füleimnek. Az az ártatlan hang, amin megszólított, arra késztetett, hogy azonnal menjek le hozzájuk, és öleljem magamhoz őket, de tudtam, hogy nem tehetem. A hangja most is nyugtatóan hatott rám, és elmosolyodtam. Ránéztem Edwardra, aki kíváncsian nézett a rám.
- A kis Edward. – Csak ennyit mondtam.
- Miért mentél el, mami? - kérdezte szomorú hangon, mire egy pillanatra megfagytam. - Nem akarsz velünk találkozni?
- Dehogynem szeretnék, kicsim, csak tudod… Tudod, a maminak most nehéz, de nagyon szeretnék már veletek lenni. Szeretlek titeket, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy minél hamarabb együtt lehessünk - próbáltam nyugtatni a kicsi Edwardot. Láttam szerelmemen, hogy próbál olvasni a kisfiúnk fejében, de úgy tűnt, hogy nem sikerül, mintha kizárta volna őt. Most már biztos, hogy ez a képessége volt. Egyedül Aisha volt kérdéses, hisz még neki nem tudtuk, hogy volt-e valamilyen képesség birtokában.
* * *
Minden nap leküldtem Edwardot a kicsikhez, és gondolatban kommunikáltam mindkét Edwarddal, miközben Jasper felügyelt rám. Kicsit frusztráló volt, de megértettem. Védték őket, viszont, gyakran megkértem Edwardot, hogy menjünk vadászni. Először úgy volt, hogy Jasper vitt el engem Emmettel, majd nagydarab sógoromat leváltotta a férjem. Férj. Nagyon nem gondoltam bele, hogy úgy szólíthatnám Edwardot, hogy „Férjuram”, nekem az furcsa lett volna. Maradtam az Edwardnál, de később magától jöttek a kedveskedő, becézgető szavak, mint például az „Édesem”, „Szívem”, „Drágám”, bár utóbbit nem annyiszor mondtam, és legtöbbször Edwardként szólítottam.
Tulajdonképp kellett is valami becenevet adnom a szerelmemnek, hisz már nemcsak ő volt Edward. Nos, de nem is tudom, hogy kerültem ide át. A lényeg az volt, hogy a többiek és Edward gondolatain keresztül figyeltem a gyerekeket, és a kis Edwarddal pedig gondolatban beszélgettem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy Aishával nem tudtam kapcsolatot teremteni. Na, igen, a képességére csak később jöttünk rá. Ügyesen elrejtette, ahogy még az öcsikéjét is. Később rájöttünk, hogy mi a kis Edward képessége. Vagyis konkrét neve nem volt, de a lényege az volt, hogy kapcsolatba lépett velem a gondolataimon keresztül, és beszélt a másikkal. Hasonló a gondolatolvasáshoz, kivéve azt, hogy ezt csak egyes egyedül Ő és az a személy hallotta, akivel kapcsolatba lépett. Ezért nem hallotta akkor szerelmem Edwardot a fejemben, és a kicsi gondolatát sem. Mintha automatikusan elrejtette volna őket, hogy senki se tudja, miről beszélnek.
Ó, és volt mellé valami más is. A nyugtató ereje, amivel megfékezett, amikor a szörnyeteg túl akart nőni rajtam akkor, odalent a földszinten. Másra nem volt ilyen hatással, csak rám. Carlisle arra gondolt, hogy hasonló Jasper képességhez, és „kísérletezett” egy kicsit.
Rosalie egyik nap nagyon mérges lett, fel is hallatszott Edward és az én szobámba - bár egyébként is hallottam volna a szuperhallásom miatt -, és apám úgy döntött, hogy alkalmazza Edward „erejét”. Megkérte, hogy jusson be Rosalie fejébe, és próbálja megnyugtatni őt úgy, mint engem. Nem vált be. Rosa hallotta őt a fejében, de nem nyugodott le tőle, ahhoz túl mérges volt Emmettre, és bár oda volt a fiamért és a lányomért, inkább elrohant, nehogy kért tegyen bennük.
Carlisle-lal felötlött bennünk, hogy talán csak az újszülöttekre van ilyen hatással. Én az voltam, és a fiam nélkül talán már… Inkább ki sem mertem mondani még gondolatban sem. Edward képességét én úgy hívtam. Kapcsolatteremtés. Lehet, hogy inkább más nevet kellett volna adni neki, de valahogy csak ez jutott az eszembe.
Az első vadászatom után pár nappal kezdtem csak igazán rájönni, mi is a képességem. Dolgokat láttam, olyanok, amik még nem történtek meg, és olyan képek villantak be nekem… amit nem is akartam látni. Edward segített megfejteni. A jövőbe láttam. Carlisle nem is tudott nagyon mit mondani, csak hosszú gondolkodás után beszélt velem újra. Elmondta azt, amire én is gondoltam, miközben ő agyalt a képességemen. Hallottam a gondolatokat, éreztem az érzelmeket és láttam a jövőt. Egyértelművé vált, hogy lemásoltam a képességét Edwardnak, Jaspernek és Alice-nek. Csak azt nem tudtuk, hogy. Másoló voltam.
Azt kell mondanom, hogy sok képességet kellett megtanulnom egyszerre kezelni. Kizárni a gondolatokat a fejemből, kontrollálni a körülöttem levők érzelmeit, miközben dolgokat láttam a fejemben, amik nem történtek meg.
Egyik nap ültem a szobában, és néztem ki az ablakon; lestem az esős tájat, és hirtelen kivágytam a szabadba. Kint akartam állni az esőben, és hallani, ahogy minden egyes csepp eléri a talajt, és egy kis koppanással szétterül a földön. Igazából még néha el is képzeltem az ilyet. Ilyenkor szoktak jönni a váratlan látomásaim, mint ami akkor volt. Emmettet és Rosaliet láttam, amint együtt vannak… Kezdtem érteni Alice-t, de eleinte nem tudtam, hogyan kezeljem, mert amikor találkoztam a sógorommal és a sógornőmmel, lesütöttem a szememet, és tovább mentem. Em gyakran viccből gondolt úgy Rosalie-ra, én pedig mindig szúrós szemekkel néztem rá. Edward számtalanszor megkérte, hogy ne csinálja, de Emmett már csak ilyen. Mindenképp azon voltam, hogy megtanuljam kizárni a fejemből Em bűnös gondolatait, és elég jól ment. Mikor mellette álltam, nem is nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy kirekesszem őt a fejemből.
Már több mint egy hónap telt el, és Edward azt mondta, hogy el kell menniük – Carlisle-nak, Emmettnek és Neki -, mert egy különleges vért akartak nekem hozni. Vagyis nem is különleges, csak egy olyan állat vérét, amit nem nagyon találhattunk meg Forksban, vagy a környékén. Beleegyeztem, bár nem szívesen engedtem el Edwardot. Igazából, mikor magamhoz öleltem, el sem eresztettem többet. Ő csak nevetett, majd finoman eltartott magától, majd egy hosszú, szenvedélyes csókot adott az ajkaimra. Talán nem kellett volna neki hosszúra elnyújtani, mert még inkább akartam, hogy itt maradjon velem Forksban. De végül eleresztettem, hisz nem voltam pióca, és tudtam, csak pár napról van szó, és előttünk az örökkévalóság, hogy együtt legyünk.
Már egy hét telt el, hogy elmentek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi ideig távol lesznek, bár nem unatkoztam. A kicsiket Rosalie és Esme gondolatain keresztül néztem. Annyira édesek voltak, és csak nőttek, és nőttek. Lassan nem is voltak akkorák, hogy babázhassak velük, ahogy a többi anyuka szokott. Nem bánkódtam, mert legalább láthattam őket, bár a közelükbe nem mehettem, mégis jó volt valamennyire a velük „lenni”.
Este Alice és Jasper elmentek vadászni, mert már szükségük volt rá. Engem is hívtak, de én előző nap ettem, így itthon maradtam. Jasper csak azért maradt, hogyha baj történne - és a baj egyértelműen én voltam – akkor meg tudjon akadályozni bármilyen szörnyűségben.
Rosa és Esme kijöttek a kicsiktől – ideiglenesen Alice szobájában voltak -, és ekkor igyekeztem nem eldönteni, mert amit tenni készültem azt nem akartam, hogy megakadályozzák. Az ablakhoz mentem, és lenéztem. Emették szobája Edwardé alatt volt, míg Alice-é, Rosalie-ékétól kicsi arrébb. Ügyesnek kellett lennem, és legfőképp halknak. Úgy döntöttem el magamban, hogy lemászok, de mintha csak vadászni mennék, így Alice nem is sejthette, mit is akarok. Azért valamire jó volt a nővérem képessége. Láttam, amit ő, így pontosan tudtam, mit lát majd, és mivel az én döntésem volt, hamarabb is jött a látomásom, mint neki. Bár kicsit fura volt, mert én láttam a jövőmet, de ő a sajátját nem. Nem tudtam miért van ez, senki sem tudta.
Tehát lemásztam, és úgy közlekedtem a falon, mint Pókember. Érdekes volt. Igazából még sosem próbáltam ki, így itt volt rá az alkalom. Tudtam, hogy Rosalie hol van, ahogy Esme is. Mindketten a földszinten voltak, és beszélgettek.
Amikor megérkeztem Alice szobájának ablakához, és nesztelenül ráléptem a kicsi párkányra; halkan kinyitottam, majd bezártam az ablakot, és megfordultam. Gyorsan az ajtó előtt termettem, majd amilyen csendben tudtam, elfordítottam a zárban a kulcsot. Féltem, hogyha rájönnek, hogy itt vagyok, rám törnek.
A kicsikhez mentem, majd leültem az ágyra, és néztem, ahogy alszanak. Nem lélegeztem, nem akartam őket bántani. Elmosolyodtam, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy nem érjek hozzájuk. Az ágyikók, amikben feküdtek, az ágy mellett álltak, így csak ki kellett nyújtanom feléjük a karomat. Aisha elé álltam, és óvatosan a karomba vetem, és igyekeztem nem felébreszteni őt.
Olyan édesdeden aludt, olyan békésen, és olyan gyönyörű volt. Barna haja megcsillant a Hold fényében, én pedig néztem azt a pici arcocskát, ami a vállamra hajtotta a fejét.
- Mami – motyogta csilingelő hangján, én pedig örömömben, ha tudtam, sírva fakadtam volna. Úgy gondoltam, megérezte a jelenlétemet, vagy éppen rólam álmodott, nem tudtam volna megmondani. Olyan melegség öntött el, amilyet eddig még nem éreztem. A karjaimban tarthattam a kislányomat, érezhettem meleg és puha bőrét, hallgathattam a szíve egyenletes dobogását, és a halk szuszogó hangját, ahogy az igazak álmát alussza. Megpusziltam puha és pufi arcát, majd a kis orrát, mire kicsi mosolyra húztam ajkait.
Hirtelen mocorgást hallottam meg Edward felől, így odamentem, hogy megnézzem őt. Ébren volt, és egyenesen a szemembe nézett. A szemei gyönyörű smaragdzöldek voltak, mint hajdan az apjáé, és a bronzbarna fürtök kócosan álltak a fején. Annyira édes volt. Örültem, hogy ennyire jól látok a sötétben.
- Itt vagy, mami! – mosolygott, miközben elmosolyodott. Tiszta Edward, le se tagadhatná – gondoltam, majd Aishát óvatosan visszafektettem az ágyába. Edward felé fordultam, aki már felém is nyújtotta kicsi kezeit, én pedig mosolyogva vettem a karomba és öleltem magamhoz úgy, mint az előbb a nővérét.
- Igen, itt – suttogtam úgy, hogy csak ő hallja.
- Nyugodtan lélegezz, mami, nem lesz semmi baj – tette egyik kezét az arcomra. Szabad kezemmel megfogtam az övét, majd egy puszit adtam rá.
- Nem akarlak titeket bántani – mondtam. Ekkor meghallottam a fejemben a hangját. Nem lesz semmi baj, mami. - Én pedig hittem neki. Beleszippantottam a levegőbe, és éreztem a gyerekek édes illatát, ami már majdnem a felszínre hozta a bennem levő szörnyeteget, de abban a pillanatban, mintha eltűnt volna. Nem vágytam a vérükre. Edwardra néztem, és egyszerre mosolyodtunk el.
- Mami? – A csilingelő hang az ágyikók felől jött. Aishára néztem, aki minket fürkészett kíváncsi tekintetével. – Mami! – szólított most már, és kezecskéit felém nyújtotta. Odamentem hozzá, és őt is a karomba vettem. Odasétáltam az ablakhoz, és leültem az ágy szélére. Néztem a kis csöppségeket, akikkel igazán most találkoztam először. Annyi, de annyi bepótolni valónk volt, és eljött a pillanat, amikor végre együtt lehetünk. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de ezek szerint tényleg itt vagy – mosolygott Aisha, majd felállt az ölemben, és kicsi karjával átölelte a nyakamat. Meglepett, hogy ilyen hamar már egész mondatokat mondtak, de aztán az jutott az eszembe, hogyha az apjuk ennyire okos, akkor a gyermekei is legalább annyira eszesek lesznek, mint ő maga.
Mindkettejüket magamhoz öleltem, és igyekeztem nem erősen, nehogy bántsam őket.
Csak pár percet lehettem velük, mert hirtelen betörték az ajtót…
53. fejezet - Új világ (II. rész)
2010. dec. 11. 21:11 - írta gicus15
Sziasztok! Mégis kész lettem mára a fejezettel, vagyis, hamarabb, csak ma jött meg a javítás.:) Lehet, hogy csak később fogom kitenni a következő részből az ízelítőt, mert annyira azért nem haladtam előre a résszel.
Nos, köszönöm a kommentárt Krisztinek.:)
Hát... kicsit elszomorított ez az egy komment, persze örültem neki, de azért... Mindegy. Nem lehet ráerőszakolni az emberre.
Na, annyit szerettem volna, hogy már csak 2 fejezet plusz az epilógus és vége a történetnek. Őszintén mondom, hiányozni fog Jenny, főleg akkor, amikor az 1. rész javított verzióját is befejeztem.:(
Jó olvasást! Puszi
”Az ember megpróbálja kerülni az egyszer már megmászott-bejárt vermeket, zsákutcákat, labirintusokat. Megkínlódunk saját magunkkal. Ám aki nem mer kísérletezni, az úgy marad.”
Talán nem készültem fel rá, de ezen nem is gondolkoztam. Minden magától ment. Igazán nem is tudtam, hogy mit teszek, csak azt, hogy elindultam a kanapé felé. Rosalie és Esme döbbenten néztek rám, de én csak a kicsiket figyeltem. Látszólag nem fogtak fel semmit a jelenlegi helyzetből. Rám néztek, és mindketten elmosolyodtak. Gyönyörködtem bennük, de hirtelen más kerített a hatalmába. Én még nem éreztem szükségét, hogy levegőt vegyek, nem volt semmilyen kényszer, ami miatt kellett volna. Még pislogni sem pislogtam, nehogy egy tizedmásodpercet is veszítsek a látványból.
Hallottam a szívverésüket, és ahogy száguld az ereikben a vér, és szomjaztam rá. Akartam, de aztán megint elárasztott a nyugalom, vagy talán a hang a fejemben volt az, ami megállított, hogy rájuk vessem magam. Olyan tiszta és gyönyörű volt; gyönyörűbb, mint először.
A vérük pulzálása vonzott hozzájuk. Tekintetem Aisha nyaki ütőerére tévedt. Láttam, ahogy lüktet vér. Azonnal észhez kellett térítenem magam, de nem ment. Próbáltam, hisz a lányomról volt szó, nem bánthattam.
Annyira erős volt, hogy úgy éreztem, egyedül nem tudom megállítani magamat. Szükségem volt valakire.
Rosalie karjaiban Aisha, Esméében pedig Edward feküdt. Közelebb léptem hozzájuk, de ekkor mindketten – kezükben a kicsikkel - a falhoz hátráltak. A gyerekek engem néztek, majd először Aisha mozdult meg. Kinyújtotta felém a kezét, mintha meg akarna fogni. Ficánkolni kezdett Rosalie ölében, én pedig még egy lépést tettem előre. Sógornőm erősebben fogta a kicsit, én pedig megint meghallottam a fejemben a hangot.
- Minden rendben lesz - szólt határozottan a gyönyörű hang. Rosalie fejében hallottam, ahogy szól Edwardéknak, ezért nem volt sok időm.
Ez igazából alig volt pár másodperc, de az elmémben sokkal hosszabb időnek tűnt. Elmosolyodtam, ahogy a kislányomat néztem, majd én is kinyújtottam felé a karomat, hogy magamhoz ölelhessem, de ekkor két erős kar lefogott, és a gyerekek eltűntek. Olyan váratlanul ért, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ez nehezen fordulhatott elő egy vámpírral, de én így éreztem. Megint hallottam a fejemben az angyali hangot, és láttam, hogy hol vannak. Alice szobájába vitték őket.
- Minden rendben lesz – mondta ismét, én pedig hallgattam rá. Hallottam magam mellől a hangokat, de mind elmosódtak. Tisztán csak Edward hangját hallottam, ahogy próbál nyugtatni az emeletről. Nem tudtam, hogy szerelmem is hallja-e, de nem foglalkoztam vele.
A karok nem lazítottak a szorításon, pedig nem csináltam semmit, csak néztem magam elé, és hallgattam a fiam hangját. Nem tudtam, hogy lehetséges mindez. Hogy tudok megnyugodni csupán a hangjától? Régebben Edward közelsége kellett ahhoz, hogy megnyugodjak, vagy még Jasper képessége, de a kisfiam csak megszólalt a fejemben, és minden vér utáni vágyam elpárolgott. Csak a karjaimban szerettem volna őket tartani, és eszembe sem jutott ezután, hogy bántsam őket. Persze nem is akartam, de az a szörny, ami felül akart kerekedni felettem, igen. Ezt nem hagyhattam. Le kellett győznöm a bennem levő démont.
- Jenny, édesem, hallasz? – hallottam meg Edward aggódó hangját. Ráemeltem a tekintetem. Kezei az arcomon pihentek, és ijedten nézett rám. Azt hittem, hogy mérges lesz, és majd azt mondja, hogy: „Bezárlak a szobába!” De nem ezt tette, helyette megsimogatta az arcomat, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.
- Te is hallod őt? – kérdeztem, mire értetlenül bámult rám.
- Kit? – Tényleg nem tudta, miről beszélek, és tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni. Akkor csak velem beszél - gondoltam. – Ki?
- Edward – mondtam. – Hallom őt, a fejemben, de nem úgy, mint a többieket. – Értetlenül nézett rám, majd Jasperre emelte a tekintetét, aki elengedett. Szerelmem megfogta a kezemet, és leültetett a kanapéra.
- Mesélj el mindent – mondta, mire felsóhajtottam. Még én magam sem értettem pontosan, de reméltem, hogy Edward majd tud valamit mondani erről. Az igazat megvallva, Carlisle még többet tudott volna erről mondani. Amint arra készültem, hogy szólok neki, ő már mellettünk is volt. Körbenéztem a helyiségben, és tudomásul vettem, hogy megint azok vannak velem, akik fent is. Védték a gyerekeket… Tőlem. Én magam voltam a veszély.
- Amikor leértem, bennem volt az az érzés… Akartam a vérüket, pedig csak hallottam a vér száguldását az ereikben, de amikor Edward megszólalt a fejemben…
- Mi volt akkor? – kérdezte Carlisle.
- Megnyugodtam. Már nem akart felszínre törni a vámpír énem, de Rosalie-ék még mindig védelmezték őket. – Itt egy kis szünetet tartottam. – Hallottam őt már korábban is a fejemben – mondtam végül.
- Mikor?
- Amikor az asztalon feküdtem, és változtam át. Azt kérdezte, hogy mikor megyek le hozzájuk.
- Az akkor volt? – tudakolta döbbenten Edward, mire ránéztem, és bólintottam. – Miért nem mondtad el?
- Azt hittem, hogy hallod.
- Csak téged hallottalak – mondta.
- Carlisle, – fordultam felé – lehet a gyerekeknek képességük? – kérdeztem.
- Meglehet. Miért, úgy véled, hogy ez egy képesség? – kérdezte. – Most már te is hallod a gondolatokat. – Ismét nem foglalkoztam a szomjúságommal, mert ezt a – számomra – ismeretlen rejtélyt akartam megfejteni. Ha tényleg van képességük a kicsiknek, akkor mi lehet?
- Igen. Edward, nem figyelted a gondolatait? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Szerintem, ha még egyszer felveszi velem a kapcsolatot, akkor Edwardnak olvasnia kellene kis Edward fejében, mert ha hallja őt, akkor egyszerű gondolaolvasás. De ha nem, akkor képessége lehet. Vagy, talán rossz ötlet? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy valami ostobaságot mondtam. Carlisle ebben szakértő volt, és valami idióta ötlettel álltam elő, aminek lehet, hogy semmi értelme nincs.
- Hm – gondolkozott el az apám, mert már az volt. Nemcsak az apósom volt, hanem az apám is. – Lehet benne valami, bár valószínű, hogy egyébként is hallja majd Edward a gondolatait – mondta, és hirtelen nem bírtam felfogni a szavai értelmét. – Úgy értem, hogy lehet hallani a kicsi gondolatait, de a hangja az, ami olyasfajta, mint amilyen Jaspernek a képessége. Tehát, ami nyugalmat sugároz. – Így már értettem, és világos volt.
- Engem is nagyon érdekel a kicsi képessége, de talán jobb lenne, ha Jenny elmenne vadászni – szólalt meg Jasper. Teljesen kiment a fejemből, hogy velünk van, mert olyan csöndes volt. Bár ő mindig az. Megint hallottam a hangokat a fejemben, mert nem koncentráltam, és nem volt velem az én Edwardom, mert őt Alice szobájában tartózkodott. Szerelmem bizonyára tudta, hogy ismét hangok vannak a fejemben, amiket nem tudok irányítani, így ismét bevetette azt, amit fent a szobába a falnál. Tudtam, hogy vadászás után gyakorolnom kell, vagy megszoknom ezt az egészet, mert ő mindenkiét halja, mégis ki tudja őket zárni.
- De előbb… - szólalt meg sógornőm.
- Alice!
- De megígérted – mondta. – És látnia kell! – Edward sóhajtott, ő pedig elrohant. Nem értettem, így Edward felé fordultam, egy „Miről beszél?” tekintettel. Néha nem is kellett gondolatban vele társalognom, hisz a nélkül is értettük egymást. Alice visszatért egy nagy, egész alakos tükörrel a kezében. Nem tudom, hogy lehet, de tudtam, megint elveszítettem a kontrolt. Ezt onnan tudtam, hogy mindig először egy ember gondolatát hallottam, jelen esetben Alice-ét, aki kíváncsi volt, mit szólok majd. Bár azt nem tudtam meg, hogy mihez, mert hirtelen sötétség lett a fejében.
- Elrejtette a gondolatait – felelte Edward. – Mostanában gyakran teszi ezt velem is.
- Csak a meglepetés miatt – vigyorgott barátnőm.
- Már úgyis látta a fejünkben fent.
- Mit? Miről beszéltek? – Tényleg elvesztettem a fonalat, pedig simán kiolvashattam volna a fejükből. Úgy gondoltam, hogy még ezt is meg kellesz tanulnom, mert valahogy nem ment. A többiekre néztem, akik mind a férjemet és barátnőmet nézték felváltva. Ekkor meghallottam Jasper hangját a fejemben. Jó lenne túlesni ezen, mert vadásznia kell.
- Na, gyere – fogta meg a kezem Alice, majd felhúzott a kanapéról, és beállított az egész alakos tükör elé.
*Az első reakcióm a meggondolatlan gyönyörűség volt. Az ismeretlen teremtmény a tükörben kétségtelenül gyönyörű volt, minden részében olyan gyönyörű, akárcsak Alice vagy Esme. Még a mozdulatlansága ellenére is könnyed volt, és a hibátlan arca olyan sápadt volt, akár a hold, keretezve a sötét, nehéz hajával. A végtagjai simák és erősek voltak, a bőre finoman ragyogott, fénylett akár egy gyöngyszem.
A második reakcióm a rémület volt. Ki õ? Első ránézésre képtelen voltam megtalálni az arcom a sima, tökéletes vonásaiban. És a szemei!* Vörösek voltak, tele meglepettséggel, és kíváncsisággal. Megrémültem tőlük. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem a lányt a tükörben, egyre ismerősebb volt. Ekkor pedig eszembe jutott. Őt láttam a többiek fejében.
Közelebb léptem a tükörhöz, és újra alaposan szemügyre vettem a lányt. Tényleg tökéletes volt, és gyönyörű. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérinthessem. A lány keze egyszerre mozgott az enyémmel, és mikor már majdnem elértem őt, az ujjaim a tükörnek ütköztek. A vörös szemek továbbra is kíváncsian néztek engem.
Én voltam. A lány a tükörben, és a családom fejében… én voltam, de nem hittem el. Edwardra néztem, aki folyamatosan engem nézett, és ahogy rákoncentráltam, hallottam aggódó gondolatait. A többiekre fordítottam a tekintetemet, akik mind a reakciómat figyelték.
- Nem lett rossz a kislány. Sőt! Tényleg, mit szólna, ha ráhajtanék? Na, és Edward? - hallottam meg kedves sógorom hangját, ahogy minden bizonnyal Edward is, mert felmordult.
- Legalább most ne, Emmett, ő is hallja – suttogott, de tökéletesen hallottam minden egyes szavát. Igyekeztem kizárni mindenkit a fejemből. – Édesem! – tette kezét a vállamra Edward, mire rá emeltem a tekintetemet.
- Ő, én vagyok? – kérdeztem a tükörben levő lányra utalva, és éreztem magamon a családom pillantását.
- Igen, te vagy – vigyorgott mellettem Alice. Ezt szerettem benne. Ő mindig is olyan mosolygós, vidám, pörgős csaj volt. Ezt imádtam benne, hisz mindig fel tudott vidítani. Hallottam, hogy Jasper odasúgja Edwardnak, hogy ideje vadászni mennem, mert lehet, „elszabadulok”. Rendben, nem ezt a kifejezést használta, de erre célzott.
- Kérlek, ne sugdolózzatok – néztem rájuk, mire mindketten rám emelték tekintetüket. – Tudom, hogy el kell mennem; tudom, mert folyamatosan érzem a szomjúságot, de minden más leköti a figyelmemet. Új nekem ez az egész, és nem értem, hogy lehetek ennyire nyugodt, miközben irányíthatatlannak kellene lennem – mondtam, mire mindenki kíváncsian nézett rám. – Látom a fejedben, Jasper. Mintha emlékek lennének, és látom azokat a vámpírokat, akik… újszülöttek… – itt Edwardra néztem, hogy megbizonyosodjam, jól tudom-e, majd visszafordítottam a tekintetemet a sógoromra, és folytattam -… mint én. Most nem arra célzok, hogy olyan akarok lenni, mint ők, hanem csupán annyira, hogy talán a kis Edward nélkül elszabadult volna itt lenn a pokol, ha nem szólal meg a fejemben.
* * *
Szerintem mindenki tisztában volt vele, mit érzek, hisz mindannyian átmentek már ezen. Pontosan tudták, hogy el kell mennem vadászni, és már előre féltem tőle, hisz láttam Alice fejében, mit akar rám adni. Persze, én megtiltottam neki. Abban a ruhában nem is tudnék mozogni. Tisztán emlékeszem, mit mondtam neki.
- Látom, és nem megyek bele, sőt, bele sem bújok – ismételtem el vagy harmadjára. Mindenképp egy szűk ruhát akart rám adni, ami természetesen mini volt. Kérdezem én, miért? Ha vadászni megyek, akkor csak tönkremegy a ruhadarab. Néha tényleg nem értettem Alice-t, de szerettem.
- Jenny, kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Nem, Alice. – Odamentem hozzá, hisz eddig az ablaknál álltam. – Nem akarlak megbántani, de... Nem. Ezt másra tartogassuk, ne a mai napra, hisz bármi történhet vele, azt pedig nem szeretném. – Lehajtotta a fejét, és éreztem a szomorúságát. Furcsa volt átérezni azt, amit a másik. Persze halandóként is megértettem az emberek érzéseit, de közvetlenül átélni… Teljesen más volt.
- Rendben, majd a bulira felveszed, amit szervezek az átváltozásod miatt – emelte rám mosolyogva a tekintetét. A szomorúsága eltűnt, és éreztem, ahogy boldogság tölti el. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban, és majd valamikor fel kell vennem, ha most nem teszem meg. Végül csak bólintottam.
Valahogy sokkal könnyebb volt uralkodnom magamon, ha Edward és Jasper mellettem volt. Láttam sógorom fejében az újszülötteket, akik nem voltak önmaguk, és nem akartam rájuk hasonlítani, de éreztem a tüzet a torkomban. Éhes voltam, nagyon éhes. Jasper figyelmeztető köhögése zavart meg az emlékezésben és a gondolkozásban.
-Talán jobb lenne menni, Edward - intézte gondolatait Edwardnak. Rossz volt, hogy én hallom, mire gondol. Látom a fejében azt, hogy is próbálna megállítani, ha valami… Tudom, hogy csak jót akar, de szerettem volna, ha kimondja nekem. Így is-úgyis hallom őt, nem tud ellene semmit sem tenni. Lehajtottam a fejemet, majd egy szempillantás alatt kint voltam a házból. Csak szaladtam és szaladtam be az erdőbe.
A saját gyorsaságom meglepett, de leginkább az, hogy nem estem el, és nem is mentem neki egy faágnak sem. A reflexeim gyorsak voltak, és szerintem, ha ki akartak volna buktatni, még az sem sikerült volna. Még mindig nem vettem levegőt, nem éreztem szükségét. Csak élveztem, ahogy a szél belekap az arcomba, és elmosolyodtam a sebességtől. Ez teljesen más volt, mint mikor Edwardon utaztam. Persze az az emlék is élénken élt bennem. Nem tudtam, hogy miért pont az, talán a futás, a száguldás hozta fel a homályból, de a többi emlékem ott maradt. Tudtam, segítségre van szükségem, hogy mindenre emlékezzek, és most, hogy beleláttam Edward fejébe, minden egyszerűbb volt. El is tudtam képzelni mindent, ami velünk történt, vagyis csak reméltem, mert nem tudtam semmit sem biztosra.
Nem tudtam, hogy sikerült, talán a már nem dobogó szívem vezérelt erre a helyre, nem voltam benne biztos, de ott voltam. Ezen a helyen olyan nyugalom volt. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a víz csobogását, a madarak csicsergését, a levelek zörgését, ahogy a szél elsuhan közöttük. Egy pillanatra behunytam a szemem, és hallgattam a természet dalát. Gyönyörű volt. Rájöttem, hogy imádom az erdőt. Itt minden olyan békés, és már nem kellett attól tartanom, hogy valamilyen állat megtámad, hisz erős voltam… Erősebb, mint Edward…
Most már én féltem. Féltem, hogy bántom őt. Jelenleg ő volt veszélyben, mert össze is törhetem… Rossz belegondolni. És a gyermekeim… Most már három olyan fontos személy van, aki miatt meghalnék. Ha történne velük valami, azt nem bírnám elviselni, főleg, ha én bántom őket.
El kellett űznöm ezeket a borzalmas gondolatokat, így megráztam a fejemet, majd elindultam a vízesés felé. Ismerős volt. Homályosan derengett valami, mintha jártam volna már itt. Leguggoltam, és kezemet a vízbe tettem. Melegnek éreztem, hisz már az én testem is hideg volt. Talán hidegebb, mint maga a víz. Ekkor eszembe jutott Jasper, és az, miért jöttem el a házból. Igen, tudom, hogy igaza van, és azzal is tisztában vagyok, hogy csak meg akarja védeni a családját… Tőlem. Én voltam a legnagyobb veszély a családomra, talán még magamra is.
- Sejtettem, hogy itt talállak – hallottam meg a gyönyörű hangot a hátam mögül, majd a lépteit, ahogy közeledett felém.
- Honnan? A gondolataimból? – kérdeztem szomorúan. Tudtam, hogy azért jött utánam, hogy megakadályozzon egy esetleges mészárlást, amit én követnék el. Ekkor megéreztem magam körül a karjait, amik – most már – puha testéhez vontak. Vállára hajtottam a fejemet, és néztem a napfényben csillogó zuhatagot.
Már dél lehetetett, hisz a nap a legmagasabban volt az égen, és pont ránk sütött. Olyan volt, mintha a természet is próbálná elfogadtatni velem, hogy az vagyok, ami. Edwardra néztem, akinek a bőre csillogott a napfényben. Erre tisztán emlékeztem, és arra is, hogy imádtam őt nézni.
Vámpír. Már olyan voltam, mint ő. Felemeltem a kezemet, és néztem, ahogy ragyog a bőröm a napsütésben. Furcsa volt magamat így látni. Meg kellett szoknom azt a változást, amin a testem keresztülment. Pontosan tudtam, hogy a bőröm hideg, sápadt és kemény lett, a szívem már nem dobogott többet a mellkasomban, a szemem színe megváltozott, és vérre szomjaztam. Nem voltam benne biztos, hogy még önmagam vagyok.
Edward nyakába fúrtam az arcomat, majd megszólaltam.
- Nélkületek már… már… - Nem tudtam befejezni a mondatot, rossz volt belegondolni, mi történhetett volna, ha nem jönnek le időben. Persze a kis Edward nyugtatott, de nem volt garancia arra, hogy nem bántom őket.
- Tudom – simogatta a hajamat, és szorosabban ölelt. Még a gondolat is rossz érzéssel töltött el.
- Istenem – suttogtam, és átkaroltam a nyakát, miközben az ölébe húzott. Ismét éreztem azt a szomjúságot, amit eddig minden történés elnyomott, de ez most megváltozott. Akartam, nagyon is, és ezt Edward is tudta.
- Akkor jobb, ha megyünk vadászni – mosolygott, mire csak bólintottam, majd segített felállnom a földről. Még most is ugyanúgy vigyázott rám, mint mikor ember voltam. Ezek az apró mozdulatok is kitisztítottak egy-egy emléket, ami a homályban volt, és ennek örültem.
Hirtelen ideges lettem. Mi van, ha nem jól csinálom, vagy elrontok valamit? Egyáltalán ebben lehet hibázni? – tetem fel magamnak a kérdéseket, miközben az ujjaimat tördeltem idegességemben.
- Jenny, nyugodj meg, kérlek – fogta meg a kezemet Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Mivel most már te is tudod irányítani az érzelmeket, rám is hatással vagy.
- Ne haragudj, még ezt is meg kell tanulnom – hajtottam le a fejemet, és próbáltam megnyugodni.
- Nézz rám – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Még mindig ugyanúgy néztek rám az aranybarna szemek, mint mikor még ember voltam. Becsuktam a szememet, és hallgattam a légzését, ami egyre gyorsult, ahogy közelebb hajolt hozzám. Éreztem a leheletét az ajkaimon, és éreztem az érzelmeit. Szerelem, boldogság, aggódás és bűntudat. Utóbbit nem értettem, de most nem akartam ezzel nyaggatni.
- Menjünk – mosolyogtam rá, ő pedig megfogta a kezemet, és futásnak eredtünk.
* *
Később elengedtem a kezét, olyannyira belejöttem a futásba, hogy szinte szárnyaltam. Le is hagytam Edwardot, de aztán gyorsabb fokozatra kapcsolt, és megelőzött, de könnyűszerrel utolértem, főleg, hogy egy pillanatra sem szerettem volna távol lenni tőle. Féltem, hogy valami történni fog, és akkor ő nem lesz mellettem, hogy leállítson.
Nem tartott sokáig, hogy beérjem, és tartsam vele az iramot. Most először vettem levegőt, hogy érezzem Edward illatát. Becsuktam a szememet, és élveztem, ahogy a szél az arcomba csap. Furcsa volt, hogy nem mentem neki a fáknak, bizonyára Edward figyelt, vagy ez is vámpír-dolog volt.
Nem tudom, mennyi ideje futhattunk, de még mindig nem fulladtam ki, pedig vártam. A szememet ez idő alatt már kinyitottam, és csodáltam az erdő szépségét. Néztem a fák leveleit, ahogy megcsillannak rajta a vízcseppek, és pillantásomat nagyon ritkán vettem le Edwardról, aki ismét ragyogott a napfényben. Szerintem senki sem hinné el nekem, ha azt mondanám, megint elfelejtettem a szomjúságomat.
Később megálltunk, és szembefordult velem Edward, majd elengedte a kezemet. Néztem tökéletes arcát, és éreztem a nyugalmat, ami belőle áradt. Nem félt attól, hogy nem tudom magam kontrollálni. Bízott bennem, és ez jólesett.
- Itt tökéletes lesz – felelte, én pedig egyfolytában őt néztem. Tekintetem levándorolt ajkaira, és elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá – nem számított, hogy épp vadászni készülünk -, majd mellkasára fektettem a kezemet. Behunytam a szememet, majd végigsimítottam az ingén. Kezeim alatt éreztem az izmait, és ahogy megfeszülnek az érintésemtől. Kinyitottam a szemem, és ránéztem, majd nyaka köré fontam a karomat, s csak gyönyörködtem benne. A vámpírságnak voltak előnyei, és most, hogy volt egy képességem, nem kellett hangosan is kimondanom azt, amit nem szerettem volna. Eszembe jutott az, hogy milyen lenne gondolatban veszekedni; persze nem akartam, csupán megfordult a fejemben, ahogy az is, mi mindenről tudnánk beszélni egymással úgy, hogy senkit sem zavarunk. Ráadásul a többiek nem tudnának semmiről sem. A mi kis titkunk maradna. – Édesem, szerintem nem ez a megfelelő pillanat – fonta ujjait a csuklóm köré.
- Tudom, de csak egyet szeretnék, mert… mert nem bírom tovább. Úgy szeretnék a közeledben lenni – suttogtam, és egyik kezemmel a derekát karoltam át, a másikkal pedig a nyakát. Nem felelt. Aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta, majd lehajolt ajkaimhoz, és birtokba vette őket.
Hirtelen olyan érzelemhullám tört rám, mint eddig soha. Nem akartam abbahagyni, sőt, még többre vágytam. Furcsa volt Jasper képessége, és lassan kezdett bennem tudatosulni, mi a képességem, csak éppen nem tudtam, hogy kell használni, vagy egyáltalán, hogyan működik.
Éreztem az Edwardból áradó vágyakozást, és az önuralmat. Hatással voltam rá, de pontosan tudtam, hogy más miatt voltunk az erdőben. Le kellett állítanom magam, de nem tudtam. Annyira édes volt, és csodálatos, hogy nem ment. Egyszerűen nem ment. Abban a pillanatban akartam. Úgy éreztem, mintha az átlagos érzéseim a kétszeresére, sőt a háromszorosára nőttek volna. Mindent tudnom kellett a… a fajtánkról. Egyet, a legfőbbet már tudtam. Vért iszunk.
Edward zihálva húzódott el tőlem, ahogy én tőle, pedig nem volt szükségünk levegőre. Az érzelmek a hatalmukba kerítettek minket, és ha Edwardnak nincs ekkora önuralma, talán későbbre halasztottuk volna a vadászatot.
- Sajnálom – hajtottam le a fejemet. – Nem tudom még irányítani… - pillantottam fel rá, és azt vártam, hogy majd szigorúan néz rám, ehelyett megértően fürkészte arcomat az aranybarna szempár.
- Nem haragszom, de a képességedet illetően – itt szünetet tartott. – Majd Jasper segít benne, ahogy én a gondolatolvasásban – mosolyodott el kedvesen, mire én is ugyanígy tettem. – Akkor talán kezdjük is – mondta, majd átváltott tanár-üzemmódba. Mintha megnyomtak volna rajta egy gombot. Még ezt is szerettem. A homályból újra egy kép tárult elém, vagyis lehet, hogy inkább Edward emléke volt, hisz magamat láttam. A meglepett arcomat, és ahogy minden pillanatban engem fürkész tekintetével. Ekkor nekem is eszembe jutott ez a pillanat. Aznap nem volt az egyik tanár, és ő jött be helyettesíteni. Előre eldöntötte, hogy majd felszólít, és árgusszemekkel figyelt engem, de én kerültem a tekintetét. Emlékeztem arra a napra, hisz előző éjjel jöttem rá, mi is ő.
- Mint régen – mosolyogtam rá, ő pedig bólintott. – Egyébként, mire vadászunk? - kérdeztem. Hirtelen rám tört a szomjúság, amit eddig elnyomtak az érzések, és kiszáradt a torkom, már ha kiszáradhat egy vámpír torka.
- Őzre. *Valami egyszerűre gondoltam az első alkalmadra… - Abbahagyta, mikor szemem összeszűkült az egyszerű szón.* Felhúztam az egyik szemöldököm. Ennyire béna lennék? Rendben, hogy tanulnom kell, de… Na, jó, inkább nem kommentálom - gondoltam. – Nem erre céloztam, csupán kezdjük egy egyszerűbbel, és majd utána a többi – mosolyodott el, majd ismét felvette a szigorú tanári arcát. A szomjúságom rosszabb lett. Olyan volt, mintha homokot nyeltem volna.
- Merre? – kérdeztem a fákat vizsgálva türelmetlenül. Most csak egy dolog volt a fejemben, az pedig nem más volt, mint a szomjúságom csillapítása.
- *Maradj nyugton egy percig - mondta, kezeit lágyan a vállaimra tette. A szomjúságvágy pillanatnyilag elhalványult az érintésétől. - Most csukd le a szemeidet - motyogta. Mikor engedelmeskedtem, kezeit az arcomhoz emelte, és megsimította arccsontomat. Éreztem légvételem gyorsulását és vártam a pirulást, ami sose fog jönni. – Hallgass! - utasított Edward. - Mit hallasz?*
- Mindent - gondoltam. Hallottam *tökéletes hangját, légzését, ajkai összesúrlódását beszéd közben, a madarak csicsergését tollászkodás közben a fák tetején, csapkodó szívverésüket, a juharfák lombjainak összeütközését, a hangyák gyenge csattogását egymást követve hosszú sorban a legközelebbi fa kérge felé. De tudtam, hogy valami különlegesre gondolt, ezért hagytam füleimet minél messzebb terjedni, kutatva valami más után, mint a körülvevő élet kis zümmögése. Volt egy szabad terület közel hozzánk – a szélnek más hangja volt a füves részen – és egy kis patak, sziklás mederrel. És ott, közel a víz zajához, volt nyaldosó nyelvek fröcskölése, az erős szívek hangos dobogása, pumpálva a sűrű véráramlatot… Olyan érzés volt, mintha a torkom fala összezárult volna. - A pataknál, északkeletre? - kérdeztem, szemeim még mindig csukva.
- Igen. - Hangja helyeslő volt. - Most… várj a szellőre megint és… mit érzel? - Legfőképp őt – a különös méz-orgona-és-napfény illatát. De a bomlás és moha gazdag, földes illatát is, az örökzöldek gyantáját, a meleget, a fák gyökereinél lapuló apró rágcsálók majdnem mogyoró aromáját. És aztán, kiterjesztve megint, a víz tiszta illatát, amely meglepően nem vonzott a szomjúságom ellenére se. A víz felé fókuszáltam és megtaláltam az illatot, amelynek ott kellett lennie a nyaldosó hanggal és a dobogó szívvel. Másik meleg illat, gazdag és jellegzetes, erősebb, mint a többi. És közel olyan nem vonzó, mint a patak. Összeráncoltam az orromat. Kuncogott.
- Tudom, egy idő után hozzászoksz.
- Három? - találgattam.
- Öt. Van még mögöttük két másik is a fák között.
- Mit csináljak most? - Hangja úgy hangzott, mintha mosolygott volna.
- Mit érzel, mit csinálnál?
Gondolkoztam ezen, szemeim még mindig csukva voltak, miközben hallgattam és beszívtam az illatot. Egy másik perzselő szomjúság küzdelme hatolt be tudatomban, és hirtelen a meleg, jellegzetes szag nem volt olyan ellenszenves. Legalább valami forró és nedves lenne a kiszáradt számban. Szemeim hirtelen kinyíltak.
- Ne gondolkozz rajta - javasolta, miközben elemelte a kezét az arcomról és hátralépett egyet. - Csak kövesd az ösztöneidet.
Hagytam, hogy vonzzon az illat, alig voltam tudatába mozgásomnak, miközben a szűk réthez vezető lejtőn suhantam lefelé, ahol a patak folydogált. Testem automatikusan lekuporodott, miközben tétováztam a fákat szegélyező páfrányok közt. Láttam egy nagy hímet, két tucat agancság koronázta fejét, a patak szélén, és a másik négy árnyékba burkolt alakja kelet felé tartott az erdőbe lassú tempóban. A hím illatára összpontosítottam, a nyaka azon forró pontjára, ahol a meleg lüktetés a legerősebb volt. Csak harminc méter – két vagy három ugrás – volt köztünk. Megfeszítettem magam az első szökkenéshez.
De miközben izmaim összehúzódtak a felkészülés során, a szél megváltozott, most erősebben fújt, és délről. Nem hagytam abba a gondolkozást, kirohantam az ösvényre egyenesen az eredeti tervem szerint, bekergetve a* szarvast *az erdőbe, egy olyan vonzó, új illat után futottam, hogy nem volt más választásom. Kényszerű volt. Teljesen az illat vezényelt. Céltudatos voltam, miközben követtem azt, csak a szomjúságra figyelve és az illatra, ami kioltásra volt ígérve. A szomjúság egyre rosszabb lett, most már olyan fájdalmas, hogy összezavarta az összes többi gondolatomat és kezdett emlékeztetni az ereimben lévő méreg égetésére. Csak egy dolognak volt most esélye, behatolni összpontosításomba, egy ösztön, ami sokkal erőteljesebb, alapvetőbb volt, mint a tűz eloltásának szükségessége – a védelmi ösztön volt a veszély ellen.
Önfenntartás.
Hirtelen arra lettem éber, hogy követnek. Az ellenállhatatlan illat vonzása szembekerült azzal a sugallattal, hogy forduljak meg és védekezzek a támadómmal szemben. Mellkasomban egy hangbuborék keletkezett, ajkaim maguktól hátrahúzódtak, hogy felfedjék figyelmeztető fogaimat. Lábaim lelassultak, a hátam megvédésének szüksége harcolt a szomjúság csillapításának vágyával. És aztán hallottam, hogy üldözőm közeledett, és a védekezés győzött. Miközben megpördültem, a felszálló hang utat csinált magának a torkomba és kitört onnan. A vad morgás, a saját számból, olyan váratlan volt, hogy hirtelen megütköztem magamon. Bizonytalanná tett, és kitisztította a fejemet egy pillanatra – a szomjúság vezette homály meghátrált, habár a szomjúság még mindig égetett.
A szél megváltozott, nedves föld és közelgő esőillatát fújta az arcomba, felszabadítva a másik illat izzó hatalmától – az illattól, ami olyan felséges, hogy csakis emberi lehetett. Edward néhány lépésnyire hezitált, karjait megemelte, mintha átkarolt volna – vagy mintha féken akarna tartani. Arca elszánt és óvatos volt, miközben én rémülten megdermedtem. Rájöttem, hogy épp meg akartam támadni őt*, de ez az érzés olyan gyorsan tovaszállt, ahogy jött.
Eszeveszett gyorsasággal rohantam az illat irányába. Hallottam magam mögött Edwardot, ahogy próbált utolérni, de én gyorsabb voltam. A vadászösztön fölém kerekedett, és csak szaladtam. A szomjúságom már égetett, annyira fájt. Vágytam a vérre, és tudtam, hogy ez majd elmulasztja a szomjúságomat.
Lehagytam Edwardot, miközben egyre közelebb értem az áldozatomhoz. Ember volt, semmi kétség, máskülönben nem vágytam volna ennyire a vérére. A gondolataim csak a vér körül forogtak, és nem tudtam magam fékezni. A lábam alig érte a talajt, és ügyeltem a mozgásomra is. Nem csaptam zajt. Az ösztöneimre hagyatkoztam.
Újra beszívtam az édes illatot, és tudtam, hogy már közel járok, nagyon közel. Hamarosan csillapíthatom a szomjúságomat.
Megérkeztem.
Lelapultam az egyik bokor mögé, és felvettem a támadóállást, miközben az áldozatomat lestem. Ő nem hallott, és nem látott engem.
Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől…
*Stephenie Meyer - Breaking Dawn
53. fejezet - Új világ (I. rész)
2010. dec. 1. 10:25 - írta gicus15
Sziasztok! Sajnálom, hogy késett a rész, de cserébe hosszú részt hoztam.:) Nos, mint az ízelítőnél is említettem lesznek benne csillagos részek. Azt a fejezet végén ki van írva, hogy miből van, de szerintem mindenki rá fog jönni.
Igen, megint két részes lesz xD Valahogy így jön ki.:)
Köszönöm a kommentárt Krisztinek.:) Köszönöm.
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. :)
Puszi
"Az élet szép, de élni tudni kell!Az élet harc, s benne győzni kell!”
- Hoppá, azt hiszem… kicsit hamarabb. Ó, ne! – Igyekeztem nem a fájdalmamra gondolni, csak a születendő gyerekre. Kiejtettem a kezemből a csészét, mire a padlót beborította a sötét vér. Automatikusan kapott utánam három különböző kar. A hasamból félelmetes hang tört fel. – Ó! – sikítottam. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat. Lehet, hogy én voltam gyenge, mert anyunak sosem volt ekkora fájdalma, ebben biztos voltam. Életemben nem hallottam olyan hangot, mint amit a hasamból hallottunk.
Hirtelen olyan puhának éreztem magamat, mint egy tollpihe, és csak azt vettem észre, hogy a padló egyre közelebb van hozzám.
Nem tudom, ki kapott utánam, de csak egy dologra koncentráltam; a fájdalomra.
- Jenny? – kérdezte Edward. A hangját bármikor, bárhol, és bármilyen körülmények között felismertem volna.
Egyszeriben elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és hallottam a saját vérfagyasztó, haldokló sikolyomat. Aztán, mintha elvágták volna; sötétségbe burkolóztam, miközben a hangok mind elmosódtak körülöttem…
Éreztem, hogy a baba veszélyben van. Valamit tennem kellett. Magam körül hallottam a hangokat, amik lassan tisztulni kezdtek. Nem tudtam megkülönböztetni a hangokat, kivéve egyet, és az illető közel állt hozzám.
- Levált a placenta! – Edward hangja idegesen és aggódóan csengett. Mintha leöntöttek volna egy pohár hideg vízzel, úgy tértem magamhoz.
- Vegyétek ki! – sikítottam. – Nem kap levegőt! Vedd ki, Edward, vedd ki most!
- Morfiumot! – mondta, mintha meg sem hallott volna. Képes volt a fájdalomcsillapítóval foglalkozni, miközben a kisbabánk haldoklott.
- Nem, ne! Most… Most…! – fulladoztam. Valamit éreztem, hogy fel akar törni a torkomból, de nem érdekelt, csak a babám. Nem halhat meg, nem! Azt nem élném túl!
*Fekete foltok takarták el a lámpákat a szobában, ahogy egy fagyos új fájdalom jegesen szúródott a hasamba. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam védeni a méhem, a babám, az én kis* pici lányomat, de túl gyenge voltam. *A tüdőm fájt, az oxigén elégett.*
A fájdalom elmúlt. Csak a gyermekem volt a fontos, más nem számított. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán percek, de lehettek másodpercek is. A fájdalmam elmúlt, és helyette zsibbadást éreztem. *Nem éreztem semmit. Nem láttam, és nem hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarcolva a torkom, fel és le.*
- Jenny, tarts ki! – hallottam meg Edward hangját. Össze kellett szednem magam, nem hagyhattam cserben. Nem éreztem semmit. Pislogtam, és végre láttam a fényt. Azt hittem, meghaltam, de akkor meghallottam Edward suttogását. – Aisha. – Nem mondta, hogy hallotta, mikor eldöntöttem, ezt a nevet szeretném adni majd a lányunknak. Ő mindig mindenre figyelt.
Megpróbáltam beszélni. Kinyújtottam a kezeim, miközben a szavakat formáltam az ajkaimmal.
- Add ide nekem… kérlek… Engedd… - A karjaimban szerettem volna tartani a kis csöppséget; azt a pici testet, akit már hetek óta vártam. *A fény táncolt és tündökölt Edward kristály kezeiről. A csillogást vörös foltok szennyezték, a vér, ami a bőrét borította, és még több vörösség a kezeiben. Valami apró és erőlködő, amiről csöpögött a vér. *A meleg kis testet gyenge karjaimba fektette. Összeszorítottam a szemeimet, majd újra kinyitottam, és lenéztem Aishára, aki nem sírt, de gyorsan lélegzett és megdöbbenve zihált. Megijedt. A szemei nyitva voltak, és hol engem, hol Edwardot nézte. Felpillantottam a férjemre, aki halálra vált arccal nézte a kicsit.
- Nincs egyedül – suttogta. Nem értettem miért mondta, mert csak az én kicsikémet néztem, és gyönyörködtem benne. *Az apró, tökéletesen kerek fejét, sűrű, gubancos, véres fürtök borították. *Az írisze ugyanolyan barna volt, mint az enyém, de tudtam, hogy csak ez az egy, amit tőlem örökölt. *A vér alatt a bőre sápadtnak látszott, krémesen csontszínűnek. Minden, kivéve az arcát, ami más színben lángolt.*
Az apró arc tökéletes volt, olyannyira, hogy teljesen elbódított. Még gyönyörűbb volt, mint az apja; hihetetlen. Nem tudtam felfogni, hogy ő a mi kislányunk. Lehetetlen.
- Aisha… - suttogtam. – Istenem… de gyönyörű! – simogattam meg az arcát mosolyogva. A tökéletes arc óvatos, széles mosollyal nézett rám. Magamhoz akartam ölelni, de aztán eltűnt a kezemből, és ezzel egyidejűleg egy újabb fájdalmat éreztem. Ne! Hozd vissza! - kiáltottam gondolatban, mert egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.
Olyan furcsának tűnt minden körülöttem, és újra éreztem a fájdalmat. A hasamban mozgásra lettem figyelmes; mintha még valami ki akarna törni belőlem, de nem megy neki. Pislognom kellett párat, de még így is csak homályosan láttam Edwardot.
Nem tudom, miért, talán az anyai ösztön súgta, hogy valami nincs rendben. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha egy kötél szorult volna a nyakam köré, és épp próbálna megfojtani. Beszélni nem tudtam, így csak egy mód volt, hogy kapcsolatba kerüljek Edwarddal.
- Mindjárt megfullad. Vedd ki, vedd ki! - kiáltottam gondolatban. Még egy ideig éreztem a fájdalmat, és a szorítást a nyakam körül, aztán hirtelen abbamaradt. Összeszorítottam a szemem, majd kinyitottam, és a férjemet kerestem a tekintetemmel. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, mikor megpillantottam őt, kezében egy újabb csodával, aztán minden erőmet összeszedve csak ennyit mondtam:
- Edward. – Aztán minden elsötétült körülöttem.
Olyan súly telepedett rám, mint eddig soha. Csak zuhantam a sötétségben, és hiába próbáltam valamibe megkapaszkodni; túl gyenge voltam hozzá, de nem adhattam fel. Miattuk nem. Pedig annyival könnyebb lett volna hagyni, hogy magával ragadjon a sötétség, mégis küzdöttem ellene. Nem akartam fájdalmat okozni nekik.
Edward nem egyszer ment el. Először azért, mert azt hitte, azzal meg tud védeni Victoriától, másodszor pedig, mert elvették tőlem. Nem bírtam elviselni a hiányát. Néha úgy éreztem, belehalok. Emlékszem még az „álmomra”, mikor találkoztunk a vízesésünknél. Bármire hajlandóak lettünk volna, csak együtt lehessünk. Nem bírnánk elviselni, ha valamelyikünk elmenne, itt hagyná a másikat. Már régóta rájöttem, hogy Edward nélkül az élet értelmetlen. Az életem és az övé egybefonódott. Annyi mindenen mentünk keresztül, nem hagyhattam, hogy csakúgy semmivé legyen.
Próbálkoztam. Erősnek kellett maradnom, nem engedhettem, hogy elragadjon magával a sötétség, ami egyre jobban magával ragadott. Tudtam, hogy Edward mindent megtesz, amit csak tud. Nem adhatom fel, hisz ő sem adja fel, tudom. Ha szerelmünk kibírta azt, hogy annyiszor elválasztottak minket, akkor ezt is ki fogja, és én ebben segédkezet fogok nyújtani. Edward, a gyerekek és a családom miatt ki kellett tartanom, hiába vonzott magához a sötétség. Mint a mágnes két ellentétes oldala.
Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek, mikor megpillantottam a fényt. Olyan gyönyörű volt, hogy úgy éreztem mennem kell. Csalogatott magához. Ragyogott, mint Edward a napfényben. Éreztem, hogy kezdtem elveszni, de próbáltam magam észhez téríteni.
Ekkor megpillantottam a nagymamámat, aki mosolyogva indult el felém, de a fény elejénél megállt. Hirtelen nem fogtam fel, hogy ő már rég nem volt velünk, és elindultam felé, ám felbukkant a nagyapám, és szemei nem mosolyogtak, mint a nagyinak. Ez vészjósló volt, és megállásra késztetett. Megrázta a fejét, majd egy suttogást hallottam.
- Nem! – Ezután, ahogy jött, úgy tűnt el a fény.
Egyedül maradtam a sötétségben, és ezek után még inkább küzdöttem az életben maradásért. A gyermekeim hajtottak, és értük bármire képes lettem volna.
Aztán megéreztem a meleget a karomban. A kisbabám testének melegét. Valódinak éreztem; közelebb ragadtam magamhoz, pont oda, ahol a szívemnek kellett lennie, de nem éreztem.
Tudtam, hogy addig harcolok a sötétséggel, amíg kell, mert értük tettem.
*A melegsége a szívem mellett, egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem. Forróbb. Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.
Mintha a hajsütővas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt. A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra, addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.
Éreztem a lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét megtaláltam a szívem, épp időben, hogy azt kívánjam, bár soha ne találtam volna meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozgatni egy eltűnt ujjamat sem.
A baba, szétrúgja a bordám, keresztülszakítja az útját rajtam darabról-darabra. Az semmiség volt. Olyan volt, mint egy hidegvizes medencében úszni. Ezerszer inkább azt szeretném. Elfogadnám, és hálás lennék.
A tűz forróbban lángolt, és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott. Rájöttem, hogy nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat terjesztve a vállaimba, és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az arcom.
Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Az elmém kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést. A morfium. * Még most sem tudtam igazán felfogni, hogy Edward miért is beszélt erről Carlisle-nak. Azt mondta, az enyhítheti a fájdalmamat, de úgy tűnik, csak lebénít, nem pedig segít.
Azt akartam, hogy öljenek meg, mert egyszerűen elviselhetetlen volt a fájdalmam. És ekkor eszembe jutott, hogy nem Bella vagyok; engem hall Edward, és lehet, tudok vele beszélni. Ha ő velem van, akkor át tudom vészelni. Talán enyhítheti a tűzet a testemben. Igaz, hogy a sötétségben voltam, de tudtam, ha erős vagyok, akkor kijuthatok belőle.
*És egy soha véget nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások kérték, hogy jöjjön a halál. Semmi más, még idő sem volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a fájdalom egy folytonos perce. * Igazából már hozzászoktam ahhoz a tűzhöz, ami elárasztotta a testemet. *Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen, és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.* Ezt nem tudtam mire vélni. Talán Carlisle csinálhatott valamit, csak nem éreztem. Igazából nem tudtam, mi is történik velem, de hogy nem haltam meg, abban biztos voltam.
* A végtelen égés tovább folytatódott.
Ott lehettem másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét jelentett valamit. Három dolog történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudom, melyik volt az első: az idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.
Éreztem, hogy növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, egy új érzékenységet felismerjem, elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.*
Igazából már nem szerettem magam körül a csendességet. Edward hangját akartam hallani, és a karjaimban szerettem volna tartani a kisbabáimat. Még magam sem tudom, de nem sikoltottam, pedig fájt, eszméletlenül fájt, viszont nem akartam, hogy Edward szenvedni lásson. A gyógyulás lehet fájdalmas, és ez az volt. Fájt, de ki kellett bírnom.
* Ez épp időben történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára, aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, ahol senki mást nem bánthatnak meg, olyan érzés volt, mintha egy cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a tűzben tartsam magam. Épp elég erőm volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elevenen elégtem.
A hallásom egyre tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük. Meg tudtam számolni a felszínes, ziháló lélegzeteimet. Meg tudtam számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek. Ezek lassabbak voltak, így rájuk koncentráltam. Jobban mutatták az idő múlását. Jobban, mint egy óra ingája, ezek a lélegzetek keresztül húztak az égő perceken a vége felé. Egyre erősebb lettem, a gondolataim pedig tisztábbak. Amikor új hangot hallottam, figyeltem.
Halk lépéseket hallottam és éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. A lépések közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon. Nem éreztem az ujjak hűvösségét. A tűz még a hűvösség emlékét is elűzte.
- Még mindig nincs változás?
- Nincs. - Egy gyengéd nyomás, egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.
- Nem érzem már a morfium illatát.
- Tudom. *– Hallottam a hangokat, és tudtam, hogy most jött el a pillanat, mikor meg kell szólalnom. Tudatni akartam velük, hogy élek, és hallom őket. A kérdés az volt, hogy ők hallanak-e engem. – Jenny, hallasz? – kérdezte. – Jenny, szerelmem, ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem? – Hirtelen nem is tudtam, hogy mit felelhetnék rá. Tudtam, hogy várja a válaszomat. Várta, hogy adjak valami jelet, de féltem megmozdulni. Attól tartottam, hogy a tűz erősebbé lesz. Most az egyszer áldottam Edward képességét, és azt, hogy hallja a gondolataimat. *Éreztem a nyomást az ujjaimnál. Nehezebb volt nem reagálni a hangjára, de bénult maradtam. Tudtam, hogy a fájdalom a hangjában semmi ahhoz képest, ami lehetne. *Meg akartam szólalni, de nem ment. Meg kellett próbálnom, de a gondolataim megint elvesztek, viszont hallottam mindent, amit körülöttem mondtak. *- Talán… Carlisle, talán elkéstem. - A hangja tompa volt, és elcsuklott az elkéstem szónál.* Nem értettem Edwardot. Elkésett, de mégis mivel?
*- Hallgasd a szívét, Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz* - mondta Carlisle. Nem tudtam, miről beszélnek. Talán arról, hogy hamarosan meggyógyulok. Meg kellett szólalnom legalább gondolatban, hogy tudja, minden rendben van. A fájdalmamról nem kell tudnia, csak emésztené magát.
-* És a gerince?
- A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esméé. A méreg majd meggyógyítja, ahogy Esmét is meggyógyítottam.* - Kezdett összeállni a kép, és ekkor eszembe jutott az, amit Edward mondott nekem még régebben. Sosem kívánnám másnak azt, amin keresztül mentem. Fájt, iszonyatosan fájt, és ezért nem akartam, hogy Bella olyan legyen, mint én. Nem akartam, hogy átmenjen azon, amin mi – mondta. Tudtam, hogy a családjára gondol. – A méreg okoz akkora fájdalmat, amit lehetetlen elviselni. Olyan, mintha beledobtak volna a tűzbe – nézett rám.
*- De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.
- Vagy valamit jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem ennyi kitartás és bizakodás, hogy megmentsem. Ne vádold magad.* - egy megtört suttogás.
- Biztos szenved.
- Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudjuk ez milyen hatással lesz az érzéseire. - Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik, hogy emlékezzek mi történt, egy másik, hogy a jövőbe tekintsek, és egy másik hely, ahol a végtelen szenvedés maradt. Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. Egy újabb suttogás.*
- Jenny, szeretlek. Jenny, sajnálom. – Ekkor már tényleg biztos voltam benne, hogy az történt, amit nem akartam. Erre számíthattam, hogyha Edwarddal és a gyermekeimmel akarok maradni.
- Edward - szólítottam, és hallottam, ahogy eldől a szék.
- Jenny, hallasz? – kérdezte.
- Igen - feleltem. - Most változok át? - kérdeztem. Éreztem, hogy az arcomra teszi a kezét, miközben továbbra sem engedte el a kezemet. Annyira szerettem volna megszorítani a kezét, jobban érezni őt, de nem tudtam.
- Bocsáss meg nekem, szerelmem, de nem tehettem mást. Nem veszíthettelek el ismét; azt nem bírtam volna elviselni – suttogta. – Tudom, nem akartad, és hogy önzőség, amit tettem, de… Nélküled mit sem ér az életem. – Nélkülem még meg van a világ, de Edward nélkül már nincs. És, hogy ő ne létezzen, az kizárt dolog. Mi lenne a gyermekeinkkel. Ki vigyázna rájuk, ha mi nem lennénk? A családom, ők sosem hagynák el őket, tudom.
- Nem haragszom, ezért kérlek, ne emészd magad. Inkább beszélj hozzám. Mi történt velük? – kérdeztem. Tudni szerettem volna, hogy vannak a mi kis csodáink. Tudtam, hogyha Edwardra koncentrálok, nem érzem annyira a fájdalmat.
- Csak annyit tudok, amit a többiek fejében látok. Rosalie és Esme felhozták őket, de nem hagytam, hogy bejöjjenek a gyerekekkel. Nem akartam, hogy…
- Így lássanak – fejeztem be a mondatát. – Jól tetted. Én sem akarom, hogy így emlékezzenek rám. - Magamhoz akartam ölelni, érezni az illatát, és megcsókolni. Érezni szerettem volna bőre simaságát a kezeim alatt, és az kívántam, bár eltudná tüntetni a tüzet, ami lassan elégetett.
Hallottam, ahogy Carlisle elhagyja a szobát, ezzel magunkra hagyva minket.
Egy időre mindketten elhallgattunk. *Később, más léptek susogtak be a szobába. Könnyedebbek. Ritmusosabbak. Furcsa, hogy egy pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit a mai nap előtt soha nem voltam képes hallani.
- Meddig még? – kérdezte Edward.
- Már nem tart sokáig* - felelte Alice. – Már hiányzott ez a lány. Jó volt újra hallani a hangját, ahogy Edwardét is.
- Alice, ő látta őket? - kérdeztem gondolatban Edwardot.
- Igen, látta – szorította meg finoman a kezemet.
- Te most Jennyvel beszélsz? – kérdezte Alice döbbent hangon, és hallottam, hogy mellénk húz egy széket. – Jó, hogy belelátsz a fejébe – mondta. - *Káprázatos lesz. - Edward csendesen morgott.
- Mindig is az volt. - Alice felhorkant.
- Tudod, hogy értem. Nézz csak rá. - Edward nem válaszolt.* Most azt hiszem meg kellett volna nyugodnom, mégse ment. Úgy éreztem, hogy leégett rólam a bőr, és csak a húsom látszik, vagy már lassan az sincs meg nekem. A tűz felemészteni készült, és én egyre jobban vágytam Edward hideg testére, ami lehűt.
Hosszasan „beszélgettünk”, de többnyire csak hallgattam Alice-éket, és örültem, hogy mondott valamit a gyerekekről. Azt mondta, hogy mindketten nagyon jól vannak, és már szeretnének velem találkozni. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben leszaladtam volna hozzájuk, de ez nem nagyon ment nekem.
Nem tudom mennyi ideig lehettünk így hárman a szobában, de végül barátnőm úgy döntött, hogy lemegy. *Hallottam Alice-t kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését. Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam. Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.* Sosem értettem a baseballt, és ha nem mondják a csapat nevét, akkor nem is tudtam volna megmondani, ki áll nyerésre.
Hirtelen egy gyönyörű hang kúszott a fejembe. Olyan szép volt, mint Edwardé, vagy talán még szebb. Ez gyermeki hang volt, mégis a legcsodálatosabb, amit valaha hallottam.
- Anyu – mondta, én pedig, ha tudtam volna sírni, megtettem volna. Ő volt, és anyunak nevezett.
- Edward - szólítottam meg, hogy jelezzem, hallom őt.
- Igen? – kérdezte szerelmem, mire elmosolyodtam magamban.
- Mikor fogsz hozzánk lejönni? - tudakolta angyali hangján, és ekkor lefagytam. Mégis mit mondhattam volna? Hogy nem tudom? Nem akartam, hogy aggódjon.
- Hamarosan, édesem, hamarosan - mondtam végül. Már én is szerettem volna velük találkozni, és a karjaimba venni őket, majd magamhoz ölelni kicsi testüket. Kíváncsi voltam rájuk. Arra halványan emlékeztem, hogy Aishát a kezemben tartottam. Visszaemlékeztem gyermeki fénnyel ragyogó szemeire, és krémszínű bőrére. Vajon ő is úgy csillog a napon, mint Edward?
- Jenny? – szólalt meg mellettem Edward, és hallottam, hogy felállt a székről.
- Szeretünk, mami - mondta csilingelő hangon. Nem bírtam tovább, látni akartam őket, de még mindig nem tudtam mozogni vagy inkább féltem megmozdulni.
-Én is szeretlek Titeket - üzentem vissza gondolatban, és már nem hallottam őt.
- Jenny. – Edward hangja ideges volt. – Hallasz engem, kicsim? Válaszolj, kérlek. – Hangja aggódó volt, és tudtam, hogy válaszolnom kell neki, mégis az előbb történtek hatása alatt voltam. Nem értettem, hogy hallhattam az én Edwardomat. De boldog voltam, hisz legalább „beszélhettem” vele egy kicsit. – Jenny – szorította meg a kezemet Edward.
- Jól vagyok - feleltem. Örültem, hogy legálabb gondolatban tudok velük kommunikálni, így tudom, jól vannak.
Bizonyára mindent hallott Edward, ezért nem is kérdezett semmit, vagy talán azért, mert tudta, nem akarok róla beszélni. Én csak újra és újra felelevenítettem a gyermekem hangját, és ennek segítségével eltereltem a figyelmemet a bennem levő tűzről, de aztán fél perccel később, a fájdalom megváltozott.
*A jó hír, hogy elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább valami új történt. Ez lehet az. A fájdalom elmúlik… És a rossz hír. A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a szomjúság… Még egy rossz hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett. Hogy lehetséges ez? A szívdobogásom már túl gyors, felgyorsult – a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.
- Carlisle - hívta Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Tudtam, hogy Carlisle meghallja, ha a ház közelében van.
A tűz visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket. De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a nap, és tomboló, új sebességgel vert. Carlisle belépett a szobába, mellette Alice-szel. A lépéseik annyira jól elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy Carlisle a jobb oldalon volt, egy lépéssel Alice előtt.
- Hallgassátok - mondta nekik Edward. A szobában a leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.
- Ah - mondta Carlisle. - Majdnem vége. - Az enyhülés, amit a szavai hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.
- Hamarosan - értett egyet buzgón Alice. - Szólok a többieknek. Megkérjem Rosalie-t…?
- Igen, vigye el a babát. - Mi? Ne. Nem! Mit értett azon, hogy vigye el a babát? Mit gondol? Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütésszerű szívemet -, mind visszafojtották a lélegzetüket válaszul. Egy kéz megszorította a csökönyös ujjaimat.* - Minden rendben, mindjárt vége – nyugtatott Edward. Örültem, hogy mellettem van, ahogy a többiek is.
*A tűz még mindig forróbbá vált a mellkasomon keresztül, lecsillapodva a könyökömben és a térdemben.
- Felhozom őket - mondta Alice egy sürgős éllel a hangjában, és hallottam a szél suhogását, ahogy elszökkent.
A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt, mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana. Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra. Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz, halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.
A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.
Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel. Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.
Minden olyan tiszta volt. Éles. Határozott. A magasban ragyogó fény, még mindig vakítóan fényes volt, és mégis tisztán láttam a villanykörtében izzó szálakat. A szivárvány összes színét láttam a fehér fényben, és a színskálaszélén egy nyolcadik színt is, aminek nem tudtam a nevét. A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját. Előtte, láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően láttam azt a részüket, amit beborított a fény, és azt is, amit nem. Apró bolygókként forogtak a levegőben, kerülgették egymást, mintha csak egy mennyei táncot járnának.
A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbenten lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon, örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs levegővel. Éreztem a buja selyem illatát. Éreztem, valami meleg és kívánatos illatát, valamiét, aminek nedvesnek kellett volna lenni, de nem volt az…
Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem- méz-orgona-napfény-ízű illatot, ami a legerősebb és a legközelebbi illat volt.
Hallottam a többieket, ahogy újra fellélegeznek, most hogy én is lélegzem. A lélegzetük keveredett a méz és orgona és napfény illattal, új ízeket hozva. Fahéj, jácint, körte, tengervíz, kelő kenyér, fenyő, vanília, bőr, alma, moha, levendula, csokoládé… egy tucat összehasonlítást végeztem a fejemben, de egyik sem illett bele igazán. Olyan édes és kellemes volt.
A tévét lenémították a földszinten, és hallottam, hogy valaki – Talán Rosalie? – áthelyezi a testsúlyát a földszinten. Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre. Rap zene? Egy pillanatra elámultam, és aztán a hang eltávolodott, mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal. Kezdetnek rájöttem, hogy ez pontosan így lehetett. Hallottam volna az autópályát?
Nem éreztem, hogy valaki fogja a kezem, amíg az a valaki finoman meg nem szorította. Mint korábban, amikor elrejtettem a fájdalmam, a testem megmerevedett a meglepetéstől. Ez nem az az érintés volt, amire számítottam. A bőre tökéletesen sima volt, de rossz hőmérsékletű. Nem volt hideg.
A sokk első fagyott pillanata után, a testem úgy reagált az ismeretlen érintésre, ami még inkább sokkolt. Levegő szabadult ki a torkomból, dühösen, keresztül az összezárt fogaimon, mély, fenyegető hangon, mintha csak egy csapat méh zümmögne. Mielőtt a hang elhalt volna, az izmaim megfeszültek, és összerándultak, elhúzódva az idegentől.
Felpattantam, olyan gyorsan fordulva, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem történt meg. Minden porszemet láttam, minden szálkát a faborítású falakon, minden megbomlott cérnaszálat mikroszkopikus méretekben, ahogy a szemem tovább vándorolt. Aztán ott találtam magam védekezőn a falhoz lapulva úgy egy-tizenhatod másodperccel később. Már megértettem mi döbbentett meg, és túlreagáltam.* Edwardot nem kellett hidegnek éreznem, hisz már olyan vagyok, mint ők. Vámpír.
Érdekes volt, hisz teljesen nyugodt voltam, legalábbis a gondolataim, de a testem védekező pozíciót vett fel. Nem én irányítottam.
*Tartottam a pozíciómat még egy-nyolcad másodpercig, felmérve az előttem lévő jelenetet. Edward keresztülhajolt az operációs asztalon, ami az én halotti máglyám volt, a kezeit felém nyújtotta, az arckifejezése aggódó volt. Edward arca volt a legfontosabb dolog a világon, de a periférikus látásom felismert minden mást egyszerre. A védelmező ösztönöm előjött, és automatikusan kerestem a veszély bármilyen jelét.
A vámpír családom óvatosan várt a szemben lévő falnál az ajtó mellett, Emmettel és Jasperrel az élen. Mintha veszély lett volna. Az orrlyukam kitágult, kereste a fenyegetést. Semmi nem idevalót nem éreztem. Valami édes bágyadt illatát – amit durva vegyszerek rontottak el – szúrta ismét a torkomat, amitől fájt és égett. Alice kikukkantott Jasper könyöke mellett egy hatalmas vigyorral az arcán; a fény visszacsillant a fogain egy újabb nyolcszínű szivárványként. A vigyor megnyugtatott, és aztán összeállt a kép. Jasper és Emmett azért álltak elöl, hogy megvédjék a többieket, ahogy azt gondoltam. Amire nem jöttem rá azonnal az az volt, hogy én magam vagyok a veszély. De mindez mellékes volt. Az érzékeim legnagyobb része és az elmém még mindig Edward arcára fókuszált.
Soha ezelőtt a perc előtt nem láttam. Hányszor bámultam Edwardot és csodáltam a gyönyörűségét? Hány órát – napot, hetet – töltöttem el azzal az életemből, hogy arról álmodoztam, hogy mi is a tökéletesség? Azt hittem jobban ismerem az arcát, mint a sajátomat. Azt hittem, ez az egyetlen biztos fizikai dolog a világon: Edward arcának hibátlansága. Talán vak voltam. Most először – miután az emberi gyengeség és a tompa árnyék nem takarta el a szemem - láttam az arcát. Ziháltam és aztán küzdöttem a szókincsemmel, képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Jobb szavakra volt szükségem.
Ennél a pontnál, a figyelmem másik fele megállapította, hogy rajtam kívül nincs veszély, így automatikusan kiegyenesedtem a guggolásomból; majdnem egy teljes másodperc eltelt azóta, hogy az asztalon voltam. Hirtelen belemélyedtem abba, ahogyan a testem mozgott. Abban a pillanatban, hogy kigondoltam, hogy felállok, már egyenes is voltam. Nem volt egy töredéknyi idő sem, amibe a mozgás került; a változás azonnali volt, majdnem mintha egyáltalán nem is mozdultam volna meg. Még mindig Edward arcát néztem, mozdulatlanul ismét. Lassan megkerülte az asztalt, minden lépés majdnem fél másodpercbe telt, a lépése kanyarogva áramlottak, mint ahogy patak vize cikázik a sima kövek között – a kezét még mindig kinyújtotta. Néztem a kecsességét, elnyelve az új szemeimmel.*
- Jenny? - kérdezte mély, csendes hangon, de az aggodalom a hangjában feszültséggel töltötte meg a nevem. * Nem tudtam azonnal válaszolni, elvesztem a hangja bársonyosságában. Ez volt a legtökéletesebb szimfónia, egy egy-hangszeres dallam, egy hangszer, ami tökéletesebb volt, mint bármely ember készítette… *- Jenny, szerelmem? *Sajnálom, tudom, hogy ez zavaros. De jól vagy. Minden rendben. - Minden? Az agyam visszapörgött az emberi létem utolsó órájához. Az emlék már homályosnak tűnt, mintha egy vastag, sötét fátylon keresztül néztem volna – mert az emberi szemeim félig vakok voltak. Minden olyan homályos volt.*
Edward tett felém még egy lépést, én pedig elrugaszkodtam a földtől, és rávetettem magam. Nem akartam, de úgy éreztem, hogy vissza akart tartani valamitől. A szomjúság a torkomban nem csillapodott. Vért akartam.
Láttam aranybarna szemeiben az aggodalmat és a döbbenetet, de aztán már csak annyit vettem észre, hogy két erős kar fog le, s Edward épp feláll a földről. Nem tudtam, miért támadtam rá, de azt tudtam, hogy hirtelen olyan hangzavar támadt a fejemben, ami még nem történt meg velem. A szobában levők hangját egyszerre hallottam a fejemben, és túl gyorsan beszéltek. Azt ki tudtam venni, hogy rólam van szó, és hogy aggódnak mit teszek a gyerekekkel, ha találkoznék velük. Azt hiszem ez térített magamhoz.
- Ne! Elég! – kiáltottam, és lerogytam a földre, és teljes erőmből kiszabadítottam magam Jasperék karjai közül – mivel ők fogtak le. Egy másodpercbe sem telt, és a falnál guggoltam, és a fejemet fogtam. Sokan voltak, hisz hallottam lentről Rosalie gondolatait, ahogy Esméét is. Utóbbi aggódott, míg előbbi – legalábbis úgy vettem ki a szavaiból, hogy – a gyerekeket féltette. Esme a lányának tekintett, de csak Bella után, hisz ő volt a fia legelső szerelme.
Carlisle gondolatai értetlenek voltak; Alice-é aggódóak, ahogy Edwardé is. Legtisztábban az ő hangját hallottam a fejemben. Emmett és Jasper azon agyalt, hogy miként tartsanak vissza. Aztán megláttam egy számomra ismeretlen lányt a fejükben. Vörös tekintete éhesen csillogott, bőre sápadt volt, és szemei alatt lila karikák húzódtak. Barna haja lágyan omlott vállaira, az arca tökéletes volt. Aztán változott, és ez a lány a falnál kuporgott a fejét fogva.
- Jenny! – szólított meg Edward. Ezer hang közül is felismertem az övét. – Jenny. – Hangja már közelebbről hallatszott, így felnéztem rá. A hangok a fejemben még mindig beszéltek és beszéltek. Kérdéseket tettek fel, de csak egy ismétlődött folyton. „Mi történik vele?” Hirtelen megéreztem magamon Edward érintését, és aranybarna tekintetét az enyémekbe fúrta. – Nincs semmi baj, nyugodj meg! – vette kezei közé az arcomat. Most nem akartam megtámadni, semmilyen kényszer nem hajtott, csak az, hogy tűnjenek el a hangok a fejemből.
- Nem hallgatnak el, és mindannyian egyszerre beszélnek – suttogtam.
- Hunyd be a szemed! – mondta. – Zárd ki őket, és csak az én hangomra koncentrálj! - Próbáltam azt tenni, amit mondd, de nem nagyon ment. - Gondolj arra, hogy egy vízesésnél vagy. A víz lefele zubog a folyóba, és a napfény tündököl a vízfelszínen. - Ajkai nem mozogtak, mégis hallottam a hangját. Becsuktam a szemem, és elképzeltem a zuhatagot. - Nincs senki ott, csak te. Madarak csicsergését hallod, ami megnyugtat. A vízhez mész, és belelógatod a lábadat a folyóba. Nyugalom van. Csönd van. - Úgy éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Senkit sem hallottam már magam körül, csak Edward lágy és nyugtató hangját. A vízesés gyönyörű volt. Elképzeltem azt, amire Edward kért, de az agyam pluszt tett hozzá.
- Ott vagy velem – suttogtam. - Mellettem vagy – mondtam, de úgy hangzott, mintha énekelnék. A hangom úgy csengett, és csillant akár egy harang. Kezeimet az övéire tettem, és kinyitottam szemem. Elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem. Nem tudom, hogy csinálja, de mellette mindig megnyugszom. Védelmezőn fonódtak körém karjai, majd felállt a földről engem is magával húzva. Eltartott magától, majd kinyújtotta felém a kezét, és megcirógatta az arcomat. *Sima, akár a szatén, gyengéd, akár egy pihe, és most tökéletesen olyan hőmérsékletű, mint az én bőröm. Az érintése, mintha a bőröm alatt söpört volna végig, egyenesen az arccsontomon. Az érzés csiklandós volt, elektromos – keresztülrázta a csontjaim, végig futott a gerincemen és remegett a gyomromban.*
Várjunk csak, ezt nem kellett volna elveszítenem? Edward mesélt róla, hogy milyenek az újszülött vámpírok, és én az voltam. *A szárazság, a perzselő fájdalom a torkomban is ezt bizonyította. És tudtam, mivel jár újszülött vámpírnak lenni. Az emberi érzelmek és vágyakozások később ugyanabban a formában térnek majd vissza, de elfogadtam, hogy nem fogom ezeket érezni az elején. Csak szomjúságot.* A szerencsém az volt, hogy faggattam Edwardot a fajtájukról. Erre emlékeztem, de igazán az emberi emlékeim haloványak voltak. * Edward keze körülfogta az arcomat, mint egy szatén borította acél, a vágy végigszáguldott a kiszáradt ereimen, a fejem búbjától egészen a lábujjaimig. Felemelte az egyik tökéletes szemöldökét, várva, hogy megszólaljak.* Átkaroltam a derekát, de most rendesen magamhoz öleltem. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig viszonozta az ölelésemet.
*Ismét nem volt mozgás. Egy pillanatig egyenesen és mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szobor; meleg volt – vagy legalábbis az én érzékelésem szerint. Az édes, finom illatával, amit soha nem voltam képes igazán érezni a gyenge emberi érzékeimmel, de ez száz százalékig Edward volt.* Máskor is éreztem az illatát, de most… most még intenzívebben, és még bódítóbb volt.
*Aztán kényelmetlenül áthelyezte a testsúlyát. Eltolva magát az ölelésemből. Felnéztem az arcára, összezavarodva és megrémülve a reakcióján.*
- Uhh… óvatosan, Jenny. Au. - *Elrántottam a karom, a hátam mögé kulcsoltam őket, amint megértettem. Túl erős voltam.*
- Bocsánat. – Nem igazán tudtam felmérni az erőmet vele szemben, de ezek szerint erősebb voltam, mint ő. *Azzal a mosolyával nézett rám, amitől elállt volna a szívverésem, ha a szívem még mindig dobogott volna.
- Ne ijedj meg, szerelmem - mondta, felemelte a kezét, hogy megérintse az ajkaim, amik rémülten nyíltak szét. - Csak per pillanat egy kicsit erősebb vagy, mint én. - Összeráncoltam a szemöldököm. Ezt is tudtam, de lehetetlenebbnek tűnt, mint e perc bármelyik lehetetlen része. Erősebb voltam, mint Edward. Miattam azt mondta: Au.*
*A keze ismét az arcomat cirógatta, és én elfelejtettem minden aggodalmam, amint egy újabb vágyhullám söpört végig a mozdulatlan testemen. Az érzelmek annyival erősebbek voltak, mint azelőtt, hogy a fejemben lévő extra részek ellenére is nehéz volt egy gondolatmenethez ragaszkodni. Elárasztott egy újfajta érzés.* Úgy éreztem, hogy ki kell mondanom valamit, hogy tudja, még mindig az vagyok, akit megismert, csak a külsőm változott meg.
- Szeretlek.
*A válaszmosolya lenyűgözött jobban, mint bármikor, amikor még ember voltam; most láttam igazán.
- Ahogy én is szeretlek - mondta. A két keze közé fogta az arcomat és a sajátja felé húzta – elég lassan, hogy emlékeztessen: legyek óvatos. Megcsókolt, először gyengéden akárcsak egy suttogás, aztán hirtelen erősebben, vadabban. Megpróbáltam emlékezni, hogy gyengéd legyek vele, de nehéz volt bármire is emlékezni az érzések felhevülésében, nehéz volt bármilyen módon összefüggően gondolkodni. Olyan volt, mintha soha nem csókolt volna még meg - mintha ez lett volna az első csókunk. És igazság szerint, így még soha nem is csókolt meg.* De, ahogy jobban belegondoltam, mintha az új életemben lenne az első csókom.
*Habár nem volt szükségem oxigénre, a lélegzetem felgyorsult, olyan gyorsan száguldott, mint amikor tűzben égtem. De ez most más fajta tűz volt.* Emmett torokköszörülése szakította meg a csókunkat, de talán igazából a gondolatai. Amíg csak Edwardra figyeltem, a hangok elhallgattak.
- Emmett, nem vagyok rájuk kíváncsi – mondtam, mire Edward is figyelmeztetőleg ránézett. Igazából egy kicsit zavarba jöttem. * Egy pillanatnyi mozgás alatt egy fél lépést hátráltam. Edward kuncogott és velem együtt lépett, szorosan a derekam körül tartva a karját. Az arca ragyogott – mintha fehér lángú tűz égett volna a gyémánt bőre mögött. Vettem egy szükségtelen lélegzetet, hogy lecsillapítsam magam.*
Tényleg más volt ez a csók. Nem igazán tudtam elemezni a csókunkat, mert igazán ekkor lettem figyelmes a szívük dobogására. Az övékére. A földszintről szűrődött fel a szobába, és csodálkoztam, hogy eddig nem hallottam meg a szuper füleimmel. Elengedtem Edwardot, és az ajtó felé indultam, de hirtelen előttem termett Jasper.
- Nem megyek ki – mondtam, majd megkerültem, és fülemet az ajtónak nyomtam. Behunytam a szememet, és magamban számoltam a szívdobbanásokat. Ba-bam, ba-bam, ba-bam. Valamiért teljesen nyugodt voltam, pedig szomjaztam a vérre, mégis, mintha valami visszatartott volna. Jasper. Ő volt az, aki folyamatosan nyugtatóhullámokat küldött felém az esetleges „balesetek” elkerülése végett.
A fejemben szerencsére nem volt káosz. Csak a szívdobbanásokat hallottam. Egyszerűen ámulatba ejtett, hogy mennyire tisztán hallom. Csodálatos volt hallgatni, és ha rajtam múlt volna, egésznap, becsukott szemekkel élveztem volna a muzsikát.
Egy ismerős hang rángatott vissza a valóságba.
- Jenny, hogy érzed magad? – kérdezte Carlisle, én pedig felé fordultam.
- Nyugodtnak, hisz már nem hallom a gondolataitokat. Nem tudom, Edward hogy bírja – mondtam. Fél füllel még mindig a földszinten levő gyermekeim szívverését hallgattam. Az számomra olyan volt, mint Edward közelsége. Nyugalmat sugárzott. – De ezelőtt. Elárasztva. Olyan sok…
- Igen, bizonyára zavaró lehet, ahogy a másik dolog is – mondta, mire csak bólintottam. Valóban vért akartam, de igyekeztem nem rá gondolni, mégis a torkom égett a szomjúságtól. Ha Jasper nem lett volna a közelemben, lehet, hogy már vért ontottam volna…
- De részben még én vagyok. Az érzelmeim semmit sem változtak, de a gondolkodásmódom igen, egy kicsit – feleltem. Mindenki értetlenül nézett rám. Carlisle sem értette, mire akartam ezzel célozni. Bizonyára azt hitte, hogy valami más is történt az átváltozás közben. – Vért akarok, vágyok rá. - Eddig csak rád vágytam - néztem Edwardra, miközben ezeket üzentem neki gondolatban.
- Ó, igen. Ez változott. – Közelebb lépett hozzám, de Jasper egész végig mellette volt. Tudtam, hogy csak meg akarja tőlem védeni, ha esetleg megtámadnám őt. – Eléggé kontrollálod magad, csak nem tudom, hogyan – csodálkozott. – Lehet, hogy eleget beszélgetettek a fajtánkról Edwarddal, de te nem akartál vámpír lenni – mondta Carlisle, mire csak bólintottam.
- Tudom, és nem kontrollálom magam. Ha Jasper nem nyugtatna folyton, akkor lehet, hogy… - elharaptam a mondatom végét. Rossz volt csupán belegondolni, milyen következményekkel járna, ha elveszítem az önuralmam.
- Jenny – lépett elő az említett. – Én nem nyugtatlak, csak akkor, ha érzem, hogy sok neked. Olyan, mintha magadat nyugtatnád. A szerencse az, hogy a többieknél nem kell bevetnem a képességemet. Alice látja, ha történne valami, és szólna. – Elképedve néztem rá, és csak nehezen tudtam megszólalni.
- Tudom, hogy miért vagy itt, és azt szeretném kérni, hogy… hogy ne mozdulj el mellőlem. Nem akarlak titeket bántani… – hajtottam le a fejemet. -… ahogy őket sem. – Edward mellém lépett, és megfogta a kezemet.
- Gyere, vadásszunk – mondta, mire felcsillantak a szemeim. Mosolyogva nézett engem, én pedig őt. Mindig is kíváncsi voltam, hogy Edward hogyan terít le egy oroszlánt. A vadászat gondolata izgalommal töltött el, és rögtön tervezni kezdtem, hogy mi lesz utána.
- Ha visszajöttünk, láthatom a kicsiket? – kérdeztem, mire arcára fagyott a mosoly. Hirtelen olyan furcsát éreztem. Félelmet és aggódást. Elengedtem Edward kezét, és kérdőn néztem a többiekre. Nem akarták, hogy lássam a gyermekeimet.
- Majd talán később, szerelmem. - Még nem szabad a közelükbe engedni. Lehet, hogy nem tudná magát kontrollálni, és akkor… Nem, még nem szabad! - gondolta Edward, mire mérgesen néztem rá. Amikor tekintetünk találkozott megszólaltam.
- Ennyire nem bízol meg bennem? - kérdeztem.
- Nem erről van szó… - mondta. Ő már megtanulta kontrollálni magát, és ha Jasper mellettem van, akkor semmi sem történhet. Abban viszont igaza volt, hogy nem kísérletezhettem a gyermekeimen. Nem tehettem ki veszélynek őket.
- Hanem, miről? Az anyjuk vagyok, és ti is velem lennétek - próbáltam meggyőzni. Emmett suttogására lettem figyelmes, amint épp Alice-szel beszélt, és azt mondta, hogy „Ezek most tényleg gondolatban beszélgetnek?” Inkább nem kommentáltam. Még a szomjúságomat is elfelejtettem.
Még feleszmélni sem volt idejük, már kint voltam a szobából, és lefelé rohantam. Nem gondoltam a következményekre, csak az ösztön vezérelt. Egy másodpercbe sem telt, már a nappaliban álltam teljesen lefagyva.
*Stephenie Meyer - Breaking Dawn
53. FEJEZET II. RÉSZE KÉT HÉT MÚLVA SZOMBATON! December 11.
Egy kis ízelítő...
"Ez igazából alig volt már másodperc, de az elmémben sokkal hosszabb időnek tűnt. Elmosolyodtam, ahogy a kislányomat néztem, majd én is kinyújtottam felé a karomat, hogy magamhoz ölelhessem, de ekkor két erős kar lefogott, és a gyerekek eltűntek. Olyan váratlanul ért, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ez nehezen fordulhatott elő egy vámpírral, de én így éreztem. Megint hallottam a fejemben az angyali hangot, és láttam, hogy hol vannak. Alice szobájába vitték őket.
- <i>Minden rendben lesz</i> – mondta ismét, én pedig hallgattam rá. Hallottam magam mellől a hangokat, de mind elmosódtak. Tisztán csak Edward hangját hallottam, ahogy próbál nyugtatni az emeletről. Nem tudtam, hogy szerelmem is hallja-e, de nem foglalkoztam vele."
52. fejezet – Babanapok
2010. nov. 13. 21:58 - írta gicus15Címkék: eclipse, gicus15, halál, jenny, moon, new, pattinson, robert, smith, szerelem, twilight, vagy
Sziasztok! Meghoztam a részt. Elnézést, hogy csak most teszem fel, de teljesen el vagyok havazva. Ne csodálkozzatok, ha minden... Majd meglátjátok, hogy miről beszéltem. A vége... függővég :D Mint tudjátok, Jenny nem akar vámpír lenni... :)
Kriszti, ne haragudj, hogy az előző résznél nem említettelek... Blogról másoltam be, és siettem, nem figyeltem oda. Remélem, nem haragszol. Szörnyen sajnálom. Már nem tudom, hol vagyok... :(
A részhez jó olvasást kívánok!
Puszi
Újra Forksban. Nem azt mondom, hogy nem örültem neki, hanem, hogy Edward egészvégig olyan hideg volt. Nem a bőrére értem, hanem a modorára. Alig beszéltünk a tizenhat órás út alatt. Mindig vissza-visszaemlékeztem a viselkedésére, miközben befele pakolt, és veszekedett a telefon túlsó oldalán levő emberrel. Kicsit megrémített. Beszélni szerettem volna vele, hogy mégis mit mondott neki Carlisle, de jobbnak láttam, nem megkérdezni. Persze iszonyú kíváncsi voltam, mégis inkább kibámultam az ablakon.
Néha-néha éreztem, hogy megmozdul bennem a baba, olyankor mindig elmosolyodtam, hisz biztosra vettem, hogy „lakik” bennem valaki, aki nemcsak az enyém, hanem Edwardé is. Természetesen foglalkoztatott a kérdés, hogy mégis, hogyan lehetséges az, hogy már érzem őt, a rugdosását. Először akkor csinálta, mikor Edward hozzáért, másodjára, mikor kint álltam a ház előtt, mert nem bírtam elviselni Edward – úgymond – dühöngését. Nem tudtam mire gondolni, csak arra, hogy vagy nem akarja a babát, vagy fél, hogy valami baja esik. Egyikünk sem akart elmenni a szigetről, legszívesebben még maradtunk volna, de nem volt más választásunk. Ráadásul nem szerettem volna veszekedni Edwarddal, mert mindenképp meg akart vizsgáltatni Carlisle-lal.
* *
Amikor a házhoz értünk, egyből bekísért Edward a csomagokkal sem törődve, inkább Emmettékre bízta, hisz kijöttek elénk. A reptéren Rosalie volt az első, akit megpillantottam, majd Alice-t. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, és megöleltem őket. Tudtam, hogy elmondták nekik, de hogy Rosa visszaölelt, úgy éreztem, hogy elfogadott. Lehet, hogy csak képzeltem, és csak Edward kedvéért csinálta, de örültem neki. A sógornőm lett, most már a családom részévé vált. Nem haragudott rám. Nem. Régebben mondták nekem, hogy csak féltékeny, de akkor is Bellára volt, nem pedig rám. Ő vámpír akart lenni, én nem. Úgy gondoltam, hogyha lett volna választása, ember maradt volna. Szerintem ezzel mind így voltak, Edwarddal az élen.
Amint beértünk a házba, Carlisle rögtön megkért, menjek vele, hogy megvizsgálhasson. Csak azért mentem bele, hogy Edward megnyugodjon. Felmentünk az emeletre, majd Carlisle dolgozószobájába, ami most inkább hasonlított egy rendelőre, mint egy irodára.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, majd az apósom hozzálátott az ultrahang elkészítéséhez. A zselé kicsit hideg volt, de már megszoktam, hisz Edward bőre még hidegebb volt. Vártam, hogy mondjon valamit, de egy szót sem szólt. Csak bámulta a monitort.
- Nos? – kérdeztem türelmetlenül. Carlisle összevonta a szemöldökét.
- Nem látok semmit. Edward – szólt a fiához, aki egészvégig mellettem állt elgyötört arccal. – Azt mondtad a telefonba, éreztétek, hogy megmozdult. – Kíváncsian fordultam a férjem felé, aki engem nézett, majd apjára fordította a tekintetét.
- Igen. - Mikor beszéltél vele? - kérdeztem gondoltban, mert amikor bent voltam a fürdőben a szigeten, akkor még nem rugdosott a baba. Mert éreztem, tudtam, hogy várandós vagyok.
- De nem látok semmit…
- Lehetséges ez? – kérdezte Edward, és tudtam, hogy apja gondolatban mondott valamit. – És mit tehetünk?
- Elmondanátok nekem is, mert nem értek semmit – kezdtem pánikba esni.
- Kivesszük belőled ezt… ezt a nem tudom mit – felelte. Biztosra vettem, hogy mást akart mondani, csak nem akart megbántani.
- Mi?! Nem! Nem engedem! Ő a mi gyermekünk, Edward. Nem hagyom, hogy megöld! – ültem fel, és egy papírral, ami az ágy mellett volt, letöröltem a hasamról a zselét. Nagyon mérges voltam. Hogy elvegyék tőlem a babámat… Nem, ki van zárva! Csak a holttestemen át.
- Jenny, nem tudjuk, hogy mi ez a…
- Ne folytasd, Edward, mert én tudom, hogy mi – mondtam, mire meglepetten meredt rám. – Ő a mi kisbabánk. Félig ember, félig vámpír. – döbbenten néztek rám mindketten, én pedig teljes határozottsággal ejtettem ki minden szót. – Ember az én génjeimnek köszönhetően, és vámpír a tieidnek. Egyszerű, nem nehéz rájönni.
- Jenny, én olvastam emberekről, akiknek vámpírtól lett gyerekük, de azok csak legendák voltak, de most már…
- Carlisle, én egyre jobban hiszek a legendákban – mondtam. – Mit olvastál róluk? – kérdeztem. Nem nézett rám, szemeit lesütötte, én pedig Edward felé fordultam magyarázatért, akinek az arca fájdalmas maszkba torzult. Nem értettem semmit. Sokáig hallgattak mindketten, én pedig nem bírtam tovább várni. – Mondjátok el!
- Megölhet a baba – szólalt meg először Carlisle, Edward pedig lerogyott a mellettem levő székre. Arcát a kezeibe temette, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, most magát hibáztatja. A fejemben csak az a mondat visszhangzott, amit Carlisle mondott nekem. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Ha én meghalok, a gyermekem attól még élne, és nekem más nem is számít. Nekem most már Edward és a születendő babánk a legfontosabb, az én életem nem érdekel.
- Nem számít. Tudom, hogy arra céloztok, hogy bántani fog a saját gyermekem, de nem fog. Ha mégis megtörténne, azt akarata ellenére tenné. Szeretem őt, pedig nem is biztos, hogy terhes vagyok. Nem látszott semmi az ultrahangon – mondtam. Lenéztem Edwardra, aki most még inkább maga alatt volt.
- Kérlek, Jenny, ne tedd ezt! Hagyd, hogy kivegyük belőled – könyörgött Edward. Úgy fájt így látnom őt, de az ellensúlyozta a fájdalmamat, hogy meg akarta ölni a babámat. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét.
- Edward, nem lesz semmi baj, nem fogok meghalni, és lehet, hogy nem is vagyok terhes. – Erre a mondatomra, egy kis mozgolódást, majd rúgást éreztem a hasamban. – Bár nem mondom biztosra – tettem kezemet a hasamra. Úgy szerettem volna megnyugtatni Edwardot, de egyre biztosabb lettem abban, hogy igenis terhes vagyok, ám féltem elmondani neki. Kezét a domborulatomra helyezte, mire az megmozdult, és Edward kezéhez bújt. Elmosolyodtam.
- Az vagy – suttogta.
* * *
Napok teltek el, és Edward állapota egyre romlott. Ez most úgy hangzott, mintha beteg lett volna, pedig állítólag én voltam életveszélyben. Folyton próbált meggyőzni arról, hogy engedjem meg, hogy kivegyék belőlem őt, és lassan már könyörgött nekem, de én nem hagytam magam. Én nem vettem észre, hogy bármit is változtam volna. Ugyanúgy ettem, mint a többi átlagos kismama, csupán egy kivétellel, hogy még vért is ittam. Carlisle-lal ezt már kibeszéltük egyszer. Elmondtam neki, hogy jólesett a vér, és úgy tűnt, hogy a babának is ízlett. Komolyan, néha nem is ettem emberi ételt, csak literszámra ittam a vért, amit Carlisle hozott nekem, nekünk.
Voltak fájdalmaim, amiket igyekeztem eltitkolni, de valahogy sosem sikerült. Éreztem, hogy egyre kisebb a hely neki. Meglepően gyorsan fejlődött.
Mikor Carlisle legelőször elvégezte rajtam az ultrahangvizsgálatot, másnap megkértem Alice-t, hogy menjünk el vásárolni. Szerintem más ilyenkor, mikor úgy tudja, bele is halhat a szülésbe, összeomlik, és szomorú, vagy épp csak fekszik, és várja az újabb fájdalmakat. Én nem ilyen voltam. Megfeledkeztem az ilyen dolgokról, és úgy viselkedtem, mint minden terhes anyuka.
- Akkor megyünk? – kérdeztem izgatottan Alice-t. Edward nem helyeselte, hogy ilyen állapotban vásárolni menjek, így nem volt más választása, velünk kellett jönnie.
- Persze, máris megyek, de… - itt elakadt. Ritkán fordult elő Alice-szel, mert ő mindig feldobódott egy kis vásárlástól.
- De? – néztem rá.
- Biztos vagy benne, hogy…?
- Teljes mértékig. Nem engedem, hogy egyedül vedd a ruhákat – mondtam határozottan. – Én is ott akarok lenni – mosolyogtam, majd levettem a fogasról a kabátomat, amit Edward segített fel rám. Már elég nagy pocakom volt, ezért sem akartak feltűnést kelteni. Alice-ékre néztem, akik aggódva néztek engem. – Jaj, ne vágjatok már ilyen képet, Seattle-be megyünk, nem hiszem, hogy ott lesznek ismerősök, és nincs semmi bajom – intéztem utolsó szavaimat Edwardhoz.
Mikor már mindannyian elkészültünk, beszálltunk Edward autójába, és elindultunk Seattle-be. Egyik kezem a hasamon volt, és ösztönösen simogattam a pocakomban lévő csodát. Mert az volt. Az én – már nem kis – csodám. Éreztem, ahogy megmozdul bennem, és a kezemhez bújik, de olyan más volt. Először mosolyogtam, majd értetlenül néztem a domborulatot. A másik kezemet is a hasamra tettem, és megint éreztem azt a furcsaságot.
Edward hirtelen félrehúzódott, és Alice-szel együtt aggódva néztek rám.
- Mi a baj? Hol fáj? – kérdezte egyből.
- Talán jobb lenne hazamenni – mondta Alice, mire felemeltem a kezemet.
- Jól vagyok, nem fáj semmim, csupán olyan furcsát érzek. – Edward keze után nyúltam és odahelyeztem, ahol nemrég az enyém volt. – Érzed? – kérdeztem, mire összevonta a szemöldökét.
- Mozog – mondta.
- Igen, igen, tudom, de… olyan furcsa, nem? Vagy a félvámpíroknál ez természetes? – Lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak, de tényleg úgy éreztem, mintha… Mindegy – gondoltam. – Inkább menjünk – mondtam, Edward pedig visszahúzta a kezét, elindította az autót, és folytattuk az utunkat.
Alice a legjobb helyre vitt el, és ahogy kiderült, a legdrágábba is. Mire is gondoltam? Ő Alice, de azért így szeretjük, ahogy van. Egy eladó jött elénk, hogy segíthet-e, de mi finoman visszautasítottuk, hogy csak nézelődünk.
Szebbnél-szebb babaruhák voltak, és az anyaguk is tökéletes volt. Jó érzés volt hozzáérni, de amikor megláttam az áraikat, azonnal elengedtem, s elhátráltam. Edwardhoz mentem, és megfogtam a kezét.
- Menjünk innen – suttogtam.
- Mi a baj, rosszul vagy? – kérdezte rögtön, mire megráztam a fejemet.
- Csak… Csak minden annyira drága, nekem nincs erre pénzem – hajtottam le a fejemet.
- Kicsim – vette kezei közé az arcomat, és a szemembe nézett. – Ami az enyém, az a tiéd is.
- De én nem akarom elkölteni a pénzeteket.
- Az már a tiéd is, nemcsak a miénk. Ha venni akarsz valamit, bátran vedd meg – mosolyodott el napok óta először, őszintén. Megsimogattam az arcát, hisz olyan régen láttam már így. Elmosolyodtam, majd egy csókot adtam ajkaira. Azt hittem, hogy el fog húzódni, de nem tette, helyette visszacsókolt, és megsimogatta az arcomat. Mosolyogva húzódtam el tőle, és nem érdekelt, hogy esetleg mindenki minket néz. Legszívesebben elfutottam volna vele a világ elől, ahol csak mi ketten vagyunk, senki más. Nem, már nem ketten, hanem hárman.
A valóságba Alice hangja, és hideg érintése rángatott vissza. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
- Akkor? – kérdezte.
- Menjünk, nézzünk valamit – mondtam, mire barátnőm karon ragadott, és húzni kezdett az első babaruhához, ami a közelünkben volt. Egy világoskék rugdalózót mutatott fel, amin plüssmacik voltak. Nagyon tetszett. A kezembe adta Alice, mire éreztem, hogy majdnem elsírom magam. Ahogy elképzeltem benne a kisbabánkat… - Istenem, Edward – suttogtam, mire rögtön mellém sietett. – Ezt nézd meg – pillantottam fel rá, de már homályosan láttam. Lehajtottam a fejemet, és gyorsan pislogtam egymás után. – Hát nem aranyos? – kérdeztem, és ismét ráemeltem tekintetemet. Már megszokták az érzelmi hullámaimat, szóval nem volt újdonság számukra, hogy megint ilyen állapotban látnak. Edward persze mindig próbált megnyugtatni, bár még magam sem tudtam, hogy miért sírok.
Edward csak kuncogni kezdett, és átölelte a derekamat, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon aranyos, szerintem vedd meg – mondta. Nem tudtam, hogy most azért viselkedett így, mert nyilvános helyen voltunk, vagy azért, mert tényleg boldog volt. Nagyon jó színész, elismerem, és talán a legprofibb a családban. Mindig is nehezen tudtam rávenni arra, hogy mondja el az érzéseit. Félt, valamitől félt. Talán attól, hogy valaki bántja? Vagy, hogy valakit közel enged magához? Esetleg, hogy valaki többet tud majd az érzéseiről, gondolatairól? Lehet, hogy Edward nekem mindig is egy nagy rejtély marad, míg én neki ezüsttálcán nyújtom át a legmélyebb elmeszüleményeimet is. – Szeretem az ilyen gondolataidat – súgta a fülembe, mire kellemes borzongás járta át a testemet. Elmosolyodtam, majd egy puszit adtam az arcára. Tudtam, hogy hallott minden egyes szót, és kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat velük kapcsolatban.
Szerintem nem néztek minket normálisnak az emberek, annyit vásároltunk, mivelhogy lány és fiú ruhákat is vettünk. Alice ötlete volt, hisz nem tudtuk, hogy milyen nemű lesz a baba, és azt mondta, így legalább nem kell majd utána megvenni. Persze nem tűrt ellenvetést, így mikor meg akartam szólalni, hogy ne dobjunk ki felesleges pénzt az ablakon, csak legyintett. Olyankor mindig Edwardra néztem, hátha hat a húgára. Eleinte megpróbálta, aztán már inkább ráhagyta. Tehát beleszólásom a színeken kívül nem volt, pedig én voltam az anya.
A hazafele úton Alice egész végig csacsogott valamiről, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy miről – és csak fél füllel hallgattam őt -, mert lefoglalt Edward bámulása. Tudom, hogy nem illik, de mosolygott. Napok óta ezen a napon láttam mosolyogni, és tulajdonképp csak ő figyelt a drága sógornőmre. A sebváltón heverő kezére csúsztattam az enyémet, mire mosolyogva rám nézett. Az autó egyenletes sebességgel haladt, így arra a kezére nem is volt szüksége… annyira. Megfogta a kezemet, én pedig csak néztem őt, de hirtelen csendre lettem figyelmes.
- Alice? – pillantottam rá.
- Engem is észrevesztek – nézett ránk tetetett csodálkozással.
- Mi figyelünk – mondtam, és Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Igen, egymásra. Na, akkor miről beszéltem? – kérdezte hirtelen, mire leblokkoltam. Tudtam, hogy lebuktam, és már készültem mondani valamit, de Edward megelőzött.
- Arról, hogy kell majd egy új szoba a babának. Ha fiú lesz, akkor kék lesz a fal, ha lány, akkor rózsaszín – felelte, mire nekem is eszembe jutott valami ilyesmi.
- Én pedig nem rózsaszínre gondoltam a fal színét, ha lány lesz – mondtam. – Ne haragudj, Alice, de nem, inkább valami más… de szerintem korai még ezen gondolkodni nem?
- Ha azt nézzük, milyen gyorsan fejlődik a baba, akkor nem – mondta, mire Edward arcáról eltűnt a mosoly. Elengedtem a kezét, és kibámultam az ablakon. Megint abba az állapotba került. Biztosra vettem, hogy ő sem figyelt, hanem csak kiolvasta a húga gondolataiból a válaszokat. Sosem fogja elfogadni a picit – helyeztem a kezemet a hasamra. Ha mindig azt hajtogatja, hogy meghalok, akkor meg is fogok. Ilyet nem szabad mondani. Igazán megnyugtató, nem? Én százszázalékosan biztos voltam benne, hogy a szülésem majdnem ugyanolyan lesz, mint a többi kismamáé, habár nem olyan átlagos. Szeretem Edwardot, akármit is tesz, mert csak jót akar, de nem erőltetheti rám az akaratát. Azt nem hagyom. Tudok önálló döntéseket hozni, és ha már nem támogatja, akkor álljon mellettem. Komolyan, ez alatt a pár nap alatt annyira eltávolodtunk egymástól. Ez a nap jót tett egy kicsit, de nem akarom, hogy, amíg megszületik a baba, addig ilyen legyen. Vissza akarom kapni a régi Edwardomat; azt az embert, akit megismertem, akibe beleszerettem; azt a huncut, mosolygós Edwardot.
Amikor megérkeztünk a házhoz, Alice kipattant az autóból, de mielőtt megmozdulhattam volna, ő megállított, hogy majd beviszi helyettem. Ez bántott. Nem mozdultam a kocsiból, ahogy Edward sem. Meg kellett beszélnünk egy s mást, és ezt ő pontosan ugyanolyan jól tudta, mint én. Mozdulatlanul ültünk a helyünkön, és gondolkoztunk, de kijött belőlem az, amit Alice mondott.
- Úgy bántok velem, mintha nyomorék lennék, pedig csak terhes vagyok. Pár szatyrot magam is be tudok vinni a házba. – Karba fontam magam előtt a kezemet, és úgy bámultam egyenesen előre. Nem erről kellett volna beszélnem, de elsőnek ez jött ki.
- Minden várandós nőnek segítenek, hogy ne erőltesse meg magát – felelte nyugodt hangon. Nem értettem, hogy tudott mindig ennyire nyugodt maradni. Ez annyira kívánatossá tette őt. – Nem vagyok nyugodt, de nem akarom, hogy félj tőlem. Dühös vagyok, el sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ha akkor jobban figyelek, akkor az egészet elkerülhettük volna. Most nem tartanánk itt.
- De megtörtént, és én örülök neki. – Rám nézett, én pedig őrá. – Igen, én boldog vagyok, hogy így alakult. Tudom, hogy a baba sosem bántana engem, az anyja vagyok. Edward, miért nem tudod elfogadni, hogy gyerekünk lesz? Ennyire nem akarsz tőlem…? - Éreztem, ahogy kicsordul az első könnycseppem, és végiggurul az arcomon. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy hirtelen a nevüket sem tudtam.
- Persze, hogy akarok, de nem ilyen módon. – Láttam, hogy kezd kiakadni. – Jenny, te nem tudod…
- Mit? Mit nem tudok? – kérdeztem mérgesen és sírva.
- Azt, hogy minden halandónő, aki teherbe esett egy vámpírtól, belehalt a szülésbe – nézett rám elgyötörten. – Nem hagyom, hogy újra elválasszon minket valami egymástól – fogta kezei közé az arcomat.
- Honnan tudod ezeket?
- Carlisle utána kutatott, és talált néhány információt a halandónők különös terhességéről, amik a vámpírokhoz kapcsolhatók. Mind meghaltak rögtön a szülés után. Kivesszük belőled – mondta határozottan. – Elhúzódtam tőle, és a szemeim szikrákat szórtak. Nem hittem a fülemnek. A baba megmozdult bennem, én pedig a hasamra simítottam a kezemet.
- Nem! Nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem! Ahhoz előbb meg kell, hogy ölj! Ő az enyém! – kiáltottam rá, habár tudtam, hogy anélkül is hallja.
- Jenny… - Elképedve meredt rám, én pedig dühtől elködösült szemmel néztem őt. Még sosem voltam ennyire mérges rá. Tudtam, hogy megbántottam őt, pont úgy, ahogy ő is engem. Ilyet nem kérhetett tőlem. Hogy megöljék a születendő csodánkat. Nem, azt már nem!
- Éhes vagyok – mondtam, majd kiszálltam az autóból, és „besiettem” a házba. Otthagytam döbbent arccal a kocsiban, miközben éreztem magamon a pillantását. Amikor beléptem a házba, hat meglepődött aranybarna szempár nézett vissza rám. Még egyszer sem láttak ennyire kiakadva, és sosem hallottak így beszélni Edwarddal. Szégyelltem magam, és ezt csak Jasper érezte. Újra rajtam volt a sírhatnék. Döntöttem.
Felmentem a szobánkba, és sírva kerestem meg a bőröndömet, majd nyitottam ki a szekrényt, hogy beledobáljam a táskába a ruháimat. Úgy éreztem, hogy mindenki ellenem fordult. Annyira szerettem volna egy babát most, hogy tudtam, mégis lehet gyerekem Edwardtól, de ő inkább meg… De nem! Tudtam, hogy szereti őt, csupán féltett. Félt attól, hogy bajom lesz.
Sírtam, mert fájt, amit mondott nekem Edward, és fájt az, amit én mondtam neki. Elrontotta a csodás napunkat azzal, hogy a gyerekem elvevéséről beszélt. Biztosra vettem, hogy a babám minden egyes szót hallott, és azért volt nyugtalan. Egyfolytában izgett-mozgott, nekem pedig le kellett ülnöm egy kicsit. Felzaklatta a veszekedésünk, mert nem szerette, ha egymásnak esünk, és minden csúnya dolgot a másik fejéhez vágunk. Ő sem szerette, ha civakodtunk Edwarddal.
Tudtam, hogy Alice látta a döntésemet, és csak pár másodpercem volt, hogy összeszedjem a dolgaimat. Bár kulcsra zártam az ajtót, Edward megtalálta volna a módját, hogyan jusson be a szobába. Így hát felálltam az ágyról, és tovább pakoltam. Most erősebbet rúgott, mint szokott, és ennek következtében a földre rogytam. Azt akarta, hogy béküljek ki az apjával, de féltem. Most már féltem a szemébe nézni. Az a legjobb, ha elmegyek, és nem okozok neki több fájdalmat. Egy dupla rúgást éreztem, mire ismét a földön térdeltem.
- Te jó ég…! Lehet, hogy… - Ekkor hangos kopogást, majd Edward aggódó hangját hallottam meg.
- Jenny, nyisd ki az ajtót, kérlek! Beszéljük meg! – ajánlotta. Nehezen tápászkodtam fel a földről, majd lépkedtem az ajtóhoz. Talán nem voltam magamnál, azért döntöttem úgy, ahogy. Nekitámasztottam a fejemet az ajtónak, majd a kilincsre tettem a kezem.
- Elmegyek, Edward – suttogtam. – Nem fogok még egyszer fájdalmat okozni neked. – Újabb erős rúgást éreztem. Lecsúsztam a földre, és hátamat az ajtónak döntöttem, miközben a hasamat fogtam.
- Nem! – mondta. Behunytam a szememet, és vártam, hogy abbamaradjon a fájdalom. – Nem hagyom, hogy elmenj! – hallottam meg magam mellől a hangját. Ránéztem, és csak akkor jöttem rá, hogy az ablak nyitva volt. – Fáj valamid? – kérdezte, miközben kezét a hasamra tette, mire a rugdosás abbamaradt, és a baba Edward kezéhez bújt. Ráemeltem a tekintetemet, mire elvette a kezét. A kincsem mozgolódni kezdett, én pedig Edward keze után nyúltam, és visszahelyeztem a kezét a hasamra. Abbamaradt megint, én pedig elmosolyodtam. Nem haragudott rá még annak ellenére sem, amiket mondott róla.
- Nem akarja, hogy elhagyjam az apját – suttogtam magam elé. Edwardra néztem, aki közelebb ült hozzám. – Szeret téged.
- Nincs más választásom, nem erőltethetem rád az akaratomat. Bocsáss… - Ajkaira tapadtam mielőtt bocsánatot kért volna. Mindig ő kért, mikor én voltam a hibás.
- Ne haragudj rám! – Átkaroltam a nyakát, és még közelebb vontam magamhoz, miközben csókoltam a hűvös ajkakat. A pocakomtól nem tudtam olyan közel lenni hozzá, mint pár héttel ezelőtt, de most nem ez volt a fontos, hanem az, hogy kibéküljünk. Felvett a karjaiba, és az ágyhoz vitt, miközben csókolt, majd leültetett rá. Karjaival megtámaszkodott két oldalt, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Annyira hiányzott ez a fajta közelség, hogy már kezdtem elfelejteni. Olyan távol volt tőlem, hogy lassan úgy éreztem, elveszítem őt, azt pedig nem akartam. Persze mellettem volt, de még így is…
Azok az érzések, amiket már rég éreztem, újra feltörtek, és nem tudtam parancsolni a kezemnek. Egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, míg a másikkal a mellkasán. Tudtam, hogy nem szeretné majd, de nem is arra készültem, csupán meg akartam érinteni őt. Érezni az illatát, az érintéseit, amiket annyira hiányoltam. Hideg kezét az arcomra tette, és zihálva húzódott el egy kicsit, hogy homlokát az enyémnek támassza. A vámpíroknak nem volt létfontosságú a levegő, de valahányszor így láttam Edwardot, újra és újra ráébredtem, hogy sokkal emberibb, mint azt bárki hinné róla. Talán még saját maga sem hitte el.
A hideg érintése ellenére a bőröm azon a helyen, ahol a keze volt, felforrósodott. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és kellemes bizsergés járta át a testemet. Behunytam a szememet, és átadtam magamat az érzésnek.
- Maradj velem, kérlek – suttogtam, és ránéztem. Leült mellém az ágyra, a fülem mögé tűrte a szemembe hulló tincseket, és halványan elmosolyodott.
- Itt maradok, de most ideje lenne egy kicsit pihenned. Túl sok volt ez a mai nap – mondta, én pedig bólintottam.
- Edward, éhes vagyok… vagyis a baba. – Hajtottam le a fejemet, mert féltem attól, amit majd az arcán látok. Kezét az állam alá tette, majd felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Mosolygott.
- Rendben, hozok egy kis vért – mondta, mire egy kis rúgást éreztem a hasamban.
- Azt hiszem, hozz többet, mert valaki nagyon tiltakozik a kevés ellen – mosolyogtam, miközben végigsimítottam a domborulaton.
- Rendben – nyomott egy puszit a homlokomra, majd felállt az ágyról, és elindult a földszintre. Addig feljebb tornáztam magam az ágyon, és ösztönösen a hasam köré fontam a karomat, ezzel mintegy bölcsőt formálva neki. A szokásosnál tényleg nagyobb volt a pocakom, de ez csak azért volt, mert gyorsan fejlődött a pici. Igazi csoda volt. Szerettem így hívni őt, mert az volt.
Szerencsére az ágy mellett volt a tévé távirányító, így bekapcsoltam a televíziót, és az adásokat kezdtem nézegetni. Azt hittem, hogy megint nem találok semmi érdekeset, de aztán megakadt a szemem az egyiken. Vámpíros film volt, így kicsit feljebb vettem a hangerőt, és nézni kezdtem. Olyan furcsák voltak benne. Szárnyuk volt, és tényleg úgy néztek ki, mint valami denevér, csak fehér színű volt a bőrük. Egy családról szólt, akik megesküdtek, hogy addig nem lépik át Szent Péter kapuját, míg el nem pusztítják Drakulát. Érdekes volt, mivel egyedül a lány maradt életben meg a bátyja, akit megharapott egy vérfarkas. A vérfarkasok Drakulát szolgálták. Egy bizonyos Van Helsing segített a lánynak – Annának – megölni a vámpírokat. Talán nem kellett volna néznem, de ezek a vámpírok gonoszak voltak, nem olyanok, mint Cullenék.
Ahogy figyeltem a filmet, egy valami igaz volt benne. Az pedig az, hogy a farkasok ölik meg a vámpírokat. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Edwardékat megtámadja egy olyan vérfarkas, mint ami a filmben volt. Rossz volt belegondolni, így elhessegettem ezt a képzelgésemet.
Kíváncsi voltam, hogy hova tűnt Edward, mert már fél órája néztem a filmet, de ő még sehol sem volt. Ekkor eszembe jutott, hogy talán bement Carlisle-hoz, vagy esetleg Alice tartja fel valamivel. Biztos megint a falszínt tárgyalja vele. – Erre a gondolatomra elmosolyodtam. Elképzeltem, ahogy Alice sorolja a színeket, Edward kezében pedig ott a vérrel teli poharam, és kicsit idegesen hallgatja őt.
Ekkor nyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta, kezében egy tálcával, amin ott volt az előbb említett pohár, és egy kis sült krumpli hússal, hozzá pedig egy kis saláta. Kicsit meglepődött, hogy milyen filmet nézek, aztán csak mosolyogva megrázta a fejét, majd elindult felém. Leült az ágy szélére, és az ölembe helyezte a tálcát. Rögtön a vér után kaptam, majd mindegyszálig megittam. Igazán megkívántam, és a sült krumpli illatától még éhesebb lettem.
Miközben szorgosan ettem, hol a tévét, hol pedig Edwardot néztem. Utóbbi egyfolytában engem pásztázott tekintetével, mire elpirultam. Inkább a vámpírokra fordítottam a tekintetemet, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Jó film? – kérdezte hirtelen, mire ránéztem, és abbahagytam az evést.
- Igen, érdekes – mosolyodtam el. – De, ha akarod, kikapcsolhatom.
- Nem, nem. Nézd nyugodtan – mondta mosolyogva, majd egy szempillantás alatt befeküdt mellém az ágyba, és bekapcsolódott a filmnézésbe, én pedig folytattam az étel elfogyasztását.
* * *
Már több mint egy hónap telt el, és csak akkor éreztem meg azt, amitől minden megváltozott. Az arcom beesett volt, és le is fogytam, mert már inkább csak vért ittam. Ha Rosalie, Esme és Edward nem erőszakoltak volna le néhány falatot a torkomon, akkor talán rosszabb is lett volna. Már tényleg csak segítséggel tudtam közlekedni, bár Edward azt mondta, hogy inkább feküdjek, de persze nem hallgattam rá. Sétálni akartam a szabadban, és elmenni a vízesésünkhöz, ám ezt nem tehettem meg. Meg volt mindennek az oka.
Bella volt nálunk, de megkértük, hogy ne mondja el Jacobéknak, hogy hazajöttünk a nászútról, mert talán nem örülnének annak, ha megtudnák, hogy gyereket várok egy vámpírtól. Talán fel is bontanák a szerződést. Legalábbis én ezt vettem le, bár lehet, hogy ők teljesen másra gondoltak.
Mindent el akartam felejteni. Azt, hogy életveszélyben vagyok, a farkasokat, és mindenki mást. Csak a babámmal és Edwarddal akartam foglalkozni.
Egyedül szerettem volna lenni a férjemmel, és beszélgetni. Ideje volt eldöntenünk, hogy milyen nevet is adunk a picinek. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi legyen a neve, ha fiú lesz.
- Edward – szólítottam meg, mire tekintetét rám kapta. – Ha fiú lesz, azt szeretném, ha a te nevedet kapná… Hogy tovább vigye a neved – néztem rá, mire csak elmosolyodott.
- Nem fogok meghalni – mondta, én pedig lehajtottam a fejem, s akaratlanul is eszembe jutott az a pillanat, amikor másodjára is elveszítettem Őt. Finoman megszorította a kezemet, hogy érzékeltesse, velem van, és lesz is, amíg csak élek.
- Tudom, de… olyan jó lenne. Két Edwardom lenne – mosolyodtam el a gondolatra. A kis Edward már felnőtt, és beszélget az apjával. A fiamnak szólok, mire mindketten felém fordulnak. Elég mulatságos lenne. – Tudod, megkedveltem a nevedet – néztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat.
- És a másik nevem? – kérdezte.
- Nem tudom, az Edward jobban tetszik; persze az Anthony is gyönyörű név, de…
- Ne mondj semmit, tudom – mosolygott. – Rendben, akkor, ha fiunk születik, Edward lesz a neve – mondta. Majdnem elsírtam magam örömömben. Azt mondta, hogy „fiunk”, a miénk, a közös gyerekünk. Annyira jó érzés volt ezt hallani tőle, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de ez abban a pillanatban nem nagyon ment volna. – És, ha kislány lesz? – kérdezte.
- Nem tudom, de valami ritka név kellene – tűnődtem -, vagy valami különleges… – elmélkedtem.
- Diana. – Ráemeltem a tekintetemet, és elmosolyodtam. Nem akartam a saját nevemet adni, már beszéltünk régebben róla.
- És mit szólsz az Aisha-hoz, vagy a Nadyahoz? - kérdeztem. – Esetleg Shelia, vagy Aileen – néztem rá, ő pedig mosolyogva pásztázott tekintetével. – Edward, te már régebb óta élsz, mint én. Milyen nevekkel találkoztál, vagy mondj valamit. – Csillogó szemekkel vártam a válaszát.
Ekkor Rosalie jött oda hozzánk egy pohár vérrel a kezében. Mintha kicserélték volna a sógornőmet. Olyan sokat segített nekem, bár lehet, hogy nem szívesen tette, de hálás voltam neki, ahogy a többieknek is.
Ezután elaludtam, és talán a legrosszabb rémálmom következett.
Edwarddal összevesztünk, ő pedig elment. Nem akartam, és tudtam, hogy én voltam a hibás. Megint a baba miatt veszekedtünk, én pedig elküldtem. „Ha nem akarod ezt a gyereket, akkor menj el, megszülöm egyedül!” - ordítottam, mire tekintete szomorúvá vált, és én egyszerűen csak kifordultam a szobából, és lementem Alice-hez.
Amikor bementem hozzá, elmondtam neki, mit érzek pontosan. Hogy Edward nem szereti a babát, hogy engem sem szeret, holott tisztában voltam vele, hogy ez nem igaz. Pontosan tudtam, hogy az életét is odaadná értem, ahogy én őérte, és most már a gyermekemért.
Sokáig beszélgettünk barátnőmmel, mikor látomása támadt, és azonnal felvitt az Edwarddal közös szobánkba. Mikor beléptem a helyiségbe, Edward a bőröndjébe pakolászott. Abban a pillanatban éreztem a szavaim súlyosságát. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi.
- Csak jót akarok neked. Ha nem vagyok itt, akkor nem veszekszünk, és nem rontom tovább az állapotod. Én szeretlek, és ha azt akarod, hogy menjek, akkor én elmegyek – mondta, és behúzta a cipzárt a táskán, utána elém állt, és kezét az arcomra tette, homlokon csókolt, majd elment mellettem.
Egészen addig megkövülten álltam a szoba közepén, amíg meg nem hallottam a bejárati ajtó csapódását, én pedig zokogva rogytam le a földre. Fájt az érzés, hogy itt hagyott, és én ezt engedtem. Nem állítottam meg, mikor lehetőségem lett volna rá.
A napok teltek, én pedig ki sem mozdultam a szobából, csak bámultam kifele az ablakon, és a férjemen járt az eszem. Még abba is belegondoltam, hogy talán küld egy válóperes papírt… Azt hiszem, képtelen lettem volna belemenni a válásba.
Jasper volt mindig mellettem, és nyugtatott, aztán olyat mondott, amitől nagyon meglepődtem.
- Esténként hazajön – mondta. – Látni akar téged, és a babát – nézett a hasamra, miközben folytatta – ezért én úgy gondolom, hogy igenis szeret titeket. Hallunk egy s mást lentről, hisz remek a hallásunk – mosolyodott el a végén
- És… miket… mond? – kérdeztem.
- Tudod, inkább olyan, mintha a babával beszélgetne…
- Lehet, hogy hallja a gondolatait? – tettem a hasamra a kezemet.
- Meglehet – mondta, én pedig levetítettem magam előtt a jelenetet, ahogy a két számomra legfontosabb személy ismerkedik egymással.
Újabb sírógörcs kapott el, én pedig nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Egy hideg kéz simogatását éreztem meg a hasamon, és ehhez a kézhez egy angyali hang társult. Tele volt szeretettel, és aggódással.
- Megígéred, hogy nem bántod a mamit? – kérdezte, mire a kicsi csoda piciny kezét apjáéhoz érintette. – Tudom, hogy nem akarsz fájdalmat okozni neki, de ha van rá mód, szólj, vagy jelezz nekünk, hogy már nagyon kicsi a hely… hogy már nagyon közel vagyahhoz - suttogta Edward, mire szemeimet kinyitottam, és mosolyogva, könnyekkel bennük néztem őt. Sosem hallottam még így beszélni a babánkhoz, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy mégis szereti, és akarja, hogy megszülessen.
Már nem tudtam milyen nap van, de hogy fel nem keltem az ágyból, az biztos. Egy nap vagy húsz liter vért is megittam. Na, jó, lehet, hogy nem annyit, de sokat. Egyszerűen jólesett a babának. Ahogy visszaemlékeztem anyu terhességére, nem rémlett, hogy akkora lett volna a pocakja, mint nekem. Lassan a tévét sem láttam. Na, jó, azért ez egy kicsit túlzás volt.
Próbáltam takargatni magam, mert akkora voltam, mint egy ház.
- Édesem, mondd, mit csinálsz? – kérdezte Edward, miközben igyekeztem úgy feküdni, hogy ne látszódjon, mekkora vagyok.
- Én… Hát… Semmit – mosolyogtam, mire mindentudóan nézett rám. – Huh, rendben. Eléggé… nagy lettem mostanság, így takarom, hogy ne látszódjon – pirultam el, mire elkacagta magát. – Ne nevess! – vágtam hozzá az almámat, ami a mellettem levő asztalon volt. Természetesen elkapta a gyümölcsöt, majd visszatette a helyére. – Egyébként hallottam – mondtam mosolyogva.
- Mit? – tudakolta kérdő tekintettel.
- Hogy beszéltél hozzá – simítottam végig a pocakomon. – Nem akartam, hogy tudd, így azt mondtam neked, hogy abban a pillanatban keltem fel. – Nem mondtam el neki az álmom, nem akartam, hogy tudja, milyen őrültségeken jár az eszem.
- Igen, beszélgettem vele, mert… - tette kezét a hasamra -… hallom a gondolatait, és a hangjából ítélve, kislány – nézett rám.
- És ezt miért nem mondtad el? – kérdeztem örömkönnyekkel a szememben.
- Nem tudom.
- Egyébként lehetett rá számítani, hisz az enyémet is hallod – mosolyogtam, mire bólintott. – És miket mondott? – kérdeztem.
- Hogy nagyon szeret téged, és nem akar fájdalmat okozni neked. – Itt egy kis szünetet tartott, és fejét a hasamra döntötte. – Én is szeretlek – mondta. Olyan boldog voltam, mint még soha. Egyik kezemmel a babát, a másikat pedig Edward haját kezdtem simogatni. Úgy örültem neki, hogy elfogadta őt. Örömömet semmi sem tudta lelombozni, és ha tehettem volna talán táncra is perdültem volna. – Azt mondja, hogy van egy meglepetése, de azt nem árulja el, hogy mi. Olyan ügyesen rejti el a gondolatát, mint te – mosolygott, mire zavaromban lehajtottam a fejemet.
Azt hiszem, én vagyok az a szerencsés, akinek a legcsodálatosabb családja van a világon.
* * *
Múltak a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megérezni a fekvés ártalmát. A kislány nevén is sokat gondolkoztunk Edwarddal, de nem tudtunk dűlőre jutni, végül eszembe jutott egy olyan név, ami nekem nagyon tetszett, bár a férjemnek még nem árultam el. Mindig mással foglalkoztam, és valahogy egyre több fájdalmam volt.
Egyszer hallottam, ahogy Carlisle Edwarddal beszél arról, hogy megrepedt a bordám. Úgy gondolták, hogy a baba gyors növekvése miatt. Persze én próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, és Edwardot nyílván lefoglalták a gondolatai, hogy azt hitte, még mindig alszok.
- Most már járhatok a saját lábaimon? – kérdeztem ártatlanul. – Kicsit megmerevedtek, és már kezd zsibbadni. - Már sokszor megpróbálkoztam vele, de folyton lebuktam, azóta inkább nem kísérleteztem vele.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Edward.
- Igen, ha elesnék, majd megfogsz – fogtam meg a kezét. Már csak egy nap, és megszületik - gondoltam. Nagyon izgatott voltam, féltem attól, hogy talán ha meglát a kislányunk, nem fogok tetszeni neki. Vagy, hogy nem fogad el anyukájának. De ostobaságokra gondoltam.
- Rendben – egyezett bele, majd finoman letette a lábaimat a földre, majd kezeit a derekamon nyugtatva segített fel. Egy kicsit kinyújtóztattam a végtagjaimat, és jólesően sóhajtottam fel.
- De jólesik – mosolyogtam. – Te jó ég! Kétszer akkora vagyok, mint hittem. - Ez undorító - gondoltam.
- Ne mondj butaságokat. Nekem így is tetszel – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. Nem tudtam elképzelni, hogy mi tetszhet bennem neki, de nem agyaltam rajta, mert úgyse tudtam volna rájönni. A vér után nyúltam, hogy egy igyak belőle egy kortyot. Már a kezemben volt a pohár, mikor hirtelen erős fájdalmat éreztem…
52. FEJEZET KÉT HÉT MÚLVA SZOMBATON! November 27.
Egy kis ízelítő...
Hirtelen olyan puhának éreztem magamat, mint egy tollpihe, és csak azt vettem észre, hogy a padló egyre közelebb van hozzám.
Nem tudom, ki kapott utánam, de csak egy dologra koncentráltam; a fájdalomra.
- Jenny? – kérdezte Edward. A hangját bármikor, bárhol, és bármilyen körülmények között felismertem volna.
Egyszeriben elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és hallottam a magam vérfagyasztó, haldokló sikolyomat. Aztán, mintha elvágták volna; sötétségbe burkolóztam, miközben a hangok mind elmosódtak körülöttem…
51. fejezet – Esküvő és nászút (IV. rész)
2010. okt. 30. 13:36 - írta gicus15
Sziasztok! Meghoztam a frisst! Köszönöm a kommentárt Krisztinek.:) Azt hiszem, nem fűzök a részhez semmit. Remélem, tetszik majd a rész, és majd írtok nekem néhány kommentárt.:)Köszönöm a javítást Nillának.:)♥
Puszi
Amikor felébredtem, kicsit fájt a hátam, és nehézkesen ment a járás, de ezt az előző éjjeli „munkának” könyveltem el. Lassan haladtam a konyha felé, miközben nagyot ásítottam.
Minden egy egyszerű hétköznapra utalt. Forksban most sem sütött a nap, és esőre állt az idő… Újra itthon – gondoltam.
Amint beléptem a konyhába, megpillantottam a férjemet a sütő előtt főzőcskézni. Még mindig őrülten jól állt neki a főzés, és élvezettel néztem őt. Ő az én férjem. Mikor megpillantott, hirtelen előttem termett, és óvatosan megfogta a kezemet, majd segített leülnöm. Az este tényleg túl mozgalmasra sikeredett. Megsimogatta az arcomat, és somolyogva nézett rám, mire nekem is mosolyra húzódtak ajkaim. Elém tette a reggelimet, én pedig, miközben ettem, azon gondolkodtam, hogy mit kell vennem a boltban. A hétvégére be kellett vásárolnom.
- Majd én elintézem, kedvesem, te csak pihenj – mondta, és megsimogatta a kezemet, de én csak őt néztem. Aranybarna szeméből mérhetetlen boldogságot, és szerelmet olvastam ki, mint minden nap, amikor engem pásztázott tekintetével.
- Nem, én is veled megyek – szóltam határozottan, majd betettem a mosogatóba a tányéromat.
- Hagyd, majd én – puszilta meg a homlokom, miközben elvette a kezemből a mosatlant, és egy csókot nyomott ajkaimra. Úgy döntöttem, hogy addig felöltözök, hogy még ma befejezzük a vásárlást.
Felmentem a szobánkba, és egy „gyors” fürdés után felvettem magamra egy nagy pólót, és egy nadrágot, majd lefelé vettem az irányt, miközben a hajamat fésültem. Ahhoz képest, hamar elkészültem. Felvettem a kabátom, és a cipőm, majd Edwardba karolva léptem ki a házból.
Most valahogy lassabban vezetett Edward, mint szokott, de nem szóltam. Miért tettem volna, hisz nem én ültem a kormánynál.
Az utunk csendben telt, és csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk, amikor szerelmem finoman megszorította a kezemet. Segített kiszállni az autóból, én pedig úgy éreztem, mintha az éjjel összelapítottak volna. Edward előtt persze nem mutattam, nem akartam, hogy aggódjon. Felnéztem rá, és ajkaimat az övéinek akartam nyomni, de ő óvatosan eltolt magától.
- Ne nyilvánosan! Tudod, hogy nem lehet – suttogta, majd megfogta a kezemet, és úgy mentünk be a boltba.
Nem értettem Edwardot. Eddig semmi baja nem volt, ha megcsókoltam az utcán, most pedig tartózkodó volt. Ennyire nem tetszik neki a házasélet? Akkor miért nem mondja meg? Vagy máris kiszeretett belőlem?
- Mrs. Cullen, óvatosan! – szólt nekem egy eladó, én pedig értetlenül meredtem rá. Csak a felső polcról akartam levenni a lisztet, de látszólag nem értem el. Mellém sétált a fiú, aki megszólított nemrég, majd levette nekem az árut, amit le akartam venni.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, mire csak biccentett, és visszament dolgozni. Ekkor egy idős férfi szólított meg, aki mellettem haladt el.
- Jenny? Tényleg te vagy az? – kérdezte, mire kérdőn néztem rá. – Mark vagyok. Mark Tomson. Nem emlékszel rám? Együtt jártunk középiskolába – mosolygott, nekem pedig eszembe jutott. Hogy megöregedett az évek alatt - gondoltam.
- Szi… - köszöntem volna, ha nem lép közbe Edward.
- Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek – mondta, miközben odasétált hozzám, és megfogta a kezemet.
- Cullen? – kérdezte Mark kikerekedett szemekkel.
- Ismerjük egymást? – tudakolta szerelmem, mintha nem tudta volna, ki is az idős férfi.
- Na de, Edward! – szóltam rá.
- Edward Cullen. Semmit sem öregedtél – mondta Mark, miközben közelebb lépett hozzá.
- Sajnálom, uram, nem tudom, hogy miről beszél. Bizonyára a nagyapámat ismerhette. Nagymama sokszor mondta, hogy kiköpött olyan vagyok, mint a nagyapám – mosolygott, miközben rám nézett. Most végleg összezavarodtam. – De, ha most megbocsát, a nagymamának haza kell mennie lepihenni – mondta, majd elköszöntünk, és elmentünk onnan.
Nem ismertem Edwardra. Ő mindig udvarias volt, sosem beszélt így. Ez nem az én férjem volt. Amikor megérkeztünk, ahogy bírtam, gyorsan kipattantam a kocsiból, és bementem a házba, majd fel az emeletre. Befeküdtem az ágyba, és az ablak felé fordultam. Nem telt bele két perc, nyílt az ajtó, és Edward jött be a szobába, majd leült mellém.
- Mi volt ez a boltban? – vontam kérdőre, és ránéztem. – Nagyi? Ennyire öregnek nézek ki? Talán nyolcvanévesnek tűnök?
- Kicsim…
- Ne kicsimezz! Válaszokat akarok! – fontam karba a kezemet a mellem előtt.
- Jenny, jövő héten leszel nyolcvan – ült közelebb hozzám, miközben megfogta a kezemet.
- Micsoda?! Edward, húsz éve házasodtunk össze – mondtam hitetlenkedve.
- Drágám, hatvankét év telt el az esküvőnk óta – magyarázta, én pedig dühömben felpattantam az ágyról, és besiettem a fürdőszobába. Nem hittem el, hogy már annyi év telt volna el. – Édesem, nyisd ki az ajtót, kérlek! – kérlelt szerelmem, de én csak ültem a kád szélén, és gondolkoztam.
Ekkor kezdett minden értelmet nyerni. A reggeli fájdalmaim, a nehézkes mozgás, az eladó segítőkészsége, Mark megváltozása… Edward viselkedése a bolt előtt…
Tényleg hatvankét év telt volna el? Nem, az nem lehet! Kizárt! - gondoltam, majd felálltam, és megmostam az arcomat. Fel kellett ébrednem, hisz ez csak egy rossz álom. Megtörölköztem, és mikor elvettem az arcom elől a törölközőt, majdnem felsikítottam. Egy ráncos öregnénike nézett vissza rám a tükörből. Őszes haja lágyan omlott le vállaira, és ugyanolyan felső volt rajta, mint amit én vettem fel. Nem… Nem… Nem! Úr isten! Megöregedtem!
Kimentem a fürdőből, és lefeküdtem az ágyamra, majd magamra húztam a takaróm. Nem bírtam elhinni.
- Édesem – hallottam meg az angyali hangot, majd éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy.
- Menj innen! Ne nézz rám! – A hangom sírós volt, és hiába próbáltam visszatartani feltörekvő könnyeimet, nem ment. – Hogy tudtál megcsókolni itthon? Egyáltalán, hogy tudsz velem lenni? – kérdeztem suttogva, de tudtam, hogy így is hallja. – Öreg lettem.
- Számomra nem – mondta, és hangja egész közelről jött. – Nekem még mindig az a lány vagy, akibe beleszerettem, és nem érdekel, hogy nézel ki. Még most is olyan szép vagy, mint hatvankét évvel ezelőtt. – Kilestem a takaró alól, és Edward aranybarna szemeivel találtam szembe magam.
- Ráncos vagyok…
- Nem számít, mert én akkor is örökké szeretni foglak – mosolygott, miközben átkarolta a derekamat, és fejét letette mellém a párnára.
- Örökké?
- Örökké – mondta, és szemei őszinteségről árulkodtak. Közelebb hajolt hozzám, és hideg ajkait az enyémekre nyomta.
Hirtelen ültem fel az ágyban, és nem törődve Edward aggódó tekintetével, berohantam a fürdőszobába. Azonnal beálltam a tükör elé, és az arcomat kezdtem fürkészni. Megnéztem minden egyes kis helyet, nem hagytam ki semmit sem. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor megállapítottam, hogy még nincsenek ráncaim. Csak álmodtam - nyugtattam magam, majd leültem a zuhanykabin elé, és nekitámasztottam a fejemet.
Edward jött be a fürdőbe az ingével a kezében, és lassan odasétált hozzám, én pedig felnéztem rá. Elvettem tőle a ruhadarabot, és magamra vettem. Leült mellém, majd átkarolta a vállamat, és magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
- Minden rendben? – kérdezte, miközben rám nézett, mire csak bólintottam. Úgy gondoltam, hogy majd később mondom el neki. Most csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg csak álmodtam. Nem akartam a földön ülni, így felálltam a hideg kőről, majd Edward felé nyújtottam a kezemet, ő pedig megfogta, és így mentünk vissza a szobába.
Csak ültünk az ágyon, és hol egymásra néztük, hol az ágyra szegeztük tekintetünket. Behunytam a szememet, majd hátradőltem az ágyban, és betakaróztam. Talán mondanom kellett volna valamit, elvégre magyarázattal tartoztam a kirohanásom miatt.
- Most kíváncsi vagy, hogy miért szaladtam a fürdőszobába – suttogtam, de a szememet nem nyitottam ki.
- Azt hiszem, tudom – mondta, és éreztem magamon perzselő tekintetét. Ha valóban tudta, akkor el kellett neki mondanom ezzel kapcsolatban az érzéseimet. Ettől függött a jövőnk. Mondjuk hallhatta a gondolataimat, és a fejemben ott voltak a képek az álmomból. Mindent tudhatott már. Kinyitottam a szemem, és Edward aranybarna tekintetével találtam szembe magam. Döntöttem. Meg kellett beszélnünk ezt a dolgot.
- Ez előbb vagy utóbb be fog következni, Edward. Nem tehetünk ellene semmit, és ezért is szeretnék kérni tőled valamit. – Ez már egy ideje érlődött bennem, de komolyabban még nem gondoltam bele. Most itt volt az idő. Régebben is tűnődtem azon, hogy meddig tudok maradni Edward mellett úgy, hogy ne nézzek ki nagyon idősnek. Nem, mindig idősebbnek fogok tűnni mellette az évek múlásával. Láttam a szemében, hogy tiltakozni akart a vámpírráválásom ügyében, de én nem erre gondoltam. – Nyugodj meg, nem azt akarom kérni tőled, hanem valami egészen mást.
- Mit? – Most tényleg kíváncsi volt, hogy mi jutott az eszembe, és bár a szívem szakadt bele ebbe a döntésembe, de meg kellett tennem. Felültem az ágyban, de a szememet nem vettem le róla.
- Azt szeretném, ha… ha majd elérem a negyven-ötven évet, akkor… - nyeltem egyet, majd vettem egy nagy levegőt, és folytattam -… akkor hagyj el. – Szavaim hallatára kitágult szemekkel meredt rám, majd összevonta a szemöldökét, és próbálta felfogni azt, amit az előbb mondtam neki. – Ezzel sok mindent megelőzhetünk.
- Te most arra kérsz, hogy majd néhány évtizeddel később hagyjalak el? Hogy váljak el tőled? – kérdezte, és olyat láttam az arcán, mint még soha. Pánikot.
- Igen, erre kérlek.
- Nem! – Olyan hangon mondta, amitől megijedtem. Beletúrt a hajába, és behunyta a szemét, miközben nagyokat lélegzett, bizonyára, hogy lenyugtassa magát. Mikor úgy tűnt, hogy sikerült megnyugodnia, felém fordult. – Nem foglak elhagyni. Melletted leszek, ameddig úgy nem dönt a sors, hogy elvesz tőlem. De nem fog sokáig örülni annak, hogy összetörve térdelek a sírod előtt. – Közelebb ült hozzám, én pedig csak néztem őt, mert megszólalni nem tudtam. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem az arcomon hűvös leheletét. Megijesztett az a gondolat, hogy meg is öletheti magát a halálom után. Lehunytam a szemem, és sóhajtottam, majd ismét ránéztem.
- Hagyjuk, hülyeség volt felhozni ezt a témát. De, hogy tudd, a családodra is gondolj. Vajon ők mit éreznének? – Kezem közé vettem az arcát, majd megcsókoltam.
- De nem fér a fejembe, hogy… - kezdte volna, de én mutatóujjamat ajkaira tettem.
- Ne, kérlek. Ezt megbeszéltük, és megértettem. Velem maradsz, ameddig tudsz, de utána nem fogsz magadnak ártani. El fogsz felejteni, és meglátod, ismét szerelmes leszel – mondtam, és felálltam az ágyról. – Talán találkozol majd a reinkarnációmmal. Úgy tudom, hogy olyankor ugyanaz a lélek van a testben, mint az előzőben, bár nem emlékszik az előző életére. De én úgy gondolom, az érzések újra feltámadnak benne, csupán találkoznia kell előző életének szerelmével. Vagyis a már akkor is neki szánt személlyel. – Meglepetten nézett rám. Bizonyára erre nem számított. – Most miért nézel így rám? – mosolyogtam. – Azt hiszed, hogy nem tudok egy s mást az életről és a lélekről?
- Nem, semmi ilyesmire nem gondoltam csak… csak ezt nem tudtam rólad. Talán nem ismerlek annyira, mint amennyire hittem – mondta. – De, hogy mást szeressek… Bár lehet, hogy te lennél, de mégse te lennél, mert…
- Edward, lehet, hogy pár évtizeddel később találkoznánk. Habár felmerül a kérdés, hogy a lány, aki először nem is tudja, hogy ki vagy, mégis különös érzéseket táplál irántad, az azt hiszi, hogy csak azért vagy vele, mert hasonlít az ex feleségedre. Azt hiszem, én is kiakadnék. Milyen lehet az, hogy csak azért szeretnek, mert előző életedben szerettek. – Oldalra billentette a fejét, és úgy nézett engem. – Huh, ez kicsit bonyolult volt.
- Értem, hogy mire célzol. Igen, felmerülhet benne, hogy csak azért érdeklődöm iránta, mert rád emlékeztet… - Hirtelen elvigyorodott, majd elindult felém, és a karjaiba zárt. – De szeretem, mikor magyarázol. Akkor még édesebb vagy – puszilta meg a homlokom, én pedig elnevettem magam. Örültem, hogy sikerült elterelnem a gondolatait valamivel. Megmordult a gyomrom, ezzel megszakítva a kacarászásunkat. – Csinálok valami ehetőt – mondta mosolyogva, miközben megfogtuk egymás kezét, és együtt mentünk a konyhába.
* * *
Már több, mint egy hete voltunk az Esme-szigeten. Edward mindenhova elvitt. Néztünk korallokat, búvárkodtunk, élő papagájokat látogattunk a sziget déli végén, felderítőkörútra mentünk az őserdőbe, ami körülöleli a sziklás, kicsi csúcsot. Néztük a naplementét, bár én legtöbbször Edwardot bámultam, ahogy csillog a napfényben.
Delfinekkel is úsztunk, vagyis csak én, mert amikor Edward bent volt a vízben, elmenekültek. Mintha valami náluk erősebb, és fenyegetőbb állat lett volna a közelben. Én csak nevetve hozzábújtam Edwardhoz, aki viszont nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy „ejtették”.
Az egyik delfin minden nap eljött a szigetnek azon részéhez, ahol mi voltunk. Délutánonként együtt játszottunk a vízben, Edward pedig kint ült a parton, és minket nézett. Persze ki-kimentem hozzá, hisz mégis csak egyedül volt, azt pedig nem szerettem volna. Amikor velem akart lenni, csak annyi volt a dolga, hogy bejöjjön a vízbe, hisz új barátom rögtön „elszaladt”, néha engem is magával víve.
Az ilyen napok után fáradtan dőltem be az ágyba, és szinte rögtön el is aludtam. Nem tudom, hogy mi volt velem, de kicsit bántott, hogy nem tudtam a férjemmel is foglalkozni. Reggelente, vagyis délutánonként farkas éhesen keltem, és dupla, vagy néha tripla annyit ettem, mint szoktam. Igaz, enni is alig ettem, de amikor bepótoltam, akkor temérdek mennyiséget fogyasztottam el.
Megint az új barátommal játszottam, Edward pedig ismét csak nézett minket, és megállás nélkül mosolygott.
- Figyelj! – szóltam a delfinhez, aki folyamatosan engem nézett. – Most találkoznod kellene valakivel… - Tudom, ostobaság volt vele, de tudtam, hogy megérti, amit mondok, hisz nagyon okos állat. – Valakivel, akitől megijedhetsz, és fenyegetőnek tarthatsz, de nem bánt. Ha engem nem bánt, téged sem fog – simogattam meg a buksiját. – Szeretnéd megismerni? – kérdeztem, mire hevesen bólogatni kezdett. – Ennek örülök, de ne ússz el! – Elég furcsa volt tőlem hallani azt, hogy ne féljen, hisz állatokkal táplálkozik Edward, de biztosra vettem, hogy delfineket sosem bántott. Kiúsztam a partra, ahol szerelmem érdeklődő tekintettel várt engem.
- Remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan – szólalt meg, mikor mellé értem.
- De igen – mosolyogtam.
- Úgyis el fog úszni. Fél tőlem – mondta, és ránézett az állatra, aki minket nézett. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, bántja, hogy nem mehet állatok közelébe, mert elmenekülnek előle. Segíteni szerettem volna neki.
- Néha olyan pozitív tudsz lenni, Edward – somolyogtam, majd hogy a delfin „barátom” is jól láthassa, megcsókoltam. Nyaka köré fontam a karomat, ő pedig szorosan magához ölelt. Teljesen elkábultam tőle, de szerencsére felébresztettem magam, és csókolózva indultam el háttal az óceánba magammal húzva Edwardot. Éreztem a vizet, ahogy körbeöleli a bokámat, majd később a derekamat. Egyre beljebb mentünk, és mikor úgy éreztem, hogy jó helyen állunk, elhúzódtam tőle. – Hol van? – suttogtam, de nem nyitottam ki a szememet.
- Mögötted körülbelül öt méterre – búgta, én pedig végre ránéztem. Hátrafordultam a delfin felé, aki lassan távolodni kezdett tőlünk. – Úgy tűnik, hogy nem vált be. – Edwardra néztem, majd kinyújtottam felé a kezemet, aki azon nyomban meg is fogta, és magához vont. Vállának döntöttem a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
- Nem fog idejönni – néztem fel rá, és valami miatt a sírás kerülgetett. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimben, Edward pedig megsimogatta az arcomat.
- Ezért ne sírj, szerelmem – mosolygott, és egy puszit adott a számra. A víz fodrozódni kezdett körülöttünk. Edward a hátam mögé nézett, és elmosolyodott. – Nézd! – Szipogva hátrafordultam, és észrevettem a barátomat, aki felénk tartott. Azt hittem, hogy csak képzelem, mert eddig minden állat fejvesztve menekült szerelmem elől, de ő bátor volt. Megállt előttünk, és ránk nézett. Mosolyogva öleltem magamhoz a barátomat, majd Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Edward, ő az én legjobb barátom, Delfin uraság. Delfin uraság, ő a férjem, Edward – mutattam be őket egymásnak. Kedves barátomat pedig így hívtam, mert más ötletem nem igazán volt. Először csak nézték egymást, majd szerelmem tett előre egy óvatos lépést, mire Delfin uraság is közelebb úszott hozzá. Edward kinyújtotta felé a kezét, a barátom pedig hozzáérintette az orrát. Láttam rajta, hogy fél Edwardtól, így kicsit vissza is húzódott, mire csak megsimogattam a fejét. – Majd megszokod a közelségét, és rájössz, hogy nem bánt – mosolyogtam, és megöleltem őt. Edward csak mosolygott, én pedig az uraságot elengedve közelebb mentem hozzá, és megcsókoltam.
Megint rajtam volt a fáradtság, de most éhes is voltam. Mellesleg megjegyzem, hogy nagyon sokat ettem. Úgy véltem, hogy a sok úszás miatt. Kiszívta minden erőmet. Amikor visszamentünk a házba, egyből a konyha felé vettem az irányt, és összeütöttem magamnak valamit. Mivel nagyrészt csak tojás volt a hűtőben, nem tudtam mást enni. Persze volt ott eper, meg egy kis tejszínhab a kávéba… A hűtőládára tévedt a szemem, és csak néztem és néztem. Tudtam, hogy mi van benne, mégis meg akartam nézni. Nem egyszer álmodtam vele mióta a szigeten voltunk. Hirtelen megszédültem, de még épp időben kapott el Edward.
- Jól vagy? – kérdezte, mire csak bólintottam.
- Biztos azért szédültem meg, mert éhes vagyok…
- És fáradt – fejezte be helyettem a mondatot. Igen, valóban az voltam, és nem tudtam az okát. Vagyis voltak ötleteim, de már több napja nem voltunk együtt Edwarddal, szóval egy ki lett lőve a listámról.
- Nem értem, hogy mitől vagyok fáradt. Az éhséget tudom, de erre nem tudok rájönni. Talán a sok mászkálás és az úszás a vízben. Aztán meg az álom a… - ekkor a vérrel teli ládára pillantottam.
- Mit álmodtál? – kérdezte, és leültetett az asztalhoz, a tojásomat pedig belecsúsztatta a tányéromba.
- Azt, hogy… vér tapad a kezeimhez. Úgy hiszem, hogy álmomban megöltem valakit… és az a valaki…
- Ki az, Jenny? – unszolt.
- Egy gyerek, Edward – temettem kezeimbe az arcomat, szerelmem pedig átölelt.
- Shh, nincs semmi baj, csak egy rossz álom.
- Mégis olyan valóságos volt – suttogtam. Láttam a kékeszöld szemeit, amikben kialszik a fény… hogy az a mosolygós tekintet üvegessé válik… - remegtem meg. Nem akartam neki elmesélni, de kicsúszott a számon. Szorosan magamhoz öleltem, és akkor akaratlanul is ismét a ládára pillantottam. Edward nyakába fúrtam az arcomat, és hosszú ideig nem mozdultam. Féltem megint kinyitni a szemem, és találkozni az aggódó aranybarna szempárral. De végül megtettem, viszont nem néztem rá. A tányér felé fordultam, és remegő kezekkel nyúltam az evőeszközhöz, és emeltem be a számba az első falatot. Mindvégig magamon éreztem Edward tekintetét; még akkor is, mikor elmosogattam magam után. Nem érthette, hogy mi bajom van, hisz még én magam sem tudtam.
Aggódva figyelt engem, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Jól vagyok.
- Biztos? Nem kellene mégis lefeküdnöd? – kérdezte, és elém állt.
- Most, hogy így mondod – karoltam át a derekát, és lábujjhegre állva ajkaimat az övéinek nyomtam. Lassan visszacsókolt, majd finoman eltolt magtól Most pedig ezt a reakciót nem értettem. Ennyire büdös lennék? - kérdeztem magamtól.
- Nem vagy az, de úgy gondolom, hogy pihenésre van szükséged – mondta, majd felkapott az ölébe, és bevitt a szobánkba.
Hagytam, hogy lefektessen az ágyra, és betakarjon, de hogy egyedül hagyjon, azt nem. Megfogtam a karját, és magamra rántottam, ami kicsit meglepett, hisz őt nem könnyű irányítani. Mindig hallja, amire épp gondolok, így nem egyszerű meglepnem őt.
Megtartotta magát, én pedig nyaka köré fontam a karomat és csókoltam. Beletörődő morgást hallatott, és visszacsókolt.
- Nem értem, hogy tudsz rávenni ilyesmire – motyogta a nyakamba, de hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. Nem szóltam semmit, csak még jobban magamhoz öleltem.
Másnap kicsit kómásan keltem. Alig emlékeztem a múlt éjszakai történésekre. Szinte semmire. Csak az maradt meg bennem, hogy Edward ölel, és csókol, én pedig elvesztem a kontrolt. Úgy gondoltam, kellene valami emlékezetfrissítő. Oldalra fordítottam a fejemet. Edward a plafont bámulta, és mikor észrevett, rám pillantott. A tekintete furcsa volt. Valamit tehettem, ami miatt ilyen lett. Muszáj volt tőle megkérdeznem, mert egy év alatt se jöttem volna rá, hogy mi aggasztja.
- Mit tettem? – kérdeztem, ő pedig felém fordította a fejét.
- Nem emlékszel? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Mire kellene? Tudom, hogy… hogy együtt voltunk – feleltem. – Vagy… kihagytam valamit?
- Nem emlékszel rá, hogy, hogyan voltunk együtt? – Ismét csak egy fejrázást kapott válaszul. Felültem az ágyban, vagyis csak majdnem, mert visszaszédültem a párnára.
- Uh! – Ennyi volt az értelmes válaszom. – Szédülés – motyogtam, miközben a fejemet fogtam. A karjai akkor körül öleltek, és egy puszit adott a fejemre. Még mindig aggasztott a tény, hogy semmire sem emlékeztem; mintha amnéziás lettem volna. Edward segített felülni, én pedig körbepásztáztam a helyiséget. Mindenütt eprek voltak elszórva a földön, és egy tejszínhabos flakon hevert az ágy végében a padlón. Na, most már tényleg kíváncsi voltam a múlt éjszakai eseményekre. Magam köré csavartam a takarót, és a flakonhoz sétáltam. A kezembe vettem, és leültem az ágyra. Próbáltam felidézni az emlékeimet.
Először csak a sötétséget láttam, majd lassan kezdett valami kép megjelenni lelki szemeim előtt. Kicsit zavaros volt, de aztán, mintha valami filmet vetítettek volna le előttem. Hallottam a hangokat, és láttam magam előtt az egész jelenetet. Pontosan emlékeztem, hogy miket mondtunk egymásnak.
Már majdnem elkezdte levenni a ruhámat, de én megállítottam a mozdulatban.
- Várj! – suttogtam, ő pedig kérdőn tekintett rám. Bizonyára az jutott az eszébe, hogy meggondoltam magam, de nem így volt. Amikor legördült rólam, „kiszaladtam” a konyhába, és kivettem az epreket meg a tejszínhabot, majd visszamentem a férjemhez, aki kíváncsian nézett rám, mikor beléptem a szobába. Mielőtt a szobába léptem volna a hátam mögé rejtettem a habot és az epreket. Bár gondolatolvasó volt, mégsem tudott rájönni, mire készülök. Vagy, inkább nem akarta tudni. Reméltem, hogy az első variáció az, ami igaz volt.
- Mit tervezel? – kérdezte, miközben még mindig takarva a meglepetést, az ágyra másztam, és megcsókoltam a férjemet. Előtte térdeltem, majd előhúztam a hátam mögül az epreket és a habot, és letettem mellé Először kíváncsian nézett rám, majd rájött, mire is készülök. – Szerintem…
- Shh! – tettem mutatóujjamat a szájára, majd megcsókoltam, és a hátára fektettem. Letértem a nyakára, és egy csókot adtam rá, majd beleharaptam, mire felnyögött. – Finom – suttogtam a fülébe, majd a kezembe vettem a tejszínhabos flakont, felráztam, és Edward mellkasára fújtam, a tetejére pedig egy epret raktam. Most nem volt kéznél meggy, de nekem így is tetszett. Egy ideig csodáltam a művemet, és elkönyveltem magamban, hogy van egy Edward-édességem. Ő csak nézett engem, én pedig ráhajoltam a mellkasára, és megettem róla a habot meg az epret.
Edward szaporán vette a levegőt, valahányszor eljátszottam ezt valamelyik testrészén, és mikor leettem róla a gyümölcsöt és a tejszínhabot is, lágy csókokat leheltem oda, ahova fújtam a habot. Úgy örültem, hogy élvezi, hogy arra gondoltam, talán megismételhetjük még később is.
Nagyon lassan csináltam mindent, és úgy vettem észre, hogy Edward már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hol az ágyneműhuzatot, hol az ágytámlát szorongatta, és olyan erővel, hogy előbbi szakadozott, míg utóbbi majdnem eltört, de biztos voltam benne, hogy megrepedt. Tudtam, hogy miért csinálta. Mert nem akart engem összeroppantani.
A flakon alján maradó kis habot ajkaira fújtam, majd lassan lenyaltam róla. Ez nemcsak neki, hanem nekem is kedvezett. Elmúlt az éhségem, ő pedig élvezte, amit vele csináltam, de ahogy néztem Edwardot, olyan vágy tört rám, hogy azt hittem felrobbanok.
Edward egy gyors mozdulattal a hátamra fordított, majd letépte rólam a ruháimat, és csókolta az ajkaimat, a nyakamat, mindenemet. Erősen fogott, talán túl erősen is, de meg sem éreztem, inkább azt akartam, hogy még annál is szorosabban öleljen magához. Selymes hajába túrva húztam őt magamhoz, majd lábaimat dereka köré kulcsoltam, ő pedig ezzel egyidejűleg belém hatolt. Egyszerre lett melegem és rázott ki a hideg. Lassan mozogatni kezdte a csípőjét, majd egyre csak gyorsított, én pedig kezdtem elveszíteni magam fölött a kontrollt. Éreztem, hogy a szívem ki akar szakadni a mellkasomból, és egyre gyorsabban vettem a levegőt. Tudtam, hogy hamarosan végem van.
Hangos nyögések hagyták el a számat, és Edwardét is, s mikor ismét beteljesedett szerelmünk, a férjem torkából állatias morgás tört fel, míg az én ajkaimat szerelmem neve hagyta el, aztán elnyelt a sötétség.
Edwardra néztem, aki mindent látott a fejemben, és akinek bánatosan csillogtak a szemei. Valamiért úgy éreztem, hogy óriási bajban vagyok.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire…
- Semmi baj, csak tudod, azt hittem, hogy… hogy összetörlek… - túrt bele a hajába, és összeszorította a szemeit. – Olyan erősen fogtalak, hogy… - nézett rám, majd a karomra, de én nem láttam semmit. -… És a nyakad… - hajtotta le a fejét, mire értetlenül pattantam ki az ágyból, és a takarót magam köré csavarba siettem be a fürdőbe. Rögtön a tükör elé álltam, és megvizsgáltam azt a helyet, amiről Edward beszélt. Jobb oldalon, a nyakamon egy közepes méretű szívásnyomot vettem észre, ami vörösesbarnás színben éktelenkedett. – Sajnálom – termett a hátam mögött, és finoman végigsimított a nyakamon. Én csak kuncogni kezdtem, hisz azt hittem, hogy súlyosabb a helyzet.
- Megjelöltél – mondtam mosolyogva, majd felé fordultam, és megcsókoltam. Finoman eltolt magától, és megrázta a fejét.
- Majdnem megharaptalak – suttogta, én pedig értetlenül meredtem rá. – Hallottam a véred gyors áramlását a testedben, a szíved heves dobogását, és az ütőered csábított. Ahogy lüktetett… Csak centiméterek választottak el attól, hogy belemélyesszem a fogaimat a bőrödbe. Istenem…! – fordult el, és neki támaszkodott a mosdókagylónak. Most már értettem a kiborulásának okát. – Abba kellett volna hagynom, de nem tudtam… - suttogott -… nem tudtalak elengedni… csak azt hallottam, hogy „Még, Edward, még”, és hogy „Gyorsabban”. Az eszem azt mondta, hogy hagyjam abba, és a lehető legtávolabb menjek tőled, de a szívem épp az ellenkezőjét diktálta. – Ezek hallatára az arcomat elöntötte a pír, és lehajtottam a fejemet, majd odamentem hozzá, és átöleltem a derekát. Felém fordult, kezét pedig az arcomra helyezte. – Bocsáss meg! – Közelebb léptem hozzá, kezemet a mellkasára tettem, és végighúztam rajta, tekintetemet pedig aranybarna szemeire emeltem.
- Nincs semmi baj, felejtsük el. Nem tetted meg, erős voltál – mosolyodtam el, miközben arcát a kezeim közé vettem. – Az én erős vámpírom – öleltem át.
* * *
Az esetről a továbbiakban nem beszéltünk, nem akartam, hogy rányomja a bélyeget a nászutunkra.
Pár nap múlva két takarító jött hozzánk, Gustavo és Kaure – azt hiszem, így hívták őket -, és szerelmem motyogott nekik valamit portugálul. Tudtam, hogy rólam is beszél, hisz hallottam a nevem. Bizonyára azt ecsetelte nekik, mennyire egy őrült ember vagyok. Az egyik indián volt, a nő, a másik, a férfi, kicsi és kövér. Jóval idősebbek voltak nálunk, bár ha azt vesszük, a férjem mindenkinél öregebb volt. Edward mesélt róluk valamit, de hogy mit, azt már magam sem tudom. Tudom, hogy bunkóság volt részemről, hogy nem figyeltem oda, de engem jobban érdekelt az étel, amit Edward készített. Persze, annyit megjegyeztem, hogy a nő kicsit babonás, de a többi valahogy kiesett.
Pár óra múlva – de már pontosan nem tudtam behatárolni, hogy mikor – végeztek, mi pedig ismét egyedül maradtunk.
Egyik reggel, pontosabban hajnalban - bár nem tudom, hogy miért, de – felkeltem, és észrevettem Edwardot az ágy mellett, amint szorgosan írt valamit. Amint megpillantott, abbahagyta, és visszaült mellém az ágyra. Fáradt voltam, nagyon fáradt.
- Mit csinálsz? – suttogtam, miközben egy pillanatra becsuktam a szemem, majd beletúrtam a hajamba. Nem tudtam elképzelni, mit csinál.
- Egy üzenetet írtam neked, hogy elmegyek a szárazföldre vadászni – mondta, és egy kósza tincset tűrt a fülem mögé.
- Ühüm. Maradj velem – bújtam hozzá, de alighogy ezt tettem, hirtelen elkapott a hányinger, és kirohantam a fürdőbe. Edward már mellettem is volt, és fogta a hajamat, hogy ne lógjon az arcomba.
Megmostam az arcomat, és kiöblítettem a számat, majd visszamentem a szobába.
- Jól vagy? – kérdezte, én pedig bólintottam, bár még mindig émelyegtem, és kavargott a gyomrom, ráadásul fáradt is voltam.
- Biztos a tojás. Lehet, hogy romlott volt – suttogtam. Hideg kezét a homlokomra tette. Elmosolyodtam, mert nagyon jó érzés volt. Kezére tettem az enyémet, és nagyot sóhajtottam. Komolyan nem tudtam, hogy mi volt az előbbi – szó szerint – kirohanásom, de a hányingerem, amilyen hamar jött, úgy ment is. Mintha elfújták volna. – Éhes vagyok – suttogtam, mire csak megpuszilta a homlokom, a szemeim pedig lecsukódtak. Még éreztem, hogy két hideg kar befektet az ágyba, és gondosan betakarnak. Hirtelen egy fájdalom összerántotta a gyomrom, és megint elkapott a hányinger, de úgy éreztem, mintha csak álmodnám.
Mikor felkeltem, Edward nem volt mellettem. Homályosan emlékeztem a hajnalra, de hogy pontosan miről beszélt, azt nem tudtam volna megmondani. Hirtelen észrevettem egy papírt magam mellett, én pedig nagyot ásítva nyúltam érte, és vettem a kezembe.
Az üzenet Mrs. Cullennek volt címezve.
Remélem, mire felébredsz, már itt leszek, és már jobban leszel, de ha nem, akkor ne aggódj, hamarosan visszajövök. Ahogy hajnalban is mondtam, bár úgy hiszem, nem emlékszel rá, említettem, hogy vadászni megyek. Menj vissza aludni, és mire ismét felébredsz, már itt leszek.
Szeretlek!
Ahogy elolvastam Edward üzenetét, kezdett minden beugrani, így csak elmosolyodtam, és visszafeküdtem az ágyba. Azon morfondíroztam, hogy már két hete voltunk a szigeten, és Edward valóban nem evett még, csak az esküvő előtt. Persze, erre számíthattam volna, de… Akkor minek hoztam a vért? Biztos kiment a fejéből. De várjunk csak! Ő vámpír, nem felejt. Ó, na, jó, most nem tudok gondolkozni, éhes vagyok, de nincs kedvem kikelni az ágyból – gondoltam, miközben beleszagoltam a párnába, amiből Edward illata áradt.
Amikor rápillantottam az órára, alig múlt négy. Nekem sokkal többnek tűnt.
Kicsit meleg volt, így kinyitottam az ablakot. A hűvös szél jólesett a forró bőrömnek. Unatkoztam, pedig alig keltem fel. Edward nélkül olyan üres volt a ház, és hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor egy nagy lyuk tátongott a mellkasomban. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a fejem, majd bementem a fürdőbe, és lezuhanyoztam.
Miután végeztem, magamra kaptam Edward egyik ingét – egyszerűen imádtam a ruháit hordani, olyan volt, mintha minden egyes percben átölelt volna -, és kimentem a konyhába ennivalót készíteni, hisz már farkaséhes voltam.
Benéztem a hűtőbe, és keresni kezdtem valami ehetőt. Furcsamód találtam benne sok gyümölcsöt, amiből nagyszerű salátát készíthettem. Kivettem, és megmostam őket, majd elővettem egy kést. Amit kellett meghámoztam, majd leöblítettem őket, és szeletelni kezdtem őket, de valahogy nem bírtam magammal, mert alighogy befejeztem, nem vártam meg, míg összeérik, hanem egyből enni kezdtem.
Észre sem vettem, már meg is ettem az összeset, pedig nem egy személyre készült. Rendben, nekem készült, de úgy csináltam, hogy mindennapra jusson egy kicsi. Nagyot sóhajtottam, majd elmostam a tálat.
Megint hányinger kapott el, így szaladtam a fürdőszobába, de nem csak vaklárma volt.
Visszasétáltam a konyhába, hisz még el kellett magam után pakolni. Kinyitottam a hűtőt, hogy csináljak valami mást, mert nem várhattam el, hogy folyton Edward főzzön nekem, bár meg kellett hagyni, isteni volt a konyhában, mindenféle módon. Ahhoz képest, hogy vámpír, fantasztikusan főz. Elmosolyodtam a gondolataimon, és éreztem, hogy kicsordul az első könnycseppem. Ezt nem igazán értettem, mert semmi okom nem volt rá. Úgy gondoltam, hogy a boldogságtól sírok, hisz újra velem volt, és nem kellett elválnunk egymástól.
Most csak egy egyszerű salátát akartam készíteni, és miközben a káposztát szeleteltem, elvágtam az ujjamat. Azonnal a számba kaptam a sérült ujjam, ami lüktetett, bár nem fájt annyira. Megszokás volt, hisz mindig ezt tettem. Mondjuk más ember rohant volna a vízhez, hogy kimossa, és leragassza sebtapasszal, de én nem ezt csináltam.
Észre sem vettem, hogy mit művelek, amíg ténylegesen nem kezdett el fájni az ujjam. A saját véremet ittam, és nem hagytam abba. Csak szívtam folyamatosan, én pedig kezdtem érezni, hogy a nyílt sebem csíp. Gyorsan lemostam az ujjamat, majd megkerestem az elsősegélydobozt, amit Alice csomagolt be tele emberi dologgal, mint például kötszerek, fájdalomcsillapító, egészségügyi dolgok, bár utóbbira nem volt szükségem.
Bementem a szobába, és nagyot sóhajtva ültem le az ágyra. Egy nap ennyi gond… - gondoltam. Valamiért még a kisebb dolgok is nagyoknak tűntek.
Az üldögélésem nem tartott sokáig, mert megint elkapott a hányinger, és ismét besiettem a fürdőbe, de mire beértem, elmúlt.
Kifelé vettem az irányt, amikor elmentem az egész alakos tükör előtt, de hirtelen megtorpantam. Beálltam a tükör elé, és megnéztem a szívásnyomot. Nem volt vészes, már kezdett halványulni. Elmosolyodtam, hisz ez volt a legelső alkalom, hogy hagyott rajtam valami nyomot.
Hirtelen az jutott az eszembe, hogy meglepem Edwardot. Bár bele fogok pirulni, de szerintem megéri - gondoltam, miközben az Alice által választott fehérneműk közt turkáltam. Rá is akadtam egy nagyon szép darabra, amit mellesleg más helyzetben biztos, hogy nem vennék fel, de Edwardért mindent. Visszamentem a fürdőszobába, és magamra vettem a szexi cuccot. Megnéztem magam a tükörben, és először jónak találtam, de aztán, mikor oldalra fordultam, elszontyolodtam.
- Felszedtem vagy tíz kilót – mormogtam, és lemondóan sóhajtottam fel. Ilyen az én szerencsém. Mikor meg szeretném lepni valamivel a szerelmemet, valami mindig közbejön. Kicsit mérgesen vettem vissza magamra Edward ingét, és elhatároztam, hogy ledolgozom azt a „kis” felesleget. Ellustultam, mert csak ettem, aludtam, ettem, aludtam, ettem, aludtam és megint ettem és aludtam. Nem is csodálkoztam rajta. Inkább nem is nyúltam hozzá, elég volt látnom. Ki szereti tapogatni a zsírpárnáit…? Istenem, mi van, ha Edward nem is akar majd hozzám érni? - jutott hirtelen az eszembe. – Ha majd undorodik tőlem… - Máris a legrosszabbra gondoltam. Nem tudtam volna elviselni, ha nem ér hozzám; az kész kínszenvedés lenne.
Visszamentem a konyhába, hogy azért mozogjak is valamit, ne csak feküdjek, és bámuljam a plafont. Megkerestem a hűtőládát, és kivettem belőle a vért, ami elvileg Edwardé volt, de az nem fért a fejembe, hogy miért ment vadászni, mikor itt tároltuk neki. Ekkor eszembe jutott. Bizonyára szeret kergetőzni, játszani a prédával. Istenem, milyen jól nézhet ki vadászás közben… Huh, nyugalom, majd ha hazaért... vagyis vissza.
Kiöntöttem egy pohárba egy kis részét, és kitettem az asztalra. Tulajdonképpen nem is tudtam volna felmelegíteni, mert nem volt olyan gépem, amivel ezt el tudtam volna érni. Nagyot sóhajtva néztem a pohárban lévő vért, és szidtam magamat a meggondolatlanságomért. Persze, a vérfagyihoz elég a hideg vér, de jelenleg nem találtam semmit az elkészítéséhez. Talán egy kis jeget lehetne kaparni a mélyhűtő faláról. Na, jó csak vicc volt.
Nem tudom mi ütött belém. Olyan váratlan volt, mégis isteni. Tökéletes megnyugvást okozott a gyomromnak. Sosem éreztem még ilyet, bár a számban furcsa volt, de mégis… valami miatt akartam. Sosem undorodtam egy kis vértől.
Amikor néztem a poharat, arra gondoltam, hogyha Edwardnak ízlik, akkor nekem miért ne? Rendben, ő vámpír volt, én pedig ember, de akkor is tudni akartam. Bár legbelül akartam. Szó szerint megkívántam, mint az ételt. Kinyúltam a pohár felé, és közelebb húztam magamhoz. Beleszagoltam, és éreztem a vér vasszagát. Belemártottam az ujjamat, majd lenyaltam róla a piros folyadékot. Finom volt.
Hirtelen kaptam a pohár után, majd a szélét ajkaimhoz emeltem, és megdöntve inni kezdtem. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet.
Egyszerűen nem undorodtam a vérttől, és azon kaptam magam, hogy már nagyon kevés maradt belőle. A kezemben lévő zacskóra néztem, amiből ittam a vért.
- Uram isten! – ejtettem ki a kezemből, és elhátráltam tőle. Levegő után kapkodva néztem körbe a helyiségben, ahol minden csupa vér volt. Nem tudtam, hogy történhetett meg. Végignéztem magamon, és a kezemet beborította a piros folyadék. Pont előttem volt a konyhaszekrény ablakos része, és egy ijedt barna szempár nézett vissza rám. Közelebb léptem a tükörképemhez, és akkor láttam, hogy a szám, és az állam csupa vér. Egyik kezemmel megérintettem véres és remegő ajkaimat. Hátrálni kezdtem a falhoz, míg bele nem ütköztem. Nem hittem el, hogy én tettem ezt. Behúzódtam a konyha egyik sarkába, miközben próbáltam felfogni, hogy miért is csináltam ezt. Lecsúsztam a földre, arcomat pedig a kezeimbe temettem, és éreztem, hogy kicsordul az első könnycseppem.
Te jóságos ég! Mit tettem? Mit fog szólni hozzá Edward? Istenem, Edward! – sírtam továbbra is. El fog hagyni emiatt. Azt nem bírnám elviselni. Nem!
*
Csak ültem a padlón, fejemet a térdeimre hajtottam, és hol abbamaradt, hol pedig folyton csak folytak a könnyeim. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy tehettem ezt. Ez nem én voltam. Azt akartam, hogy Edward visszatérjen, és elmagyarázza nekem a történteket. Ő többet tudott nálam, és mivel már több évtizede élt, tudott egy s mást, de legfőképp Carlisle volt az, aki a segítségemre lehetett volna, de ő nem volt velünk. Otthon volt Forksban a családjával, miközben én értetlenül ültem a konyha egyik sarkában.
Nem hallottam az ajtó nyitódását, de Edward aggódó hangját igen. Engem keresett a házban, és nem telt bele egy perc, már közvetlenül magam mellől hallottam a hangját. Tudtam, hogy látta a sok vért a konyhában, én pedig nem bírtam megmozdulni.
- Jenny – fogta meg a kezemet. – Jenny, mi történt? Kérlek, nézz rám! – Nem akartam, hogy lássa az arcomat, de meg kellett tudnia az igazságot; hogy egy elmeháborodottat vett feleségül. Egy olyan embert, akinek az agyára ment a sok vámpírdolog. Csak ez jutott eszembe, miközben a földön ülve sírtam. Lassan felemeltem a fejemet, és mikor megpillantottam őt, újabb sírás tört rám. Összevonta a szemöldökét, mikor rám nézett, de a szemei aggódóak és értetlenek voltak. Látta rajtam a sok vért, én pedig nem tudtam megszólalni, pedig mondanom kellett neki valamit.
- Annyira sajnálom, Edward – sírtam, és elhúzódtam tőle, fejemet pedig a térdemre hajtottam, és átkaroltam őket. Éreztem, hogy a hideg és erős karok felemelnek a földről, majd letesznek egy puha valamire. Tudtam, hogy bevitt a szobába.
- Édesem, nézz rám, kérlek! – kérlelt, én pedig nagyon nehezen néztem rá, mert nem mertem a szemébe nézni ezek után. Egy hűvös fuvallatot éreztem, majd Edward hideg érintését az arcomon. Ránéztem, ő pedig lemosta rólam a vért.
Ideje volt megszólalnom; tudnia kellett, hogy mi történt. Ő csak türelmesen várt, de tudtam, hogy belül majd’ szétveti őt az idegesség.
- Megittam – suttogtam, mert ennél többre nem futotta. – Akartam, Edward – néztem aranybarna szemeibe, amik értetlenséget tükröztek. Ekkor örültem, hogy tud olvasni a gondolataim között. Tekintetét az enyémekbe fúrta, én pedig megmutattam minden egyes részletet, ami azóta történt, mióta felébredtem.
Amikor ahhoz a részhez értem, mikor a vérrel teli pohár van az asztalon, majd inni kezdem, a tekintete megváltozott. Elfordította a fejét ezzel befejezve az emlékeim közötti kutatást. Láttam rajta, hogy őt is meglepte az egész, és hogy vért ittam… Úgy gondoltam, hogy kiakasztotta ez a tény. – Annyira sajnálom, Edward. Ne haragudj rám! – kértem bocsánatot, mire tekintetét rám emelte.
- Nem haragszom rád – tette kezét az arcomra, én pedig csak néztem őt. – Miért ittad meg? – kérdezte.
- Mert akartam. Olyan ösztönös volt, mintha… mintha valami belülről irányított volna. Kívántam, vágytam rá, és nem tudtam magamat türtőztetni. – Elgondolkodott, majd elővette a mobilját, és már tárcsázott is volna, ha nem csörren meg a telefonja.
- Szia, Alice! Carlisle ott van? – kérdezte egyből. Megmondom őszintén, hogy zavart, hogy nem tudom, mit felelnek a másik oldalon. – Nem tudom, add Carlisle-t, sürgős. Alice! – Hallottam, hogy Alice valamit motyog, de sajnos nem értettem, aztán felváltotta őt egy kellemes bariton. – Jennyről van szó… Ő… vért ivott – vágott a közepébe Edward. – Azt mondta, hogy vágyott rá. Pont, mint mi. – Rám nézett, miközben válaszolt. – De ő ember, Carlisle! ... Nem haraptam meg, az képtelenség; arról tudtam volna. Az átváltozás három napba telik, és nem érzett semmit, csak aludt – felelte.
Végképp nem tudtam, hogy miről beszélnek, de akárhogy próbáltam, nem tudtam összetenni a képet. Aztán hirtelen, mintha fejbe vágtak volna.
Eszembe jutott, amikor Edward még ember volt, és összevesztünk. Amikor több mint egy hétig nem is láttam.
Kimentem a fürdőbe. Az utolsó lépéseket már futva tettem meg, majd beálltam az egész alakos tükör elé. Felhúztam Edward ingét, és rápillantottam a hasamra.
- Ez lehetetlen – suttogtam, miközben a dudort bámultam. Most először értem hozzá. Végigfutattam ujjaimat a finom domborulaton, és meglepődve, hogy milyen keménységet éreztem a bőröm alatt. - Lehetetlen - mondtam újra, és egy kicsivel hangosabban. – Edward – szóltam neki. – Edward! – Rögtön a fürdőszobában termett, és aggódva nézett rám. A telefont már letette, és még mindig értetlenül állt előttem. – Azt hiszem, tudom, hogy mi bajom van – suttogtam. Tudnia kellett, hogy miért történtek ezek a dolgok. Ismét eleredtek a könnyeim, de ezek már örömkönnyek voltak. Edward egy ideig a hasamat nézte, majd tekintetét rám emelte. Elengedtem az ing alját, és mosolyogva Edward nyakába vetettem magam, majd megcsókoltam. Átöleltem, és mellkasára hajtottam a fejemet. Bizonyára nem értette, hogy mi lelt, de úgyis elmondtam volna neki.
- Kicsim, mi a baj? – kérdezte.
- Ez nem baj, Edward, hanem kész csoda – mosolyogtam rá. – Lehet, hogy nem biztos, de minden jel erre utal – fogtam meg a kezét, és visszahúztam a szobánkba. Leültettem az ágyra, majd helyet foglaltam mellette. – Edward, én nem fogom körül írni, csak kimondom, ahogy már egyszer elmondtam neked. Akkor elvesztettük. Bár ez még nem biztos, csak én hiszem, hogy így van. – Persze nem tudta, hogy mire gondolok, és tudtam, hogy megint olvas a gondolataim között. – Edward, terhes vagyok – mondtam, mire szoborrá dermedt. Tekintete üvegessé vált, és úgy tűnt, hogy nem is lát engem. Olyan volt, mint Alice, amikor látomása van. Nem mozdult, csak egyhelyben ült, és bámult a semmibe. Ez megijesztett, sosem láttam még ilyennek. – Edward? – nyúltam hozzá, de nem reagált az érintésemre. Mintha meghalt volna, holott tudtam, hogy lehetetlen.
Vártam. Vártam, hogy megeméssze a hallottakat, de mikor már vagy tíz perce nem mozdult, és úgy tűnt, hogy nem is vesz levegőt, kezdtem megijedni.
- Edward, nézz rám, kérlek – ültem közelebb hozzá, és megfogtam a kezét. Éreztem, hogy végigfolyik az arcomon a sós nedvesség. – Edward – szipogtam, és szabad kezemmel letöröltem a könnyeimet, de helyükbe újak érkeztek. Arcát kezeim közé vettem, és erőszakkal magam felé fordítottam, hogy végre rám nézzen.
- Lehetetlen – suttogta, én pedig csak néztem őt. – Nem lehetsz terhes.
- Edward, ez nem biztos még, de… - megfogtam az egyik kezét, és - felhúzva az ingét - a hasamra fektettem. Ekkor, valami finoman megbökött, és tekintetemet Edwardra kaptam, aki meglepetten, majd aggódva nézett rám.
- Hazamegyünk.
52. FEJEZET KÉT HÉT MÚLVA SZOMBATON! November 13.
Egy kis ízelítő...
Napok teltek el, és Edward állapota egyre romlott. Ez most úgy hangzott, mintha beteg lett volna, pedig állítólag én voltam életveszélyben. Folyton próbált meggyőzni arról, hogy engedjem meg, hogy kivegyék belőlem őt, és lassan már könyörgött nekem, de én nem hagytam magam. Én nem vettem észre, hogy bármit is változtam volna. Ugyanúgy ettem, mint a többi átlagos kismama, csupán egy kivétellel, hogy még vért is ittam. Carlisle-lal ezt már kibeszéltük egyszer. Elmondtam neki, hogy jólesett a vér, és úgy tűnt, hogy a babának is ízlett. Komolyan, néha nem is ettem emberi ételt, csak literszámra ittam a vért, amit Carlisle hozott nekem, nekünk.
51. fejezet – Esküvő és nászút (III. rész)
2010. okt. 16. 12:56 - írta gicus15Címkék: 51, cullen, edward, és, esküvő, fejezet, halál, jenny, nászút, pattinson, robert, smith, szerelm, vagy
Sziasztok! Meghoztam a következő részt. :) Köszönöm az előző részhez a kommentárt Krisztinek. :) Nos, van egy bejelentésem. Mégis lesz 4. része ennek a fejezetnek. Az 52. fejezet az már másról fog szólni, azért. :)
Nos, azt hiszem, most nem fogom elfelejteni kitenni a 18-as karikát. Csak szülői vagy nagykorú felügyelete mellett olvasható... :P Na, jó, csak vicc volt.
A részhez egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Csak jó olvasást kívánok hozzá, és remélem, írtok pár kommentárt. :)
puszi
- Houston? – kérdeztem meglepetten, amikor elértük a kaput Seattle-ben.
- Csak egyszer állunk meg út közben - biztosított Edward vigyorogva.
Amikor felébresztett, fáradtan nyitottam ki a szememet. Észre sem vettem, hogy elaludtam, mert az álmomban is velem volt. Kicsit fel kellett ráznom magam, így ittam pár korty vizet, és megráztam a fejem, hogy felébredjek. Talán lefárasztott az esküvő, és az út. Edward a derekamat átkarolva segített át a terminálokon, miközben azért imádkoztam, hogy el ne essek. Picit kómás voltam, de igyekeztem magam észhez téríteni.
Megálltunk a nemzetközi pénztárablaknál, hogy bejelentsük magunkat a következő repülőutunkra, ami még engem is meglepett. Emlékeztem még erre a városnévre régebbről. Akkor volt szó róla, amikor Edward bezárt a szobámba. Előtte beszéltünk róla, vagyis hát én kérdeztem őt.
- Rio de Janeiro – jelentettem ki, és akaratlanul is visszaemlékeztem arra a beszélgetésre. Kicsit összevesztünk, de ki is békültünk szerencsére. Mihez kezdenék nélküle?
- Igen – bólintott, én pedig elmosolyodtam, bár belül izgatott voltam, és nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Folyton a nászéjszaka lebegett a szemem előtt, és ha csak a férjemre gondoltam… felszínre tört a leánybúcsú estéjén elnyomott vágy.
A repülés Dél-Amerikába kényelmes volt az első osztályú üléseken, és természetesen Edward karjaiban, amik között mindig úgy éreztem, biztonságban vagyok. Nem tudtam volna neki jobban kifejezni az iránta érzett szerelmemet, de igyekeztem. Ő a mindenem, és mindig az is marad. Számtalanszor bizonyította be, hogy szeret, de én…? Én nem tudtam megmutatni, mennyit is jelent számomra.
Kipihenten, és mosolyogva sétáltam Edward mellett a reptérre menet, s nem győztem betelni a férjem látványával. Ő annyi mindenben más volt, mint én, de talán ez a másság vonzott benne annyira. Mint a mágnes két pólusa.
Minden nő utánanézett, de tudtam, hogy azok a nőcskék nem hozzák lázba. Megfogta a kezemet, majd lágy csókot lehelt rá, amibe a testem összes porcikája beleremegett. Nagy volt a késztetés, hogy itt mindenki előtt leteperjem, de vártam. Várnom kellett. Lenéztem a lábamra, és észrevettem, hogy mind a ketten egyszerre lépünk. Régebben is mindig így mentünk. Folyton tartotta velem lépést, habár tudtam, menne ő gyorsabban is, csak nem akar.
Azt hittem, hogy megyünk tovább, de helyette áttaxiztunk Rió sötét, nyüzsgő és élettel teli utcáin. Az emberek még ilyenkor is „pörögnek”.
Persze, hogy nem értettem semmit Edward portugál utasításaiból, amiket a sofőrnek adott. Neki könnyű volt a nyelvtanulás, hisz egyszer elolvassa, és tudja is. Jó a memóriája, nekem annál kevésbé.
Úgy tűnt, hogy az óceán felé tartunk. Nem kérdeztem semmit. Úgy gondoltam, hogy a part közelében van egy szálloda, és odamegyünk.
Mikor megálltunk a kikötőnél, Edward a hosszú sor felé vette az irányt, ahol fehér jachtok horgonyoztak az éjfekete vízben. A hajó, aminél megállt, kisebb volt, mint a többi, bár így is fényűzőbb, és aranyosabb volt a többinél. Olyan… edwardos. Könnyű hajó, gyorsabb – gondoltam. A nehéz csomagok ellenére, amiket cipelt, könnyen felugrott, ledobta őket a fedélzeten, és megfordult, hogy felsegítsen engem a rá.
Csendben voltam, amíg elindította a hajót. Ahogy néztem őt a kormánynál, eszembe jutott az az egy hét, amit együtt töltöttünk a halála előtt. A napfény, amikor megcsillogtatta a bőrét, és amit csak én láttam, senki más.
Hátrapillantottam, és néztem, ahogy elhalványulnak mögöttünk Rió fényei, míg végül eltűnnek.
Kelet felé haladtunk a nyílt óceánban. Sosem voltam jó földrajzból, így nem nagyon törődtem vele, hogy merre is megyünk. Bíztam Edwardban, és tudtam, hogy nem téved el, hisz este is úgy lát, mint…
-… a macska – fejeztem be a gondolamenetemet hangosan, mire szerelmem kérdőn tekintett rám. – Azon elmélkedtem, hogy ti vámpírok, éjjel is ugyanúgy láttok, mint nappal, csak épp nem világít a szemetek. Ezért mondtam, hogy macska. – Felálltam az ülésről, és mellé sétáltam, miközben arra ügyeltem, nehogy elessek. Edward már megint száguldott, és nagyon élvezte. Arcán ott volt az ismerős, vidám mosoly, amit mindenféle sebesség kiváltott nála. Mellette megszoktam, és én is élveztem, mint mindent, amit Vele csinálok. – Az én oroszlánom – mosolyogtam, miközben átöleltem a derekát. Ő csak féloldalasan elmosolyodott, én pedig azt terveztem, hogy leállítom, és leteperem. Persze elvetettem az ötletet, hisz egyszer oda kellett érni… Azt nem tudtam, hogy pontosan hová, de… oda.
Megint eszembe jutott a hajókázásunk, és hogy a hajón laktunk. Nem mintha zavart volna, épp ellenkezőleg. Nagyon jól éreztem magam, hisz Edwarddal lehettem, és egy teljes hetet tölthettünk együtt.
Nem akartam kérdezősködni, bár már nagyon kíváncsi voltam. Úgyis tudtam, hogy nem árulja el nekem. Felnéztem rá, majd mellé álltam.
- Jenny, odanézz! – mutatott egyenesen előre, én pedig próbáltam kivenni valamit a sötétségből. Előrébb mentem, közben kapaszkodtam, aztán megpillantottam valamit előttünk. A hold fénye segített nekem kivenni egy alacsony, fekete alakot a távolban.
Ahogy egyre közelebb értünk, és élesedett a látásom, felfedeztem a fákat, amiknek lombkoronájába belekapott a szél. Egy sziget emelkedett ki a vízből, és a part halványan tündökölt a holdfényben.
- Hol vagyunk? – kérdeztem elámulva, majd hátranéztem Edwardra, aki mosolyogva figyelt engem.
- Ez az Esme-sziget – felelte, én pedig leültem az ülésre, és bámultam a kis szigetet. A hajó lassulni kezdett, majd megállt, Edward pedig leállította a motort. Csak a hullámok, és a szél hangját lehetett hallani. Azt hittem, hogy hideg lesz, de ehelyett meleg levegő fújdogált a parton. Hátranéztem Edwardra, aki a csomagokkal a kezében indult el felém, majd megállt mellettem. Segíteni akartam neki, de nem hagyta, mondván, elbírja. Persze, hisz ő egy erős vámpír.
- Esme-sziget? – néztem rá, ő pedig bólintott.
- Carlisle és Esme nászajándéka. Vagy akkor úgy mondom, hogy anya kölcsönadta nekünk. Még Carlisle-tól kapta régebben – mosolygott, én pedig követtem a példáját. Kicsit meglepett a dolog, mert miért venne szigetet ajándékba? Persze szereti Esmét. Ekkor pedig leesett. Nekik is ilyen kikapcsolódás miatt van. Lábujjhegyre álltam, és lágyan megcsókoltam, majd nyaka köré fontam a karomat. Belemosolygott a csókunkba, én pedig újra rátapasztottam ajkaimat az övéire. – Még bírd ki egy kicsit – mondta tartózkodóan, de tudtam, hogy ő is ugyanúgy akarja, mint én.
- Sejtelmem sincs, meddig tudom még visszafogni magam – leheltem, és éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik. Csak mosolygott, majd ismét felkapta a kezébe a bőröndöket – amiket, mikor megcsókoltam elejtett -, majd engem is a karjaiba vett. Először megijedtem, majd elmosolyodtam. – Tegyél le, ne cipelj engem is – adtam egy puszit az arcára, de ő nem tágított, határozott léptekkel haladt egy fénylő kis pontocska felé, és ahogy közelebb értünk, kirajzolódott a sötétben egy házikó.
Letette a bejárat előtt a bőröndöket, és kinyitotta az ajtót – meglepett, hogy nyitva voltak -, majd átlépett - a karjaiban velem - a küszöbön, miközben egymás szemébe néztünk, aztán megcsókolt. Homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig megsimogattam az arcát, majd ránéztem. Átvitt a házon, én pedig elámultam, hisz úgy tűnt, nagyobb a ház, mint a Cullen villa. Hirtelen megállt, és felkapcsolta a villanyt. A szoba hatalmas volt és fehér a szemben levő fal pedig üvegből állt, akár a forksi házukban. A szoba közepén egy hatalmas, fehér ágy állt, ami körül szúnyogháló csüngött.
- Elmegyek a bőröndökért, mindjárt jövök – mondta miután a lábaimra állított, majd egy puszit adott a homlokomra. Beljebb léptem a helyiségbe, és az ablakhoz sétáltam. Láttam, ahogy a hold fénye megcsillogtatja a tenger felszínét, és akkor egy régi emlék tört elő. A vízesés, ahol Edwarddal voltunk. Olyan jó lenne majd megint elmenni oda, régen jártunk már ott, és hiányzott. Ott mindig nyugodt, és békés volt minden. Csak a madarak csicsergését, a szél lágy dallamát, és a víz csobogását lehetett hallani. Behunytam a szemem, és visszaemlékeztem ezekre a dolgokra.
A szobában nagyon meleg és füllett volt a kinti levegőhöz képest. Kezdett melegem lenni, és úgy éreztem, hogy úszok az izzadságban, pedig nem így volt. Nem hallottam, mikor tért vissza Edward. Hirtelen végigsimított hideg kezével a nyakamon, majd belecsókolt a kulcscsontomba, aztán hűvös ajkait végighúzta az arcom vonalán. Jólesett ez a hideg érintés.
- Kicsit meleg van – szólaltunk meg egyszerre, mire elmosolyodtam, és felé fordultam. Nem egyszer fordult már elő, hogy ugyanarra gondoltunk, és hangoztattuk is.
- Igyekszem tökéletessé tenni ezt az éjszakát - szólt lágyan.
- Már az.
- Tudod, arra gondoltam, hogy bepótolhatnánk azt a kis fürdést, vagy úszást, amit még aznap ígértem neked a vízesésnél. – Tudtam, hogy mire gondol, én pedig mosolyogva egyeztem bele. – A víz meleg lesz – simogatta meg az arcomat, én pedig aranyszínű szemeit bámultam. – Hosszú volt az út, bizonyára jót tenne egy kis lazítás.
- Igen, jót tenne – léptem hozzá közelebb, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és lágy csókot adott rájuk. Elnyújtottuk ezt a pillanatot, de csak egy kicsit. Féltem, hogy elmarad a mi kis úszásunk. – Azt… Azt hiszem én… én most…
- Ne tartson sokáig, Mrs. Cullen. – Furcsa volt az új nevemet hallani, de jó érzéssel töltött el, hogy most már tényleg hozzátartozom immár nemcsak, mint emberként, hanem papíron is. Igaz, az semmit sem ér, hisz az csak egy papír, amit el lehet égetni, vagy széttépni, és egy idő után elkopik. A szerelem nem ilyen, az örökre új marad, és fiatal. – A vízben várlak – kuncogott, mert elpirultam, mikor arra gondoltam, hogy újra láthatom tökéletes testét, és érezhetem magam körül a karjait, amik közé örömmel bújok.
Elsétált mellettem az erkélyajtóhoz, ami a parti homokra nyílt. Közben kibújt az ingéből, és a padlóra ejtette, majd kilépett a holdsütötte éjszakába. Beharaptam az alsó ajkamat, aztán nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Úgy éreztem, mintha most készültem volna életem legelső együttlétére. És így volt. Mint férjes asszony, szűz voltam, de mint lány, már nem. A bőröndömhöz léptem, és kutakodni kezdtem valami kényelmes után, de mindenhol csipkék voltak. Alice - gondoltam, hisz csak az ő műve lehetett. De már gondolni kezdtem, hogyan foghatnék ki rajta. Aztán hirtelen megtaláltam a fürdőruhámat, ami… megint túl sokat mutatott belőlem. Színben olyan volt, mint az enyém, de fazonra már nem.
Bementem a fürdőbe, ahol kinéztem az ablakon. A szememmel Edwardot kerestem, de sehol sem találtam, aztán megpillantottam a ruháit, amik a pálmafákon lengedeztek. Elképzeltem őt megint, és éreztem, hogy az arcom újra lángba borul. Megráztam a fejem, majd levetkőztem, és beálltam a zuhanykabinba.
Megmostam a hajamat, alaposan megfürödtem, na és persze leborotváltam a lábamat. Tényleg jól esett a fürdés, mert kicsit egyedül lehettem a gondolataimmal, és a langyos víz lehűtötte felhevült bőrömet. Mikor kiléptem a kabin előtt levő szőnyegre, újra megnéztem a fürdőruhát, amit Alice-től kaptam. Megcsóváltam a fejem, majd a tükör elé léptem, miközben magam köré csavartam egy fehér törülközőt. Jól megnéztem a tükörben levő lány arcát. A szemei ragyogtak a boldogságtól, arcán halvány pír játszott, és ajkai olyan pirosak voltak, mint a rózsa.
Mosolyogva vettem tudomásul, hogy a tükörben lévő lány, én vagyok. A fürdőruhám felé pillantottam, majd kis hezitálás után felvettem a – nem is keveset mutató – ruhát. Féltem az estétől. Nem attól, hogy Edward bánthat, mert tudom, hogy nem teszi, de még ennyire sosem izgultam, mint abban a pillanatban. Amikor először megtettük, csakúgy jött, nem terveztük meg. Most pedig mindent eldöntöttünk, vagyis… csak ő. Mindegy.
Magam köré csavartam a törülközőm, majd kimentem a szobából, aztán a házból is, hogy Edward után menjek.
A hold fénye megvilágította a homokos partot, amit így fehérré varázsolt. Lassan lépkedtem a puha talajban, miközben újdonsült férjemet kerestem a vízben. Nem tartott sokáig. Derékig ellepve állt a vízben, háttal nekem, és az ezüstösen ragyogó holdat bámulta. A holdfény még fehérebbé tette a bőrét, mint a homokot, és a haja olyan fekete lett tőle, mint az óceán. Teljesen beleillett a környezetbe, és ha nem várt volna rám már egy ideje, akkor biztos elnéztem volna hosszú perceken keresztül. Mozdulatlan volt, keze a vízfelszínen pihent, és csak a hullámok mozogtak körülötte.
Szemem végigsiklott a háta vonalán, a vállain, a karjain, a nyakán, a hibátlan alakján… Levettem magamról a törülközőt, és Edward ruhái mellé tettem, majd elindultam felé. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, hogy ott vagyok, de nem fordult meg. Éreztem, ahogy a víz a lábamhoz ért, és igaza volt. Tényleg meleg volt. Kitűnő egy remek úszáshoz. Odasétáltam hozzá, majd megfogtam a vízen fekvő kezét. Nem kellett semmit mondanom, hisz tudta, mit akarok, míg így is, hogy nem olvasott a gondolataimban.
- Nem – mondta, miközben lassan megfordult, én pedig tekintetemet ráemeltem. Aranyszín szemei most ezüstnek tűntek jégszínű arcán, én pedig megbabonázva néztem őt. – Te vagy gyönyörű. - Lehajtottam a fejem, ő pedig összekulcsolta kezeinket a víz alatt. Közelebb lépett hozzám, miközben egyenesen a szemeimbe nézett. Mivel nem tett semmit, így én cselekedtem. Elengedtem a kezét, és átöleltem, majd megcsókoltam. Olyan jó volt vele lenni. Csak mi, és senki más. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a szigeten, így nem kellett semmitől sem tartanunk. Átkarolta a derekamat, és mikor langyos bőre az enyémhez ért, elhúzódtam tőle, hogy még egyszer belenézzek az ezüst szemekbe. Mosolyogva nézett engem, miközben hátulról beletúrt a hajamba.
Hirtelen elengedtem, ami kicsit nehezemre esett, majd elhátráltam tőle, és lebuktam a víz alá, de csak egy másodperc erejéig, mert utána rögtön feljöttem a felszínre. Kinyitottam a szemem, de sehol sem láttam Edwardot. Tudtam, hogy csak játszik, és hamarosan felbukkan majd…
… de már vagy tíz perce vártam rá, mikor kezdtem aggódni érte. Elkapott a pánik, és ijedten kezdtem keresni Edwardot a vízben.
- Edward! – szólítottam, de nem jött válasz. A part felé fordítottam a fejemet, de ott sem volt. – Edward! – szóltam megint, de ismét csak az óceán morajlását hallottam. Mégis hova tűnhetett? Csak nem elkapta egy cápa? - tettem fel a kérdést magamban, és reménykedtem, hogy tévedek. Nehéz volt megkeresnem őt a vízben, hisz sötét volt, az én szemeim pedig nem voltak jók. Nem világítottak, mint a macskának.
Ekkor elkapta valami a lábamat, én pedig felsikítottam. Próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam. Az a valami lehúzott a vízbe, én pedig az utolsó pillanatban vettem egy nagy levegőt. Azonnal becsuktam a szemem, és próbáltam elúszni, de nem hagyta. Átkarolta a derekamat, majd maga felé fordított, aztán megcsókolt. Először még el akartam lökni magamtól, de felismertem a csókot, és épp ellenkezőleg cselekedtem. Átkaroltam, és visszacsókoltam, miközben beletúrtam a selymes hajba.
Hirtelen újra a felszínen találtam magam, és mikor kinyitottam a szemem, Edward mosolygós arcával találtam szembe magam. A nyakába fúrtam az arcomat, karomat pedig a dereka köré fontam, és ő is ugyanezt tette.
- Megijesztettél – néztem rá, és néhány vizes tincsével játszani kezdtem.
- Ne haragudj! – kért bocsánatot.
- Nem haragszom – mosolyodtam el, majd megcsókoltam, ő pedig még jobban magához vont. Gyönyörű aranybarna szemeivel - amik most ezüstösen ragyogtak -, mélyen a szemeimbe nézett, én pedig elvesztem bennük. Lehajolt ajkaimhoz, én meg csak álltam, és próbáltam valami életjelet adni. Annyira elbambultam, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor Edward finoman az ölébe vett, és lassan kisétált velem a partra.
Hol tökéletes arcát bámultam, hol a nyakát, vagy ajkait csókoltam. Magamba szívtam édes illatát, ami az óceánéval keveredett.
Lefektetett a puha homokra, én pedig magammal húztam őt. Fáznom kellett volna, mégse rázott a hideg. Ahogy belegondoltam, az úszás még váratott magára, de tudtam, hogy be fogjuk pótolni. Átkaroltam Edward nyakát, és közelebb vontam magamhoz. Éreztem hűvös bőrét az enyémen, és az jutott az eszembe, hogy mennyire különbözünk, mégis annyira hasonlítunk egymásra.
Lassan megcsókolt, a pulzusom pedig már az egekben volt. Mindent annyira óvatosan csinált, hogy még magam is meglepődtem. Persze mindig is így bánt velem, de most igyekezett még emlékezetesebbé tenni a dolgot. Természetesen nekem minden egyes alkalom az volt. Átkarolta a derekamat, miközben ajkaival lejjebb haladt a nyakamhoz, én pedig megremegtem az érintése nyomán. Az összes pozitív érzelem, ami csak létezik, egyszerre tört fel bennem, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy ez már túl sok. Szaporán vettem a levegőt, és görcsösen kapaszkodtam Edward vállába. Újra és újra megcsókoltam, miközben lassan lehúzta rólam a bikini felsőmet. Kezemet a mellkasára tettem, majd felnéztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat, és ajkait ismét az enyémeknek nyomta.
Mindenét akartam, és nem számított semmi abban a pillanatban. Csak mi voltunk, senki más.
A hold, fényesen ragyogott az égen, mi pedig egymás nevét kiáltva értük el a gyönyör kapuját. A gyönyörűség, mint villám csapott belém, és magamon kívül vonaglottam Edward alatt, miközben ő is ugyanabba az extázisba került, mint én. Magamhoz szorítottam, körmeimet pedig a vállába mélyeztettem. Dereka köré fontam a lábaimat, ezzel még jobban fokozva az élvezetet. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, miközben hűs kezeivel bejárta testem minden egyes szegletét, miközben ajkaival az enyémeket becézgette.
Az öröm, mintha meg százszorosodott volna. Talán ez az egyedüllét kellett volna nekünk, hogy szerelmünk tényleg, úgy igazából beteljesüljön. Nem kellett attól tartanunk, hogy megzavarnak minket, vagy ránk nyitnak. Teljesen egyedül voltunk.
* * *
Másnap reggel - vagy talán délután is lehetett - a nap sugaraira keltem Edward mellkasán, és a szobánkban. Nem nagyon emlékeztem rá, hogy mikor alhattam el, mert kicsit ködös volt az előző éjszaka. Arra emlékeztem, hogy visszajöttünk a házba, aztán újra egymáséi lettünk, de a részletek olyan homályosak voltak. Bizonyára elájulhattam.
Ujjait végighúzta gerincem vonalán, én pedig elmosolyodtam. Nem volt kedvem kinyitni a szemem. Olyan tökéletes volt minden. Hallgattam a légzésünket, a szívem dobogását, és a kinti hullámokat. A fehér ágy körül levő hálók enyhítették a nap ragyogását, és lehet, hogy melegemnek kellett volna lennie, de nem volt. Kellemesnek éreztem. Edward hideg teste is segített, hisz, mikor már kezdett melegem lenni, lehűtött. Átöleltem a derekát, és fejemet a nyakába fúrtam, majd megpusziltam a füle mögött. Átölelt, és egy csókot adott a vállamra, én pedig végre ránéztem.
Aranyszínű szemei ragyogtak a boldogságtól, bőre pedig, amikor rásütött a nap, megcsillant. Mosolyogva néztem azt a férfit, aki megdobogtatja a szívemet. Tudtam, hogy ő az, akire mindig is vágytam, és vártam. Tulajdonképpen hálás voltam azért, hogy Forksba költöztünk, és hogy ő vámpír. Máskülönben sosem találkoztunk volna. Milyen irracionális gondolat volt az, hogy mi valaha összejöhetünk. Erre tessék; itt a bizonyíték. A karjai közt feküdtem, és a felesége voltam.
- Jó reggelt, Mrs. Cullen – köszöntött, mire elmosolyodtam.
- Önnek is, Mr. Cullen – kuncogtam, és egy puszit adtam ajkaira. – Az éjjel – kezdtem – nem úsztunk – pirultam el a végére.
- Valóban nem, de majd bepótoljuk – vigyorgott, én pedig átöleltem. Felült az ágyban, engem is magával húzva, én pedig ránéztem. Lábaimat két oldalán helyeztem el, és bámultam őt a napsütésben. Kezemet végighúztam mellkasán. Az érintésem hatására megremegett, én pedig beharaptam az alsó ajkamat.
- Mennyi az idő? – kérdeztem hirtelen, mire felvonta az egyik szemöldökét. Uram isten! - gondoltam, miközben tökéletes arcát néztem. Elvigyorodott, én pedig tudtam, hogy megint olvas a gondolataimban. – Na, de, uram. Ezt nem illik – játszottam, és Edward vette a lapot.
- Hölgyem, az alku az alku. Azt ígértem, hogy egy napig nem olvasok kegyed gondolaiban, és a huszonnégy óra már letelt. – Csípőre tettem a kezem, és felháborodást színlelve néztem rá.
- Ön elfelejti, hogy megkértem többször is, hagyjon magamra a fejemben.
- Talán titkolnivalója van? – kérdezte Edward huncut mosollyal az arcán.
- Ami azt illeti… igen – feleltem, mire kíváncsian tekintett rám. – Férjes asszony vagyok, és azt hiszem, megcsaltam önnel a férjemet.
- Nem is mondta, kegyed, hogy házas.
- Mert titok volt – mondtam, és szemeim ajkaira vándoroltak. – De talán, a maga kedvéért elválhatok. – Ezzel véget is ért a játék, mert Edward a hátamra döntött, és csókolt. Mosolyogva karoltam át a nyakát, ő pedig átölelte a derekamat.
- Már alig bírom kivárni – búgta a fülembe, én pedig felnevettem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta, és lágyan megcsókolt, miközben kezei végigsiklottak a testemen. A válaszom egy halk sóhaj volt, ő pedig magunkra húzta a takarót, és teljesen magához vonva szeretett…
Edward mellkasán feküdtem, és bár magam sem tudtam, mi volt ilyen nevetséges, de nevettem. Aztán rájöttem.
- Mi ilyen mulatságos? – kérdezte, miközben egy puszit adott a homlokomra.
- Boldog vagyok. – Csak ennyit feleltem. Pontosan tudtam, mennyire örülök, hogy végre velem van. Nem fenyegetett minket semmi, ami elválaszthatott minket. Na, jó, talán a halál, de az még olyan messze volt. – Tudod mit? – Rám nézett. – Menjünk úszni, vagy ha te nem akarsz, akkor megyek egyedül – mosolyogtam, miközben felültem az ágyban, és magam elé tartottam a takarót.
- Benne vagyok – bólintott mosolyogva. Ekkor megkordult a gyomrom. – De talán enned kéne valamit.
- Miért, mennyi az idő?
- Három óra – felelte, és felült mellém, majd megcsókolt. – Öltözz fel, addig csinálok valami ennivalót – mondta, majd felállt az ágyról, és magára kapott egy pólót, és egy alsónadrágot. Behunytam a szemem, és mélyet lélegeztem, mikor elhagyta a szobát, mert attól tartottam, hogy letámadom. Senkinek sincs ennyire tökéletes férje, mint nekem - gondoltam, és kiszálltam az ágyból.
A bőröndöm mellé sétáltam, és kutakodni kezdtem valami kényelmes kis cuccért, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon akad olyan ruhadarab, amiből nincs kint a testem kilencven százaléka. Gondoltam egyet, és odamentem Edward poggyászához. Belenyúltam, és csakhamar találtam egy világoskék inget, ami mellesleg az egyik kedvencem volt. Elindultam a fürdőbe, és megmosakodtam, majd felvettem Edward ingét, aztán begombolkoztam, és elindultam arra, amerre a konyhát sejtettem.
Sorra nyitottam ki a szobákat, de valahogy nem találtam meg. Nagy levegőt vettem, majd rendes hangnemben szólaltam meg.
- Edward – hívtam, mire egy másodperc múlva megjelent előttem. Vigyorogva végigmért, majd átkarolta a derekamat, és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd átöleltem, és kicsit elhúzódtam tőle. – Ez nagyon tetszett, de igazából eltévedtem – pirultam el. – Nem találom a konyhát – ismertem be, mire csak kuncogott egyet, és a kezemet megfogva vezetett a konyhába.
Képtelen voltam betelni a látvánnyal. Edward a konyhában. De nemcsak úgy simán, hanem egy szál pólóban, és alsónadrágban. Mondjuk, bármiben tehette volna ugyanezt, én mindenképp vonzónak találtam volna. Hátradőltem a székben, és élveztem a látványt. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
- Edward, hol van a vér, amit Alice-szel bepakoltattam? – kérdeztem ijedten, miközben felpattantam az ülőhelyemről. Először érdeklődve meredt rám, majd elmosolyodott.
- A hűtőládát betettem ide a sarokba. Miért? Egyáltalán, miért is kellett ezt elhoznunk magunkkal? – kérdezte, én pedig visszaültem a helyemre. Csoda volt, hogy át tudtuk csempészni a reptéren.
- Neked. Amit még megígértem, de sajnos nem tudom megtenni… Amúgy hány fokosan szereted? – tudakoltam, mire felvonta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy őszintén meglepte a kérdésem.
- Miért kérdezed? Igazán nem tudom, hogy jutnak ilyenek az eszedbe.
- Talán gond, hogy többet szeretnék rólad tudni? – tettem fel egy újabb kérdést. – De, rendben, nem kell elmondanod, ha nem akarod – mondtam, és az asztalra tettem a kezem. Néha olyan undok tudott lenni, de még így szerettem.
- Most megbántottalak – jelentette ki, de én nem néztem rá.
- Nem, nem bántottál meg, csupán az zavar, hogy még ezt sem tudom. Te mindent tudsz rólam, de én alig ismerlek. Persze ismerem pár szokásodat meg ezt-azt, de mást nem. Mint például ezt sem. – Kihúzta a mellettem levő széket, és leült rá. Szégyelltem magam. Olyan ostobán viselkedtem. Máris veszekedni akarok vele? Nem. Épp bocsánatot akartam kérni, és szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött.
- Harminchét-harmincnyolc fokosan, de hamar kihűl – felelte, én pedig lassan ránéztem.
- Azért, hogy nekem jobb legyen, nem kellett volna elmondanod – suttogtam. – Edward – pattantam fel ismét a székről, és a konyhapultnak nekidőlve fordultam felé. – Nem fogok veled veszekedni. Már több, mint huszonnégy órája a feleséged vagyok, én pedig nem fogom pokollá tenni az életedet azzal, hogy folyton veszekszek veled. Ez volt az egyik probléma, ami miatt megtörtént az, aminek nem kellett volna. – Nagy levegőt vettem, majd folytattam. – Igen, igazad van. Semmi közöm ahhoz, hogy mit csinálsz a vérrel, mert ez vámpírdolog. Bár elismerem, hogy kíváncsi vagyok, és ezt te is tudod. Rendben, nem kell mindenbe beleütnöm az orrom, ez igaz. De engem az nagyon zavar, hogy olyan keveset tudok rólad. – Már majdnem megszólalt, de én felemeltem a kezemet, hogy még nem fejeztem be. – Igen, meséltél már magadról, és hogy mégis, hogy lettél vámpír. Emlékszem minden egyes szóra, amit mondtál nekem. De, hogy mégis mit csinálsz… az nagyon érdekel. Többet szeretnék tudni a fajtátokról. – Visszamentem az asztalhoz, és leültem a székemre, majd felé fordultam. – Belecsöppentem a világodba, Edward, és nem tudtam kiúszni belőle, mert olyan, mint a tenger. Érdekes, gyönyörű, mégis veszéllyel teli. Te úgy véled, hogy csak szörnyetegek vagytok a világban, pedig ti is okkal vagytok a földön. A szépségetek egy fegyver, amivel csapdába csalhatjátok a gyanútlan áldozatokat. Én beleestem a világ legtökéletesebb csapdájába. Fogságba ejtett, én pedig eleinte küzdöttem ellene, aztán feladtam, mert rájöttem, bármit is teszek, a fájdalom, amit a szabadulás után éreznék, ezerszer rosszabb. – Nem rövid monológom után csak néztük egymást, és elgondolkodtunk. Semelyikünk sem szeretné, ha a házasságunk csupa veszekedésből állna. Elmondtam neki az érzéseimet, hisz tudnia kellett mit érzek. Nem akartam elveszíteni Edwardot, és bármit megtettem volna annak érdekében, hogy mellettem maradjon. Hogy szeressen, hogy ne hagyjon el, mert azt nem bírnám elviselni.
Már sokadjára álltam fel a székről, de nem érdekelt. Közelebb mentem hozzá, és átkaroltam a nyakát, fejemet pedig az övére hajtottam. Viszonozta az ölelésemet, és karjaival erősen fogott.
- Ne haragudj rám! – kértem bocsánatot. – Olyan ostoba tudok lenni. Mindenből elefántot csinálok. – Felnézett rám aranybarna szemeivel, majd lágyan elmosolyodott.
- Nem tudok rád haragudni. – Megsimogattam az arcát, majd lehajoltam ajkaihoz, és megcsókoltam.
- Istenem, de szeretlek – suttogtam, mikor elhúzódtunk egymástól.
- Én is téged. – Nem kellett kimondania, hisz annyiszor bizonyította már nekem. Úgy éreztem, hogy napról napra jobban beleszeretek. Mindig tud valami meglepetéssel szolgálni, amitől csak ámulok, de van, hogy egyszerűen csak gyönyörködöm benne.
Megfogtam az egyik derekamon pihenő kezét, és összekulcsoltam ujjainkat, majd felhúztam a székről. Lassú léptekkel indultam el a szobánkba. Szerencsémre nem tévedtem el újra a házban.
Amikor beléptünk a helyiségbe, bezártam az ajtót magunk mögött, majd Edwardot az ágyhoz húztam, és leültettem rá. Kíváncsian nézett rám, én pedig elhelyezkedtem az ölében. Ujjaimat végighúztam ajkain, majd gyönyörű szemeibe néztem. Homlokomat az övének támasztottam, és behunytam a szemem, miközben megsimogattam az arcát, másik kezemmel pedig átkaroltam a nyakát. Magához ölelt, majd megéreztem hideg ajkait az enyémeken. Óvatosan csókolt, én pedig minden egyes csóknál szorosabban öleltem őt, miközben beletúrtam a hajába.
Kezemmel lejjebb haladtam, és megfogtam a pólója alját, majd lassan felfele kezdtem húzni, mígnem a földön landolt a ruhadarab. Egy kis időre elhúzódtam tőle, és megcsodáltam őt. Kezemet lassan végighúztam a nyakán, mellkasán, és kockás hasán, majd vissza. Az érintésemre megremegett, s behunyta a szemeit. Újra ajkaira tapadtam, és ezzel egy időben hanyatt fektettem az ágyon.
Csak csókoltam, majd kis idő múlva nyakát és mellkasát kezdtem kényeztetni, miközben magamba szívtam mámorító illatát. Hangos sóhaj hagyta el szerelmem ajkát, mire elmosolyodtam, de nem hagytam abba…
Egyszer csak a hátamon találtam magam, és úgy tűnt, hogy most rajta volt a sor. Megszabadított ideiglenes ruhámtól, és megállás nélkül csókolni kezdett. Tökéletes ajkaival bejárta testem minden egyes szegletét, én pedig élvezetemnek hangot is adtam. Az érintése nyomán úgy éreztem, hogy lángra lobbant a bőröm, és azt hittem elégek a karjai közt.
Amennyire csak tudtam, magamhoz öleltem, és ott csókoltam, ahol értem. Edward a nyakamhoz hajolt, majd óvatosan megharapott, mire halkan felnyögtem, és beletúrtam a bronzbarna tincsekbe. Újra megcsókoltuk egymást, én pedig már szinte lángoltam. Akartam őt, de csak húzta az idegeimet, én azonban már magamon kívül voltam. Minden egyes célt talált érintésétől vonaglottam alatta. Felé kerekedtem, majd ráültem, mire mindkettőnkből örömsóhaj tört fel. Lassan mozogni kezdtem rajta, a szívverésem a kétszeresére nőtt, és szaporán vettem a levegőt, ahogy egyre gyorsítottunk a tempón. Lehajoltam hozzá, és hosszan megcsókoltam, miközben folyamatosan mozgattam a csípőmet. Beletúrt a hajamba, s velem együtt felült; így majdnem egy magasságban voltunk.
Éreztem, hogy közel járok az örömhöz. Még jobban diktáltuk a tempót, és mikor elértük a gyönyörűséget halk sikoly tört fel belőlem, míg Edward száját állatias morgás hagyta el. Ez még inkább felkorbácsolta a vágyaimat. Megcsókoltam ajkait, és szorosan magamhoz öleltem, ő pedig derekam köré fonta karjait.
A testem megremegett, majd megfeszült, és kielégülten dőltem neki Edwardnak, aki egy szempillantás alatt feljebb csúszott az ágyon, és mindkettőnket betakart. Fejemet a nyakába fúrtam, és mosolyogva bújtam a férjemhez, aki a hátamat simogatva, s lágy dallamot dúdolva repített az álmok földjére…
51. fejezet – Esküvő és nászút (II. rész)
2010. okt. 3. 1:47 - írta gicus15
Sziasztok! Meghoztam a fejezetet, ahogy ígértem. Egy nap alatt kettő. :)Ezen kívül lesz még egy része az 51. fejinek. :) Nos, azt hiszem, nincs hozzáfűznivalóm a részhez. :)
Aki olvassa a történetem első részének új változatát, annak most szólok, hogy karbantartás alatt volt az oldal, de már kész, és feltettem a következő részt. :)
Jó olvasást!
puszi
Anyu volt az első, aki magához ölelt, és gratulált nekünk. Könnyek gyűltek a szemébe, de abban a pillanatban le is törölte őket. Megértettem, hisz a legkisebb lánya is kirepült a családi fészekből. Ha rajta múlt, biztos, hogy egésznap el sem engedett volna, de szerencsére apu következett, aki ugyanúgy ölelt magához, mint anya, csak ő nem sírt, inkább büszke volt. Mondhatjuk, hogy féltem apám reakciójától, de miután mindkettőnknek gratulált, és sok boldogságot kívánt, minden félelmem szertefoszlott. Örültem, hogy úgy ölelte meg Edwardot, mint a saját fiát; legszívesebben újra magamhoz öleltem volna. Mindig is féltett, de tudta, hogy Edward mellett biztonságban leszek, és ez megnyugtatta.
Kate-ék jöttek, akik szintén gratuláltak nekünk, majd megöleltek, és megpusziltak minket. Most először voltak ennyire közel Edwardhoz, és Kate még a fülembe is suttogta, hogy: „Mázlista vagy.” Tudtam, mert nem minden bokorban nő egy ilyen férfi. Reménykedtem, hogy Edward nem olvas egész nap a fejemben, mert szerettem volna a gondolataimmal egyedül maradni, ráadásul megígérte.
Mark és Zac is mosolyogva öleltek át, és mondták el gratulációjukat.
Három nő és egy férfi következett, akiknek a szemei aranybarnán csillogtak, és a bőrük ugyanolyan sápadt volt, mint Alice-éknek. Ők lehettek a Denali klán tagjai.
Az első nőnek - aki Edwardhoz lépett -, szőke, göndör haja volt, amibe eperszínű tincsek voltak festve, és ahogy ölelte Őt, akkor már tudtam, hogy ki az. Tanya. Már hallottam róla Alice-től, és azt is tudtam, hogy teljesen oda volt Edwardét, és mindenképp meg akarta magának szerezni, de Edwardnak nem kellett. Nem értettem, hisz olyan szép volt ez a nő…
Elfordítottam a tekintetemet róluk, és a klán többi tagjára pillantottam. Ők mind engem fürkésztek aranybarna szemeikkel, és biztos azon járt az eszük, hogy mi olyan különleges bennem, amiért Edward el akart venni. Bevallom, féltem, hogy nem fogadnak majd el.
Az egyik nőnek hosszú, egyenes, aranyszőke haja volt, a másik kettőnek pedig fekete haja egy-egy olíva színű tinccsel benne, amely kihangsúlyozta krétafehér arcukat. Egytől-egyig tökéletesek és gyönyörűek voltak, szabályosan rosszul voltam magamtól. Én, egy ilyen csúnya lány, nem is vehette fel a versenyt az ő szépségükkel.
Tanya, még mindig Edwardon „csüngött”, majd nyájasan megszólalt.
- Ah, Edward, hiányoztál – mondta. Ebből sok következtetést vontam le. Edward csak kuncogott, majd finoman kibontakozott az öleléséből. Egyik kezét a hátára tette, míg a másikat a vállára. Nekem ez úgy tűnt, mintha meg akarta volna előzni az újabb „baráti” ölelését.
- Hosszú idő telt el. Semmit sem változtál; jól nézel ki.
- Te is. – Megint olyan volt a hangja, és nyilván észre is vette ezt Edward, ahogy a reakciómat is. Féltékeny voltam erre a nőre, pedig tudtam, hogy Edward engem szeret, csakis engem.
- Engedd meg, hogy bemutassalak a feleségemnek. – Olyan jó volt ezt hallani tőle, és ez volt az első alkalom, hogy így hívott, mióta házasok vagyunk. Nekem olyan volt, mintha mindig is azok lettünk volna. Mármint, olyan régóta voltunk jegyesek, hogy én már annak tekintettem magunkat, mert nem egyszer volt szó róla. – Tanya, ő itt az én Jennym.
Talán inkább Bellának kellett volna itt állni, nem pedig nekem, és Edwardnak a „Jenny” helyett Bellát kellett volna mondani. De alighogy erre gondoltam, már űztem is ki a fejemből. Miattam történtek azok a szörnyűségek.
Tanya nem nézett rám lenézően, sem fintorogva; mintha beletörődött volna abba, hogy Edward engem választott, és hogy sosem lesz az övé. Hát… mondjuk, ha már meghaltam, akkor talán. De azt melegen ajánlom, hogy boldoggá tegye Edwardot. Tanya nagyon csinos volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire. A kezeit kinyújtotta, hogy az enyémekért nyúljon.
- Isten hozott a családban, Jenny. - Szomorkás mosoly jelent meg az arcán, és megsajnáltam. Hogy nem lehet, hogy neki nincs senkije? Hisz gyönyörű, minden férfi a lábai előtt hever. És akkor rájöttem. Neki nem kellettek azok a férfiak, hisz ő olyanra vágyott, mint Edward. Elérhetetlen és tökéletes. – Tudod, mi itt Carlisle rokonainak tartjuk magunkat, és eddig úgy tudtuk, hogy…
- Tanya – tette a nő vállára a kezét Edward, mire Ő rögtön elhallgatott.
- Sajnálom. Felejtsd el azt, amit az előbb elkezdtem. Örülök, hogy megismertelek – mosolygott. Alapjáraton semmit sem értettem, és ismert már annyira Edward, hogy egyszer ezt meg fogom még kérdezni tőle.
- Én is nagyon örülök a találkozásnak – mosolyodtam el. Ekkor a fekete hajú nő lépett elém, és elvette Tanyától a kezemet, és finoman megszorította.
- Én Carmen vagyok, ő itt Kate – mutatott a másik lányra – és Eleazar – mutatta be a férfit is. – Mind nagyon örvendünk, hogy találkozhattunk veled, Jenny.
- Én szintén – mondtam, és lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, hogy akadozva nyögtem ki ezt a két szót.
- Isten hozott a családban – mosolygott Kate, miközben megsimogatta a karomat. Csak remélni tudtam, hogy nem fogom majd összetéveszteni a barátnőmmel, ha valamelyikükről beszélne Alice, vagy bárki más.
- Majd még találkozhatunk. Szerintem, lesz elég időnk hozzá – nevetett Tanya, majd helyet váltottak a családjával. Biztos, abban a hitben volt, hogy vámpír akarok lenni, pedig nem így volt. Persze szívesen találkoztam volna még velük. A legtöbb ember őket nézte, ahogy utat engednek a többi vendégnek, és nem is csodáltam.
Ki nem hagytuk a hagyományos tortavágást, amit már nagyon vártam. Hogy miért? Ez igazán egyszerű. Alice-t megkértem, hogy fagylalttortát vegyen – persze ő mást is vett, de ebbe most ne menjünk bele -, és megkértem, hogy szerezzen egy kis vért, természetesen állati vérről volt szó.
Az emberek árgus szemekkel figyelték, ahogy Edwarddal a kést tartottuk a látványos sütemény fölött. Elég nagy volt, és tudtam is, hogy miért. A szűk családi és baráti körből lett vagy kétszáz ember, ha nem több. Inkább nem szóltam semmit, nem akartam megbántani Alice-t.
A süteményeket egymás arcához tartottuk, Edward derekasan lenyelte az ő adagját, én pedig csak néztem őt. Egy szemrebbenés, egy fintor nélkül tette meg. Még ezt is elviselte.
A csokromat igyekeztem nem oldalra dobni, hanem a lányok felé, ahol Kate kezében landolt. Ezután következett a számomra leg zavarba ejtőbb rész. Természetesen Emmett és Jasper – utóbbiból nem néztem volna ki – hangosan nevettek a pírnál, ami az arcomon jelent meg, mikor Edward fogaival gondosan lecsúsztatta a bokáimig az Alice-től kapott harisnyatartót. Talán, ha kettesben lettünk volna, biztos, hogy nem jövök annyira zavarba.
Amikor a zene elkezdődött, Edward gondosan maga felé húzott, hiszen miénk volt az első tánc, bár én féltem egy kicsit. Egyszer táncoltam Edwarddal „közönség” előtt, akkor is attól tartottam, hogy a lábára lépek, vagy rosszabb. Egy vigaszom volt; hogy Ő vezetett, és irányította a lépéseimet. Csak mosolygott, és olyan könnyedén siklottunk a táncparketten, hogy úgy éreztem, repülök. A fények beragyogták az egész helyet, és igazából azt sem tudtam, hogy honnan jönnek. Teljesen eltávolodtam a földtől, és valahol máshol jártam, Edwarddal. Olyan volt, mintha körülöttünk minden elsötétült volna, és csak mi lettünk volna a parketten. A fények, amiket Alice aggatott a fákra, bevilágították az egész helyet, így láttam minden egyes részét szerelmem arcának. Egyszerűen tökéletes volt. Egész nap vele táncoltam volna.
Arcát oldalról az enyémnek döntötte, majd így táncoltunk egy rövid ideig, mert a fülembe csak annyit mondott, hogy: „Karl szeretne veled táncolni.” Nyilván észrevette, hogy teljesen elbambultam, ezért figyelmeztetett.
Alighogy kimondta ezeket a szavakat, apu jelent meg a háta mögött, és kocogtatta meg a vállát, hogy lekérjen, mire Edward megcsókolta a kezemet, majd azt apa kezébe helyezte.
Mosolyogva néztem fel apámra, aki ugyanígy tekintett le rám. Lassan kezdtünk táncolni a zenére, én pedig igyekeztem nem megbotlani. Ő mindig is tudott táncolni, csak titkolta, mígnem egy nap rányitottam, miközben anyut táncoltatta meg. Ebben nincs is semmi különös, de abban már igen, hogy, hogy voltak felöltözve, vagy inkább, hogy nem. Elsuhant mellettünk az Esme-Edward páros, én pedig megbabonázva néztem őket. Tökéletesen táncoltak.
* * *
Nem is tudtam, hogy Emmett is tud táncolni. Mikor felkért, komolyan azt hittem, hogy nekem abban a pillanatban végem van, de kellemesen csalódtam a bátyámban. Olyan könnyedén vezetetett, mintha mindig ezzel foglalkozott volna. Em után Jasper következett, aki szintén páratlanul táncolt, nekem mégis szerelmem volt a legjobb. Bevallom, Jazz most először került hozzám ilyen közel, mert eddig mindig attól tartott, hogy bántani fog, de tudtam, hogy elég erős ehhez.
- Sajnálom, kérlek, ne haragudj! – szólalt meg, én pedig kíváncsian néztem fel az aranybarna szemekbe. Hirtelen megjelent mellettünk Carlisle, aki rögtön átvett Jasperttől. Hibásnak éreztem magam. Talán, ha lenne valamiféle vámpírparfüm, amivel megkönnyíthetem bátyám dolgát, akkor sokkal jobb lenne. A-a, nem megyek feltalálónak, mert nem vagyok olyan okos, de kitalálni az megy. Lásd, vérfagyi. Ekkor hirtelen eszembe jutott Edward kicsiny meglepetése. El ne felejtsem majd.
Úgy gondoltam, hogy mindenkivel táncoltam, akivel kellett, úgyhogy leültem egy székre, hogy pihentessem a lábam. Persze Edwardék jól bírták, de én…
Vámpír Kate – így könnyebb volt megkülönböztetni őket - sétált hozzám, majd ült le mellém, hogy velem együtt nézze a táncolókat, aztán hirtelen megszólalt.
- Kár, hogy Irina nem jött el – sóhajtott, én pedig kíváncsian néztem rá.
- Irina?
- Igen, ő a másik testvérem. Tudod, megölték a szerelmét, és bánatában ki sem mozdul a szobájából. Csak nagyon nehezen tudjuk rávenni, hogy menjen el vadászni. – Megint eszembe jutott Edward halála, és tekintetemmel a férjemet kerestem. – Ne haragudj, nem kellene erről beszélnem, hisz az esküvőd van.
- Semmi baj – mosolyodtam el halványan. - El tudom képzelni, hogy mit érezhet – mondtam együtt érzően. – Szívesen megismerném őt, hisz ő is családtag.
- Majd egyszer eljöttök Alaszkába, és akkor majd találkozhatsz vele. Tudod, nem biztos, hogy rá tudjuk venni az utazásra – húzta el a száját, én pedig bólintottam. Teljesen megértettem Irinát, hisz nem lehet könnyű neki. Nem akartam faggatózni, és az alkalom sem felelt meg az ilyesfajta beszélgetéshez.
* * *
Késő délután, Edward félrehúzott, mikor senki se látott minket, majd besétáltunk az erdőbe. Nem tudtam, hogy hova visz, de nem is érdekelt, örültem, hogy vele vagyok. Nem mentünk sokáig, csupán ötven métert, majd megálltunk egy nagy, vastag fánál. Finoman nekitolt, majd ajkait az enyémekre tapasztotta. Nyaka köré fontam a karomat, és közelebb bújtam hozzá. Egyik kezemet végighúztam a mellkasán, és ott is állapodott meg, a másikat pedig a nyakára tettem, s úgy csókoltam tovább.
Nem is tudom, mióta összeházasodtunk, alig voltunk együtt. Mindig távol álltunk egymástól, pedig legszívesebben egész nap a karjaiban lettem volna, és a szemében láttam, hogy ő is így érez.
Ajkai lágyan kóstolgatták az enyémeket, én pedig úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Megkapaszkodtam Edward vállába, miközben próbáltam remegő lábaimat talpon maradásra bírni. Edward derekam köré fonta karjait, és megtartott, nehogy összeessek. Egy kis ideig csókolt, majd elhúzódott, és mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, így lehajtottam a fejem, de ő az állam alá tette a kezét, hogy újra a szemeimbe nézhessen. Ő annyira tökéletes volt, nem is értettem, hogy mit szeret bennem.
- Mire gondolsz? – kérdezte, én pedig meglepetten néztem rá.
- Azt hittem, hogy olvasol a gondolataimban – suttogtam, mert ennél többre nem futotta.
- Megígértem, hogy nem teszem; ma nem, legalábbis a tiédben – mosolygott, miközben megsimogatta az arcomat.
- Köszönöm. – Ő csak magához ölelt, én pedig a nyakába fúrtam az arcomat, és beszívtam bódító illatát. Átöleltem, majd újra ránéztem. Nem bírtam megállni, hogy ne őt bámuljam. Egyszerűen vonzotta a tekintetemet, és nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Gyönyörű vagy – mosolygott, én pedig elpirulva motyogtam egy köszönömöt. Láttam már magamat a tükörben, de nem voltam szép. Gondolatban odaképzeltem magam mellé a tükörbe Edwardot, és az egyetlen gyönyörű ember, ő volt.
El sem hittem, hogy most már tényleg az enyém, és hogy mindig velem marad. Ha öreg leszek, vajon akkor is mellettem lesz, vagy elhagy? Nehéz megmondani, de talán túlságosan is előre rohantam az időben. Még annyi évtizedet élhetünk együtt boldogan…
Hamarosan visszatértünk a többiekhez, és Alice mosolygós arcával találtuk szembe magunkat.
- Már mindenhol kerestelek titeket – mondta, miközben felénk sétált. – De ne mondjatok semmit, mindent tudok. Most pedig bontsátok ki az ajándékaitokat. – Nagyot nyeltem, és barátnőm ijedten nézett rám, ahogy Edward is. – Nyugi, nem mindet, csak párat, a többit majd a nászúton – mosolygott, majd lassan lépdelve közelítettük meg az ajándékokkal teli asztalt.
Mondanom sem kell, hogy az első ajándék Alice-é volt, amitől rögtön elpirultam. Amint megpillantottam a csipkés fehérneműt, azon nyomban vissza is zártam a dobozkát, amibe bele lett téve. Alice imád zavarba hozni, de persze ezt még mielőtt mindenki körénk gyűlt volna, akkor adta át, így megúsztam a kíváncsi tekinteteket.
A második ajándékunk anyutól és aputól volt. Egy kis pénzt kaptunk tőlük, mert nehéz egy ifjú pár indulása. Én vissza akartam nekik adni, de azt mondták, hogy ne merészeljem, mert akkor nagyon megharagszanak. Így nem tehettem mást, csak megöleltem és megpusziltam őket.
Carlisle-tól és Esmétől már megkaptuk az ajándékunk, de azt nem tudtam, hogy mi, mert Edward nem volt hajlandó elárulni, ahogy Alice sem, így várnom még kellett vele. A nővéreimtől – akik szintén koszorúslányok voltak – babacipőt és rugdalózót kaptunk. Enyhe célzás volt részükről, hogy egy unokahúgot, vagy unokaöcsöt akarnak. Hát nem kicsit lepődtünk meg Edwarddal.
- Na de lányok! – szólt rájuk anya, mire csak kuncogni kezdtek.
- Most miért? – nevetett Amy, majd mellém állt, és megfogta a kezemet. – Nekem még nincs, Sarah pedig… - nézett nővérem gömbölyödő hasára -… mindjárt szül. – Ha engem kérdeztek, a nővérem enyhén berúgott. Azért túlzás volt, hogy „mindjárt”, bár… a nyolcadik hónapban volt. Sok mindenről maradtam le a hét hónap alatt, míg Edward… de bepótoltuk, és együtt örültünk Sarah-val, bár én nem mutattam ki, de szomorú voltam, hogy nem sikerült a baba. Hiú reményt keltettek bennünk, és pofára estünk.
Edward finoman megsimogatta a kezemet, én pedig hálás mosolyt küldtem felé. Nem olvasott a gondolataimban, de tudtam, ismer már annyira, hogy nem kell a fejembe látnia, akkor is tudja, mire gondolok.
- Most már mindegy – rázta meg a fejét anyu, és tudtam, hogy arra gondolt, még mindig mennyire gyerekes tud lenni a nővérem.
* * * *
Anya alig akart elengedni. Csak azt hajtogatta, milyen hamar felnőttem, és, hogy vigyázzak magamra. Mintha bármi bajom eshetne Edward mellett. Ő volt, van és lesz az én Őrangyalom, örökre. Akarom mondani, míg élek.
Miután végleg elengedtem anyu kezét, olyan súly nehezedett a vállamra, amitől egy másodpercre meginogtam fizikailag is. A felelősség hirtelen csapott le rám, én pedig nem tehettem mást, mint büszkének lennem, hisz van egy csodálatos férjem, és bár gyerekem talán sosem lesz, akkor is szeretni fogjuk egymást. Bennem volt az, ami minden férjezett nőben. Eltartani a férjet. Ezt úgy értem, mint megfőzni a vacsorát, vagy eleget tenni a házas élet gyönyöreinek. Bár… Előbbi kicsit furának hatna.
A felelősség igazából rám hárult. Elengedtem anyukám szoknyáját, és most már nekem kell majd megkeresnem a napi betevőre a pénzt, vagyis hát… Na, jó, azt hiszem, kicsit bonyolult lett, de az világos, hogy nem élősködhetek Edwardék pénzén. Ha enni akarunk/akarok, mosni magunkra, ahogy a többi rendes asszony csinálja, azért meg kell dolgozni.
Edward érdeklődve figyelt engem. De édes, még mindig nem olvas a gondolataimban - mosolyogtam magamban. Ő lehajolt hozzám, én pedig lábujjhegyre álltam, majd megcsókoltuk egymást, mire a tömeg tapsolni kezdett.
Elindultunk az autóhoz, ami telis-tele volt virágokkal. Ezzel egy időben elkezdődött a rizsdobálás.
Mikor mindenkitől végleg elköszöntünk, beültünk az autóba, és a reptér felé vettük az irányt, de előtte még megígértem anyunak, hogy hívom. Alice-ék már mindent összekészítettek és bepakoltak a kocsiba, így nem kellett már vele foglalkoznunk.
Edward megszorította a kezemet.
- Szeretlek – mondta, mire mosolyogva tekintetemet ráfordítottam, és csak annyit feleltem…
- Ez az, amiért most itt lehetünk. – Megcsókolta a hajamat, én pedig behunytam egy pillanatra a szemem, és magamba szívtam az illatát. Ahogy ráfordultunk a sötét országútra, Edward rátaposott a gázra. Hallgattam a motor dorombolását, miközben az erdőt magunk mögött hagytuk, én pedig egyre kíváncsibb lettem, hol is töltjük a nászutunkat.
Az izgatottság úrrá lett rajtam, és úgy éreztem, hogy a nászéjszaka lesz új életem legelső éjjeli csodája…
Egy kis ízelítő...
- Mrs. Cullen, óvatosan! – szólt nekem egy eladó, én pedig értetlenül meredtem rá. Csak a felső polcról akartam levenni a lisztet, de látszólag nem értem el. Mellém sétált a fiú, aki megszólított nemrég, majd levette nekem az árut, amit le akartam venni.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, mire csak biccentett, és visszament dolgozni. Ekkor egy idős férfi szólított meg, aki mellettem haladt el.
- Jenny? Tényleg te vagy az? – kérdezte, mire kérdőn néztem rá. – Mark vagyok. Mark Tomson. Nem emlékszel rám? Együtt jártunk középiskolába – mosolygott, nekem pedig eszembe jutott. Hogy megöregedett az évek alatt - gondoltam.
- Szi… - köszöntem volna, ha nem lép közbe Edward.
- Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek – mondta, miközben odasétált hozzám, és megfogta a kezemet.
- Cullen? – kérdezte Mark kikerekedett szemekkel.
- Ismerjük egymást? – tudakolta szerelmem, mintha nem tudta volna, ki is az idős férfi.
51. fejezet – Esküvő és nászút (I. rész)
2010. okt. 3. 1:45 - írta gicus15
Sziasztok!
Bocsi, teljesen elfelejtettem, hogy ide is fel kell tenni a részt. Tudjátok, mostanában pörgök, és azt se tudom, hol vagyok. Persze, megérdemlem, azok után, hogy heteket késett a rész, de hamarosan vége, és, ha nem is komiztok most, akkor legalább az utolsó előtti és az utolsó résznél.
Nos, láthatjátok, hogy az 51. rész I. részét hoztam. Három része lesz. Hogy miért? Majd meglátjátok. :)
Köszönöm annak, aki írt az előző részhez.:) Ja, és teszem fel a kövi részt is. :)
Nos, én csak ennyit kérek. Ha nem is írtok, én akkor is befejezem ezt a történetet. Lezárom majd egy ponttal, és kiírom, hogy VÉGE. Nem lesz folytatás semmi, szóval, megszabadultok tőlem is, és Jennytől is.
A részről annyit, hogy kiderül, lett-e, vagy lesz-e gyerekük Jennyéknek, és lehet, hogy más érdekesség nem is lesz benne, de ahogy a cím is mutatja. Esküvő.
Azt hiszem, ennyi, amit így akartam a rész előtt.
jó olvasást!
Puszi
Szerencsére anya nem kérdezett semmit, miután elmondtuk neki a kitalált történetet. Bántott, hogy ezt kellett vele tennem, de muszáj volt. Megkértem, hogy ne mondja el senkinek, mert nem akarjuk, hogy pletykáljanak az emberek. Tudtam, hogy anya nem mondja el senkinek sem. Ezt még azon a héten közöltük vele, mielőtt Edward emberré vált, újra.
Az első napon azt hittem, hogy csak teteti az alvást, pedig tényleg aludt. Mosolyogva néztem, ahogy szunyókál, majd kócos hajjal felkel, és felül az ágyban. Megdörzsölte az arcát, én pedig átöleltem, és egy csókot adtam ajkaira. Azon a reggelen nem nagyon keltünk ki az ágyból. Ha Alice nem hívott volna fel minket, talán egész nap dolgoztunk volna.
Talán nem kellene gyerek tizennyolc évesen, de meg lett adva az esély, hogy lehet babánk, mi pedig mindent megtettünk ezért. „Anyáék tuti, nem örülnek majd neki, de biztos vagyok magamban” mondogattam, és így is éreztem.
Imádtam a reggeleket, mert minden nap láttam Edward borzos haját, és ahogy kómásan lebandukolt a földszintre egy kávéért. Én csak néztem, hogy falja be a reggelijét, majd issza meg a narancslevét, amit kitöltöttem neki. Ezek voltak a kedvenceim. Ilyenkor olyan édes volt, hogy meg tudtam volna zabálni – képletesen szólva. A fürdésről már ne is beszéljünk. Amikor bejött a szobába egy szál törülközőben, vizes hajjal, bezártam mögötte az ajtót, és ledöntöttem az ágyra, majd csókolni kezdtem.
Még emberként is óvatosan bánt velem, mintha attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban összetörne. Pedig nem így volt, és nemegyszer történt már meg, hogy a konyhában lettünk egymáséi, és inkább a tányértért aggódtam, ami leesett a földre közben.
Edward elvitt a vízesésünkhöz, nekem pedig eszembe jutottak az itt töltött éjjelek. Nem értettem, hogy miért kellett kiöltöznöm, de amikor megpillantottam a zuhatag mellett néhány méterre felállított asztalkát, már tudtam. Csillogó szemekkel néztem rá, és most nem egyedül kellett ennem. Legalábbis azt hittem, míg le nem ültünk, és el nem kezdtünk enni, vagyis csak én. Kérdőn néztem szerelmemre, aki csak mosolygott, de az ételhez nem nyúlt. Nem értettem, miért, de mivel nem tudott olvasni a gondolataimba, ezért megkérdeztem. Nem mintha zavart volna, csak érdekelt.
- Khm… Edward, miért csak én eszek? – kérdeztem pirulva, mire melegen elmosolyodott. Szerettem az ilyen hatásszüneteit. Csak néz, és mosolyog, én pedig még jobban elvörösödök valahányszor így néz rám – gondoltam, miközben smaragdzöld szemeit néztem.
- Szeretem nézni, ahogy eszel – vallotta be, én pedig letettem az evőeszközt a kezemből, és hátradőltem a székben.
- De enned kell valamit, nem vagy vámpír. Én már befejeztem, most rajtad a sor – mondtam, mire elnevette magát, és felállt a székről, majd mellém sétált. Kérdőn tekintettem fel rá, ő pedig csak mosolygott.
- Szabad? - Nem értettem semmit, de elfogadtam a felém nyújtott kezét, majd egyik karjával átölelte a derekamat - ezzel közelebb vonva magához -, míg szabad kezével megfogta az enyémet.
Lassan táncoltunk a vízesés mellett, egy saját dallamra, ami bennünk volt. Nem is kellett igazi muzsika, megvolt a magunk zenéje. Vállára hajtottam a fejem, ő pedig, amelyik kezével az enyémet fogta, a mellkasához húzta pont úgy, ahogy karácsonykor. Éreztem a belőle áradó édes illatot, és elmosolyodtam. Úgy éreztem, hogy megállt az idő körülöttünk, és csak az a pillanat van, amiben mi vagyunk.
Ajkához emelte a kezemet, majd finom csókot nyomott rá, én pedig a nyakába fúrtam az arcomat.
- Szeretlek – törte meg a csendet, én pedig jobban hozzábújva ejtettem ki ugyanezt a szót. Ő mindig szebben mondta, mint én, vagy csak nekem tűnt úgy. Lehajolt ajkaimhoz, majd lágy csókot lehelt rájuk, én pedig átkarolva a nyakát húztam közelebb magamhoz. Nem tudom, mi válthatta ki belőlem, de valahányszor megcsókolt, szaporán vettem a levegőt. Fellobbant bennem a vágy, és abban a pillanatban akartam őt. Nem érdekelt, hol vagyunk, vagy, hogy ki láthat meg minket. Beletúrtam bronzbarna hajába, ő pedig belemosolygott a csókunkba, majd még jobban magához ölelt.
Azt hittem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, amikor elmélyítette a csókunkat. Sosem gondoltam volna, hogy Bella otthagyja őt, mert nála szerintem nincs jobb. Bár, ha nem ismertem volna meg, és másba szeretek bele, akkor számomra az a valaki lett volna tökéletes. Edwarddal mindig is jól kijöttem, habár akadt néhány összezörrenés köztünk, de utána kibékültünk, szinte aznap. Mondjuk a csók, amit először kaptam tőle balul sült el, ezért jó ideig nem is akartam, hogy a közelemben legyen. Mi lett volna, hogyha rájön, többet érezek iránta szimpla barátságnál? Ő Bellával volt, én pedig… egyedül. Segített túljutnom Paulon, ezért köszönettel tartoztam neki. A legjobb barátom volt. Most pedig itt vagyok a karjai közt. Szeret, és én is szeretem őt. Azt hiszem, nem is kívánhatnék többet.
Nem tudom, mennyi ideje táncolhattunk, csak azt tudtam, hogy este van, vele vagyok, és mérhetetlenül boldog. Csak Edward töltötte be a gondolataimat, és észre sem vettem, hogy fázok, amíg szerelmem rám nem terítette a zakóját. Hálásan pillantottam fel rá, ő pedig egy csókot nyomott ajkaimra.
- Jenny, tudom, hogy már válaszoltál rá, de… - szólalt meg hirtelen, én pedig érdeklődve néztem őt. -… Szeretném újra megkérdezni tőled – mondta, miközben mélyen a szemembe nézett. Mintha izgult volna valami miatt. Kérdőn néztem rá, hisz nem tudtam, hogy mit is akar megkérdezni, amire – állítólag – már feleltem. Hiába törtem a fejem, nem jutott az eszembe. – Szeretlek, az életemnél is jobban. – Szemei boldogságtól és reménytől csillogtak, én pedig elmosolyodtam. Csak egyszer láttam ennyire zavarban, de az még régebben volt. De mi…? Istenem! – esett le hirtelen, és nagyot nyeltem, ő pedig fél térdre ereszkedett előttem, miközben megfogta a kezemet. Te jóságos ég! – gondoltam. – Jenny Smith, szeretni és tisztelni foglak életem végéig. Megtisztelnél vele, hogy hozzám jössz feleségül? – tette fel a kérdést immár másodjára nekem, mire könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól. Lehajtottam a fejem, és gyorsan pislogtam egymás után, hogy újra tisztán láthassak, majd rá emeltem a tekintetemet. Aggódva nézett rám, és várta a válaszomat.
- Igen – feleltem, mire megkönnyebbülten kifújta a magában tartott levegőt, miközben elmosolyodott, és elővett a zsebéből egy kis dobozkát. Felpattintotta a tetejét, és ott volt benne az a gyűrű, amit legelőször adott nekem. Felhúzta az ujjamra, majd felállt a földről, én pedig mosolyogva öleltem át őt. Nem tudtam, miért félt attól, hogy nemet mondok, mikor tudja, hogy százszor is igennel felelnék neki. Lehajolt ajkaimhoz, és megcsókolt, miközben szorosan magához vont, én pedig beletúrtam a hajába.
Gyönyörű éjszaka volt, és úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el a kedvemet.
Persze másnap Alice már szervezkedni is kezdett, én pedig csak mosolyogtam. Tökéletesen bíztam barátnőm - az az lassan sógornőm – ízlésében, hisz ő pontosan tudta, milyen lesz az esküvőnk. Mi mindenre jó, ha a jövőbe látsz.
Néha azért túlzásba vitte, de Edward mindig leállította, és nem tagadhatta, idegesítette, hogy nem tud olvasni Alice fejében. Természetesen örült, hogy ember, mert újra álmodhatott, és ismét megízlelhette a főtt ételeket, és a fagyit. Régi ötletemen gondolkoztam; tényleg fel kéne találnia egy vámpírnak!
Már csak néhány nap volt hátra a második hétből, de még mindig nem sikerült. Bár Carlisle azt mondta, hogy érdemes kivárni a két hetet, mert akkor már a vérteszt is kimutatja. Ő ebben bízott, én pedig a tesztben, és benne is. Féltem, sőt, rettegtem attól, hogy nem lehet gyerekem. Az a baleset, amikor elvesztettem a babát… Lehet, hogy a miatt nem esek teherbe. Legalábbis, nekem ez jutott az eszembe. Carlisle szerint vannak olyan párok, akiknek félév után sikerül, de nekünk csupán két hetünk volt, ami lassan a végéhez közeledett.
Edward mindig megnyugtatott. Azt mondta, hogy: „Nem kell negatívan gondolkodnod, hisz ebben a pár napban összehozhatjuk a babát”, és én hittem neki.
Jóformán ki sem keltünk az ágyból, csak próbálkoztunk egész nap. Mondjuk, nem mintha bántam volna, mert Edward igazán… Húh...! De tényleg mindent megtett, hogy jól érezzem magam, és ez fordítva is így volt.
Mosolyogva néztem, ahogy eléri a gyönyörűséget, én pedig nyakába fúrtam az arcomat, és megcsókoltam. A teste hirtelen megfeszült, majd rám dőlt, s zihálva csókoltuk meg egymást újra és újra. Ujjaimat végighúztam ajkain, majd smaragdzöld szemeibe néztem. Elpirultam a tekintetétől, mire huncutul elmosolyodott, és kezével átölelte a derekamat, fejét pedig a mellkasomra hajtotta. Most én húztam magunkra a takarót, mert kicsit hűvös volt a levegő felhevült testünknek. A hajával játszottam, és elmerengtem.
A megismerkedésünk eléggé, hogy úgy mondjam… érdekes volt. A bordásfalas balesetről már ne is beszéljünk. Persze ezzel még inkább felhívta magára a figyelmemet. Ő az én megmentőm. Mindig ott volt, hogy megvédjen, és én nem lehettem neki elég hálás érte. Istenem! Mennyit veszekedtem vele… Olyan bolond voltam.
Megpusziltam a fejét, majd átöleltem, ő pedig felnézett rám, és megsimogatta az arcomat.
Mihez kezdenék nélküle? Ő lett a mindenem, amikor rájöttem, hogy olyat érzek iránta, amit egy barátnak nem szabadna. Ó, a múlt! Mindig eszembe jutnak az emlékek, én pedig szeretem felidézni őket. A múltban, ha visszatekintünk, sok kérdésre választ kaphatunk. Miért akarta megölni Pault? Miért nézett rám olyan furcsán, és miért ért hozzám úgy? Ezekre a kérdésekre a válasz a múltban rejtőzik, csupán vissza kell emlékezni, és jól szemügyre venni a jeleneteket, és mozdulatokat. Ahogy a mondás is szól. „A szem a lélek tükre.” Ha belenézünk egy ember szemébe, ott felfedezhetjük azokat az érzéseket, amiket nem enged kiülni az arcára. Edward csak néha feledkezik meg az álarcáról. Komolyan, olyan jó lenne tudni, hogy mire gondol.
A baba… Istenem! Miért nem estem még teherbe? Nagyon igyekszünk, de semmi, és mindjárt itt a „határidő”. Mi van, ha nem fog sikerülni? Biztos velem van a baj…
- Mi az? – kérdeztem, mert egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, és kezdtem egyre jobban zavarba jönni.
- Semmi, csak szeretlek nézni – mosolygott, miközben megcirógatta az arcomat. Ő vajon mit gondolhat erről a gyerek dologról? – Kicsim, mi a baj? – tudakolta aggódva. Most mondjam el neki, vagy sem? – elmélkedtem, végül döntöttem.
- Lehet, hogy miattam nem sikerül – mondtam ki, amire nemrég gondoltam. Edward felkönyökölt, és értetlenül meredt rám. – Miért nem esek teherbe? Szinte minden nap az ágyban vagyunk, és… semmi. Talán… nem is lehet gyerekem. Lehet, hogy meddő vagyok – vettem szaporán a levegőt, és már a kétségbeesés határán álltam. Istenem, lehet, hogy meddő vagyok – mondtam magamban, és összeszorítottam a kezem. Edward ökölbeszorított kezemre tette az övét, majd lágyan megszólított.
- Kicsim, ilyenre ne is gondolj! Neked nincs semmi bajod, azt Carlisle mondta volna – nyugtatott meg. - Tudod, felmerült bennem, hogy talán én vagyok az oka – mondta, én pedig kérdőn néztem rá. Nem hittem, hogy őmiatta nem esek teherbe. – Megkértem Carlisle-t, hogy vizsgáljon meg.
- Edward, nem te miattad van – próbáltam meggyőzni. Egyáltalán miért vette a fejébe, hogy esetleg…
- Carlisle is ezt mondta, mert negatív lett a teszt. Tudok nemzeni gyereket csupán időbe telik.
- Igen, de már csak pár napunk van – mondtam, és lehajtottam a fejem. Mi van, ha azalatt sem fog sikerülni?
- Tudom. Majd igyekszem – mosolygott bátorítóan, majd megcsókolt, miközben rájöttem, hogy is értette…
Sikertelen. Ezzel az egy szóval tudnám kifejezni a két hét alatti próbálkozásainkat. Nagyon akartuk azt a kisbabát, de nem sikerült. Amikor Carlisle egy hét múlva kijelentette, hogy nincs magzat a méhemben, elájultam. Csak arra emlékeztem, hogy forog velem a világ, és Edwardra, aki ijedten kapott utánam. Ezután senkivel sem beszéltem, és magamat hibáztattam mindenért. Miattam nem… Én voltam a hibás.
Persze Edward próbált megnyugtatni, hisz csak ő hallotta a gondolataimat. Egyszer, Jasper segítségével mosolyt csalt az arcomra, és nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Ám sajnos, amint Jazz elment a közelemből, én ugyanabba az állapotba kerültem, mint előtte. Semmi sem érdekelt, és még enni sem ettem volna, ha szerelmem nem erőszakol belém egy-két falatot. Azt mondta, hogy ennem kell valamit, de én legszívesebben kihánytam volna az egészet.
A baleset járt a fejemben, amikor átestem az ablakon. Lehet, hogy amiatt nem… Természetesen Edward elmagyarázta, hogy az meg sem történt velem, így még a feltételezés sem helyes. De én szentül meg voltam róla győződve, és most nem hallgattam rá, ám igyekeztem mosolyogni, hisz Alice gőzerővel készült az esküvővel.
Amikor Edward megkérte a kezemet, azóta csak szervezett és tervezett. Magával cipelt mindenhová, én pedig nem tiltakoztam. Tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a díszítés, és még ott volt a vendéglista. Nem akartam nagy esküvőt csapni. Pláne olyat nem, ahol a vendégek nagy részét nem is ismerem. Alice-t ismerve, a fél várost meghívná, de én csak a szűk családi- és baráti kört szerettem volna, ami körülbelül harminc-negyven fő.
Amíg mi Edwarddal próbálkoztunk, addig ő az előkészületek háromnegyedét már megcsinálta, így nem volt már olyan sok hátra. Még éjjel is pörgött Edward szerint, én pedig csak mosolyogtam. Nem is Alice lenne. Mérhetetlenül hálás voltam, hogy segít nekünk, és már azon agyaltam, mivel tudnám kifejezni a köszönetemet, amikor berontott a szobába, ahol tartózkodtam, és rögtön lebeszélt róla. Azt mondta, hogy szívesen csinálja, nem vár el semmit cserébe. Na, jó, talán egyet. Hogy legyek nagyon boldog a bátyjával. Én is ezt terveztem, és nem egy példa volt a szemem előtt. Esme-Carlisle, Alice-Jasper, és végül az Emmett-Rosalie páros. Ők már hosszú évtizedek óta együtt vannak, és boldogan élnek. Akkor nekem miért ne menne?
* * *
Már csak egyet kellett aludni, és eljön a nagy nap, amire már lassan egy hónapja vártunk szerelmemmel. Na, jó, lehet, hogy ő már néhány évtizede.
El sem tudtam hinni, hogy összeházasodunk, hogy egyáltalán ő lesz a férjem. Nem izgultam, és nem tudtam az okát, ám volt egy olyan érzésem, hogy másnap jön majd a gyomorgörcsöm, amit a nők éreznek a nagy nap előtt.
Már minden készen állt, de Alice nem hagyta, hogy megnézzem. Azt mondta, majd meglátom milyen lett, ha lefele jövök a lépcsőn. Még szemkötőt is tett rám, és úgy vitt ki a házból, és csak akkor vette le rólam, amikor rég a kocsiban ültünk, s az úton haladtunk… valahova.
Hiába kérdezgettem a csajokat, nem válaszoltak, csak mereven bámulták az utat. Természetesen Rosalie is velünk jött arra a bizonyos helyre, ami előttem titok volt. Nem értettem őket, mert néha olyan gyorsan beszélve tervezgették az estét, hogy én egy szót sem hallottam belőle. Számomra csak összemosódott hangok voltak.
Mielőtt odaértünk volna – amit még mindig nem tudtam -, ismét bekötötték a szememet, és csak úgy mentünk tovább.
Amikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból, és lassan haladtunk be, majd hallottam az ajtó nyitását és zárását. Bent rögtön megcsapott a meleg, ami a helyiségben uralkodott, majd tovább mentünk, és leültettek egy székre.
Még mindig fogalmam sem volt, mit keresünk itt, majd hirtelen levették szemem elől a kötést, és megláttam Kate-et és Julie-t. Mosolyogva öleltük meg egymást, majd tőmondatokban megbeszéltük a pár hónap eseményeit. Ashleynek nem akart eljönni, sem megbántani, de még mindig szomorú volt Tom miatt. Együtt jártak, ő pedig egy szó nélkül ment el. Megértettem őt. Én sem örültem volna, ha Edward egy üzenetet sem hagyva lép le valahova. Bár… Tom soha többet nem fog visszajönni.
Pár perc múlva két férfi lépett be a helyiségbe; két nagyon helyes pasi, akik, mint kiderült, hozzánk jöttek. Jobban szólva hozzám.
Amikor az egyik srác levette a pólóját már tudtam, mi fog következni. Sokatmondóan néztem Alice-re, aki csak mosolyogva mutogatott nekem, amiből én semmit sem értettem. Amikor visszafordultam a pasi felé, az épp az övét csatolta kifele, mire elkerekedett szemekkel meredtem rá. Te… jó… ég! - gondoltam, miközben lehúzta a nadrágját, és az ölembe dobta. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a srácok sztriptízelnek nekem. Kigyúrt izmaik csakúgy feszültek a mellkasukon, karjukon és a combjaikon, ahogy táncoltak.
Hirtelen felkapott az egyik, majd leültetett egy székre, és folytatta a táncot a zene ritmusára.
Édes Istenem, csak ezt ne! - gondoltam, miközben kezeimbe temettem az arcomat, ám a férfi megfogta azokat, és elvette őket, hogy a szemembe tudjon nézni. Barátnőmre pillantottam, aki látszólag nagyon élvezte a helyeztet. Persze, mert ő már férjnél van, én pedig az utolsó estét töltöm „szabadon”, ahogy Edward is. Mondjuk, nem mintha bánnám, vagy ilyesmi… - mondtam magamban, majd a férfire fordítottam a tekintetemet.
Csak megnéztem, de egyáltalán nem indított be. Bár… izma volt rendesen, és egy szál alsónadrágban lejtett nekem táncot. Elképzeltem így Edwardot… Hm… Nagyon szexi lenne. Áh, istenem, megkívántam. - Levetítettem magam előtt a képet, ahogy szerelmem egy szál alsónadrágban, egy pörgős számra táncol nekem, én pedig, mivel már nem bírom tovább, levenném róla a felesleges ruhadarabot. Hoznék egy kis fagyit, bekenném őt vele, és lenyalnám róla. Addig kényeztetném, amíg olyan önkívületi állapotba nem kerül, mint én szoktam, valahányszor a nyakamat, vagy azt a helyet csókolgatja.
Huh, oké, csak nyugalom! Hamarosan itt a nászéjszaka, és akkor végre… Ne felejtsd el, hogy csak azon az éjjelen fogod odaadni magad neki. Nem előbb. Ráadásul nem ma éjjel. Mondjuk, nem biztos, hogy haza is jön, hisz nem fárad el. De akkor is… Istenem, de megkívántam…! Nagy levegő, és kifúj! - nyugtattam magam, majd hirtelen megéreztem egy meleg érintést az arcomon. Felnéztem az előttem álló férfira, aki a kezem után nyúlt, és megfogta, majd a mellkasára tette. Bizonyára nagyon elkalandoztam, és nyílván így akarta felhívni magára a figyelmem. Sosem érintettem meg más férfit Edwardon kívül, és ez furcsa volt számomra. Ekkor megmozdította a kezemet, és lejjebb csúsztatta, egészen az alsónadrágja széléig.
Alice-ék csak kuncogtak, miközben néztek, ahogy a másik pasi táncol nekik, de lopva felém sandítottak. Felálltam a székről, és felnéztem a férfira, majd bájosan mosolyogva elnézést kértem tőle. Levegőre volt szükségem, így kimentem a házból, és odasétáltam Alice autójához, majd nekitámaszkodtam. Végre - gondoltam.
Körbenéztem, és megállapítottam, hogy rajtam kívül nincs senki az utcán. Terveztem, hogy majd visszamegyek, de előtte járni szerettem volna egy kicsit, így elindultam egy bolt felé, ami persze már zárva volt. Nem mintha vásárolni akartam volna, csupán ez volt a táppontom, hogy visszataláljak.
Ahogy haladtam a kihalt, sötét utcán, azon elmélkedtem, hogy Edward vajon mit csinál a legénybúcsúján. Lehet, hogy jól bepiál, vagy pucér nőket fogdos… Istenem, lehet! Mondjuk én is megérintettem rajta kívül mást, de akkor azt se tudtam, hol is vagyok. Néha tényleg úgy belemerülök a gondolataimba, hogy nem is tudom, mi folyik körülöttem. Ráadásul az a srác csakúgy megfogta a kezemet, és magához húzta…
De, ha Edward más nőt fogdos, hiába Emmett mondta, akkor is kap. Nem ússza meg szárazon! Nekem lehet, mert nem csábulok el, de ő pasiból van, az Isten szerelmére! Ha meglát egy formás feneket, rögtön… Inkább nem is mondom ki.
Hirtelen egy hideg érintést éreztem a nyakamon, de amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Ismét megérintett a hűvös fuvallat, ám ezúttal a hátam mögül jött, mire hátrafordultam, de senki sem volt mögöttem. Ekkor megismétlődött az előbbi jelenet, én pedig kezdtem kapizsgálni a dolgot, mivel ez csak egyet jelenthetett…
- Edward – suttogtam, mire egy szempillantás alatt előttem termett, és mosolyogva nézett le rám. A kis kukkolóm - nevettem magamban, miközben aranybarna szemeit fürkésztem.
- Szia! – köszönt, és derekam köré fonta karjait, majd magához húzott egy hosszú csókra.
- Szia! – mosolyogtam én is, mikor elváltak egymástól ajkaink. – Neked nem máshol kellene most lenned? – tettem fel ezt az apró kérdést, mire a nyakamhoz hajolt, és megcsókolta az ütőeremet. Kellemes bizsergés járta át a testemet, és akaratlanul is Edward vállába markoltam.
- Lehet, hogy Emmettékkel „kellene” lennem, de mégsem vagyok velük. – Hűvös lehelete csiklandozta a bőrömet, és arra gondoltam, mégis hagyom, hogy együtt legyünk ezen az éjjelen. Nem, nem hagyom magam! - Mellesleg, nem fogdostam nőket – vigyorodott el, majd belecsókolt a kulcscsontomba. – Viszont láttam, hogy te mit csináltál… – húzódott el, majd még közelebb lépett hozzám -… és a gondolataidat is hallottam – hajolt le ajkaimhoz, de nem csókolt meg, csak épphogy hozzájuk ért.
- Kikérem magamnak! – tettem csípőre a kezem, mire csak felnevetett. – Én nem csábulok el más férfiak láttán – bontakoztam ki az öleléséből, és hátat fordítottam neki, majd elgondolkodva hozzátettem. – Bár… aki előttem táncolt, nem volt rossz. Nagyon is élveztem. Azok az izmok… - ábrándoztam, és direkt arra a férfira gondoltam.
- Izomagyú – mondta gúnyosan Edward, mire gonosz vigyor ült ki az arcomra. – Nem tudom, hogy miért vannak ilyenekért oda a lányok.
- Ó, csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem komoly arccal, miközben ránéztem.
- Nem, nem vagyok féltékeny – mondta határozottan.
- Rendben, akkor én vissza is megyek – mosolyogtam bájosan, majd megfordultam, de ő utánam kapott, és elém állt.
- Azt nem hagyhatom, ugyanis elrabollak – jelentette ki, mire én felvontam az egyik szemöldököm. Tetszett ez a határozottság, én pedig elmosolyodtam, majd olyan közel léptem hozzá, hogy csak két centiméter választott el minket egymástól.
- Akkor addig tedd meg, míg Alice közbe nem lép. – Alighogy ezt kimondtam, már a hátán voltam, és hazafelé szaladtunk. Erősen kapaszkodtam belé, fejemet pedig a nyakába fúrtam. Sötét volt, így semmit sem láttam.
Úgy éreztem magam, mint a kómában. Ott is elszöktünk, csakhogy mást is csináltunk akkor éjjel, de én most csak aludni akartam. Persze bennem volt a kísértés, és legszívesebben letéptem volna Edwardról a ruháit, de türtőztettem magam. Mindenképp ki akartam várni a másnap estét. Úgy éreztem, hogy az különleges lesz számunkra. A nászúton pedig eleget lehetünk majd együtt… Na, jó, belőle sosem elég.
Amint hazaértünk, felmentünk a szobájába, én pedig egy csókot adtam neki, és elmentem lezuhanyozni, ám előtte kulcsra zártam az ajtót. Volt egy olyan érzésem, hogy majd be akar jönni.
Úgy tudtam, hogy Esme és Carlisle is itthon lesznek, de úgy tűnt, csak mi tartózkodunk a házban. Lassan fürödtem le, majd sétáltam vissza Edward szobájába, ahol az ágyon fekve várt rám szerelmem. Letettem a székére a ruháimat, majd mosolyogva befeküdtem az ágyba, és egy csókot nyomtam ajkaira. A derekam köré fonta karjait, majd a hátamra fordított, és úgy csókolt, én pedig a hajába túrtam. Finoman becézgette ajkaimat, és minden egyes csókja megbolondított. Letért a nyakamra, és azt kezdte el kényeztetni, mire elégedett sóhaj tört fel belőlem. Imádtam, mikor ezen a helyen csókolt; az egyik gyengém volt. Benyúlt a hálóingem alá, és az oldalamat kezdte simogatni, én pedig beleborzongtam az érintésébe. Megragadtam a pólója alját, majd levettem róla, és a nyakába csókoltam. Lassan haladtam az ajkai felé, és mikor elértem őket, az enyémeket az övéire tapasztottam. Teljesen elvesztettem a fejemet, de amikor le akarta rólam venni a nadrágot, elkaptam a kezét, és felé kerekedtem.
Újra szerelmes csókban forrtunk össze, majd lejjebb haladva, mellkasát kezdtem kényeztetni. Kikapcsoltam az övét, ő pedig segített megszabadulni a nadrágjától, majd lágyan megcsókolt.
Éreztem, hogy lassan elvesztem a testem felett az irányítást, így megacéloztam magam, és egy utolsó szenvedélyes csókot adtam Edwardnak, majd rámosolyogtam.
- Jó éjszakát! – köszöntem el, majd befeküdtem mellé az ágyba, és magamra húztam a takarót. Döbbenten bámult a sötétbe, miközben lassan felfogta az előbb történteket.
- Ennyi? Mi volt ez? – kérdezte, mire tekintetemet ráemeltem. Még sosem láttam ilyennek. Ekkor jött rá, hogy tulajdonképp nem terveztem semmit éjszakára.
- Nem értelek – tettem a hülyét, mint, aki semmiről sem tud.
- Teljesen lázba hozol, aztán pedig lehűtesz – magyarázta, nekem pedig megakadt a szemem merevedő férfiasságán. Hát ennyire kíván?
- A nászéjszakára tartogatom, és ne haragudj rám, kérlek! Tudod, eléggé fáradt vagyok – ültem fel mellé, és úgy néztem őt, ő pedig aranybarna szemeit rám emelte.
- Megértelek – mosolyodott el, én pedig követtem a példáját. – Nem akarok semmit sem rád erőltetni. – Volt egy olyan érzésem, hogy ezt majd vissza akarja nekem adni, és ezt nem hagyhattam. Mondjuk, nem szerettem volna úgy elmenni aludni, hogy Ő harcra készen áll.
- Tudom, épp ezért fogom ezt eltűntetni – húztam végig a kezem ágyékán, mire megremegett.
- Jenny… - suttogta, majd elkapta a kezemet -… ezt… ne csináld! – Én csak elmosolyodtam, majd visszafektettem az ágyra, és megcsókoltam. A füléhez hajoltam, és megpróbáltam olyan érzékien megszólalni, mint ahogy ő szokott.
- Élvezni fogod. Ne akadályozz meg semmit! – szóltam rá, majd lejjebb csúsztam, és finoman le-föl kezdtem mozgatni a kezemet férfiasságán, miközben Őt néztem.
Amikor rám nézett, úgy éreztem, hogy elégek a pillantásától. A tekintete perzselte a bőrömet, és hirtelen nagyon meleg lett a szobában. Örömet akartam neki okozni, és bár magam belepirultam, csak rágondoltam. Az, ha csak meglátom azt a boldog mosolyt az arcán, már elég nekem, hogy tudjam, élvezi, amit csinálok.
Inkább lemondtam a saját élvezetről azért, hogy őt boldognak láthassam. Mindig csak Ő adott, most én akartam.
Gyorsítottam a tempón, Edward pedig lehunyta a szemét, s megmarkolta az ágyneműhuzatot, mire elmosolyodtam, és folytattam a kényeztetését. Beharaptam az alsó ajkamat, s néztem szerelmemet, aki egyre közelebb és közelebb ért az örömhöz.
Gyönyörű volt. Mindig is ámulatba ejtett Edward szépsége. Tudom, hogy ilyet nem szoktak férfira mondani, de Ő az volt. Ő az én Angyalom, így nagybetűvel. Számomra Edward az egyetlen. Csupán egyetlen olyan mozdulata izgalomba hozott, és rögtön beindította a fantáziámat.
Hirtelen felült az ágyban, mire kíváncsian néztem rá, de nem hagytam abba. A szemeit ismét lehunyta, és - bár nem volt a tüdejének szüksége oxigénre – szaporán vette a levegőt, az én szívverésem pedig felgyorsult. Nem tudtam, hogy miért, de volt egy olyan érzésem, hogy Edward közelsége okozta. Az élvezet kiült az arcára, én pedig közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Egyik kezével támaszkodott, míg a másikkal átkarolta a derekamat, és magához húzott. Most engedte, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok. Megmarkolta a hálóingemet, én pedig tudtam, hogy hamarosan eléri a gyönyört.
- Jenny – suttogta, én pedig szenvedélyesen megcsókoltam, és beletúrtam a hajába.
- Szeretlek – súgtam a fülébe, majd belecsókoltam a nyakába, és gyorsítottam az eddigi tempón.
Állatias morgás tört fel a torkából, és éreztem, hogy elélvez, miközben megremegett a kezem alatt, majd megfeszült a teste, s fejét a nyakamba fúrta. Beleszagolt a hajamba, én pedig egy nagy mosollyal nyugtáztam, hogy boldoggá tettem őt. Olyan kevésszer tudtam ezt megadni neki, pedig felér egy egész gyönyörűséggel a pillanat, amikor látod, hogy a szerelmednek örömet okoztál.
Visszafeküdtünk az ágyba, én pedig megtöröltem a kezemet egy papír zsebkendőbe, majd Edwardoz bújtam. Átkarolta a vállamat, és még jobban magához húzott. Még mindig zavarban voltam, így arcomat a nyakába rejtettem. Egyedül rajta nem volt ruha, így betakartam meztelen testét, majd magamat is. Féltem, hogy megkívánom, és akkor már nem bírnám megállni, hogy...
Kuncogni kezdett, ebből tudtam, hogy megint olvasott a gondolataimban. Mindig is mulattatta őt az elmeszüleményeim - főleg az elképzeléseim -, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy megtanulom a képességét szerelmemnek. Nem lehet nehéz, vagy igen? Ha neki sikerült, nekem miért ne?
- Ez a vámpírsággal jár, kétlem, hogy meg lehet tanulni – nevetett, mire oldalba vágtam.
- Ne nevess ki! És már számtalanszor mondtam, hogy ne olvass a fejemben! Egyébként, biztos jó lehet tudni, mire gondol a másik – mosolyodtam el, és felnéztem rá. Ő ne tudná? Imádja ezt csinálni.
- Néha nem. Például, mikor valakinek azon jár az esze, és képeket vetít le maga előtt… - húzta el a száját, én pedig kérdőn vontam fel a szemöldököm.
- Pedig tetszenie kellene neked, hisz pasiból vagy. Az ilyenekre gerjedtek… - néztem el az ablak irányába, majd vissza Rá, miközben oldalra billentettem a fejemet.
- Én nem. Kifejezetten irtózóm az ilyesfajta gondolatoktól.
- Még a sajátjaidtól is? – kérdeztem, és kíváncsian vártam a választ, de ő nem válaszolt. – Szóval nem, értem. Akkor, én alszok is – mondtam, és megcsókoltam, majd mellkasára hajtottam a fejem, miközben nyakig betakaróztam. – Nem leszel reggel mellettem – jelentettem ki szomorúan.
- Alice nem engedné, pedig maradnék, hidd el! – puszilta meg a homlokom. Úgy örültem volna neki, ha itt feküdne az ágyban, és amikor felkelek, Őt pillantsam meg legelőször. – Jó éjszakát, Mrs. Cullen.
- Önnek is, Mr. Cullen. – Behunytam a szememet, és pár perc múlva már az igazak álmát aludtam.
* * *
Igen, kijelenthetem, hogy Alice ért a ruhákhoz, Rosalie pedig a frizurákhoz. Egyszerűen csodálatos hajat készítetett nekem, barátnőm segítségével pedig egy álomszép menyasszonyi ruhát vettünk. Egyszerű, és az én stílusom. Első látásra „beleszerettem”. Nem olyan volt, mint a kómámban levő, ez pánt nélküli volt, és sokkal másabb.
E gyönyörű ruha felsőrésze cipzáras, a dekoltázs része diszkrét, bal mell felőli részt csipke díszítette. A csípőtől lefele terebélyesedett szoknyát - jobboldalra varrt - hátrafelé futó tüll borította. A hajam begöndörítve, kontyba fogva a fejem tetején állt, és néhány hullámos tincs előre lógott a szemembe.
Rosaliék szobájában, az egész alakos tükörben néztem magam, és azon járt az eszem, hogy már csak egy órát kell várnom, s hivatalosan is Edward felesége leszek. Izgultam, hisz alig bírtam kivárni a pillanatot, mikor újra láthatom szerelmemet. A reggeli ötperces találkozásunk nem mondható hosszúnak.
Reggel a nap sugarai keltettek, és hogy ne zavarja a szemeimet a fény, átfordultam a másik oldalamra, de hirtelen beleütköztem – először azt hittem, hogy valamibe, de ahogy feljebb emeltem a fejemet rájöttem, hogy – valakibe. Edward mosolygós arcával találtam szembe magam, én pedig örömömben a nyakába „ugrottam”. Úgy örültem neki, hogy mellettem volt, nem úgy, mint a kómában.
Már meg akartam kérdezni, hogy, hogy maradhatott itt, mikor előnyét bevetve, megelőzött.
- Meggyőztem Alice-t – simogatta meg az arcomat, én pedig az övét. – Azt mondta, hogy miután felébredtél, öt percet maradhatok, aztán mennem kell öltözni.
- Az öt perc is valami – mosolyogtam. – Amiért ilyen ügyes voltál, kapsz sok-sok puszit – öleltem át, majd puszikkal halmoztam el az arcát, végül egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. – Majd Alice is kap, de a csókot hanyagolom – mondtam, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. A hátamra fordított, majd lehajolt ajkaimhoz, és finoman csókolni kezdte őket, én pedig nyaka köré fontam a karom, s közelebb húztam magamhoz. Nem is tudtam, hogy miért használ kölnit, mikor nincs szüksége rá, hisz a nélkül is mámorító az illata. Csak akkor fújja be magát, ha suliba megy, de szerintem tök felesleges.
Az illata teljesen elkábított, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt éreztem, hogy Edward ölel, és csókol. Kapkodtam a levegőt, és sosem jöttem rá, hogy, hogy képes ilyet kiváltani belőlem. A szapora légzésemet, a hevesen verő szívemet. Eddig egyetlen férfi sem volt rá képes, ő pedig csupán a megjelenésével megbolondítja testemet. Mikor ember volt, akkor is ugyanezt művelte velem, így nem foghatjuk a vámpírságára.
Hirtelen abbamaradt a csók, én pedig nem akartam, hogy elhúzódjon, így ajkai után kaptam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Egy ideig viszonozta, majd legördült rólam, ezzel abbahagyva ajkaink játékát.
- Jön Alice – magyarázta kérdő tekintetemet látva. Barátnőm mindig tudott időzíteni, és néha tényleg kulcsra zártam volna az ajtót. Aztán eszembe jutott az előző este.
- Nagyon mérges? – kérdeztem, mire Edward rögtön vette a lapot.
- Nem, de be fogja hajtani rajtad. Tulajdonképpen megért téged, mert valószínűleg ő is elment volna Jasperrel, ha neki lenne ma az esküvője.
- Csak ők csináltak is volna valamit – néztem rá, majd a kezemre, amin az eljegyzési gyűrűm volt.
- Bizonyára. – Ráemeltem a tekintetemet, ám ő a plafont fixírozta.
- Sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – kértem bocsánatot az esti incidens miatt. Tényleg nem akartam, de olyan hamar elvesztettem a fejem. Engedtem a kísértésnek.
- Nem haragszom – nézett rám mosolyogva. – Ha akkor nem győztél volna meg, akkor a nászéjszakánkon lenne az első együttlétünk. Így egy kicsit olyan, mintha még nem tettük volna meg. – Komolyan, néha furcsán gondolkodott, de ezt szerettem benne. Fura, de tökéletes. Volt, hogy a dolog jó oldalát nézte, de leggyakrabban a rosszon járt az esze. Tiszta pozitív egyéniség. Bár… nem szerettem, ha magát okolja az egyes dolgok miatt, de ha azt mondom, „nem a te hibád”, ő lebólintja, ám belül még mindig azon rágódik. Talán már elég jól kiismertem.
- Edward – szólítottam meg, ő pedig rám emelte aranybarna tekintetét. – Megkérhetlek valamire? – kérdeztem, mire csak bólintott. – Amíg vége nincs az esküvőnek, megtennéd, hogy nem olvasol a fejemben? Legyen neked minden meglepetés, hisz Alice mindent el fog követni ez ügyben. Legalább ezzel ne foglalkozzon – néztem rá, és az ijedségtől hátrahőköltem. Edward csak pár centiméterre volt tőlem, észre sem vettem, hogy mikor ült fel az ágyban.
- Rendben, megígérem – mosolyodott el, majd lágyan megcsókolt.
Hirtelen Alice robbant be a szobába, majd Edwardot kihúzva rám szólt, hogy kezdjek készülődni. Nem akadékoskodtam, csak tettem, amit mondott, és közben arra gondoltam, hogy ha kettesben leszünk, bocsánatot kérek tőle az előző este miatt.
- Jenny, itt vagy? – hallottam meg az ismerős hangot az ajtóból, ami rögtön visszarántott a jelenbe. Olyan régen beszéltem vele, és azt sem tudtam, hogy mi van vele. Reméltem, hogy Alice meghívja, hisz szinte ő is családtag. Én pedig… Én pedig a helyébe léptem. Talán neki kéne most a tükör előtt, esküvői ruhában állnia. Elég! Nem gondolhatsz ilyet! Ugye nem akarod megint elveszíteni Életed szerelmét? - szólt rám a belső hang, én pedig azonnal elhessegettem a gondolatot.
- Szia, Bella! – köszöntem mosolyogva, miközben mellém lépdelt, majd megöleltük egymást. – De jó, hogy itt vagy – tartottam el magamtól, majd végignéztem rajta. Egy rózsaszínes-lila ruha volt rajta, amit a dekoltázs résznél sötétszínű virágok díszítettek, és mell alatt pedig egészen a ruha aljáig, fekete színű semelyem futott. - Gyönyörű vagy – néztem rá.
- Köszönöm, de nem szebb nálad – mosolygott, majd leült az ágyra. – A koszorúslányod vagyok – jelentette ki, mire csak bólintottam, de nem lankadt a kedvem. – Sajnálom, hogy így eltűntem – kért bocsánatot, én pedig mellé sétáltam, és leültem mellé.
- Nem haragszom rád – fogtam meg a kezét. – Nyilván tudtál róla, hogy mi történt Edwarddal. Alice bizonyára elmesélte.
- Igen, mindent elmondott nekem. Jenny, ne hidd, hogy Edward szerelmes belém; higgy benne, mert tudom, hogy sosem hagyna el téged. Rám már nem úgy néz, mint régen, és ezt jól jegyezd meg. Ismerem Edwardot annyira, hogy tudjam, az életét is odaadná, hogy te életben maradhass.
- Tudom, és nem gondolok többet erre; még egyszer nem bírnám elviselni az elvesztését – Nem akartam erről beszélni, nem szerettem volna újra felhánytorgatni a múltat, így témát váltottam. – Edward megint kukucskál? – kérdeztem mosolyogva, mire Bella kérdőn nézett rám, aztán hirtelen megvilágosodott.
- Igen, megint. Alice szeretett volna feljönni, de ugye, neki belelát a fejébe, bár… a tiédbe is…
- Megkértem, hogy ne tegye, és remélem, be is tartja ezt az ígéretét – mosolyogtam, majd mindketten felálltunk az ágyról.
- Akkor, megyek, szólok nekik, hogy készen vagy – indult ki a szobából, de hirtelen megtorpant, és visszajött hozzám. – Ezt majd’ elfelejtettem – nyújtott át nekem egy fehér harisnyatartót. Hát… erre nem gondoltam, és volt egy olyan érzésem, hogy Alice keze van a dologban.
- Köszönöm – vettem el tőle a kiegészítőt, ő pedig elmosolyodott, és kiment a szobából.
Nyugalom, minden rendben lesz - nyugtattam magamat, ám ekkor megéreztem magamon egy hideg kart. Ijedten fordultam meg, de csak Alice volt.
- Nem bírtam lent maradni. Na, hadd nézzelek – állt távolabb tőlem, hogy jól szemügyre vehessen. – Ó, igen, már csak ez hiányzik – kapott a kezemben lévő harisnyatartó után, és a szoknyám alatt kezdett munkálkodni. Összerezzentem a hideg érintés nyomán, és akkor arra gondoltam, hogy: „Miért is fontos ez a kis kiegészítő? Nekem nincs szükségem rá, megvagyok én a nélkül is.” A helyére igazgatta a harisnyatartót, majd felegyenesedett.
- Alice, ugye nem költöttél erre? – kérdeztem, mire csak elmosolyodott.
- Nem, ez az enyém, szóval… vigyázz rá – kacsintott, mire az arcomba tódult a vér, miközben bólintottam, ő pedig kisietett a helyiségből.
Nagyon féltem. Mi van, ha Edward hirtelen meggondolja magát, és mégsem akar elvenni? Vagy… Megijed, és otthagy az oltár előtt? Nem, erre nem is szabad gondolnom! Ő nem olyan, mint a mostani férfiak. Edward más. Persze tartottam attól, hogy esetleg folyton Bellát fogja bámulni, de hamar kivertem a fejemből ezt az elképzelést.
Aztán hirtelen eszembe jutott az, amit Alice mondott nekem, miszerint itt lesz egy másik család is, akik a Cullen famíliához tartoznak. Talán Delani vagy Denali klánnak hívták őket. - Nem nagyon emlékeztem rá, de majd csak megjegyzem egyszer. - Ebből a családból csak néhány embernek, vagyis vámpírnak a nevére emlékeztem. Irina, Kate és Tanya. Úgy tudtam, hogy még vannak, de a nevük nem jutott az eszembe. Azt is megemlítette barátnőm, hogy vegetáriánusok, mint ők, így nem kell félnem tőlük.
Még mindig a tükörben néztem magam, és egy számomra ismeretlen lányt bámultam. Ez nem lehettem én, hisz én meg sem közelítettem ezt a leányt. Nagyon nehezen győztem meg Alice-t, hogy láthassam magamat, mert ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ne nézzem meg magam szerelmem miatt. Félt, hogy nem tudom előle elrejteni a gondolataimat, de megnyugtattam, hogy ettől nem kell tartania, mert megígértettem vele, hogy nem fog hallgatózni, és én bíztam benne. Tehát Alice nagyon-nagyon lassan bólintott rá a dologra. Tudtam, hogy azt szeretné, ha majd később látnám magam, de… Azt hiszem, ez nem is fontos.
- Készen áll a menyasszony? – hallottam meg az ismerős mély hangot - ami visszarántott a jelenbe -, mire mosolyogva fordultam felé, ő pedig odasétált hozzám, magához ölelt, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Apa – szorítottam magamhoz, és majdnem elsírtam magam. Olyan régen láttam, most pedig itt volt velem, az esküvőmön. Féltem, hogy apu majd ellenzi a házasságomat Edwarddal, de szerencsére nem így lett. Lehet, hogy eleinte nem nézte jó szemmel, de aztán beletörődött, hisz ismerte már Edwardot. Persze bemutattam már neki szerelmemet még régebben, és nagyon jól kijöttek egymással. Meg is jegyezte nekem, hogy jól választottam, mivel Edward jól nevelt, udvarias és olyan srác, akit elképzelt mellém. Ha ott maradok New Yorkban, akkor talán meg sem ismerem, és egyébként is, Ő választott engem. – Úgy hiányoztál – néztem rá.
- Te is nekem, drágaságom – mosolygott, majd végignézett rajtam. – Olyan gyönyörű vagy, kicsim – mondta, és szemeiben boldogság csillogott.
- Köszönöm – mosolyodtam el, majd megint magamhoz öleltem, és megpusziltam az arcát. Sajnáltam, hogy olyan keveset láttuk egymást, de én anyuval jöttem, ő pedig otthon maradt.
Alice toppant be a szobába a csokrommal a kezében – amit a kezembe is adott -, és szólt, hogy menni kell. Hirtelen meghallottam a zongoraszót a földszintről, mi pedig elindultunk a lépcsőhöz. Apába karoltam, ő pedig nyugtatásképp megsimogatta a kezemet. Most már izgultam, hisz hamarosan Edward mellett állhatok.
Mielőtt barátnőm elindult volna, hisz ő következett, azt mondta, hogy várjak öt másodpercet, és kövessem. Amíg elért az agyamig az információ, már le is telt a várakozási idő, és azon kaptam magamat, hogy a lassan lépkedek lefele a lépcsőkön. Ha nem karoltam volna apuba, akkor idegességemben gyorsabban mentem volna. Éreztem magamon a vendégek pillantását, de igyekeztem velük nem foglalkozni. Visszaemlékeztem, amit még Alice mondott, miközben készültünk.
Csak a zenére. Egy lépés, egy szünet, egy lépés, egy szünet - mondogattam magamban - amit barátnőm tanácsolt, nehogy gyorsabban menjek a kelleténél -, amíg le nem léptem az utolsó lépcsőfokról.
Körbejártattam a szememet, és csodáltam a fehér virágokat és girlandokat, amikkel Alice feldíszítette a helyiséget. Igen, ezek jellemzőek voltak az esküvőkre, legalábbis a fehér szín. Volt egy olyan érzésem, hogyha Bella házasodott volna össze Edwarddal, akkor ugyanilyen lett volna a dekoráció.
A teremben jobban lehetett hallani a zongoraszót, és ahogy beljebb léptünk, megpillantottam Rosalie-t a piano előtt. Alig tudtam róla valamit, és akkor derült ki, hogy ő is ugyanolyan gyönyörűen tud játszani a zongorán, mint Edward.
Egyszerűen csodaszép lett a díszítés. Szatén szövet borította a fehér székeket, és ahogy a sor elejére ért a tekintetem, megpillantottam Őt. Nem tudtam levenni róla a szememet. Még annyit tudtam kivenni, hogy Carlisle áll mellette, de a többieket már nem láttam. Olyan volt, mintha mindenki eltűnt volna körülöttünk, csak Edward és én voltunk. Csak az Ő arcának látványa töltött be mindent. Forró, aranybarna tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. Most először láttam így, és olyan volt, mintha megint beleszerettem volna. Hirtelen minden félelmem szertefoszlott, és egy boldog mosoly tört fel mindkettőnkből. Már csak annyit éreztem, hogy apa megszorítja a kezemet, majd megsimogatja az arcomat. Ez rángatott vissza a valóságba, különben odarohantam volna hozzá. Ott akartam már vele lenni.
A zene túl lassú volt számomra, és bár rövid volt a folyosó, nekem mégis hosszúnak tűnt. És akkor végre odaértem hozzá. Közelebbről még tökéletesebbnek látszott, és megint kiváltotta belőlem azt a reakciót, amit szokott. Apu Edward kezébe helyezte az enyémet, és ahol hozzáért a hidegbőr az enyémhez, kellemes bizsergés járta át a testemet, pedig alig ért hozzám. Mintha mindig is hozzá tartoztam volna.
Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amiket már régen is használtak, és amit mindig is fognak.
Nem ismertem a papot, és örültem neki, hogy csak röviden beszélt, mert nem bírtam volna magammal. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, hát… arra még kell várni jó pár évtizedet, és ha akkor is velem marad, én leszek a legboldogabb az egész világon. Abban a pillanatban, amikor befejezte a mondanivalóját, úgy éreztem, hogy ez életemet legelső napja. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe, és tudtam, hogy igazam van. Halálomig mellettem lesz.
Próbáltam magam visszafogni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.
- Akarom. – Könnyek gyűltek a szemembe, és sűrűn kezdtem pislogni, hogy tisztán lássak.
- Akarom – ejtette ki a szót, ami boldogan és határozottan csengett. A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, és tudtam, hogy Cullenéken kívül senki sem hallja.
Felhúztuk egymás ujjára a gyűrűt, majd újra Edward szemébe néztem.
A pap férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward, kezeit óvatosan az arcomra tette; mintha egy puha pihe ért volna az arcomhoz. Próbáltam megérteni azt a tényt, hogy ez a tökéletes és különleges személy most már végérvényesen is hozzám tartozik. El sem hittem, hogy most már csak az „örökké” van számunkra. Éreztem, ahogy kicsordul az első könnycseppem, majd végiggurul az arcomon, és úgy csillogott Edward aranybarna szeme, mintha ő is könnyezne, pedig ez lehetetlen. Mindketten mérhetetlenül boldogok voltunk, és most már mindkettőnk egyik leghőbb vágya teljesült. Én Edwardé, és Ő az enyém volt. Lehajolt ajkaimhoz, én pedig lábujjhegyre állva fontam nyaka köré – csokrostól - a karomat, s a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Oly lágyan és imádnivalón csókolt meg - mint eddig senki -, hogy elfelejtkeztem az emberekről, az időről, a helyről, és mindenről; csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart, és hogy én is akartam őt, mindennél jobban.
Teljesen elvesztem a csókjában, de hirtelen elhúzódott, és mosolyogva rám nézett, én pedig elpirulva viszonoztam ezt. Tapsban törtek ki az emberek, majd Edward átkarolta a derekamat, és a tömeg felé fordított, de én csak őt akartam nézni. Most ő volt számomra a legfontosabb.
Jenny ruhája, és haja(utóbbiért bocsi, megpróbáltam, de valami ilyesmi, ja és a fehér részért is ezerbocs)
A koszorúslányok ruhája
50. fejezet - Megválaszolt kérdések
2010. szept. 11. 16:55 - írta gicus15
Itt a rész, amit mondtam, hogy rögtön rakok is fel. Jó olvasást, aki olvas.
puszi
Ekkor megláttam a fényben kirajzolódni egy alakot; egy alakot, és egy arcot; egy arcot, amit bárhol, s bármikor felismernék…
Ott volt. Előttem állt, nem képzeltem; valóság volt. A sápadt, ragyogó bőr, a szemei alatt levő lila karikák…
Mindketten egyhelyben álltunk, nem mozdultunk, csak néztük egymást, én pedig elakadt lélegzettel meredtem rá. Az aranybarna szempár mélyen a szemembe nézett, én pedig elvesztem a kavargó mézben. Az a tekintet, azok az arcvonások…
A fény a háta mögül megvilágította, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a Földre szárnyak nélkül.
Sokszor kívántam azt, bárcsak meghalnék, de amiket tettem vele… Azok miatt biztos a pokolra kerülnék, nem pedig a mennyországba, Hozzá. De nem kellett meghalnom, hogy lássam. Teljesen feladtam a reményt, hogy valaha látni fogom, most pedig előttem állt, engem nézett, és én Őt, mégse tettem semmit. Féltem. Féltem, hogy eltűnik, féltem, hogyha megmozdulok, Ő köddé válik, én pedig újra összetörök. Az a fájdalom, ami hónapokon át marcangolt, és úgy éreztem, hogy felemészt, mint a tűz… Még egyszer nem akartam átélni. Ha a képzeletem játszadozik velem, még talán az is elviselhetőbb, mint az, hogy velem van, aztán hirtelen eltűnik. Oda akartam szaladni hozzá, magamhoz ölelni, megcsókolni, és soha el nem engedni. De mi történik, ha mielőtt odaérnék, eltűnne, semmivé válna a szemem előtt. Mi van, ha ez csak átverés? Mi van, ha Ő nincs is itt, csak odaképzelem? Meg kellett róla győződnöm.
Tettem felé egy óvatos lépést, majd megálltam, aztán újra megismételem a mozdulatsort. Minden egyes megtett méter után imádkoztam, hogy ott legyen. Féltem. Rettegtem attól, hogy a sebek a szívemen, amik lassan kezdtek összeforrni, felszakadnak, nekem pedig ezzel olyan fájdalmat okozva, amit nem tudnék elviselni.
– Edward – suttogtam, ő pedig előre lépett egyet, és én is ugyanígy tettem. Fájt még a nevét is kiejtenem a számon, ahogy régen Bellának. Sokat beszélgettünk még Edward távozása előtt azokról az időkről, amikor őt is elhagyta. Most én is pontosan ugyanazt éreztem. Akkor és most is. Minden fájt, ami rá emlékeztetett.
Lassan közelítettem hozzá, és Ő is hozzám, majd amikor néhány centiméter választott el minket egymástól, kinyújtottam felé az egyik kezemet, hogy megérintsem; hogy tudjam, tényleg nem álmodom. Ő is felemelte a kézét, és összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem jéghideg, kemény és selymes bőrét, az érintésétől pedig a szívverésem a kétszeresére gyorsult, és mintha a sebek begyógyultak volna. Felnéztem aranybarna szemeibe, és elvesztem bennük; nem tudtam elszakítani a tekintetem az övéitől. Pont így tudta smaragdzöld szemeivel fogva tartani az enyéimet, amikor ember volt.
Szaporán vettem a levegőt, s éreztem, hogy a sírás szélén állok. A nyakába vetettem magam, ő pedig szorosan magához ölelt, és fejét a nyakamba fúrta. Elhomályosult a tekintetem, ahogy kibuggyant az első könnycseppem, hogy aztán örömkönnyekkel áztassam el az ingét. Éreztem az illatát - ami most is elkábított -, és hideg testét, ami hozzátartozott, amióta csak ismerem.
- Itt vagy – szipogtam, miközben beletúrtam a hajába, és még közelebb húztam magamhoz. El sem hittem, hogy ismét a karjaimban tartom, hogy magamhoz ölelem.
- Igen, itt vagyok – szólt lágy hangon, amit már oly régen hallottam. Hiányzott a hangja, az ölelése, az illata, mindene; az egész lénye.
- Mondd, hogy nem álmodom, hogy tényleg itt vagy – néztem rá könnyes szemekkel, majd kezemmel végigsimítottam hófehér arcán. Nem akartam azt, hogy egyszer csak felkelek, ő pedig eltűnik, mint a vízesésnél.
- Végleg visszajöttem – mondta, majd kezét az arcomra tette, és mélyen a szemeimbe nézett. Azt hittem, hogy soha nem láthatom, de most velem volt. Szorosan magához ölelt, miközben a szemeimbe nézett, a tekintetem pedig tökéletes ajkaira vándorolt. Lassan lehajolt hozzám, és ajkait finoman az enyémekre nyomta. Hiányzott a csókja, és oly régen éreztem ajkát az enyémen, hogy ez a csók teljesen elszédített. Olyan lágy, olyan puha, lassú, mégis szenvedélyes volt. Nyaka köré fontam a karom, majd magamhoz húztam, és megállás nélkül csókoltam. Nem zavart a hideg teste, csak az számított, hogy velem van, és hogy a karjaimban tartom.
* *
Egy pillanatra sem engedtem el, és olyan közel bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. Ő ezen csak mosolygott, és még jobban magához ölelt. A kezünk összekulcsolva pihent a lábán, és időnként játszottam az ujjaival. Szinte minden pillanatban megcsókoltuk a másikat, és mosolyogtunk. A kérdéseket későbbre tartogattam, most csak nézni és ölelni akartam őt.
Hol beletúrtam bronzbarna hajába, hol játszottam a tincseivel, vagy éppen végigsimítottam az arcán, miközben apró csókokat váltottunk.
Hónapok óta először voltam boldog. Hét hónap telt el a halála óta, és nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, de, hogy most előttem állt egész valójában, mégis más volt.
Hiányzott, nagyon hiányzott. A nélküle töltött napok borzalmasak voltak, és mérhetetlenül boldog voltam, hogy újra velem van.
Arcomat a nyakába fúrtam, ő pedig a hátamat simogatta, és fejét az enyémre hajtotta. Olyan jó volt újra a karjaiban lenni és érezni az illatát. Vele mindig biztonságban éreztem magam.
Mielőtt összejöttünk volna, mindig mellettem volt - még a Paul ügynél is -, és ez később sem volt másképp. A legjobb barátomból vált a szerelmemmé, bár… én első látásra beleszerettem, ő csak később.
- Hálát adok az égnek, hogy anno Paullal jártál – szólalt meg csendesen, én pedig kérdő tekintettel meredtem rá. - Ha nem jöttök össze, és nem szakítotok, akkor talán sosem szeretek beléd – magyarázta meg, én pedig elmosolyodtam. Tudtam, hogy ebben a pillanatban is hallgatózott, ez szokása volt, ahogy a váratlan felbukkanásai is. Ha lehetett, még jobban hozzá bújtam, karommal pedig átöleltem a derekát, és elmosolyodtam az emlékek hatására. Egész végig mellettem volt, és ápolt.
- Én is - csak ennyit mondtam, és ő ebből mindent értett.
Talán már órák teltek el, de mi nem mozdultunk, csak egymást néztük, vagy csókolóztunk. Nem tudtuk megunni, én pedig nem akartam abbahagyni. Eszembe jutott, hogy el kell mennünk Alice-ékhez, és megfogalmazódtak bennem azok a kérdések, amik foglalkoztattak.
Fényt akartam deríteni mindenre, és válaszokat követeltem. Edward nyilván hallotta a gondolataimat, mivel magától kezdett bele a magyarázkodásba.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, és hogy sok mindenre vagy kíváncsi. Többek között arra, miért is tették ezt velünk. – Itt szünetet tartott, majd folytatta. – Tudod, nem hittem, hogy meg tudok neked mindent adni, amire vágysz – nézett rám, miközben ezeket mondta nekem. – Egy gyereket, egy normális családot… - Már szólásra nyílt a szám, de ő ajkaimra tette az ujját, ezzel megelőzve a közbeszólásomat. – De láttam, hogy emberként igen, ám a családomat nem tudnám megvédeni, és téged sem. Nem tudok magamon változtatni, nem tudok megváltozni – mondta, és aranybarna tekintetét az enyémekbe fúrta, én pedig csak hallgattam egyetlen szó nélkül. – Nekem azt mondták, hogy nemcsak miattam döntöttek úgy, ahogy. Szerintük te legbelül úgy érezted, hogy még mindig Belláé a szívem. Igaz ez? Tényleg azt hitted, hogy szerelmes vagyok még belé? – kérdezte lágy hangon, én pedig elfordítottam a tekintetemet gyönyörű szemeiről.
- Igen. Néha úgy éreztem, még mindig Őt szereted – hajtottam le a fejemet -, de most már tudom, hogy tévedtem – néztem fel rá, ő pedig kíváncsian fürkészte az arcomat. – Bocsáss meg, hogy ilyet feltételeztem annak ellenére, hányszor fejezted ki, mennyire szeretsz. – Nem tehettem róla. Bella volt az első szerelme, és több mint egy évig voltak együtt, én pedig hirtelen felbukkantam…
- Remélem, kivered a fejedből ezt a butaságot, mert nem akarlak még egyszer elveszíteni – döntötte homlokát az enyémnek, én pedig lehunytam a szememet.
- Én tehetek mindenről. Megöltelek – suttogtam, és próbáltam visszatartani feltörekvő könnyeimet. Csakis én tehetek mindenről.
- Mindketten hibásak vagyunk; nem hittünk a másikban, és magunkban sem, ezért megleckéztettek bennünket. Mindent előre terveztek. A halálom, az emlékek elvesztését, a balesetet, a tiltást, a kómát… - Ökölbe szorította az egyik kezét az utolsó szónál, én pedig a kezére helyeztem az enyémet, majd szabad kezemmel magamhoz öleltem. -… a baba elvesztése is az Ő művük volt – morogta. Megértettem a dühét, hisz egy ártatlan emberi életről volt szó, ráadásul a mi gyermekünk lett volna.
- Sajnálom, kérlek, bocsáss meg nekem – suttogtam a fülébe, ő pedig rám emelte aranybarna szemeit.
- Nem te vagy a hibás! – Ölelt szorosan magához.
- Edward – ejtettem ki lágyan a nevét, tekintete pedig az enyémbe fúródott. – Egy valamit megtanultunk – mosolyodtam el, ő pedig kérdőn nézett rám, de én gyorsan megválaszoltam a magában feltett kérdést. - Megmutatták, hogy semmi sem lehetetlen - mondtam, mire elmosolyodott, majd érzéki ajkait az enyémekre nyomta, én pedig beleszédültem a csókjába. Karomat a nyaka köré fontam, és magamhoz húztam, úgy csókoltam őt. Mindene hiányzott, és legszívesebben sosem engedtem volna el őt. - Hol voltál ennyi ideig? Úgy döntöttek, hogy mégis visszaadnak nekünk? - kérdeztem, mikor a csókunk véget ért.
- Egy döntést hoztak meg, és most itt vagyok. Bár… azt nem mondták, hogy míg náluk egy hét az egész, itt a Földön, és nálam is hónapok telnek majd el. Pontosan hét hónap. - Fogalmazhattak volna világosabban is - gondoltam, mire szerelmem kuncogni kezdett, én pedig egy puszit adtam hideg arcára.
- Miért nem változtattak vissza, mikor...? - Nem mertem befejezni a mondatot, de azok a borzalmas képek akaratlanul is a fejembe kúsztak. Ahogy ott fekszik az ágyon Edward, és én nem tudok rajta segíteni. Fájt úgy látnom őt. Egyre csak távolodott tőlem, én pedig próbáltam visszahozni, de nem sikerült… és mikor másnap arra keltem, hogy már nem él... hogy csak szerelmem élettelen teste fekszik mellettem…
- Mert akkor még nem tudtak dönteni.
- De... Pont akkor kaptuk vissza az emlékeinket, amikor... Visszaadták – mondtam.
- Nem, maguktól tértek vissza, ők csak elvették, vissza nem adhatják – magyarázta, én pedig bólintottam. Világos volt számomra minden, kivéve egy dolgot. Miért nem én voltam, aki meghalt? Miért pont Edward? - Nem tudom, talán azért, hogy rájöjj azokra a dolgokra, ami miatt mindez megtörtént, de ami a legvalószínűbb, hogy megmutassák nekem, igenis, bármi lehetséges - felelt a ki nem mondott kérdésemre. – De ne mondd azt, hogy neked kellett volna meghalnod – nézett a szemembe, én pedig bólintottam.
- Ez egy jó lecke volt ez számunkra – állapítottam meg, majd fejemet a vállára hajtottam, és így ültünk hosszú-hosszú perceken át.
* *
Eljött az a pillanat, amikor úgy döntöttünk, elmegyünk a családjához, hisz tudniuk kell, hogy Edward életben van. Nem akartam kisajátítani Őt, mert nemcsak nekem hiányzott.
Gyorsan lefürödtem, majd felvettem egy kék atlétapólót, és hozzá egy ugyanolyan színű farmert. Edward lent volt a konyhában, és valami ennivalót készített nekem, mert éhes voltam. Persze én tagadtam, mikor megkérdezte tőlem, hogy ettem-e már valamit, de sajnos a gyomrom elárult.
Mosolyogva néztem, ahogy munkálkodik a konyhában, és tekintetemet végigfuttattam a testén. Emberként is tökéletes volt számomra, vámpírként pedig még inkább. A fekete nadrág és a fehér ing mindig is jól állt neki, és pont az volt rajta. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg, így kis idő múlva elindultam felé, majd hátulról átöleltem a derekát. Edward épp kenyeret szelt, és még az is tökéletesen volt levágva. Nem tudtam, hogy csinálta, de nem is érdekelt, csak az, hogy újra velem van.
Egész végig nézte, ahogy eszem – pont, mint régen –, ez kicsit idegesített, de hozzá tartozott. Folyamatosan mosolygott, én pedig elpirultam. Gyorsan megettem, amit készített nekem, majd elmosogattam az üres tányérom. Magamra kaptam a kabátomat meg a cipőmet, és már a kilincs felé nyúltam, amikor Edward megállította a kezemet. Kérdőn tekintettem rá, mire sokatmondóan nézett rám, én pedig elmosolyodtam a felismeréstől.
Felkapott a hátára, és már csak azt vetem észre, hogy repülök. A szél belekapott a hajamba, az arcomat pedig megcsapta a hűvös levegő. Erősen kapaszkodtam Edwardba, fejemet pedig a nyakába fúrtam, és nevettem. Olyan régen utaztam már így, hogy kezdtem elfelejteni, mennyire jó.
Éreztem az erdőben az eső illatát - ami hajnalban esett -, és láttam, ahogy a napfény megcsillogtatja a leveleken lévő vízcseppeket, és Edwardot. Megbabonázva néztem őt, mert nagyon régen láttam a napfényben. Ő csak elmosolyodott, mert tudta, hogy megint őt nézem.
Gyorsan mentünk, de szinte minden növényhez veszélyesen közel voltunk, ám tudtam, hogy Edward figyel, és nem hagyja, hogy bajom essen.
Hallottam a falevelek susogását, ahogy elsüvítettünk mellettük, és úgy éreztem egy pillanatig, mintha szárnyalnék. Csodás érzés volt. Olyan volt, mintha Edward a fellegekbe vitt volna; fel egészen a felhők közé.
Felmászott az egyik fára, majd annak a tetejéről a többire ugrálva folytattuk az utat a Cullen ház felé.
Én jobban izgultam, mint Edward, bár ő az ilyesfajta „emberi” reakciót nem nagyon mutatta ki, kivéve egyet, de azt nagyon. Az aggodalmat mindig megnyilvánította valamilyen módon, és olyankor néha az idegeimre ment, de aranyos volt, s pont ezt szerettem benne. Bár nem direkt idegesítettem, ám ő minden apró kis dologtól féltett, mint például Pauléktól. Ők sosem bántanának, bár az erdőben, az az incidens… Mondjuk azt Edward kezdte, és a legjobb barát néven állt ki mellettem. Paul nem akart fájdalmat okozni, de nem tehetett róla, és a harmadik személy sem.
- Mi a baj, kicsim? – kérdezte, miközben a szemeimet fürkészte, kezét pedig az arcomra tette. Nem indultam el, pedig úgy terveztük, hogy először én megyek be, és csak ha szólok, akkor fog belépni a házba. Nem láthatják a döntésemet, mert Edwarddal vagyok, és ő miatta nem látni a jövőm. Ők határoztak így, de csak addig, amíg nem viszem el a családjához.
- Félek – feleltem. – Hónapok óta nem beszéltem velük, és nem is kerestem őket. Elhanyagoltam őket, pedig nekik is épp úgy hiányoztál, mint nekem. Csakis magammal foglalkoztam, senki mással. Nem törődtem vele, hogy hány embert bántok meg magam körül akaratlanul – néztem fel rá, és levettem kezét az arcomról.
- Ilyenekre ne is gondolj! Ők nem olyanok, és Alice szerintem el sem fog engedni téged, ha meglát – mosolyodott el, és magához ölelt, én pedig átkaroltam a derekát.
- Vagy inkább téged – mondtam, majd megcsókoltam. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, de nem szívesen hagylak itt.
- Csak pár perc – mosolygott, majd egy puszit adott a számra, én pedig a Cullen ház felé vettem az irányt.
Féltem, hogy amint meglátnak, kidobnak, vagy becsapják az orrom előtt az ajtót. Csak remélni tudtam, hogy annyira beengednek, míg elmondom, Edward visszatért, aztán már nincs keresni valóm ott. Elhanyagoltam őket, pedig nem szabadott volna. Ők a másik családom, és én, mert magammal törődtem, velük nem foglalkoztam, pedig nekik is ugyanannyira fájt, mint nekem.
Lassan haladtam a ház felé vezető úton, és közben az ujjaimat tördeltem. Arra gondoltam, hogy már úgyis tudják, hogy jövök, mert Jasper biztos érzett nálam mindent.
Rendben, nyugodj meg, és végy egy mély levegőt! Tudod, hogy jogosan lesznek mérgesek rád, de veled már úgyse fognak foglalkozni, mert Edward lesz a fontos. Igen, Ő. Te majd kint megállsz a ház előtt - gondoltam, ám ekkor egy hűvös kart éreztem magam körül, majd egy gyönyörű hang azt suttogta a fülembe, hogy: Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
Tudtam, hogy ki volt, így összeszedtem magam, és gyors léptekkel közelítettem meg a házat.
Még mindig féltem, de nem törődtem vele, elindultam a bejárat felé. A szívem gyorsan vert, a torkom pedig kiszáradt. Meg kell tennem, nem kell félnem tőlük, hisz nem bántanának. Maximum nem szólnak hozzám, vagy rám se néznek.
Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, és próbáltam halkan közlekedni, de aztán rájöttem, hogy ez felesleges, mert úgyis hallják. Behunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Ez segíteni szokott megnyugodni.
Ránéztem az ajtóra, az egyik kezemet pedig felemeltem, hogy kopogtassak, de az abban a pillanatban kinyílt, és a nevemet kiáltva a nyakamba ugrott Alice. Olyan gyors volt, hogy már csak annyit éreztem, hogy barátnőm hideg karjai ölelnek át.
- Bocsáss meg! – suttogtam, miközben viszonoztam az ölelését. Elhúzódott, az arcán pedig boldog mosoly terült szét.
- Nem haragszok, ahogy a többiek sem – mondta, majd behúzott a házba, ahol a Cullen család tagjai a kanapén ülve engem néztek.
Mindnyájukon végigfuttattam a szemem, és arra számítottam, hogy majd gyűlölködve fognak rám nézni. Hogy a szemükből nem lehet mást kiolvasni, csak a színtiszta utálatot. Ehelyett aggodalmat, kíváncsiságot, és örömöt véltem felfedezni az aranybarna szemekben.
Vajon tudták, hogy jövök? - kérdeztem magamtól, de választ persze nem kaptam.
Először Esme és Carlisle álltak fel a kanapéról, majd öleltek magukhoz egymás után.
Esmét és Carlisle-t a második szüleimnek tekintettem. Mindketten mosolyogva öleltek át, és azt mondták, örülnek, hogy újra látnak. Én is ugyanígy éreztem, mert hónapok óta először beszéltem velük.
Egyszer csak azt éreztem, hogy két erős kar fonódik a derekam köré, és felemelkedek a földről. Emmett vigyorogva pörgetett meg - ettől majdnem elszédültem -, miközben azt mondta:
- Örülök, hogy újra látlak, kishúgi!
Jasper, hát ő egy gyors puszit adott, persze úgy, hogy lássam is. Tudtam, hogy még szoknia kell az emberek vérének illatát, főleg, hogy egy ennyire közel van hozzá. Rosalie is odajött hozzám, és először csak egy egyszerű „Örülök, hogy újra látlak”-ot mondott, majd hirtelen megölelt. Mióta ismerem, ez volt a második alkalom, hogy ezt a lépést alkalmazta az üdvözlésemre. Tudtam, hogy nem nagyon kedvel engem – és Bellát sem -, de ez haladás volt. Persze tudtam, hogy csak Edward miatt csinálta az egészet. De köszönettel tartoztam neki, amiért felhúzott a padlóról, hogy szedjem össze magam, és ne szenvedjek tovább Edward hiányától. A titkot talán ugyanúgy fogadtam volna, ha Edward nem hazudik nekem, de nem haragszom rá, hisz csak a családját védte.
Lehet, hogy már tudnak róla? – Ezt a gondolatot azonnal elhessegettem, hisz még nem járt náluk, azt mondta volna.
Alice újra megölelt, majd a nappaliban akart húzni, de én megtorpantam, hisz nemcsak miattuk jöttem.
- Valamit mondanom kell nektek – kezdtem, ők pedig kíváncsian néztek rám. – Ne haragudjatok, amiért nem látogattalak titeket, és nem beszéltem veletek. Tudom, hogy nektek is épp úgy hiányzik Edward, mint nekem, és én csak magammal foglalkoztam. Ne haragudj Alice, amiért látomásokkal ostromoltalak; Jasper, nem akartam még jobban fájdalmat okozni neked. Carlisle, az elmém nem volt teljesen ép, és, hogy mind mellettem voltatok, el sem tudom mondani mennyit jelent. Én pedig ezt nem viszonoztam. Itt kellett volna lennem veletek, nem otthon. Bocsássatok meg! – kértem, és azt hittem elsírom magam. Esme szeméből megbocsátás áradt, ahogy mindenkiéből, majd közelebb jött hozzám, és hideg kezével megfogta az enyémet.
- Kedvesem, nem haragszunk rád. Mi is nagyon szeretjük őt, és tudjuk, hogy min mentél keresztül. Fájt így látnunk téged, és mi vártunk, hisz tudtuk, hogy csak akkor jössz, ha úgy érzed, készen állsz újra belépni ebbe a házba, ahol… Ő is van – mosolygott, majd megszorította a kezemet. Hálásan néztem rájuk, és tudtam, most jött el a pillanat, de mielőtt megszólalhattam volna, barátnőm megelőzött.
- Miért nem láttalak? Már azt terveztem, hogy elmegyek hozzád – mondta Alice, a többiek szemében pedig kíváncsiság lapult.
- Ezért is jöttem el hozzátok. Hiányoztatok, és hoztam egy meglepetést számotokra – mosolyodtam el, mire kérdőn tekintettel meredtek rám, majd Alice-re.
- Ne nézzetek így rám, nem látom – húzta el a száját.
- Mindjárt meglátjátok, de ha megkérhetlek titeket, elsötétítenétek az ablakokat, és nem hallgatóznátok? Az úgy nem lenne meglepetés – mondtam, mire csak bólintottak. – Köszönöm. – Azzal megfordultam, és kimentem a házból.
Mikor visszanéztem, az ablakokon már nem lehetett benézni, mindegyiken lehúzták a relusszát. Berohantam az erdőbe, és alig tettem meg öt métert, Edward hideg karjait éreztem meg a derekam körül. Mosolyogva néztem fel rá, ő pedig megcsókolt, majd felkapott a hátára, és már a bejárat előtt álltunk.
Így sokkal gyorsabb volt. Kicsit féltem, hogy mit fognak szólni, de biztos örülnek majd Neki. Összekulcsolta a kezünket, majd elsőnek én, utánam pedig Ő lépett be a házba.
Hirtelen fény árasztotta el a helyiséget, mert amint beléptünk, a rolót felhúzták, és mindenki döbbenten meredt ránk. Nem hittek a szemüknek, ahogy először én sem. Nem hittem el, hogy tényleg előttem áll az a személy, aki az életemet jelenti.
- Edward? – kérdezte Esme, miközben felállt a kanapéról, majd közelebb jött hozzánk.
- Igen, én vagyok az – mondta, én pedig elengedtem a kezét, és gondolatban annyit mondtam: Menj! Ő pedig mosolyogva rám nézett, majd magához ölelte az anyját.
- Úgy hiányoztál! – motyogta Esme, és ha sírni tudna, megtette volna.
- Ti is nekem – mondta szerelmem, én pedig mosolyogva néztem őket.
Alice alig akarta elengedni a bátyját, én pedig csak mosolyogtam, olyan édesek voltak együtt. Régen láttam ilyen boldognak barátnőmet, és a többieket. Hónapok teltek el fájdalommal, és egy nap alatt minden rendbe jött.
Meghúzódtam a nappali egyik sarkában, és onnan figyeltem az eseményeket, mert nem akartam belelógni a tökéletes családi képbe. Alice és Esme leültek kanapéra, és magukkal húzták Őt is, Carlisle az egyik, míg Emmett, Rosalie-val az ölében a másik fotelbe ült, én pedig nekitámaszkodtam a falnak. A szemem sarkából megláttam Jaspert, aki felém tartott, majd megállt mellettem. Együtt néztük a családját, és hallgattuk őket. Alice-t, még ha akartuk se tudtuk volna elválasztani a bátyjától. Mindenki őket nézte, de legfőképp azt a személyt, akiről azt hittük, már sosem látjuk viszont. Barátnőm csak mondta és mondta, Edward pedig mosolygott. Ugyanazt éreztem, mint amikor emberként tért vissza. Mindene új volt számomra. A mosolya, a szeme, az ajkai… Mintha most látnám legelőször.
- Köszönjük – szólalt meg Jasper, mire mindenki felénk nézett. – Nélküled nem jött volna vissza. – Aranybarna szemeivel lenézett rám, én pedig nem nagyon értettem őt.
- Igen, ez így igaz. Nélküled, talán sose kaptuk volna vissza. Köszönjük – mosolygott Esme, miközben megfogta szerelmem kezét.
- Nem kell megköszönnötök nekem semmit. Igazából nélkületek lehet, hogy még mindig csak barátok, vagy emlékek nélkül lennénk. Szóval, én tartozom köszönettel nektek.
- Mi – javított ki Edward, miközben mellettem termett, majd derekam köré fonta a karjait, és egy csókot adott a homlokomra.
* *
Jóformán meg sem szólaltam, inkább csöndben maradtam, és figyeltem szerelmem arcának minden egyes rezdülését. Nem tehettem róla, mindig is vonzott, én pedig – mikor régen bevallotta, hogy szeret - nem ellenkeztem, hagytam, hogy elcsábítson, engedtem a vágynak, ami feltört valahányszor a közelében voltam.
Csak mosolyogtam, és néztem a többieket, ahogy bámulják Őt, Esme pedig egy pillanatra sem engedte el, és megértettem. Láttam Edwardon, hogy el akarja mondani nekik, hogy mi, miért történt, de Alice megelőzte. Rákérdezett, ő pedig elmondta nekik ugyanazt, amit nekem otthon. A többiek kíváncsi tekintettel néztek rá, és mintha felkapcsoltak volna a fejükben egy lámpát, úgy vált számukra minden világossá.
Szívem szerint meg nem történté akartam volna tenni az egészet, de nem tudtam. Számomra semmi sem volt ugyanolyan. Minden emlékem megmaradt arról az időszakról, amikor szerelmem ember volt, és élénken élt bennem az a kép, amikor Tom… Már ő sem létezik.
Minden az én hibám volt. Ha jobban bíztam volna Edwardban, és az érzelmeiben, akkor mindez meg sem történik. Nem kellett volna elválnunk egymástól. Mindenki tudta, hogy úgy nem halhat meg egy vámpír, ahogy ő, mikor Victoria megsebezte. Tudtam, milyen az, amikor érzed, hogy meghalsz… hogy a szíved hamarosan feladja a szolgálatot, körülötted pedig minden elsötétül, és utána elválik, hova kerülsz. A mennybe vagy a pokolra. Én talán félúton elakadtam a menny felé, mert Edward odakerült. Nem hittem, hogy én olyan jó ember lennék, aki a mennyországba kerül. Sok mindenkit bántottam meg, és olyanokat mondtam rájuk, amiket nem kellett volna. Sokszor akaratom ellenére okoztam fájdalmat annak a személynek, aki az életemet jelenti. Számomra csak a pokol maradt, ha meghalok. Tudtam, hogy jóvá kell tennem azokat a dolgokat, amiket rosszul csináltam. Edward volt az első, hisz neki annyiszor okoztam fájdalmat, hogy a két kezem nem volt elég, hogy megszámoljam. Ő utána a többi Cullen, anya, és csak aztán a többiek. De nem tudtam hogyan tehetném jóvá. Anyának azt hazudtam, hogy Edward elment, és végül is ez igaz volt, de ő úgy értelmezte, hogy szakított velem, majd elhagyta a várost. Most újra hazudnom kellett neki. Mióta megismertem Cullenéket csak azt teszem, ha olyat kérdez, ami leleplezhetik őket. Újabb hazugság volt készülőben, már csak el kellett valahogy hitetnem anyával. El akartam neki mondani az igazságot, miszerint Edward meghalt, majd elveszítettük az emlékeinket, aztán visszakaptuk, és ő ezért ismét meghalt, hogy hét hónap múlva újra élhessen, és hogy megint együtt legyünk. Úgy döntöttem, hogy megosztom vele a féligazságot egy jó kis hazugsággal keverve. Egy szép, kerek történet volt születőben. Nem akartam, de muszáj volt.
Felnéztem, mivel hirtelen csönd lett, és észrevettem, hogy mindenki engem néz. Edward mellett ültem, és a kezét fogtam, s – úgymond – hallgattam őket. Eddig észre sem vettem, mennyire belemerültem a gondolataimba. A tekintetem találkozott Jasperével, akinek az arcáról le lehetet olvasni az érzéseit… Vagy talán inkább az enyémeket? Felnéztem szerelmemre, akinek a szeméből szomorúság, megbánás, aggodalom és mérhetetlen szeretet áradt. Néha olyan volt, mintha tényleg Esme fia lenne, hisz egyben nagyon hasonlítottak. A szívük hatalmas volt, és bármire képesek lettek volna a szeretteikért.
Az aranybarna szemek mind engem vizsgáltak, de tudtam, hogy Edward hallotta minden gondolatomat, Jasper pedig tudta, hogy mi játszódik le bennem. Néha azt kívántam, bárcsak elrejthetném az érzéseimet, és a gondolataimat, úgy könnyebb lenne minden.
Edward magához ölelt, majd egy puszit adott a homlokomra, miközben azt suttogta, hogy „Ne hibáztasd magad!”. Ő marcangolhatja magát, csak én nem? Nem ő volt a hibás, hanem én.
Mikor körülnéztem, már senki sem volt bent a nappaliban, csak mi. Bizonyára azt szerették volna, ha megbeszéljük a dolgot, de én úgy éreztem, hogy nincs mit megbeszélnünk ezen. Mindenki tudja, hogy én voltam a hibás, akkor utáljanak. Megérdemelném.
- Olyan buta vagy – ölelt még jobban magához, és tekintetét az enyémbe fúrta. – Nem utál senki sem, ilyenre ne is gondolj! Inkább hálásak – mosolyodott el, én pedig csak néztem őt.
- Pedig az lenne a helyes. Még ha a többiek nem is, Rosalie biztos – mondtam, és hozzábújtam.
- Rosalie? – kérdezett vissza meglepetten, mire csak bólintottam.
- Sosem kedvelt igazán, ezt mindenki tudja, és most már van rá oka is. Megöltem a bátyját – suttogtam, és már a sírás szélén álltam, de próbáltam erős maradni.
- Pedig ő a leghálásabb a szüleim után. Hallom a gondolatait, na persze a többiekét is, és megnyugtatlak, hogy senki sem utál. Bár… Alice fejében láttam valamit… - mondta, mire a teste megfeszült, a kezei pedig erősen megmarkolták a karomat. Nem tudtam, hogy mit láthatott, de ő azonnal válaszolt a feltett kérdésre. – Talán egy látomás lehetett, amiben te… megpróbálod magad megölni… - Eltartott magától, és ismét a szemeimbe nézett. – Azt láttam, hogy… felvágod… az ereidet – mondta, és aranybarna szemeiben remény csillogott. Azt remélte, hogy csak elterveztem, és nem tettem meg. Csak néztem őt egy szó nélkül, majd lehajtottam a fejem. – Jenny, ugye nem ártottál magadnak? – Szomorú szemekkel néztem fel rá, de az ő tekintete elködösült, majd hirtelen megszólalt, miközben lepillantott rám. – Találkoztunk. Visszaküldtelek… De… Miért csináltad? Megígérted, hogy nem követsz el semmilyen ostobaságot. – Ezt régebben ígértem neki. Akkor, amikor elment, mert azt hitte, ezzel meg tud majd védeni, de csak fájdalmat okoztunk magunknak.
- Nem akartam nélküled élni – szólaltam meg nehezen, és lehajtottam a fejem. - Annyira fájt, és úgy éreztem, hogy megöl a hiányod. Sajnálom. - Állam alá tette a kezét, majd felemelte a fejemet, és aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta.
- Nem érek annyit, hogy feláldozd magad. – Nem szerettem, ha így beszélt magáról, mert nem volt igaz. Nekem nagyon sokat jelentett, és nem mondhatott olyat, hogy „nem ér annyit”. Ő a mindenem, és tudom, hogy az igazi is. Ha nem válnak el a szüleim, és anya nem akart volna elköltözni, akkor soha nem találkozunk. Lehet, hogy egy elmebeteg lenne a barátom, akiről ez csak később derülne ki.
- Ha még egyszer ilyet mondasz én… én nem tudom, mit csinálok veled! – fogtam kezem közé az arcát, és a szemeibe néztem, felváltva. – Ha még egyszer elvesznek tőlem, akkor vihetnek engem is, mert nem bírnám újra elviselni a hiányod, és azt a fájdalmat, amit ez alatt a hét hónap alatt éreztem – mondtam, és megsimogattam az arcát, ami csak néhány centiméterre volt az enyémtől. Lehajolt ajkaimhoz, majd lágyan csókolni kezdte őket. Úgy éreztem, hogy a szívem bármikor megállhat. Olyan gyorsan vert, hogy attól tartottam, egyszer csak felmondja a szolgálatot. Beletúrtam selymes hajába, mire belenyögött a csókunkba, de nem húzódott el. Tér és idő megszűnt körülöttünk, és csak egy személyt láttam magam előtt, Edwardot. Hirtelen minden bajomat elfelejtettem, csak ő töltötte be a gondolataimat, és az, hogy a karjaiban tart. Mindig biztonságban éreztem magam mellette, és vele akartam leélni az életemet. Tudtam, hogy ez nem egy egyszerű diákszerelem. Sosem hittem, hogy valaha így fog szeretni valaki, mint ő, azt meg főleg nem, hogy pont Ő. A megtestesült tökéletesség. Minden megvan benne, aminek meg kell lennie egy férfiban. Azt hittem, csak barátok maradunk, de attól az estétől kezdve tudtam, hogy annak a barátságnak vége.
Elmélyítette a csókunk, én pedig az ájulás szélén álltam, így megkapaszkodtam Edward vállába, mire hideg karját a derekam köré fonta. Csak annyira szakítottuk meg csókunkat, míg levegőt vettem, majd folytattuk ajkaink játékát. Neki nem volt szüksége oxigénre, csak nekem, de még erre is figyelt.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy engem választott, hogy engem szeret, de annyiszor bizonyította már. Az az incidens az erdőben. Hogy nem vettem észre?
Elhúzódtam tőle, majd aranybarna szemeibe néztem, és feltettem egy apró kérdést.
- Most azt szeretném kérni, hogy változtass vámpírrá, mert veled szeretnék maradni, örökre – már meg akart szólalni, ám én mutatóujjamat ajkaira tettem -, de tudom, hogy úgyse tennéd meg. Igen, azt mondtam neked, nem akarok az lenni, de meggondoltam magam.
- Mindent feladnál azért, hogy velem lehess? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Ez önzőség lenne részemről.
- Akkor legyél az, én is sokszor voltam önző – hajtottam le a fejem, majd kis idő múlva felnéztem rá.
- Jenny, valamit még nem mondtam el, és ez… ez nem rossz, azt hiszem – mondta, engem pedig elfogott a rémület. Nem tudtam, hogy hirtelen mit gondoljak, mert már a mondata eleje nem tetszett.
- Mit? – kérdeztem, és akaratlanul is megszorítottam a kezét, mire csak elmosolyodott.
- Lehetne esélyünk egy – úgy ahogy – rendes családra. – Nem értettem, mire akart ezzel célozni, de ő rögtön megválaszolta a magamban feltett kérdést. Vajon, hogy érti ezt? - Mielőtt visszaküldtek volna, döntés elé állítottak. – Nem szóltam közbe, csak hallgattam, és kíváncsi tekintettel fürkésztem tökéletes arcát. – Felajánlották az emberi létet. Ember és vámpír között kellett választanom. – Hagyott időt, hogy ezt megértsem, majd megszólaltam.
- És választottál. Vámpír lettél – mondtam, ő pedig elmosolyodott.
- Ezen a héten, és földi idő szerint – magyarázta, én pedig most zavarodtam össze. – Jenny, nem tudtam választani. Ha vámpír vagyok meg tudom védeni a családomat, és téged is, de így nem tudnám neked megadni azt, amire évek múlva majd vágyni fogsz. Egy saját gyereket. Ha viszont ember vagyok, akkor ezt megtehetem, viszont a családomat nem tudnám megvédeni az olyan esetekben, mint amilyen az is volt. Így döntöttek.
- Mondd, hogy nem vesznek el tőlem megint – néztem rá könyörgőn, ő pedig csak elmosolyodott. Féltem, hogy újra elválasztanak minket.
- Nem, veled maradok. A döntésük az volt, hogy adnak nekünk két hetet. Ez alatt az idő alatt ember leszek, és… Szóval… Próbálkozhatunk. Utána megint vámpír leszek. Így megadhatom azt, amire vágysz, és a családomat is megvédhetem – nézett rám sokatmondóan. A családjához tartoztam, és hogy ezt megtenné értem, melegséggel töltött el.
- Ez… Ez most komoly? Tényleg megtennék ezt? – kérdeztem, miközben feltérdeltem, majd a lábaimra ültem, és reménnyel teli szemekkel néztem szerelmemre.
- Igen. – Most már mindketten mosolyogtunk, én pedig magamhoz öleltem őt. Boldog voltam, nagyon boldog. Nekem elég lett volna, ha örökbe fogadunk egy kisbabát, de ő még ezt is hajlandó megtenni csak azért, hogy boldognak lásson. Nem láttam még ennyire önzetlen embert – vagyis vámpírt -, mint Ő. Fontosabb volt számára az én boldogságom, mint az övé. Tudtam, hogy mindig ember akart lenni, és az is volt hosszú ideig, de a vámpír létnek voltak előnyei. Például a gondolatolvasás. Sokban volt hasznos a családja, és a saját számára is.
* *
Nem tudom, hogy miért, de Alice-ék egy napra lemondtak Edward társaságáról. Tudtam, hogy nehezen engedik el, mégis megtették, én pedig nem győztem hálás pillantásokat küldeni barátnőm felé.
Most már látta a döntésemet, így a testvérének is. Jasper megint nem tudott a közelünkben meglenni, így mindenképp azt szerették volna, ha kettesben töltünk egy napot. Nem örültem neki, hogy miattam kell megint nélkülözniük Edwardot, de megnyugtattak – vagyis próbáltak -, hogy nem haragszanak, ott van az örökkévalóság, hogy együtt legyenek vele.
A garázs felé vettük az irányt, mert Rosalie mutatni akart valamit, így igyekezett elrejteni a gondolatait a bátyja elől, és úgy tűnt, sikerül is neki. Igazából én is kíváncsi voltam, de nem mondtam, csak Jasper érezte.
Amikor beléptünk a garázsba abban a pillanatban meg is torpantunk. Edward Volvója ott állt bent, sértetlenül.
- Mi is meglepődtünk, mikor megláttuk – mondta Rosalie, miközben szerelmem odasétált a balesetben összetört kocsijához. Mivel mindent visszapörgettek, így a karambol meg sem történt. Láttam a csillogást Edward szemében, hisz örült, hogy épségben volt az autó. Hát igen, férfiak meg a kocsijuk. Lassan körbejárta a járművet, nekem pedig eszembe jutott egy régi emlék. Odasétáltam hozzá, miközben végigsimítottam a motorháztetőt, majd megálltam mellette. Ekkor már csak mi voltunk bent, mert Rosalie inkább hagyta, hadd csodája a Volvót Edward.
- Mi lenne, ha együtt mosnánk le a kocsid? – kérdeztem, mire tekintetét rám emelte, majd elmosolyodott.
- Benne vagyok – mondta, miközben derekam köré fonta a karját, és magához húzott egy hosszú csókra. Neki is eszébe jutott, amikor néztem kocsimosás közben. Sosem felejtem el azt a napot… Ahogy jól indult, úgy vált hirtelen rosszá. Azonnal elhessegettem ezt az emléket, és inkább másra koncentráltam.
* * *
Felmentünk a szobámba, majd leültem az ágyra, és elfeküdtem rajta, Edward pedig követte a példámat. Csak néztük egymást, és mosolyogtunk. Úgy éreztem, mintha néhány centiméterrel a föld felett lebegtem volna. Közelebb húzódott hozzám, majd lehunyta a szemét, és mélyet szippantott a levegőből, mintha szüksége lenne rá. Olyan jó lett volna, ha tudom, hogy mire gondol; ő hallotta az enyémet, de én az övét nem.
Oldalra fordultam, majd végigsimítottam az arcán, ő pedig rám emelte aranybarna szemeit, és elmosolyodott. Kezét derekam köré fonta, majd magához húzott, és arcát a nyakamba fúrta, én pedig átöleltem őt. Hideg ajkait megéreztem a nyakamon, mire lehunytam a szemem, és megmarkoltam a felsőjét. Régen éreztem magamhoz ilyen közel, és minden érintése újnak tűnt számomra. Gyengéden a hátamra fektetett, ő pedig felém kerekedett, és végighúzta kezét a nyakamon, majd az arcomon. Én csak néztem őt, és újra elvesztem aranybarna szemeiben, amikben a szerelem és a vágy keverékét véltem felfedezni. Lassan lehajolt hozzám, miközben szaporán vettem a levegőt, ahogy arca közeledni kezdett az enyémhez, hogy hűvös ajkait az enyémekre tapassza.
Azt hittem, hogy elájulok, mert közel jártam hozzá. Olyan finoman csókolt, mintha attól tartott volna, hogy bánt, pedig tudtam, hogy nem fog. Puha ajkai gyengéden becézgették az enyémeket, és minden egyes csókjával elkábított. Egy másodperc erejéig elhúzódtam tőle, majd újra megcsókoltam édes ajkait. Nyaka köré fontam az egyik karomat, majd beletúrtam a bronzbarna tincsekbe, miközben a másik kezem az arcán pihent. Annyira vágytam az érintéseire, a csókjaira, a mosolyaira és a hangjára, hogy úgy éreztem, mintha éheztettek volna. Hiányzott mindene, és most újra velem volt, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.
Kínzó lassúsággal vette le rólam a ruháimat, én pedig szinte szétszaggattam az ingét, miközben próbáltam megszabadítani tőle. Ezen csak elmosolyodott, majd egy szempillantás alatt a földön landolt a ruhadarab.
Minden érintése perzselte a bőrömet, ajkai pedig forrónak tűntek. Apró csókjai lángba borították a testemet, és úgy éreztem, elolvadok a karjai között.
Egy hirtelen mozdulattal a hátára fordítottam, hogy én kényeztessem teste minden porcikáját. Ajkaimmal épphogy csak súroltam az övéit, majd beharaptam az alsó ajkát. Csókoltam az állát, nyakát, mellkasát, mindenét, és bár nem volt szüksége levegőre, mégis kapkodott érte.
Kívántam mindenét, és bármit megadtam volna, hogy lássam az arcán az örömöt. Számomra ő volt a tökéletes, még emberként is. Semmi kivetni valót nem láttam benne, mégis veszekedtünk. Eldöntöttem, hogy nem kapok vele össze minden apróságon. Szeretem, és csak az a fontos, hogy megadjam neki azt, amit ő nyújtott nekem minden egyes együttlétnél.
Ajkaimmal bejártam az egész testét, majd lágy csókot leheltem tökéletes szájára, miközben odalent elégítettem ki. Lehunyta aranybarna szemeit, és állatias morgás tört fel a torkából. Megmarkolta az ágyneműhuzatot, én pedig egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy örömet tudtam okozni neki. Már csak néhány másodperc kellett volna, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem, és végre lássam azt a boldog mosolyt az arcán. De mielőtt ez megtörtént volna, ismét én voltam alul, ő pedig csókolt.
Nem hagyta. Miért nem hagyta, hogy befejezzem? Miért nem engedte, hogy örömet okozzak neki?
- Mert veled akarom átélni. Veled, nem pedig egyedül – simogatta meg az arcomat, majd ajkait végighúzta az állam vonalán, és a nyakamon. A szavai mélyre hatoltak, és a hajába túrva vontam közelebb magamhoz, hogy egy hosszú csókot adjak tökéletes ajkaira…
* *
Kielégülten, és mosollyal az arcunkon feküdtünk egymás karjaiban. Most sokkal csodálatosabb volt, mint eddig, és tényleg úgy éreztem, mintha a fellegekben jártam volna. Magamhoz öleltem Edwardot, majd apró csókokkal halmoztam el a nyakát, az állát és az ajkát. Nem tudtam vele betelni, és még akartam őt.
A nyakához hajoltam, majd fogaimat márvány bőrébe mélyeztettem, miközben selymes hajába túrtam. Ő csak kuncogni kezdett, mire erősebben haraptam meg.
- Te kis vámpír – nevetett, én pedig elhajoltam tőle, majd egy csókot adtam a szájára. Mosolyogva néztem szerelmemet, miközben megállás nélkül nevetett.
- Vajon, milyen egy vámpír vére? – kérdeztem, mire tekintetét rám kapta. – Csak láttam vámpíros filmekben, hogy megitatják az embert a vérükkel. Ti nem így csináljátok?
- Nem, de ebbe most ne menjünk bele – komolyodott el, én pedig megsimogattam az arcát.
- Nem akarok vámpír lenni, csupán megkérdeztem. - Ekkor hirtelen eszembe jutott egy kérdés, amit elfelejtetem feltenni neki. Felültem az ágyban, miközben a takarót magam elé húztam. Beletúrtam a hajamba, hogy eligazítsam kóca tincseimet, majd nagy levegőt vettem.
- Mi a baj, kicsim? Nem akartalak megbántani – kezdte Edward rögtön a bocsánatkérést, pedig egyáltalán nem voltam rá mérges. Felült mellém, majd egyik kezével átkarolta a derekamat.
- Nem, nincs semmi baj, és nem bántottál meg, csak kérdezni szerettem volna valamit – vallottam be, mire kíváncsi tekintettel nézett rám. Úgy gondoltam, hogy tudja rá a választ, vagyis csak reméltem. – Tudod, az jutott az eszembe, hogy, mikor visszaváltoztál vámpírrá… Szóval, hogy… képes vagy kontrollálnod magad. Mert, ha nehezedre esik a közelemben lenned, akkor én…
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz – szólt közbe, mire elpirultam. Nem kellett volna megkérdeznem tőle, de érdekelt. Nem szerettem volna, ha szenved. – Arra célzol, hogy, hogy vagyok képes uralkodni magamon. Ugyanúgy, mint eddig. Igen, valóban vámpír lettem, de ez olyan, mintha a halálom meg sem történt volna. Nem kell újra meg tanulnom kontrollálnom magam. Az az idő, amíg ember voltam, nem is történt meg, ezért nem emlékszik senki semmire - magyarázta, én pedig bólintottam, majd mindketten visszafeküdtünk az ágyba.
* * *
Előző nap kaptam anyutól egy üzenetet, miszerint Alannél alszik. Tudtam, hogy azért, mert nem akarja látni, ahogy szenvedek. Még nem is sejtette, hogy az űr eltűnt belőlem, és a fájdalom elmúlt. Anyának sok ruhája volt Mr. Bennettnél, hisz nem egyszer töltötte már ott az éjszakát. Örültem, hogy boldog mellette.
Olyan jó volt újra Edwarddal lenni. Senki sem zavart meg minket, nem csörgött a telefon, és ami a legjobb, nem kellett iskolába sem menni. Egész nap az ágyban voltunk, bár… reggel és este elhagytuk a szobámat egy közös fürdő, vagy egy kis ennivaló erejéig.
Az ágyban feküdtünk – hol máshol -, mikor hirtelen megszólalt, én pedig felemeltem a fejemet a mellkasáról, és a szemébe néztem. Szokásához híven megint hallgatózott, de nem haragudtam rá, inkább elmosolyodtam. Arra volt kíváncsi, hogy mit mondok anyunak, persze tudta, hisz hallotta a gondolataimat, de a részletek biztos érdekelték. Meg akarta velem beszélni.
- Hát… kitaláltam valamit – ültem fel mellé, miközben a takarót magamra húztam ő pedig felnézett rám. – Arra gondoltam, hogy elmondom neki a féligazságot, és ne haragudj, de csak rólad lesz szó. – Lepillantottam rá, ő pedig mosolyogva várta a folytatást. – Anya azt hiszi, hogy szakítottál velem, ezért voltam olyan állapotban. Nem mondtam meg neki, hogy mi történt – mondtam, miközben őt néztem. Egyszerűen elfelejtettem, hogy mit akartam mondani, annyira mélyen néztünk egymás szemében. A kuncogása hozott vissza a valóságba. – Nos, szóval… - fordítottam el a fejemet, és a falat kezdtem bámulni -… balesetet szenvedtél… valahol.
- Balesetet? – kérdezte.
- Igen, és ne haragudj azért, amit most mondani fogok. Te két hónapig kómában voltál, és mikor felébredtél, nem emlékeztél semmire és senkire, csak a családodra. Máshova szállított kórházba Carlsile, én pedig egyetlenegyszer sem látogathattalak meg. Ez lenne a magyarázat a viselkedésemre. Nem akartál velem találkozni, mert helyre akartál tenni magadban mindent. Én nem mondhattam semmit sem, mert nem akartátok, hogy az egész város erről beszéljen. Te elutaztál néhány hónapra, és akkor valamire kezdtél visszaemlékezni; visszajöttél Forksba, és beszéltél a családoddal, és velem is. Aztán meg lassan kezdett minden beugrani neked. Mivel anyu keveset volt itthon, így nem tudja, hogy igazából jártam-e nálatok a hét hónap alatt. Röviden ennyi, és szerintem anyának bőven elég.
Lenéztem Edwardra, aki csak mosolygott, majd feltornázta magát mellém, átkarolta a derekamat, és egy puszit adott a homlokomra.
- Szerintem is elég lesz. Ügyes. Már csak meg kell beszélni a többiekkel, én pedig majd melletted leszek, és helyeselek, ha pedig anyukád kételkedne valamiben, akkor szerzek bizonyítékot – mosolygott. – Na, de most szépen aludni fogsz – mondta hirtelen, én pedig olyan „Micsoda?” tekintettel meredtem rá.
- Nem vagyok álmos, szóval nem alszok – szóltam határozottan, mire csak elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.
- Kicsim, előző éjjel sem aludtál semmit…
- De csak azért, mert egy pillanatot sem akartam elszalasztani. Nézni szerettelek volna; olyan régen láttalak, és örülök, hogy itt vagy – néztem fel rá, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és lágy csókot lehelt rájuk.
- Lesz még időd bepótolni – mosolygott, majd befektetett az ágyba, és betakart mindkettőnket.
- Megígéred, hogy itt leszel, amikor felkelek? – kérdeztem, miközben mellkasára hajtottam a fejemet, és onnan néztem.
- Igen, megígérem – mosolygott, majd még jobban bebugyolált a takaróval, én pedig behunytam a szememet.
Az álmosság olyan hirtelen tört rám, hogy még magam is meglepődtem. Akárhogy próbáltam kinyitni a szememet, nem ment. Olyan volt, mintha a szemhéjamat leragasztották volna pillanatragasztóval. Inkább nem is próbálkoztam tovább a szemem kinyitásával. Magamba szívtam Edward édes illatát, és elmosolyodtam, majd kezemmel átkaroltam a derekát, miközben jobban hozzábújtam, ő pedig szorosan magához ölelt.
Az egyetlen, amit hallottam, egy gyönyörű hang volt, ami a nekem írt dalt dúdolta, mielőtt végleg elnyomott volna az álom.
49. fejezet - Éjjelek (II. rész)
2010. szept. 11. 16:54 - írta gicus15
Nem gyűlt össze a kommentár, és csak egy embertől kaptam; Krisztitől. Köszönöm neked. Dupla rész lesz, mert már készen vagyok az 50. fejezettel is. Azt rögtön ezután rakom fel. Nem nézem a kommentárokat, mert úgyse írtok. KAtonásból még mindig nem tudom, hogy mikor lesz :S
Nem szóltam az „álmomról” Alice-éknek, mert abban sem voltam biztos, hogy valóban találkoztam Vele; hogy tényleg megtörtént. Mit szóltak volna hozzá? Carlisle nem vallott volna épelméjűnek, s azt, hogy egész nap a semmit bámultam, míg el nem aludtam, azt a gyász számlájára írta.
Minden egyes percben csak Rá tudtam gondolni, és arra, amikor vele voltam. Rettenetesen hiányzott, és azon gondolkoztam, hogy jobb lenne, ha meghalnék. De Alice… Ő mindig készen állt, és a képessége segítségével meg tudott volna akadályozni minden öngyilkossági kísérletet, amit eltervezek. Még Emmettet is beküldte hozzám, hogy őrizzen.
A többiek sem viselték jobban Edward halálát, mint én, de tudtam, hogy igyekeznek feldolgozni. Éreztem, hogy Rosalie azt akarta, hogy menjek haza, és én támogattam az ötletét, de barátnőm nem hagyta. Figyelt és vigyázott rám, nehogy elkövessek… valamit.
Önzőség volt a részemről, hisz nemcsak nekem fájt, hanem nekik is. El akartam menni, mert Jasper nem bírt a házban maradni. Hat vámpírnak és egy embernek az érzéseit kellett elviselnie, én pedig nem akartam, hogy még jobban kikészüljön, így megpróbáltam meggyőzni Alice-t, aki persze alkut kötött velem. Csak akkor enged haza, ha nem ölöm meg magam, amire hevesen bólogattam.
Sosem vettem kést a kezembe, nem fojtogattam magam, csak elterveztem a halálomat. Mennyivel könnyebb lenne minden. Nem fájna az üresség, és a szerelmem hiánya.
Megint Edwarddal voltam, mint minden egyes éjjel, miután elaludtam. Mindig ott várt a vízesésnél, és azt kívántam, bárcsak egész nap álmodnék. Néha csak néztük egymást, máskor beszélgettünk, mégis bennünk volt az a szorongás, amit a várakozás váltott ki belőlünk. Féltem, sőt rettegtem a döntés miatt. Már a gondolat is fájt, hogy végleg elveszíthetem Őt…
Egyik este mesélt arról, hogy mit engedtek meg neki. Hét éjjelt tölthetünk együtt, majd másnap megtudjuk a döntésüket; tehát, míg Ők „tárgyalnak”, mi búcsúzkodunk. Senki se tudta, hogy hogyan ítélkeznek felettünk, így nem maradt más, csak ez.
Utáltam elbúcsúzni tőle éjjelenként… Amikor egyik percben ölelem és csókolom, másikban pedig lassan kezdek halványulni, majd felébredek az ágyában, ám Ő nincs mellettem. Tulajdonképp még boldog is voltam, hogy ezt megengedték nekünk, és komolyan azon gondolkoztam, hogy beveszek néhány szem altatót, mert akkor talán egész nap vele tudok lenni.
- Talán nem kéne bemennünk – mondta óvatosan, én pedig csak mosolyogtam, miközben befele húztam a kellemesen hűvös zuhatag alá.
- Ez a mi vízesésünk, ezt csak megengedik – érveltem, mire elengedte a kezemet. – Rendben, akkor majd bemegyek egyedül – mondtam, és amikor elfordultam ravasz mosoly ült ki az arcomra.
Lassan levetkőztem a víz mellett, majd észrevétlenül Edwardra sandítottam. Le sem vette rólam a szemét, és a mellkasa gyorsan emelkedett, mire a mosolyom szélesebb lett. Beleültem a zuhatag által keletkezett folyóba, majd lebuktam a víz alá és föl. Úszkálni kezdtem a vízben, és akkor egy remek terv ötlött az eszembe.
- Kár, hogy nem jössz be, isteni a víz – mosolyogtam rá, majd pont a lefele zúduló víz alá úsztam. Arra nem számítottam, hogy ennyire erősen érkezik fentről a víz, így az a folyó aljára küldött. Rúgkapálózni kezdtem, a szememet behunytam, és reflexből visszatartottam a levegőt, ám a lezúduló víz kipréselte a tüdőmből. Teljesen meglepődtem, mert amikor automatikusan vette fel a szervezetem az oxigént, azt vártam, hogy megfulladok, helyette normálisan lélegeztem. Ez még kedvezett is nekem, mert jól jött a tervemhez. Ekkor megéreztem két kart a derekam körül, majd pár másodperc múlva már fent voltam a vízfelszínen, és Edward szólongatott.
- Jenny! Jenny, nyisd ki a szemed, kérlek! – simított ki egy vizes tincset az arcomból. – Kicsim, nézz rám, kérlek! Lélegezz! – Lassan felnyitottam a szemem, majd elmosolyodtam.
- Végre hajlandó voltál bejönni – mondtam, miközben megcsókoltam, ő pedig hitetlenkedve nézett rám. – Bocsáss meg, de csak így tudtalak rávenni, hogy bejöjj a vízbe. – Kértem bocsánatot, mert láttam a szemében a szomorúságot.
- Hogy tehetted ezt velem? Azt hittem, hogy… – De nem fejezte be a mondatát.
- Kérlek, ne haragudj rám. Igaz, először én is azt hittem, hogy meghalok, de mikor a víz alatt levegőt tudtam venni… Edward, ez csak álom, és nem halok meg az álmomban.
- Szóval, te azt hiszed, hogy csak álmodsz… – suttogta.
- Nem tudom mit higgyek, de azt tudom, hogy velem vagy – simogattam meg az arcát –, és bármire képes vagyok, hogy ez így is maradjon.
- Ilyet többet ne csinálj! – ölelt szorosan magához.
- Rendben – mosolyodtam el, miközben viszonoztam az ölelését. – Szerintem meg kellene szabadulnod a vizes ruháidtól – mondtam, mikor elhúzódtam tőle és végigsimítottam a mellkasán, majd a szemeibe néztem, aztán megcsókoltam. Lassan kezdtem megszabadítani a ruháitól, ő pedig belemosolygott a csókba.
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy már csak egy éjjelt tölthetünk együtt, de amikor emlékeztetett erre, elszomorodtam. Nem értettem, hogy miért teszik ezt velünk. A feltételt teljesítettük. Már a gondolat is elborzasztott, hogy örökre elvehetik tőlem.
Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha adnának nekünk egy évet. Ha kibírjuk veszekedés és bizalmatlanság nélkül, akkor Edwardot visszakapom. De ha nem, akkor elvehetik, ám én is követem őt a halálba. Szerintem ez egy fair ajánlat lett volna.
Egész közel bújtam hozzá, a szememet pedig lehunytam és magamba szívtam édes illatát, ő pedig átkarolta a derekamat, majd szorosan magához vont. Mindig megnyugtatott a közelsége, és ez most sem volt másképp. Nem szerettem volna felébredni; Vele akartam maradni.
Felnéztem rá, majd ajkaimat az övéinek nyomtam, karomat pedig nyaka köré fontam, és szerelmes csókban forrtunk össze.
Észre sem vettem, hogy sírok, amíg Edward le nem törölte a sós nedvességet az arcomról. Nem akartam előtte bőgni, de nem tudtam visszatartani feltörekvő könnyeimet.
- Igyekszem nem felébredni – suttogtam, mikor elváltak ajkaink egymástól. – Veled akarok maradni – simogattam meg az arcát.
- Még fogunk találkozni – mosolygott, majd egy hosszú csókot nyomott a számra. Tudtam, hogy csak engem akar megnyugtatni, és hogy benne is ugyanaz játszódik le, mint bennem. Igyekeztünk mindent megtenni, hogy bizonyítsunk nekik – még ha nem is voltunk vele tisztában –, mégis döntés előtt álltak. – Minden rendben lesz – mosolygott, miközben a hajamat a fülem mögé tűrte. Bárcsak én is így érezném, de van valami, ami nem engedi – gondoltam, majd nyakába fúrtam az arcomat és megcsókoltam a nyakát, miközben egyik kezemmel átkaroltam a derekát. Nehezen kaptam levegőt, és közel álltam ahhoz, hogy újra elsírjam magam.
- Annyira szeretlek – suttogtam a fülébe.
- Én is nagyon szeretlek – ölelt szorosan magához, és megpuszilta a nyakam.
*.*
Éreztem. Tudtam, hogy itt van az idő a – talán – végső búcsúra. Sosem ragaszkodtam senkihez még ennyire, mint hozzá, és soha nem szerettem még úgy szerelemmel senkit, mint Edwardot. Örökre vele akartam maradni, de nem tudtam ezt megtenni, bármennyire is szerettem volna.
Csak öleltük és csókoltuk egymást, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről, s azt kívántam, bárcsak örökre tartana ez a pillanat. Minden egyes nap, amikor éreztem, hogy hamarosan felkelek, látnia kellett, ahogy eltűnök, nekem pedig azt, hogy meggyötörve áll előttem. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, inkább átvettem volna az Ő terhét is, mert nem akartam megtörtnek látni minden alkalommal, amikor eltűnök. Tudtuk, hogy ez lehet az utolsó esténk, és az üresség érzése felerősödött bennünk, amit mindig éreztünk, valahányszor elváltunk egymástól; de most sokkal intenzívebb volt.
Belenéztem gyönyörű szemeibe, amik most nem csillogtak úgy, mint régen. Tudtam, hogy Ő is ugyanazt látja az enyémekben, mint én az övéiben, mégis azt kívántam, hogy boldog legyen.
- Kérlek, mosolyogj – mondtam, miközben végigsimítottam az arcán.
- Nem tudok mosolyogni. Mi van, ha… ha… Nem akarlak újra elveszíteni – döntötte homlokát az enyémnek, és lehunytuk a szemünket. – Jobban szeretlek, mint eddig valaha.
- Én is ugyanígy érzek, mint te, de tudnod kell, hogy bármi legyen is a döntésük, én örökké szeretni foglak. – Újra egymásra néztünk, majd szerelmes csókban forrtunk össze, de ez egyben búcsúcsók is volt. Egyetlenegyszer csókoltuk még így egymást. Akkor, mikor Edward elment… Borzalmas és fájó emlék volt számunkra, s olyan boldog voltam, hogy visszakaphattam őt…
Egyszer csak elhúzódott, és szemei még szomorúbbak lettek, mint eddig, mellkasa pedig gyorsan emelkedett.
- Nem! Még nem akarom! Jenny! – kapott utánam, de a keze átment a testemen. Tudtam, hogy most fogok felébredni, és hogy talán most látom Őt utoljára.
- Edward – suttogtam, ő pedig közelebb lépett hozzám.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondtam, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira, aztán…
*
… felültem az ágyában. Körbenéztem a helyiségben, de nem láttam semmit és senkit. Sem a vízesést… sem Edwardot. Éreztem, ahogy végiggördül arcomon az első könnycseppem, majd követi a következő és az utána lévő is. Megállás nélkül záporoztak a könnyeim, mert volt egy olyan érzésem, hogy soha, de soha többé nem láthatom Őt.
Lefeküdtem az ágyba és nyakig betakaróztam, a lábaimat pedig felhúztam, majd a takaró alatt átöleltem őket.
Meg kell nyugodnod, hisz még nincs veszve semmi sem. Vissza fogod kapni őt, hidd el! Vissza… – nyugtattam magam, de úgy tűnt, hogy nem nagyon válik be.
Emmett jött be a szobába, hogy megnézze, jól vagyok-e, de egyedül akartam lenni. Csak egyetlen egy ember társaságára vágytam, ám ő messze volt tőlem, nagyon messze. Próbáltam elaludni, mert akkor talán még egyszer vele lehetnék… Még egyszer, utoljára, de nem jött álom a szememre.
Mindketten tudtuk, hogy az utolsó éjjelt töltjük együtt, mégse fogtuk fel teljesen, amíg el nem jött a búcsú ideje…
Az órát néztem, ami lassan delet ütött, én pedig hajnali öt órától már fent voltam, és próbálkoztam az alvással, de nem sikerült.
Azt mondták, hogy másnap kiderül, visszakapom-e Őt, és én számoltam a másodperceket, a perceket és az órákat, amik lassan megmutatják, hogyan is döntöttek.
Edward azt mondta, meg fog jelenni, ha úgy határoznak, hogy újra együtt lehetünk. Ám azt is mondta, ha ez nem történik meg, akkor… soha többet nem látom Őt. Elveszik tőlem örökre, abba pedig biztosan beleőrülnék.
Másnap úgy döntöttem, hogy kikelek az ágyból és elmegyek a suliba, mert nem hiányozhattam még egy hetet. El akartam terelni a gondolataimat, és azt akartam, hogy hamar vége legyen a napnak.
Lassan készülődtem, és csigalassúsággal haladtam a sulihoz vezető úton. Egyfolytában csak rágondoltam, és meg se próbáltam elfelejteni Őt.
Bárhová néztem, mindenről Ő jutott az eszembe.
Az autóút, amin minden nap együtt jöttünk a suliba, majd együtt is mentünk haza miután találkoztunk az utolsó órát követően. A matematikaóra, ami közös volt, és egymás mellett ültünk, aztán felajánlotta, hogy korrepetál ebből a tantárgyból. Bár… ez az emlékeink elvesztése után történt. Emlékszem, amikor megkértem, hogy segítsen nekem, mert nem értettem semmit sem a matekból. Persze ő örömmel segített.
Amint beléptem az épületbe, berohantam a legközelebbi mosdóba, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, engedtem a feltörekvő könnyeimnek, és hagytam, hadd nedvesítsék az arcomat. Csak sírtam és sírtam. Próbáltam megnyugodni, de ment, mert az az üresség, ami bennem volt, lassan kezdett felemészteni, pedig még reménykedhettem, mégis éreztem valamit… Valamit, ami elhitette velem, hogy soha többé nem láthatom.
* * *
Másnap reggel, mikor felkeltem, nem láttam Őt. Fel akartam hívni Alice-t, de nem mertem; nem akartam még jobban felkavarni az érzéseit, ráadásul nem reményt kelteni benne. Bár bennem volt, mégis… nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, elég az, hogy talán soha többé nem láthatja a bátyját.
Arra gondoltam, hogy talán csak estére hozzák meg a döntést véglegesen, én pedig türelmesen vártam. Egyébként sem tehettem mást, így számoltam az órákat. Alice nem értette, hogy mi bajom van, mert Jasper elmondta, mit érez, amikor a közelemben van. Izgatott voltam, és egyben féltem is, mert nem volt semmi jele annak, hogy visszakapom Őt.
Hazafele menet azon járt az eszem, hogy talán már otthon vár rám, és mikor belépek, Ő ott fog ülni a nappaliban.
De mi van, ha nem? Mi van, ha soha többé nem fogom látni Őt? Nem! Istenem, add, hogy visszakapjam! Azt nem bírnám elviselni. – Lerogytam a földre, és nem érdekelt, hogy ki látja, vagy, hogy mit gondolnak rólam. Egyetlen ember arca lebegett előttem. Ő volt az, akire vágytam… akit a karjaimban akartam tartani, és Ő volt az, aki olyan messze volt tőlem - Edward, miért teszik ezt velünk? - kérdeztem gondolatban, de választ nem kaptam rá. Még semmit sem tudtam a döntésükről, mégis a legrosszabbra gondoltam. Pozitívnak kellett volna lennem, de ha az vagyok, akkor talán olyan álomba ringatom magam, ami sosem történik meg. Egyszer felébredek belőle, és szembesülök a kegyetlen valósággal.
Otthon csak bámultam az órát, és észre sem vettem, hogy anya mikor ért haza, mert annyira lekötött az idő figyelése. Egyszer sem szólt hozzám, és ezért hálás voltam neki. Képtelen lettem volna bárkivel is beszélni; igazából senkivel sem tudtam volna.
* * * *
Hónapok teltek el, és nem tért vissza. Az első egy hónapban még reménykedtem benne, hogy viszont láthatom szerelmemet, de ahogy múltak a napok és hetek, úgy kezdtem elveszíteni a hitemet. Hittem abban, hogy megkönyörülnek rajtunk, és visszahozzák Őt nekem, de nem így történt.
Itthon nem ettem semmit sem, csak nagyon ritkán, akkor is anyu erőszakolt belém egy-két falatot.
A suliban sem voltam önmagam, és még év végén is olyan voltam, mint valami élőhalott. Szinte meg sem hallottam, ha hozzám szóltak, így Kate-ék lemondtak arról, hogy bevonjanak bármilyen beszélgetésbe. Látták, hogy hasztalan a próbálkozásuk.
Amíg tartott a suli, Ash-ékkel ültem, ám valaki hiányzott az asztalnál, és annak a személynek a távozása okozhatta Ashley szomorúságát, de nem tudtam megmondani, hogy ki. Annyira beletemetkeztem a saját fájdalmamba, hogy a barátaimra (ha ezek után még annak nevezhettem őket) egyáltalán nem figyeltem.
Egyszer-kétszer néztem a Cullen asztal felé, ahol mindenki ugyanolyan állapotban volt, mint én, mégis, ha kellett, megjátszották a boldogságukat. Azt mutatták, hogy tovább léptek, de valahányszor találkozott a tekintetem Alice-ével, az aranybarna szempárban ugyanazt a szomorúságot láttam, mint ami az enyémben volt.
Mindenkinek azt mondtuk, hogy Ő elment, és nem fog visszajönni. Ez részben igaz is volt, de én azt kívántam, bár így lenne, mert akkor tudnám, hogy él, lélegzik, habár nincs velem, tudom, hogy életben van… valahol.
Nem telt el nap, hogy ne sírtam volna. A sír, ami ismét megjelent a Cullen ház mögött, tele volt virágokkal. Csak akkor mentem ki oda, amikor a család vadászni volt. Nem akartam Jaspert kínozni, elég volt a többiek érzéseivel foglalkoznia, és amilyen figyelmes, megpróbált volna felvidítani, bár ő sem volt boldog.
Nem beszéltem velük már hónapok óta, ahogy Bellával sem. Nem tudtam róla semmit. Vajon emlékszik azokra a dolgokra, amik velünk történtek, vagy neki is kitörölték azokat a napokat az emlékezetéből?
Nem Belláék voltak az egyedüliek, akikkel nem beszéltem. Anyuval is csak nagyon ritkán elegyedtem beszélgetésbe.
Hetek kellettek hozzá, hogy rájöjjek, ki hiányzott a „baráti körömből”. Tom.
Ő megmondta, hogy valami meg fog változni, és ez a változás Tom volt. Iskola időben, mikor megembereltem magam, és egyszer megszólaltam, megkérdeztem, hogy hol van. Kate azt mondta, hogy elment. Hagyott egy levelet, amiben az állt, hogy elhagyja Forksot, és elmegy világot látni. Nem akarja, hogy keressék, a nevét pedig megváltoztatja. Mrs. Haskell teljes letargiába esett, és még a barátnői sem tudták felvidítani, ráadásul alig alszik.
Teljesen át tudtam érezni a fájdalmát, hisz velem is ugyanez történt, csak én tisztában voltam, hogy hol van az, akit szeretek. Mrs. Haskell úgy tudta, elhagyta őt a fia, pedig meghalt… Ezt csak mi tudtuk Cullenékkel, senki más.
Az Ő nevét nem mertem kiejteni a számon, még gondolatban sem. Fájt az a név, én pedig legszívesebben elmenekültem volna a világ elől. Anya is félve említette meg Őt, és ahányszor kimondta a nevét, annyiszor rezzentem össze; mintha megrázott volna az áram.
Nagyon hiányzott, és bár róla álmodtam, mégsem volt ugyanolyan, mint akkor. Nem tudtam Nélküle elképzelni az életemet. Ő volt a mindenem.
Újra és újra feltörtek az emlékeim. Valahányszor hozzám ért, vagy magához ölelt, és szerelmes szavakat suttogott a fülembe, kellemes bizsergés járta át a testemet, s azt kívántam, bárcsak sose engedne el. Minden egyes percben vele akartam lenni, de nem sajátíthattam ki magamnak.
Nem akarok élni. Bárcsak elütne egy autó, vagy valamilyen utón-módon meghalnék. Milyen egyszerű lenne minden. Nem fájna a mellkasomban tátongó űr, nem fájna a hiánya… semmi sem fájna.
Igen, ezt kell tennem! Véget vetni a szenvedésemnek, mert így mindenkinek könnyebb lenne, nemcsak nekem. De nem szabad eldöntenem. Nem, mert Alice látná… Véletlen baleset…
Lementem a konyhába, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének, amiből kizárólag csak anyu evett.
Nem nagyon ettem, mivel nem is kívántam az ételt. Kihánytam volna ezt is, ahogy mindent, amit megettem.
Még "munka" közben is Rá gondoltam, és eszembe jutott, mikor hagymát szeleteltem. Amikor azt hitte, hogy valami baj történt, mert a hagymától könnyeztem.
Az emlék hatására könnybe lábadt a szemem, és a tekintetem elhomályosult. Emlékeztem annak a napnak minden egyes pillanatára. A korrepetálásra, a vetkőzésre, a főzésre, és… Rá.
Miután elmostam a kést, néztem, ahogy megcsillan rajta a nap fénye. Szép idő volt, nekem mégis egy volt a szürke hétköznapokból, amiket Nélküle kell eltöltenem. A késsel a kezemben rogytam le a földre, és kezdtem el zokogni. Még itthon is minden Rá emlékeztetett. Behúzódtam a konyha legközelebbi sarkába, fejemet pedig a lábaimra hajtottam.
Csak sírtam és sírtam, végül úgy döntöttem, hogy pontot teszek az „ügy” végére. Véget kell vetnem ennek egyszer s mindenkorra.
Felvettem a kést a földről – amit magam mellé tettem, miután a sarokba húzódtam -, majd eljátszottam a gondolattal.
Talán fájna, de nem annyira, mint amit már hónapok óta érzek - gondoltam, majd a kést a csuklóm felé helyeztem.
Amikor megérezem bőrömön a hideg pengét, lehunytam a szemem, és felidéztem szerelmem arcát, majd elvágtam a csuklómat. Őt akartam utoljára látni, mielőtt vége lenne mindennek.
Csak egy pillanatig fájt, aztán már nem éreztem semmi mást, csak a véremet, ami irdatlan mennyiségben árasztotta el a karomat. Csak egy másodperc erejéig nyitottam ki a szemem, de minden homályos volt számomra. Leejtettem magam mellé a kezemet, a fejemet pedig a falnak döntöttem. Lassan vettem a levegőt, és csak egy valami lebegett a szemem előtt. A halál.
* *
A mosolya, a szemei, az ajkai… Mintha tényleg előttem állt volna, pedig lehetetlen volt. A fény mögötte gyönyörű volt, és csalogatott magához. Egy meseszép réten voltam, ami telis-tele volt virágokkal, mögöttem pedig egy kis patakocska folyt. Ő elindult felém, én pedig felé, de nem engedte, hogy tovább menjek. Magamhoz akartam ölelni, ám nem hagyott időt.
- Menj vissza! – utasított, én pedig kérdőn emeltem Rá tekintetemet.
- Nem, veled akarok maradni! – néztem zöld szemeibe, amik tele voltak aggodalommal.
- Még nem jött el az időd. Kérlek. Tedd meg, értem – tette kezét az arcomra.
- Hiányzol – suttogtam, és a könnyeimmel küzdöttem.
- Te is hiányzol, de… majd találkozunk. Egyszer újra együtt leszünk… De nem most – döntötte fejét az enyémnek, miközben megfogta a kezemet. – Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Akkor menj vissza. Mutasd meg, hogy szeretsz – búgta édes hangján, én pedig felnéztem rá, és megcsókoltam.
- Miért éljek, ha te nem vagy velem? - húzódtam el tőle.
- Mert élned kell! Menj, kérlek, menj vissza! Gondolj a családodra, a barátaidra; mit éreznének; mit érezne Alice. Mintha a húga lennél; ne tedd ezt vele, és velem se! – Gyönyörű szemei fájdalmasan csillogtak, és tudtam, meg kell tennem érte, de éreztem, hogy nélküle az élet hosszú és fájdalmas lesz.
- Ígérd meg, hogy várni fogsz rám.
- Megígérem – simogatta meg az arcomat -, de most menj, mielőtt túl késő lenne! – mondta, én pedig magamhoz öleltem, és megcsókoltam. Nem engedte sokáig, mert elhúzódott, majd megfogta a kezemet, és odavezetett a patakocskához. – Ugorj át a másik oldalra! – mondta, én pedig utoljára ránéztem, majd azt tettem, amit mondott…
*.*
- Jenny, nyisd ki a szemed, kérlek! – hallottam meg barátnőm hangját közvetlenül mellettem. – Carlisle, csinálj valamit! – szólt kétségbeesett hangon.
- Rendben, elkötöttem a vágást. Be kell vinnünk a kórházba – szólalt meg Carlisle, majd felemelkedtem a földről. Ekkor tudatosult bennem, hogy el akarnak vinni.
- Ne… Ne vigyetek be… - suttogtam, és próbáltam kivenni, hogy hol is vagyok. – Nem… Nem akarom, hogy… hogy anya tudjon… tudjon róla. – A hangom el-elcsuklott, de tudtam, még így is értik, mit mondok. Ezután minden elsötétült körülöttem, én pedig belevesztem a sötétségbe; nem ellenkeztem, hagytam, hogy magába szívjon…
* * *
Már hét hónap telt el nélküle. Nem kellett volna számolnom, mert még évek hosszú sora volt hátra, míg újra találkozhatunk. Sőt. Évtizedek. Számtalanszor próbálkoztam újra megölni magam - bár azt ígértem, hogy életben maradok -, de Alice mindegyszer megelőzött. Carlisle nyugtatókat adott nekem, de nem vitt be a kórházba, anya pedig úgy tudta, hogy barátnőméknél alszom, vagy épp kirándulok velük.
Mindig volt velem valaki, mert attól tartottak, hogy ártok magamnak, pedig nem állt szándékomban. Egyfolytában az Ő képét néztem, vagy csak mereven bámultam egy pontot valahol a távolban. Nem volt életkedvem. Semmi sem tudott felvidítani.
Fájt, iszonyatosan fájt, én pedig nem tehettem ellene semmit sem. Végre hazamehettem, mert már megbíztak bennem annyira, hogy nem ölöm meg magam; de legszívesebben azt tettem volna.
Tudtam, hogy már sosem fogom Őt látni, és tovább kellett volna lépnem, ám ez nem ment. Próbáltam elterelni a gondolataimat, és Kate-ék társaságában sikerült is nem Rá gondolnom, de amint elváltam tőlük, újra abban az állapotban voltam, mint előtte. Sokszor jártunk össze így suli után, mégis, mintha csak testben lettem volna velük.
Csak futottam, és futottam. Nem álltam meg egy pillanatra sem, és nem is akartam. Éreztem, hogy mennem kell. Csapott-papot otthagytam, s hazafelé vettem az irányt. Kate-ék nem tudták, mi ütött belém, ahogy én sem, de tudtam, hogy haza kell mennem.
Mintha valami mágnes vonzott volna haza.
Az ajtó előtt megálltam, kifújtam magam, majd beléptem a házba, és felrohantam az emeletre.
A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, ahogy egyre közelebb értem a szobám ajtajához. Nem értettem, hogy miért, de izgatottság fogott el.
Mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Megálltam a szobám előtt, és a kilincsre helyeztem a kezemet, majd egy gyors mozdulattal lenyomtam, s beléptem a helyiségbe, amit hatalmas fény árasztott el. Ekkor megláttam a fényben kirajzolódni egy alakot; egy alakot, és egy arcot; egy arcot, amit bárhol, s bármikor felismernék…
49. fejezet - Éjjelek (I. rész)
2010. aug. 10. 22:43 - írta gicus15
Sziasztok! (FONTOS)
Igen, jól látjátok. Rész. :D Sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet, és kövezzetek meg, mert megérdemlem. :(
Egy szemét dög vagyok, amiért már egy hónapja nem hoztam frisst, de egyszerűen nem ment. Persze mással is foglalkoztam, nem tagadom, de mindig meg volt nyitva a fejezet, ezt bizton állíthatom.
Köszönöm, hogy ennyit vártatok. ♥
Istenem, ha eddig nem utáltatok, akkor most fogtok.
Nem hozom addig a kövit, amíg nem közelíti meg a rendszeres olvasóim felét. Igen, szidhattok, megengedem, de megírtam a következő részt, és ha összegyűlik legalább 10 kommentárt, felrakom. A következő fejezet hosszabb lett, és most neki is látok az 50. fejezetnek.
Tudom, hogy szemétség, és kitűzöm a komi határt, az meg pláne, hogy a késés ellenére még van pofám ilyet kérni. De vastag bőr van rajta... Legalábbis anyám szerint.
Tényleg, szörnyen sajnálom, hogy nem hoztam részt, de a blogon megígértem, hogy DUPLA részt hozok nektek. És, ha nagyon belehúzok, akkor TRIPLÁT. :) Bár... ezt említettem is ott.
Tehát 10 KOMMENTÁR UTÁN hozom a következő részt. EGY EMBERT EGYSZER SZÁMOLOK!
Utáljatok, hordjatok el mindennek, úgyis megérdemlem.
A részhez nincs hozzáfűzni valóm, majd ti elmondjátok a véleményeteket. :)
Nos, akkor... Jó olvasást!
Puszi
Csak álltam egy helyben, s próbáltam felfogni azt, ami pár perccel ezelőtt történt. Tudtam, hogy ott feküdt, hisz láttam, aztán... aztán eltűnt. Semmivé lett az az ember, aki mindennél fontosabb volt számomra. Hirtelen millió kis darabra törtem, mint ahogy az üveg szokott, mikor leesik... Millió parányi szilánkra, mely sosem rakható újra össze, sohasem lehet újra egész…
A térdeim összecsuklottak alattam, én pedig az ágyat bámultam; az üres ágyat, ami Edward hűlt helyét ábrázolta.
Csak álom… Ez csak egy álom… Ez… Ez nem történhetett meg. Nem!
- Nem! – ráztam a fejem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.
Éreztem, ahogy végiggurul a sós nedvesség az arcomon; szaporán vettem a levegőt, s próbáltam nem elájulni. Szédültem, és hirtelen mindenből kettőt láttam, majd hármat. Gyors volt, nagyon gyors, forgott velem a világ. Lehunytam a szemem, majd belevesztem a sötétségbe…
**
Amikor kinyitottam a szemem egy vízesésnél találtam magam. Annál a zuhatagnál, ahol Edward megmutatta, hogy csillog a bőre a napfényben. Felnéztem az égre, ami felhőtlen és napos volt, pont, mint akkor.
Emlékeztem arra a napra. Aznap beszéltünk a jövőnkről és a vámpírokról. Hogy lehet-e gyereke egy vámpírnak, s hogy milyen is az Ő fajtája. Na meg, mikor azt hittem, hogy fürödni akarunk, amint nem bántam volna. Olyan boldog voltam, mint még soha. Velem volt…
Nem értettem, hogyan kerültem oda. Mi lehetett az oka?
- Meghaltam? – kérdeztem magamtól.
- Nem, nem haltál meg – szólt az édes hang, én pedig gyorsuló szívveréssel fordultam felé. Kilépett a fák rejtekéből, majd megláttam az arcát, amit a nap fénye megvilágított. Nem mertem megmozdulni, attól tartottam, hogy eltűnik, mint a szobájában, azt pedig nem bírtam volna elviselni.
- Ez a menny? – tudakoltam, ő pedig még közelebb lépett hozzám.
- Nem mondhatnám, de okkal vagy itt – mondta, majd lassan elindult felém, én pedig ugyanígy tettem. Egyre gyorsabban szedtük a lábunkat, mígnem félúton összetalálkozva szorosan magunkhoz öleltük a másikat. Egymásra néztünk, majd arcunk közeledni kezdett a másikéhoz. Amint ajkai az enyémekhez értek, olyan hévvel csókoltuk egymást, hogy elfelejtettem levegőt venni. Átkarolta a derekamat, s a testéhez vont, majd mikor ajkaink elváltak egymástól, fejemet a nyakába fúrtam. – Jenny – búgta a fülembe, én pedig hajába túrva öleltem magamhoz. – Jenny – húzódott el, majd kezét az arcomra tette.
- Meg akarok halni – suttogtam, mire Edward arca fájdalmas maszkba torzult.
- Ne mondd ezt!
- Ha te nem vagy, akkor én miért éljek? – tettem fel a kérdést.
- Mert élned kell! Tovább kell lépned, mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj – felelte. Sosem lennék túl rajta véglegesen, és nem hiszem, hogy mást tudnék ugyanúgy szeretni, mint Őt.
- Azt mondtad, hogy okkal vagyok itt – jutott hirtelen eszembe, amit még a beszélgetésünk elején mondott.
- Igen, ez így van.
- Miért? – kérdeztem, ő pedig lehajtotta a fejét.
- Búcsúzni jöttem.
- Nem! Teljesítettük. Újra egymásba szerettünk, akkor nem értem… – ráztam meg a fejem, s a könnyeim újra felszínre törtek. – Nem akarok búcsúzni, azt szeretném, hogy velem legyél.
- Én is ezt szeretném, hidd el. De ők döntenek – mondta.
- Tehát… meghozták a döntést?
- Nem, még nem. Körülbelül egy hét, azt mondták – szólt komoly arccal.
- És utána mi lesz? – kérdeztem suttogva.
- Ha úgy döntenek, hogy együtt lehetünk, akkor hét nap múlva már a karjaimban tarthatlak, de ha nem…
- Akkor?
- Akkor, mikor letelik ez az egy hét… Tudni fogod a döntésüket. Azt mondták, hogy amikor visszatérsz, másnap minden ugyanolyan lesz, bár egy kis változással.
- Hogy nem leszel mellettem – suttogtam.
- Igen. – Nehezen ejtette ki ezt az egy szót, mert ugyanúgy fájt neki, mint nekem. - De nem csak ez fog változni. – Kérdőn néztem rá. – Nem mondhatom el, majd meglátod, ám annyit mondhatok, hogy biztonságban leszel – ejtett meg egy halvány mosolyt, majd megsimogatta az arcomat.
- De… – kezdtem volna, de ő a számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Most menned kell. Várni foglak – lehelt egy csókot ajkaimra, majd eltűnt a szemem elől, én pedig újra belevesztem a homályba…
**
Valaki rázogatott és szólongatott, de oly távoli volt, mintha egy folyó túlpartjáról szólt volna. A szemeim még csukva voltak, de igyekeztem kinyitni őket, mert a mellettem álló személy kezdett kétségbeesni.
Éreztem magamon a hideg kezeket, amik próbálnak felpofozni, hogy magamhoz térjek, ám ez valahogy nem nagyon ment.
- Tegyük fel az ágyra – suttogta a hang, majd felemelkedtem a földről, és utána azt tapasztaltam, hogy egy puha valamire fektetnek le. Megjelent előttem Edward arca, én pedig kinyitottam a szemem, és megpillantottam magam előtt Carlisle hófehér arcát.
- Felébredt – állapította meg. Körülnéztem a helyiségben, és újra lejátszódott bennem szerelmem halála, majd a holtteste az ágyon.
- Edward – leheltem a nevét, a doktor pedig mellém ült, s megfogta a kezem.
- Hol van? – kérdezte, én pedig próbáltam visszaemlékezni, és amikor eszembe jutott, kicsordult az első könnycseppem, majd követte a többi. Szerelmem élettelen teste az ágyon, majd ahogy lassan elveszek a homályban. Ránéztem Carlisle-ra, de megszólalni nem tudtam. Éreztem, ahogy gyorsul a szívverésem és a lélegzetem, majd megmarkoltam az ágyhuzatot. – Jenny, hol van Edward? – tudakolta, miközben hideg kezét az enyémre fektette. Először nem fogtam fel a kérdést, majd lassan eljutott a tudatomig, és csak akkor válaszoltam.
- Elment – suttogtam, ő pedig értetlenül meredt rám, ahogy a többiek is. – Eltűnt… Elvitték – sírtam, és lehunytam a szemem, majd újra Carlisle-ra néztem, aki újabb kérdést tett fel.
- Hova vitték? – Értettem a kérdést, de csak az a pillanat volt a fejemben, amikor felébredtem a holtestén.
- Elvitték – ismételtem. – Elment…
- Jenny, hova vitték Edwardot? – kérdezte nyugodtan Carlisle, és maga felé fordította az arcomat. Csak néztem az aggodalommal és bánattal teli aranybarna szempárt.
- Ahol Ők is vannak – suttogtam, majd lehajtottam fejem, s nem néztem senkire. Csak szerelmem arca lebegett előttem a vízesésnél, ám mindent hallottam, amit a többiek mondtak, mégse tudtam felfogni…
- Kikről beszélhet? – tudakolta Rosalie.
- Szerintem azokról, akik először visszaküldték – szólalt meg Alice mellettem.
Ezután semmit sem érzékeltem a külvilágból, csak a csönd, Edward és én voltunk. Egyfolytában láttam magam előtt a mosolyát és a szemeit, amik boldogságtól csillogtak, valahányszor rám nézett.
Sose tudtam, hogy mi tetszik neki bennem, de szeretett, csakhogy én nem értékeltem ezt eléggé. Nem hittem, hogy túllépett volna Bellán, pedig ez történt. Az én hibám, amiért elvették az emlékeinket. Tudom. Érzem. Most pedig Őt is elvesztettem, és nem tudok rajta segíteni. Elment, és nem tudni, hogy döntenek… Visszakapom Életem Szerelmét vagy örökre Velük marad?
Tudom, hogy még van remény. Egy hét múlva minden eldől. De vajon, hogy értette azt Edward, hogy „Várni foglak”? Lehet, hogy már tud a döntésükről? Hogy nem jön vissza, és halálom után ott fog várni a mennyország kapujában, esetleg a kettő között?
Azt mondta változni fog valami, de mi? Tudom, hogy nem lesz mellettem, nem ölelhetem magamhoz, mert… mert elment… Nem értem, miért teszik ezt velünk... Emlékszem, mi volt a feltétel. Egymásba kell szeretnünk, amit meg is tettünk, és most sokkal jobban hiányzik, mint eddig.
Bárcsak hamarabb szereztem volna vissza az emlékeimet, mert akkor több időt tölthettem volna vele. Ha például akkor, amikor megpillantottam őt az ebédlőben minden beugrott volna, mindez talán meg sem történik.
Még ekkor is veszekedtem vele, s távol akartam tartani magamtól, de szerencsére nem ment. Legalább ezt a kis időt együtt tölthettük, de akkor is. Piszkosul fáj, és nem hiszem, hogy túllépek rajta. Ő volt Életem Szerelme s az is marad, ameddig élek, sőt, örökre.
„Várni foglak” – Visszhangzott a fejemben az utolsó mondata, mielőtt még egyszer eltűnt a szemem láttára.
Az nem lehet; nem akarom újra elveszteni őt, inkább a halál, mintsem, hogy Nélküle éljek ebben a világban.
- Istenem, mit tettem!? – temettem kezeimbe az arcomat, s könnyeim ismét utat törtek. – Bocsáss meg, Edward! Kérlek, bocsáss meg! – sírtam, miközben az oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem.
Újra üres voltam, s úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna, de én nem küzdöttem ellenne. Meg akartam halni.
Nehezen vettem a levegőt, a fejemet pedig belefúrtam a párnába, amiből Edward illata áradt, s amitől oly sokszor megnyugodtam. Ám most régi emlékeket ébresztett bennem; szép emlékeket. Például, amikor megkérte a kezemet, én pedig örömmel mondtam neki igent. Istenem, de boldog voltam! Ő mindig boldoggá tudott tenni, hiába mondta, hogy nem tud megadni mindent, amire vágyom. Hisz megkaptam. Ő volt az, akire vágytam, és fogok örökre.
Az időérzékemet elvesztettem. Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, a többiek pedig magamra hagytak a szobában. Egyedül akartam lenni, és ezt pontosan jól tudták. Nem tudtam volna most senkivel sem beszélni.
Bárcsak én haltam volna meg és nem Ő; megérdemeltem volna, mert akkor még mindig élne. Miért nem ölt meg Tom? Az lett volna a legjobb megoldás, ha kiszívott volna belőlem minden életet, mert akkor nem fájna ennyire…
Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, s éreztem azt az ürességet, amit maga után hagyott. Nem akartam ezt érezni, azt akartam, hogy velem legyen… hogy magához öleljen és megnyugtasson, hogy velem van, s soha többet nem hagy el. De nem így volt.
Két különböző világban voltunk, és az övéhez csak egy út vezetett…
Felálltam az ágyról, majd a nagy ablakhoz léptem és kinyitottam azt. Azonnal megcsapott a hűvös fuvallat, de nem érdekelt, jólesett a friss levegő.
A szél bele-belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem és felidéztem szerelmem arcát.
Eszembe jutott az a pár perc, amikor felkapott a hátára, s úgy futott velem az erdő mélyében, hogy megmutassa a Cullen házat. És ott az első csók, amit adott… Nem kellett volna úgy bánnom vele, nem ezt érdemelte. A legjobb barátom volt, aztán… minden megváltozott köztünk. Ő lett Életem Értelme, de most hogy nincs itt, az életemnek nincs jelentősége.
Előre léptem egyet, majd még egyet, és tudtam, ez lesz a legjobb megoldás. Végre vele lehetek. Még egy utolsót lépést tettem az ablakhoz, majd a talaj eltűnt a lábam alól.
Zuhanni kezdtem, és elmosolyodtam, hisz tudtam, hamarosan ismét a karjaimban tarthatom. Éreztem, ahogy lehúz a gravitáció, én pedig élveztem. Végre együtt lehetek azzal az emberrel, aki a világot jelenti nekem.
Eszembe jutottak az Edwarddal töltött csodás pillanatok. Amikor Vele voltam, úgy éreztem, hogy körülöttünk megállt az idő, s csak mi vagyunk. Nem létezett semmi más rajtunk kívül. A karjaiban, biztonságban tudhattam magam.
Csak zuhantam, és tudtam, hogy hamarosan újra együtt lehetünk, de nem sikerült. Mielőtt földet értem volna, valami elkapott, majd hirtelen Edward szobájában találtam magam az ágyon. Emmett tornyosult felettem, mellette pedig Alice állt, és mérges tekintettel meredt rám. Tudtam, hogy látta, s csak emiatt maradtam életben.
- Ilyet soha, ismétlem, soha többet ne merészelj csinálni! – szólt mérgesen, majd hangja szomorkássá vált. – Nem akarunk téged is elveszíteni – suttogta, és megfogta a kezem, én pedig szótlanul bámultam őt.
Nem akartam megbántani, de olyan egyszerű lett volna véget vetni az életemnek. Minek élni? – tettem fel magamnak a kérdést. - Miért kellett idejönnöm és tönkretennem az életüket? Jól megvoltak nélkülem, most pedig Bella sincs itt. Kitúrtam innen, ebből a csodálatos családi körből, és befurakodtam a helyére, ráadásul elvették tőlük a fiukat is, miattam. Csak bajt hozok rájuk, semmi egyebet nem csinálok. Akkor miért kéne, hogy éljek?
Mikor újra felnéztem, már csak Emmett maradt benn a szobában. Egy széken ült az ablak előtt, s maga elé bámult, de minden egyes mozgásomra felkapta a fejét.
Csak bámultam a semmibe, teljesen mozdulatlan voltam, s csakis egy emberre tudtam gondolni.
Nem emlékeztem, hogy mikor, de elnyomott az álom, én pedig belevesztem a sötétségbe, s amikor újra kinyitottam a szemem, ismét a vízesésnél voltam.
Nem értettem, hogy miért kerültem ide, megint, de nem érdekelt. Körülnéztem, majd megpillantottam őt egy fa tövében. A hátát a fa törzsének támasztotta, majd amikor meglátott, felállt a földről, s elindult felém, én pedig felé.
Úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta, s nem akartam elengedni őt, soha. Ő ezzel egyidejűleg derekam köré fonta a karját, s fejét a nyakamba fúrta, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Nem tehettem róla, hiányzott, és boldog voltam, hogy vele lehettem.
Egymás szemébe néztünk, majd megsimogattam az arcát, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és finoman csókolni kezdte őket. Egy pillanatra megszédültem, de karjai erősen tartottak, így talpon tudtam maradni.
- Mondtam, hogy várni foglak – suttogta, amikor elváltak egymástól ajkaink.
- Szóval, erre céloztál azzal a kijelentéseddel – mosolyodtam el, és mellkasára hajtottam a fejem, kezeimet pedig dereka köré fontam. – Ugye meghaltam? – kérdeztem, mire elengedett, és szomorú lett a tekintete.
- Tudod, hogy milyen fájdalmat okozol ezzel nekem? – emelte rám zöld szemeit, amik tele voltak fájdalommal és szomorúsággal. – Nem haltál meg, és ne is gondolj erre! – mondta, majd kinyúlt felém, s végigsimított az arcomon, majd a nyakamon is.
- Ne haragudj rám! – teltek meg könnyekkel a szemeim. – Csak… annyira… hiányzol… Nem vagy velem, én pedig… én pedig egyedül vagyok – mondtam el-elfúló hanggal, s igyekeztem nem összeesni. Közelebb lépett hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Itt leszek veled, ameddig csak tudok – motyogta a fülembe. Tudtam, hogy mire akart ezzel a mondatával célozni, s én is ugyanígy éreztem. Mindig vele leszek, és örökké szeretni fogom.
Csak feküdtünk és néztük egymást. Hallgattuk a vízesés zubogását, s nem létezett semmi más. Annyira békés volt minden, én pedig teljesen megnyugodtam a közelségétől.
Olyan közel bújtunk egymáshoz, amennyire csak tudtunk, s néha egy-egy csókot loptunk a másiktól. Boldog voltam, nagyon boldog.
Nem akartam itt hagyni, de tudtam, hogy egyszer fel kell majd kelnem.
- Bárcsak örökké tartana ez az álom – suttogtam, miközben smaragdzöld szemeibe néztem.
- Nekem nem álom – söpört ki egy tincset az arcomból. - Csak neked – mondta, én pedig lehajtottam a fejem.
- Pedig olyan, mintha tényleg velem lennél – szóltam halkan, mert a torkomban keletkezett gombóc fojtogatott.
- Veled vagyok, és nem is. – Még jobban magához ölelt, majd egy puszit adott a számra, s amikor el akart húzódni, én nem hagytam. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, Edward pedig a hátamra fordított, így ő volt felettem. – Mindig veled leszek, bármi is legyen a döntés – húzódott el egy pillanatra, majd édes ajkait újra az enyémekre tapasztotta, amik hevesen és szenvedélyesen csókoltak, én pedig soha, de soha nem akartam abbahagyni…
***
Minden egyes pillanatot jól az emlékezetembe szerettem volna vésni, és csak reménykedni tudtam, hogy visszakapom őt. Nem engedtem el egyszer sem, inkább közelebb bújtam hozzá, ő pedig nem tiltakozott.
Tudtam, hogy neki is annyira fáj, mint nekem, mégse tehettünk ellene semmit. Csak tehetetlenül számoltuk a perceket és napokat, én pedig egyre jobban féltem, hogy másnap éjjel már nem látom Őt. Őt, akiért meghalnék; Őt, aki megdobogtatja a szívemet; Őt, akit ha elvesztek, a szívem talán akkor ver majd utoljára.
48. fejezet – Itt a vége (II. rész)
2010. júl. 8. 21:59 - írta gicus15
Sziasztok! Végre elkészültem vele, és megkaptam a javítást :) Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de cserébe hosszú fejezetet kaptok :D A részhez semmit sem fűzök, nem szeretném lelőni a "poént".
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat:D Már, aki írt. A javítást pedig az én Nikymnek(L)Köszönöm(K)
Remélem, tetszik majd a rész és írtok nekem sok-sok kommentárt vagy levelet. :)agnes_h93@freemail.hu
Nos, akkor befejezem a szövegelést. Jó olvasást. :)
Puszillak Titeket(L)(K)
„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”
Paulo Coelho
- Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmatok – szólt az ismerős hang, mi pedig egy emberként fordultunk az ablak irányába.
Mindketten döbbenten meredtünk az ablakban állóra, én pedig kiejtettem a kezem közül a fényképet. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ott van, vagy csak a képzeletem játszik velem, de nem is foglalkoztam vele, hisz egyből felismertem. Látszott rajta, hogy micsoda.
Sápadt bőrén megcsillant a nap fénye, vérvörös szemei engem fürkésztek, ajkai pedig gonosz mosolyra húzódtak. Mozgása kecses volt, és úgy lépett be az ablakon, mint valami balerina. Gyönyörű volt. Megdermedve álltam a szoba közepén, miközben tett felém egy lépést, majd még egyet, és még egyet.
Az ismeretlen ismerős egyre közeledett, ám ekkor Edward előttem termett, és a háta mögé bújtatott, úgy nézett farkas szemet vele.
Tudtam, hogy mi lett belőle, de az agyam képtelen volt feldolgozni az információt. Még a saját szememnek sem hittem, pedig előttem állt, teljes életnagyságban.
Nem, ez nem lehet; ilyen nincs. Ez… lehetetlen… Ő nem… - gondoltam. Belekapaszkodtam Edwardba, és közelebb bújtam hozzá.
Egyikük sem szólalt meg, csak bámulták egymást; míg szerelmem komoly arccal és dühtől izzó szemekkel, addig ellenfele gonoszul vigyorogva méregette. Tudta, hogy nincs esélyünk vele szemben, hisz mi egyszerű emberek voltunk, Ő pedig vámpír. Gyorsabb és erősebb nálunk, ráadásul sebezhetetlen.
Hirtelen eluralkodott rajtam a félelem, és reflexszerűen léptem egyet hátra, így magammal húzva Edwardot is, ám Ő nem szakította meg a szemkontaktust.
- Legalább köszönnétek, elvégre a barátotok vagyok – tette a sértődöttet.
- Már nem vagy az, Tom! Szilveszter óta nem, most meg végképp! – szűrte a fogai közt Edward.
- Ugyan, haver, a családod is az - vigyorgott. Bizonyára élvezte a helyzetet, és azt, hogy megfélemlítette Edwardot. Biztos, hogy félt, és engem is féltett; tartott attól, hogy nem tud megvédeni, és bajom eshet. Én abban a pillanatban éreztem, hogy valami történni fog, mikor Tom megjelent az ablakban.
- Ők mások, mint te, és hidd el, sosem tudtad volna meg.
- De látom, Jenny tud róla – nézett rám Tom, én pedig álltam a tekintetét. – Neki bezzeg elmondtad, de mindegy is; ez már igazán nem számít.
- Mit akarsz? – kérdezte szerelmem, Tom pedig ha lehetséges, még gonoszabb mosolyra húzta ajkait. Egyértelmű volt, hogy a vérünket akarja.
- Rosszul tetted fel a kérdést – mosolygott. – Én inkább úgy kérdeztem volna, hogy: Kit akarsz? – Döbbenten meredtünk rá, hisz ekkor szavai értelmet nyertek, Edward pedig még inkább a háta mögé bújtatott. – Edward, Edward, Edward – rázta meg a fejét Tom. – Úgysem tudod megvédeni, hisz nem vagy vámpír, sőt, még fele annyi erőd sincs, mint nekem. Csak egy ember vagy, akire nincs szükségem - mondta, majd közelebb lépett hozzánk, mi pedig úgy hátráltunk, de csak addig, amíg a falnak nem ütköztünk. Ekkor Tom elrugaszkodott a földtől, s egyenesen Edwardot vette célba, ám én ezt nem hagytam. Kiugrottam szerelmem háta mögül, majd elé álltam, és a testemmel próbáltam védeni Őt. Behunytam a szemem, és vártam, hogy jöjjön a fájdalom, de helyette két kart éreztem magam körül, majd a földön landoltam. Kikukucskáltam, és megláttam a hátam mögött Edwardot, aki engem védett karjaival, míg Tom felettünk tornyosult.
- Hagyd őt békén! – szólaltam meg legelőször, mióta megjelent a házban. – Én kellek neked, nem pedig Ő.
- Jenny – suttogta Edward.
- Hm, komám, talán még hasznodat veszem – vigyorgott Tom, majd egy szempillantás alatt mellettünk termett, én pedig ijedtemben hátrahőköltem. Kinyúlt felém, és hideg ujjait végig húzta az állam vonalán, majd lejjebb haladt a nyakamra. A félelemtől a szívem a normális ütem helyett kétszeres sebességgel vert, és mozdulni sem tudtam.
- Ne merj hozzá érni! – hallottam meg Edward morgását a hátam mögül. Még sosem láttam ezt az oldalát. Neki rontott Tomnak, aki könnyűszerrel kivédte az ütését. Még egyszer megpróbálta eltalálni, de ismét csak a levegőt ütötte meg, ám Tom egy gyors mozdulattal megragadta a nyakát, én pedig felsikítottam.
- Edward! Ne! – pattantam fel a földről, és odarohantam hozzájuk. – Ne, Tom, ne tedd, kérlek! Bármit megteszek, csak ne bántsd! – A könnyeim szúrták a szemem, és azért imádkoztam, hogy elengedje szerelmemet.
- Bármit? – kérdezte mosolyogva.
- Ne… Jenny… Ne! – szólt Edward alig hallható hangon, én pedig bocsánatkérő pillantást küldtem felé.
- Bármit – mondtam, és megkíséreltem visszanyelni a feltörekvő könnyeimet.
- Rendben – engedte el Edwardot, aki térdre rogyva próbált levegőhöz jutni, én pedig leguggoltam mellé, s magamhoz öleltem. – Gyertek! – kiáltott. Hirtelen két vámpír jelent meg a szobában. Nem figyeltem meg őket, hisz időm sem volt rá, mert egyszer csak Tom karjaiban találtam magam, Edwardot pedig – szó szerint – kiütötték, majd az egyik a hátára kapta. – Menjünk! – utasította Tom őket, majd mi ugrottunk ki először az ablakon, én pedig behunytam a szemem a gyorsaság miatt. Féltettem Edwardot, hisz miattam került bajba, s az élete is veszélyben volt. Egyedül én tehettem róla.
Utunk hamar véget ért, ami semmi jót nem jelentett számunkra, én mégis csak Edward épségével foglalkoztam. Abban reménykedtem, hogy elengedi Őt Tom, mert nem bírtam volna elviselni, ha bármi baja esne. Akkor inkább már én.
Letették a földre, ahogy engem is, ám Őt elvitték a közelemből, be egyenesen egy kisszobába. Utána akartam menni, de Tom nem hagyta, mert szorosan a karjaiba zárt.
- Hová viszik? Mit csinálnak vele? – kérdeztem kétségbeesve, és próbáltam kiszabadulni a vasmarkai közül, de nem sikerült.
- Nem esik bántódása, ha azt teszed, amit mondok. – Nem tehettem mást. Ellazítottam az izmaimat, Ő pedig elengedett, majd magához hívta az egyik „emberét”, aki őrt állt mellettem, míg odament szerelmemhez. Amikor Edward mellé ért, megrázta, aki összerezzent, majd kinyitotta a szemét. Ezután bezárták maguk mögött az ajtót, és semmit sem láttam. Nem tudtam, hogy mi folyik bent, és ez aggasztott. Mi van, ha Tom meg… Nem, azt nem hagyom!
Oda akartam menni, de a „testőröm” elkapta a karom, és szorosan fogott, hogy ne tudjak megmozdulni.
Megkíséreltem a karomat kiszabadítani, de nem ment, és csak azon járt az eszem, hogy valahogy meg tudjam szöktetni Edwardot. Nem bíztam Tomban, ahogy az embereiben sem, és féltem, hogy nem tartja be az ígéretét.
Ekkor, mintha székcsapódást hallottam volna; megugrottam ijedtemben, és aggódva az ajtó felé néztem. Az kinyílt, és megláttam Edwardot a földön fekve.
- Nem fogom hagyni! – mondta dühösen, mire csak rácsapta az ajtót Tom, majd elindult felém. Megragadta a karomat, és húzni kezdett egy távolabbi szobába, majd mikor beértünk, bezárta mögöttünk az ajtót.
- Végre - sóhajtott, majd hirtelen előttem termett, felkapott az ölébe és lefektetett az ágyra, amit eddig nem vettem észre.
Ajkaimra tapadt, és undorító módon csókolni kezdett, én pedig hagytam, hisz nem tehettem mást. Ha azt akartam, hogy a szerelmem életben maradjon, ezt meg kellett tennem, még ha a pokolra is kívántam a rajtam fekvő szörnyeteget. Mert az volt. Cullenék mások, hisz ők senkit sem bántanának, de Tom… Ő igen. Edwarddal már megtette, most pedig rajtam volt a sor.
- Várj! – szólaltam meg, mire tekintetét rám emelte. – Hadd búcsúzzak el tőle – mondtam, ő pedig dühtől izzó szemekkel meredt rám. – Kérlek, ezt csak megteheted, ha már elválasztasz bennünket.
Ezen elgondolkodott, és csak remélni tudtam, hogy ennyit megenged nekünk. Felállt az ágyról, majd fel-alá kezdett járni a szobában. Motyogott magának valamit, de sajnos én nem értettem, mert olyan gyorsan mondta. Rám nézett, és az ajtóhoz sétált, kitárta azt, majd megszólalt.
- Menj, de csak azért, mert utána úgyis az enyém leszel – mondta, de látszott rajta, hogy legszívesebben bezárna engem ebbe a szobába. Felálltam az ágyról, majd elindultam az ajtó felé. Reméltem, hogy nem fogja bevágni az orrom előtt, s mikor már mellette álltam, ránéztem, majd kiléptem a helyiségből.
Gyors léptekkel haladtam ahhoz a szobához, ahol Edward volt. Nem néztem semerre, csak Ő lebegett a szemem előtt, s az, hogy magamhoz öleljem. Féltettem.
Mikor odaértem, a kilincsre tettem a kezem; hátranéztem, s megláttam Tomot, amint az ajtófélfának támaszkodva engem bámul.
Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a helyiségbe, utána bezártam magam mögött az ajtót, s tekintetemmel Edwardot kerestem. A szoba távolabbi részében ült, lehajtott fejjel, és a telefonját bámulta. Tudtam, hogy ha hívni tudna, már megtette volna. Persze ezt Tom se hagyta volna.
- Edward – suttogtam a nevét, mire tekintetét rám kapta, és felállt a földről, majd egyszerre indultunk el egymás felé.
Rohamléptekkel haladtunk egymás felé, s mikor félúton összetalálkoztunk, szorosan magunkhoz öleltük a másikat, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Megmarkoltam Edward felsőjét, Ő pedig teljesen magához vont.
- Jól vagy? – suttogta a fülembe, mire csak egy bólintást kapott válaszul. Még jobban magamhoz húztam, és harcoltam a könnyeim ellen, amik mindenképp utat akartak törni maguknak.
Eltartott magától, s mélyen a szemembe nézett, én pedig akkor vettem észre, hogy a szemöldöke fel van szakadva, és a szája is véres. Végighúztam ujjaimat vörös ajkán, majd smaragdzöld szemeibe néztem. Nem bírtam tovább visszatartani feltörekvő könnyeimet, s zokogva bújtam hozzá.
Én voltam a hibás, miattam bántották; én tehetek róla – gondoltam, miközben arcomat a nyakába fúrtam, ő pedig a hajamat simogatta.
- Sajnálom – mondtam sírva, és ránéztem.
- Erről nem te tehetsz – vette két keze közé az arcomat, és láttam szemeiben a szomorúságot, s fájdalmat, amit az elválásunk okozott. Átkarolta a derekamat, majd magához vont.
- Nem akarlak elveszíteni… Nem akarom… – ráztam meg a fejem, s összeszorítottam a szemem, miközben a sós könnycseppek végiggurultak az arcomon.
- Minden rendben lesz – simított végig a hajamon, miközben karjai erősen karolták át a derekamat.
Nem akartam elveszíteni őt, sem azt, hogy baja essen, és tudtam, Alice-ék nem tudnak a segítségünkre sietni, különben már megtették volna.
Hát így érne véget a szerelmünk? Itt, ezen a helyen? Most láthatjuk egymást utoljára, mert elválasztanak minket, örökre? Nem, az nem lehet! Nem érhet így véget az életünk! Ha meghalok, akkor Edward karjai közt szeretnék eltávozni erről a világról, és az Ő arcát akarom látni utoljára. Azokat a gyönyörű smaragdzöld szemeket, amikben oly sokszor elvesztem, s azokat az ajkakat, amelyek olyan szenvedélyesen tudnak csókolni, hogy úgy érzem, a mennyországban vagyok. Igen. Szép halál lenne.
Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, a szívem összeszorult, hisz nem gondoltam bele, hogy milyen lenne neki... Hogy mennyire fájna, ha elveszítene. Az az elkínzott arc… az az üveges tekintet… Nem akartam szenvedni látni, és mindenképp meg szerettem volna védeni; kerüljön bármibe.
Végigsimítottam az arcán, mire az ölelése szorosabb lett, én pedig magamhoz húztam, és megcsókoltam, miközben egész testembe remegtem. Hirtelen eltűnt a talpam alól a talaj, de Edward még épp időben kapott el, majd mindketten leültünk a földre, mert úgy éreztem, mentem összeesek. Remegő kezeimet az övéibe vette, majd lágy csókot lehelt rájuk, mire belőlem újra kitört a sírás. Alig kaptam levegőt, és legszívesebben ordítottam volna, mégse tettem.
Zöld szemeit rám emelte, majd kinyúlt felém egyik kezével - ezzel elengedve az enyémet -, és letörölte könnyeimet.
- Ne sírj, kérlek! – búgta édes hangján, amit – úgy éreztem – akkor hallok utoljára.
- Hogy tudod azt mondani, hogy ne sírjak? Rólad van szó – suttogtam, mert a gombóc a torkomban egyre nagyobb és nagyobb lett, én pedig azt hittem, hogy megfulladok.
- Ne foglalkozz velem!
- Az Istenért! Ne mondj ilyet! – fúrtam fejemet a nyakába, egyik kezemmel pedig a hajába túrtam. – Hogy ne foglalkozzak veled? Te vagy a mindenem.
- Ahogy te nekem – tartott el magától, és megragadta a vállamat-, ezért kérem tőled, hogy felejts el! – nézett szomorúan a szemembe.
- Te is elfelejtesz majd? – kérdeztem, mire lassan leengedte a kezét, és lehajtotta a fejét.
- Nem. Én sosem foglak elfelejteni. Soha – emelte rám tekintetét, ami tele volt fájdalommal és szomorúsággal, nekem pedig ekkor esett le, hogy miért mondta: „felejts el!”
- Nem! – ráztam meg a fejem, és egyre csak azt ismételgettem, hogy „Nem”. Újra eleredtek a könnyeim, arcomat pedig a kezeimbe temettem. Nem akartam elfogadni, nem voltam rá felkészülve. Nagyon fájt, és legszívesebben kitéptem volna a fájdalmamat a mellkasomból. Edward átölelt, én pedig a karjaiban zokogtam tovább; megmarkoltam a felsőjét, s mélyen magamba szívtam édes illatát, miközben ő a hajamat simogatta. Máshogy terveztük az életünket, és mindketten azt hittük, hogy majd ötven-hatvan év múlva, unokákkal körülvéve és öregen halunk majd meg. Nem ekkor, és főleg nem így. Felemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek, Ő pedig lenézett rám.
- Örökké szeretni foglak.
- Örökké – ismételtem meg, majd lehajolt ajkaimhoz, és megcsókolt. Először lágyan csókolt, majd egyre gyorsult a tempója, én pedig beletúrtam a selymes, bronzvörös tincsekbe, míg ő az én hajamat szántotta hosszú ujjaival, mire mindkettőnkből jóleső sóhaj tört fel. Ezek voltak az utolsó perceink, mi pedig kihasználtuk az alkalmat. Olyan közel férkőztünk a másikhoz, amennyire csak tudtunk, és folyamatosan csókolóztunk, mígnem levegő után kapkodva húzódtunk el egymástól, de csak egy pillanatra, hogy tüdőnket friss oxigénnel töltsük fel. Nem akartuk abbahagyni, de nem volt más választásunk, mert Tom lépett be a helyiségbe.
- Rendben, elég volt! – mondta, mire Edward megszorította a kezemet. Féltett, ahogy én őt, de tudtuk, hogy nem tehetünk ez ellen semmit sem.
- Szeretlek – búgta a fülembe.
- Én is szeretlek – suttogtam.
Még egyszer, utoljára megcsókoltam, hisz ennyi járt nekünk. Tom megragadta a karomat, és felállított Edward öléből, majd kifele kezdett húzni, de én nem vettem le a szemem szerelmemről. Addig néztem Őt, míg el nem hagytuk a helyiséget, hogy aztán Tom szobájába menjünk, újra. Miközben a szoba felé tartottunk, pillantásom egy emberre esett, aki nem tudtam, miért volt ott, de észrevettem, hogy tele van harapás nyomokkal. Ez csak egyet jelenthetett. Belőle táplálkoztak.
Nem akartam Vele kettesben lenni, de Edwardért bármire képes lettem volna. Bármire. És, ha a megmentéséhez az kellett, hogy Tommal legyek, akkor én vele voltam.
Nem is lett volna más választásom, hisz ő irányított, és nem tudtam védekezni. Egy vámpírral szemben nem is lehet, ha ember vagy. Túl erős hozzád, te pedig túl gyenge. A szépségükkel csalogatnak magukhoz, hogy aztán végezzenek veled.
Bár a vámpírok kisugárzása vonzzák az embereket, de engem nem érdekelt Tom, már halandóként sem.
A vámpírokról csakis kizárólag Edwarddal beszéltem. Egyszer leültünk beszélgetni, én pedig faggatni kezdtem, hogy mégis milyenek ezek a lények. Ő minden egyes kérdésemre türelmesen válaszolt, és ha valamit nem értettem, azt elmagyarázta nekem. Nagyon sok mindent tudott a vámpírokról és farkasokról egyaránt, és jogosan féltették. Persze, nemcsak a tudása miatt, hanem azért is, mert szerették, s mindenáron meg akarták védeni.
Ahogy én is azt tettem. Inkább feláldoztam magam érte, hogy élhessen… hogy legyen egy családja; szerető felesége, viháncoló gyerekei, s majd egyszer, valamikor, idősen haljon meg.
Tudtam, miért mondta azt, hogy felejtsem el, de nem hagyhattam. Abba belepusztultam volna.
Tom bezárta mögöttünk az ajtót, majd leültetett az ágyra, miközben engem nézett, s úgy tűnt, a szemével fal fel.
- Mindjárt jövök. Nem mozdulhatsz el innen! – parancsolt rám, majd kiviharzott a helyiségből.
Mégis miért tennék ilyet? Hogy megöljem Edwardot? Nem, azt már nem! Pedig inkább lennék az Ő karjaiban, mint Toméban, akit teljes szívemből gyűlölök. Kevés embert utálok, de akit igen, azt joggal. Nem értem, miért nem fogadja el, hogy én csak is egy emberé vagyok, az pedig Edward. Sosem szerettem Tomot, csak Edwardot, s mindig is őt fogom. Szerelmemnek adtam a szívem, a lelkem, a testem, mindenem, s ez sosem fog változni. Mindig Ő lesz az igaz szerelmem.
Ekkor megjelent Tom, aki mosolyogva lépett be a szobába, és leült mellém. Arcomat maga felé fordította, majd a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan tincset. Ez Edwardra emlékeztetett, hisz ő is mindig ezt csinálta, s élveztem minden egyes érintését, de ez más volt. Undorodtam tőle, és legszívesebben elhúzódtam volna, mégse tettem.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. El fogod felejteni őt, mi pedig boldogan fogunk élni az idők végezetéig – mosolygott. Döbbenten meredtem rá, és nem hittem a fülemnek. Hogy mi örökre együtt? Nem! Soha! - Már alig várom, hogy átváltoztassalak, de előtte mindenképp meg szeretnék valamit tenni. Biztos, ami biztos. Nem tudni, hogy Edward megtette-e, és nem akarok gubancot örök életünk alatt - mondta, majd arca közeledni kezdett az enyémhez.
Hagytam. Mindent hagytam. Nem ellenkeztem, nem húzódtam el. Engedtem, hogy megcsókoljon, majd lassan lefektessen az ágyra, és ott folytassa, ahol abbahagytuk, mielőtt elbúcsúzhattam volna szerelmemtől.
Letért a nyakamhoz, én pedig oldalra fordítottam a fejem, miközben ő kigombolta a felsőmet, majd ajkaival lejjebb haladt. Nem akartam, de kénytelen voltam Tommal tartani, pedig inkább meghaltam volna, mintsem örökké egy szívtelen vámpírral éljek.
Próbáltam magam elé képzelni Edward arcát, de nem ment, ahhoz túl gyors volt, és túl fájdalmas, hogy sikerüljön. Lehunytam a szemem, majd nagy levegőt vettem, mire Tom elmosolyodott. Biztos azt hitte, ő váltotta ki belőlem ezt a sóhajt, pedig nem így volt.
Éreztem, hogy kicsatolja az övemet, majd lassan kigombolta a nadrágom, de hirtelen megállt, aztán megéreztem hideg ajkait az enyémeken. Fájt, hogy ezt teszem, mégis hagytam. Visszacsókoltam, s azt mutattam, hogy minden rendben, benne vagyok, de belül ordítottam. Minden egyes tettem hazugság volt, s az összes mozdulatommal megöltem Edwardot. Kicsordult az első könnycseppem, és nem tudtam neki parancsolni, így elfordítottam a fejem, hogy ne lássa.
Hirtelen éles fájdalmat éreztem a hasamban, mire odakaptam a kezem, s felsikítottam, Tom pedig legördült rólam. Záporoztak a könnyeim, és nehezen kaptam levegőt. Újabb erős szúrást éreztem. Először nem tudtam, mi történik velem, aztán villámcsapásként ért a felismerés.
- Edward – ordítottam. Még egy erőteljes nyilallás. Mintha kést döftek volna belém. Egyre erősödött a fájdalom, én pedig még jobban sírni kezdtem. A mellettem ülő Tom nem értette, mi bajom van, s csak nézett, aztán felpattant az ágyról, mikor egy hangos csattanást hallottunk. BUMM! Kiviharzott a szobából, én pedig összegörnyedve feküdtem az ágyon, de tudtam, össze kell szednem magam.
BUMM!
Felkeltem az ágyból, majd az ajtó felé vettem az irányt, miközben még mindig a hasamat fogtam. Ekkor kivágódott az ajtó, s Tom lépett be rajta, ám ahogy ezt megtette, úgy repült is. Valami neki vágta a szemben levő falnak. Az illetőre néztem, és megláttam Emmettet, aki rögtön utána iramodott. Mégis élnek - gondoltam, és ekkor egy hideg kéz megragadta a karomat, s megpróbált kihúzni a szobából. Hiába Alice volt az, és csak segíteni akart, én kirántottam kezemet az Övéből, és ahhoz a szobához rohantam, ahol Edwardot láttam utoljára.
Körülöttem harc folyt, mégis csak egy cél lebegett előttem. Edward megmentése.
BUMM! A hang irányába fordultam, s észrevettem magam mellett a nagydarab Emmettet a földön. Ekkor megláttam Tomot, aki egyenesen felém tartott, de abban a pillanatban el is tűnt. Valahol távol tüzet vettem észre, ahol Rosalie, Carlisle és Esme álltak. Csak néhány nomád tartózkodott itt, de mind eltűntek, kivéve egyet. Tomot. Jaspert sehol sem láttam, ahogy Emet sem, így tudtam, hogy a nyomába eredtek. Olyan gyorsak voltak, hogy semmit sem láttam.
Megfordultam, és berohantam Edwardhoz, aki a földön hevert, a kezei pedig a hasán feküdtek, pont ott, ahol nemrég hatalmas fájdalmat éreztem. A kezei véresek voltak, én pedig odaszaladtam hozzá, s letérdeltem mellé, miközben a könnyeim újra eleredtek.
- Edward – suttogtam, s egyik kezemet az arcára tettem, míg a másikat az övéire.
Ekkor, mintha lepergett volna előttem az egész életem, úgy villantak be a képek.
Edward és én egy nagy hajón; az iskolában csókolózunk; ahogy egymásra nézünk az ebédlőben, és mosolygunk; amikor megtudtam, hogy micsoda, s hogy eljött hozzám korrepetálni; az ágyán fekszünk egymással szembe, aranybarna szemei csillognak; Victoria, és ahogy harcol Edwarddal.
Több ezer kép pergett le szemeim előtt, és úgy éreztem, mintha egy villanyt kapcsoltak volna fel a fejemben, minden értelmet nyert. Szerelmemre néztem, aki ugyanúgy meredt rám, mint én Őrá, s tudtam, hogy ő is ugyanazt látta, amit én is.
- Jenny – lehelte a nevem, én pedig közelebb ültem hozzá, miközben kezemmel az arcát simogattam, s könnyeim újra utat törtek maguknak. – Vissza… Vissza… - dadogta.
- Tudom – bólogattam. – Most ne beszélj! – suttogtam, mert a torkomban a gombóc még nagyobb lett, mint volt. – Minden rendben lesz – mondtam.
- J…
- Shh! Ne beszélj! – sírtam, majd egy csókot adtam ajkaira. – Rendbe fogsz jönni.
Ekkor egy hűvös kezet éreztem meg a vállamon, és ijedten fordultam a tulajdonosa felé. Carlisle volt az. Leguggolt mellém, én pedig arrébb húzódtam, hogy odaférjen Edwardhoz. Elvette fia kezét a sebről, majd elkötötte egy anyaggal, amit a ruhájából szakított le, majd sokatmondóan nézett rám, én pedig bólintottam.
- Mindet – feleltem. Amikor felnéztem, már mindenki körülöttünk állt. Esme, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett is.
- Elkaptuk – mondta Jazz, mire nevelőapja csak bólintott.
- Haza kell vinnünk Edwardot – mondta, majd hirtelen Emmett karjában találtam szerelmemet, engem pedig Jasper kapott ölbe, miközben még mindig sírtam.
*
Egész úton sírtam volna, ha Jasper nem nyugtat meg, de még ez is kevés volt, hisz, amint nem rám koncentrált, a nyugalom elmúlt, belőlem pedig újra kitört a sírás. Azt kívántam, bárcsak már ott tartanánk, hogy Edward békésen alszik az ágyában, bekötözött sebbel. Hiába voltak gyorsak Cullenék, nekem így is túl lassúnak tűnt a tempó.
Amint a Cullen házba értünk, Emmett felvitte Edwardot az emeletre, Carlisle pedig követte, de én utána szóltam.
- Kérlek, engedd meg, hogy vele legyek – mondtam remegő hangon.
- Jenny… - kezdte, de én pofátlanul közbevágtam.
- Kérlek, szüksége van rám – néztem rá könyörgő szemekkel. Elgondolkodott egy kicsit, majd megszólalt.
- Rendben – egyezett bele, de láttam, hogy aggódik; talán attól tartott, rosszul leszek, ám biztos voltam magamban.
Elindultunk az emeletre Emmették után, s igyekeztem Carlisle-lal lépést tartani.
Pontosan tudtam, hogy mivel jár, ha ott leszek velük, de nem erre gondoltam, hanem Edwardra. Nem tudtam volna elviselni, ha elveszíteném őt, újra.
Ő a mindenem, az életem, s nélküle nem tudok élni. Mikor vámpírt volt, akkor nem féltettem annyira, hisz semmi baja sem eshetett, de mégis aggódtam érte. Rossz volt belegondolni, hogy itt hagy, ismét, én pedig semmit sem tehetek ellene, de tudtam, Carlisle mindent meg fog tenni érte.
Beléptünk Edward szobájába, ami hirtelen olyan ismeretlennek tűnt, de ez abban a pillanatban nem érdekelt, csak szerelmem, aki az ágyon feküdt.
Emmett állt Edward mellett, én pedig elindultam feléjük. Amint melléjük értem, megfogtam szerelmem kezét, aki tekintetét rám kapta.
- Jenny… - próbált meg beszélni.
- Itt vagyok, veled maradok, bármi is történjen – mondtam határozottan, már amennyire tudtam, hiszen még mindig sírtam.
Emmett kiment a szobából, én pedig leültem az ágy szélére, míg Carlisle visszatért, majd mellénk állt, de utána már nem láttam, hogy mit csinált, mert egész végig Edwardot néztem, ő pedig engem. Még ekkor is elvesztem a smaragdzöld szemekben, pedig nem szabadott volna elbambulnom. Erősnek kellett maradnom.
Hirtelen egy csapódást hallottunk, mire mindketten a hang irányába fordultunk, s megláttuk a szoba másik felében a földön fekvő Carlisle-t. Döbbenten meredt ránk, mi pedig kérdőn tekintettünk őrá. Nem értettünk semmit sem. Hogy került oda?
- Mi történt? – szipogtam.
- Nem tudom. Valami… Valami nem engedi, hogy Edwardhoz érjek. Le akartam cserélni a kötést, de… mintha egy pajzs védené – mondta, miközben visszajött mellénk.
- Egy pajzs? – kérdeztem, hisz azon a helyen gond nélkül bekötözte Edward sebét.
- Igen. Olyan volt… De így… így nem tudom ellátni, vagyis…
- Vagyis…
- Nem tudom lefertőtleníteni a sebet… - Edwardra néztem, akinek az arcáról felismerést véltem leolvasni. Tudta, hogy mi folyik itt, én pedig ismertem eléggé őt.
- Mit nem mondotok el nekem? – Tudtam, hogy szerelmem kijárta az orvosit, így mindent tudott. Carlisle-ra néztem, aki lehajtotta a fejét.
- Meghalok – szólalt meg Edward, én pedig ránéztem. Eluralkodott rajtam a félelem, és megszorítottam szerelmem kezét.
- Mi? – kérdeztem, miközben ismét a sírás szélén álltam. - Az nem… nem lehet!… - suttogtam, miközben a szúrásokat néztem. Nem tudtam, hogy mennyire mély, s nem tudtam, meddig bírja Edward. Miért nem tud hozzáérni Carlisle? - tettem fel magamban a kérdést.
- Belső vérzése van – közölte Carlisle, én pedig megsemmisülve ültem Edward mellett, aki egész végig engem nézett. Ajkaim meg-megremegtek a sírástól, és egyre homályosabban láttam szerelmem arcát a könnyeimtől, amik lassan folytak végig az arcomon. Nem hittem el. Újra elveszik tőlem… Nem, ez képtelenség! Csak álmodom, és mindjárt felébredek. Miért teszik ezt velünk? Mi a céljuk ezzel?
- Azt akarják, hogy haljak meg – jött az értelmes válasz Edwardtól, s mintha olvasott volna a gondolataimban, pedig tudtam, hogy ez képtelenség, hisz ember.
- De… Teljesítettük a kérésüket, mit akarnak még? – suttogtam, mire szerelmem csak megrázta a fejét; Ő sem tudta, miért történik mindez. Carlisle-ra néztem, aki meggyötört arccal nézett haldokló fiára, s tudta, hogy ismét nem mentheti meg az életét. Féltem feltenni a kérdést, de tudni akartam, mennyi időnk van a búcsúzkodásra. Elegem volt a búcsúzkodásból. Mielőtt elvették az emlékeinket, majd, mikor Tom választott el egymástól minket, aztán pedig újra elveszítem Életem Szerelmét, s tudom, hogy nem menthetem meg. – Mennyi ideje van? – suttogtam alig hallhatóan, de Carlisle még így is hallotta. Mellém sétált, majd megállt mögöttem.
- Huszonnégy óra – felelte úgy, hogy csak én halljam, majd fia mellé sétált, s homlokon csókolta, azután távozott.
*
Úgy éreztem, mintha ezer szilánkra hulltam volna, bennem a fény pedig lassan, de kialudni készült, ahogy Edward egyre jobban távolodott tőlem. Nem akartam elhinni, hogy elmegy, hogy újra elveszítem.
Miután Carlisle elhagyta a szobát, bejöttek a többiek, hogy még egyszer utoljára láthassák Őt, én pedig ledermedve ültem mellette. Egyedül Jasper tudta, mi játszódik le bennem. A többieket észre sem vettem, csak akkor tértem magamhoz, mikor szerelmem megszorította a kezemet. Tekintetemet ráemeltem, de így is meg kellett törölnöm a szemem, mert még mindig könnyektől volt nedves. Nem tudtam nem sírni akármennyire is kérte. Fájt látnom, ahogy szenved, én pedig nem enyhíthetem a fájdalmát. Fölé hajoltam, majd lágy csókot leheltem ajkaira, miközben kezemet az arcára tettem.
- Követni foglak – suttogtam, mikor elhúzódtam, ő pedig ijedten nézett rám.
- Nem, nem fogsz! Nem engedem! – rázta a fejét. – Neked élned kell! – simított végig az arcomon, amibe beleborzongtam. Tudtam, hogy kevés időnk van, s hogy soha többet nem fogom látni a mosolyát, a smaragdzöld szemeit, a kusza haját, mikor reggelente felkel, és sose tudom magamhoz ölelni, érezni az illatát. Elveszik tőlem, én pedig tehetetlenül nézem végig.
Mellé feküdtem, s összekulcsoltam a kezünket, majd egymásra néztünk, s szavak nélkül beszélgettünk.
Eszembe jutott, mikor először csókolt meg a Cullen házban, a szobájában, és utána, én ostoba, távolságot tartottam tőle, pedig mindennél jobban vele akartam lenni. Vagy, mikor azt hittem, hogy még mindig Bellát szereti…
- Hogy hihettem azt, hogy nem szeretsz? – tettem fel a kérdést. – Olyan ostoba voltam. Bocsáss meg – néztem a szemeibe, amik nem mutattak haragot. Vállára hajtottam a fejem, miközben közelebb férkőztem hozzá, majd tekintetemet ráemeltem. Újra eleredtek a könnyeim, de most lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa könnyes szemem. Nem akartam, hogy még emiatt is szenvedjen; tudtam, nem szeret sírni látni, s mondta, ne sirassam meg. Hogy kérhet tőlem ilyet?
- Miért nézed végig a halálom? – kérdezte.
- Veled akarok maradni; nem akarlak magadra hagyni.
Szerelmemre néztem, majd magam felé fordítottam az arcát, Ő pedig közelebb hajolt és megcsókolt. Ezen a napon már sokadjára kezdtem el sírni. Szaporán vettem a levegőt, s legszívesebben meghaltam volna. Minden egyes pillanatot ki akartam használni, amíg velem volt, és bármit megtettem volna azért, hogy életben maradhasson. Mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó csókunk, azután elmegy, s soha nem jön vissza.
- Fázok – szólalt meg kis idő múlva, én pedig betakartam őt nyakig, majd felálltam és kerestem neki még plédet, utána visszafeküdtem mellé, s azokat is ráterítettem.
Szóltam Carlisle-nak, aki a folyosón közölte velem, hogy már csak pár órája van hátra, mire zokogva bújtam hozzá, ő pedig magához ölelt. Én sírtam mindenki helyett, bár nekik is ugyanúgy fájt, mint nekem, mégse tudták jelét adni, csak maguk elé meredtek, s bámulták a semmit.
Azok az órák vészesen közeledtek, én pedig kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Nem bírtam felfogni, noha előttem volt, s a saját szememmel néztem végig, képtelen voltam rá.
Edward még mindig fázott, így bebújtam mellé, és a testemmel próbáltam meg melegíteni, bár tudtam, felesleges. Borzalmas, mikor tudod, hogy a szeretted haldoklik, csupán órái vannak hátra. Amikor érzed, hogy az, aki a világon mindennél fontosabb számodra, itt hagy.
Egyfolytában sírtam, és csak azt hajtogattam Edwardnak, hogy ne aludjon el, mert azt mondta, álmos. Beszélgettem vele, beszéltettem, mást nem tehettem.
- Szeretlek – szólalt meg hirtelen, én pedig megcsókoltam.
- Én is szeretlek. Kérlek, ne aludj el! – kértem, mert már csukódtak le a szemei.
- Rendben – mosolygott fáradtan, s gyönyörű zöld szemeivel az arcomat fürkészte. – Olyan gyönyörű vagy – mondta, nekem pedig újra eleredtek a könnyeim. Soha többé nem hallhatom majd a hangját - gondoltam, s úgy éreztem megfulladok. Újra megcsókoltam és ezt az utolsó csókot elhúztuk.
Ajkai olyan édesek voltak, mint a frissen készült nektár, s oly meleg, puha és szenvedélyes, hogy azt hittem a mennyországban vagyok. Igen, mert vele mindig ott voltam. Szinte lebegtem. Ha a karjaiban voltam, vagy csak szerelmes szavakat suttogott a fülembe, s ahányszor kimondta: Szeretlek. Ő volt számomra az éltető oxigén, a nap, ami színt vitt a szürke hétköznapjaimba, s minden más, mi a földön létezett. Bár nem a tengert láttam a szemében, én mégis mindig elmerültem benne.
Átkarolta a vállamat, én pedig mellkasára hajtottam a fejem, s hallgattam szíve dobogását. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán elnyomott az álom, pedig minden erőmmel küzdöttem ellene, de erősebb volt, és legyőzött. Utoljára Edward mosolygós arcát láttam, amint lehunyja gyönyörű smaragdzöld szemeit, én pedig belevesztem a homályba…
**
Másnap reggel arra ébredtem, hogy fázom a takaró alatt, így felkeltem Edwardról, mire keze lehullott a vállamról. Ránéztem szerelmemre, és akkor vettem észre, hogy mellkasa nem emelkedik, a bőre sápadt, a teste pedig merev. Kapkodva vettem levegőt, és egyfolytában őt néztem. Arcán egy halvány mosoly látszott, keze pedig tehetetlenül hevert az ágyon.
- Edward – suttogtam, és hirtelen nem bírtam felfogni, hogy mi történt. – Edward – ráztam meg, de nem mozdult. – Edward! – szóltam hangosabban, és kicsordult az első könnycseppem, majd követte a többi is.
- Carlisle! – kiáltottam, mire azon nyomban megjelent az ajtóban, de abban a pillanatban meg is fagyott. Ledermedve bámulta fiát, aki soha többet nem nyitja ki a szemét, én pedig sírva figyeltem halott szerelmemet. Carlisle mellettünk termett, majd elkiáltotta magát, de a fejem zúgott; nem értettem semmit, nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Két hideg kart éreztem magam körül, s tudtam, hogy szabadulni akarok. Edward mellett akartam maradni, de nem engedték. Éreztem, hogy Jasper próbál megnyugtatni, de úgy tűnt, nem sikerül neki.
- Ne! Edward! Ne! – ordítottam, miközben a könnyeim patakokban folytak az arcomról. Kivittek a szobából, de én be akartam menni, ám a vasmarkok erősen tartottak. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, s hiába rúg-kapálóztam, nem sikerült.
- Engedj! – szóltam a fogvatartómra, ám az nem lazított a fogáson. – Be akarok menni hozzá! Edward! – kiabáltam.
Ekkor Carlisle lépett ki a szobából lehajtott fejjel, majd magához ölelte Esmét, aki „zokogva” borult férje karjai közé. Halkan beszéltek körülöttem, de ki tudtam venni, hogy azt mondják.
„Meghalt.” "Be akar menni hozzá.” A doktor bólintott, majd a hideg karok elengedtek, én pedig berohantam a szobába.
Az ágyon egy hófehér lepedővel letakart valami volt… Edward. Közelebb mentem hozzá, majd megálltam mellette… Lassan felé nyúltam, és megfogtam a leplet, aztán apránként húztam le róla, míg meg nem láttam hófehér arcát. Leültem mellé, és megsimogattam az arcát, majd fölé hajoltam, s lágy csókot leheltem a halott ajkakra.
- Örökké szeretni foglak – suttogtam, mikor elhúzódtam, a könnyeim pedig záporoztak.
Alighogy felálltam az ágyról, Edward eltűnt, én pedig ledermedve álltam az ágy mellett, ahol nemrég halott kedvesem feküdt.
48. fejezet - Itt a vége (I. rész)
2010. jún. 20. 21:14 - írta gicus15
Sziasztok, ahogy ígértem, meghoztam a részt:) Köszönöm az előző részhez a kommentárokat. Nem fűznék semmit a részhez, bár nem is szoktam xD Remélem, ez a rész is tetszeni fog:)
Puszi
Hirtelen nyugalom árasztott el, én pedig Jasperre emeltem a tekintetemet.
- Sajnálom – kértem bocsánatot, hisz így is ideges volt, ráadásul az én érzéseim még tettek rá egy lapáttal.
Csak hallgattam őket, és figyeltem Edward reakcióját. Feszült volt, és – mint a többiek – próbálta megtudni, hogy kikről beszélhetett Jasper.
- Nomád vámpírok – szólalt meg Emmett, én pedig felé kaptam a fejem.
- Nomád? – kérdeztem.
- Igen. Azokra a vámpírokra mondjuk ezt, akik a világot járják – magyarázta meg Carlisle.
- És Ők… – itt nyeltem -… emberi vért isznak?
- Legtöbbjük – felelte.
- El kell költöznötök, most! – állt fel Alice a kanapéról, ahol eddig ült, majd mellém sétált. – Veszélyben lehettek.
- Ha… emberek vérét isszák, akkor bárhol, bármikor bajunk eshet.
- De, ha tudunk velük tárgyalni, lehet, hogy hamar elmennek. Mindenesetre, én támogatom Alice ötletét.
- Rendben – szólalt meg most először Edward.
- Akkor, én keresek nektek egy házat – tűnt el hirtelen barátnőm, majd a többiek folytatták a beszélgetést.
- Mindenki járőrözni fog, és aki találkozik az egyikükkel, az rögtön riasztja a család bármelyik tagját, kivéve Edwardot – nézett fiára bocsánatkérően Carlisle.
- Rendben – bólintottak a többiek.
- Jasper, te Alice-szel Északra mentek; Rosalie és Emmett Keletre, míg mi Esmével Nyugatra. Délen Samék vannak, igaz? – fordult Em felé.
- Igen, nekünk azt mondták, és engedélyt is kértek, hogy átlépjék a határt, ha a közelükben lenne az egyik – mondta Rosalie.
- Hányan vannak? – tudakoltam suttogva, de tudtam, hogy meghallják.
- Nem sokan, talán öten vannak, és azokkal még elbírunk, főleg a farkasokkal az oldalunkon – felelte Jasper.
- Szóval, mindenképp végeztek velük? Ha bántanak embert, ha nem? – Kicsit megkavarodtam, és nem tudtam miket beszélek.
- Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem bántottak-e már valakit. Csak reménykedjünk, hogy senki vérét nem ontották. – válaszolt Jazz.
- Jobb, ha minél hamarabb megtaláljuk ezeket a vámpírokat. Menjünk! – adta ki a parancsot a családfő, majd mindannyian elindultak az ajtó felé, kivéve Jaspert, mert Ő megvárta Alice-t, aki még mindig fent volt az emeleten.
„Nomád vámpírok”. Csak ez járt a fejemben.
Mi lesz, ha bántják anyát, vagy a barátaimat, esetleg Edwardot? Azt hiszem, azt nem élném túl.
Ekkor megéreztem kezét az enyémeken, én pedig tekintetemet ráemeltem. Örültem neki, hogy kiszakított a gondolataim közül, mert lehet, hogy olyan dolgokra gondoltam volna, amik túlmennek minden határon.
Ha Ő nem lenne velem, biztosan kikészülnék – gondoltam, miközben megfogtam a kezét. Túl sok volt ez nekem. A családja vámpír, a rezervátumban farkasok élnek, és az erdőben nomádok vadásznak. Ki tudja, hány embert öltek már meg. Erre a gondolatra a gyomrom összerándult.
Jasperre néztem, aki nagyon koncentrált. Próbált megnyugtatni, és úgy tűnt, hogy sikerül is neki.
- Köszönöm, de nem kell. Ha elnyomod, azzal csak késlelteted, mert ha elmész, akkor újra rám fog törni ez az érzés.
- Sajnálom – hallottam meg szerelmem hangját, én pedig felé kaptam a tekintetem.
- Miért mondod ezt? Nem a te hibád, hogy itt vannak.
- Tudom. De nem tudlak megvédeni sem téged, sem a családomat. Ilyenkor mindig átgondolom a helyzetet, és inkább lennék vámpír, hogy velük együtt harcolhassak, mintsem ismét elmeneküljek.
- Elintéztem – termett lent a földszinten Alice, majd mellénk sétált. – Még ma beköltözhettek – mondta, majd egy cetlit nyomott Edward kezébe.
- De… Hogy? – kérdeztem meglepetten.
- Vámpír titok. Jasper, menjünk, mielőtt még valakinek baja esik – fordult szerelméhez, majd el is tűntek a házból. Újra rám tört az az érzés, amit Jazz elnyomott.
- Sajnálom, hogy belerángattalak.
- Nem tudhattad, hogy ez lesz, és ne hibáztasd magad – fogtam meg a kezét, majd felálltam, s magammal húztam Őt is. Az emelet felé vettem az irányt, de azonnal megállított. Kérdőn néztem rá, hisz nem értettem, hogy mi történt.
- Most hova megyünk? – kérdezte.
- Csomagolni.
- Nem tehetem. Nem hagyhatom, hogy valamelyiküknek baja essen.
- Hidd el, én sem akarom, és ugyanúgy aggódom értük, mint te, de azt mondták, hogy menjünk. Minket akarnak megvédeni, vagyis… nem csak minket. Ismerem Alice-t és… – Ekkor megcsörren t a telefonom. – Csak emlegetni kellett. Igen? – szóltam bele a készülékbe, miután megnyomtam a kis zöld gombot.
- „Add a bátyámat!” – mondta, és hallatszott a hangján, hogy ideges.
Nem volt elég, hogy nomád vámpírok kószáltak az erdőben, még Edward makacsságával is foglalkoznia kellett. Szerelmem felé nyújtottam a mobilt, Ő pedig egy hangos sóhaj után elvette tőlem. Csak Alice hangját hallottam, bár nem értettem, mit mond, de biztosra vettem, hogy próbálja meggyőzni a testvérét.
Két perc múlva már a ruháit hajtogattuk össze a bőröndjébe, ám láttam rajta, hogy nincs hozzá túl sok kedve.
A kezemben az egyik ingét tartottam, de ahogy kivettem a szekrényből, úgy vissza is tettem. Majd az utazótáskájához léptem, és a kezembe vettem az összes ruháját, mire kérdő tekintettel meredt rám.
Ki vagyok én, hogy megmondjam, mit tegyen? Nem vagyok a felesége, sem az anyja; az utóbbi még szerencse.
Kivettem a gardróbból az egyik vállfát, majd ráterítettem a ruhát, és visszaakasztottam a helyére. Újabb inget vettem a kezembe, de Edward megállított. Nem szólt semmit csak hosszan nézett, de én lehajtottam a fejem és leültem az ágyára.
Nem lehetek ennyire önző; az Ő akaratát is figyelembe kell vennem, hisz nem csak én vagyok a fontos. - Ezzel akartam elterelni a gondolataimat Róluk.
- Sajnálom – szólaltam meg végül. – Én nem akarok semmit sem erőltetni, a te döntésed. – Leült mellém az ágyra és magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem. – Amint elment Jasper, újra elfogott az az érzés… Edward, nekem ez sok – néztem rá, de Ő a semmibe bámult. – Rendben, elfogadtam a családod, hisz állatvéren élnek… de azok a vámpírok nem. Ha valakit bántanak… Anyát, a barátainkat, a családodat vagy… Téged. Azt nem élném túl.
- Jenny, megértem, hogy félsz. Rettegsz a vámpíroktól és ez természetes. Én kiskoromtól fogva velük élek, s sosem féltem tőlük. Tudod, a szüleim autóbalesetben haltak meg, mikor még kisbaba voltam – emlékezett vissza. – Az édesapám a kocsiban, édesanyám pedig a kórházban hunyt el; belső vérzése volt. Anya egész végig engem védett, ezért éltem túl a szerencsétlenséget; később Esméék örökbe fogadtak, így lettem Cullen. Carlisle-lék mondták el, mikor már idősebb lettem. Sosem ismertem a vér szerinti szüleimet, de mindig hálás leszek Esmének és Carlisle-nak, hogy magukhoz vettek, máskülönben nem találkoztunk volna – nézett rám, és megeresztett egy halvány mosolyt.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Nem fáj, hisz sosem láttam őket – fogta meg a kezem, és az ölébe húzta. – Jenny, nem erőltetem a költözést, ha te nem akarod – kulcsolta össze az ujjainkat, én pedig megszorítottam a kezét.
- Nem félek tőle, mert nagyon szeretném, de látom, hogy inkább lennél a családoddal, mint velem.
- Ez nem igaz. Ha nem szeretnék veled lenni, akkor nem akarnék összeköltözni. Ami pedig a többieket illeti; Alice úgyis látná, ha utánuk mennék, és nem hagyná, hogy segítsek, de téged is meg akarlak védeni nemcsak őket – nyúlt ki felém, majd megsimogatta az arcomat.
- Hogy tudsz megölni egy vámpírt? – kérdeztem.
- Úgy, ha széttéped és elégeted a részeit, bár egy embernek ez nehezen menne…
- De egy vámpírnak könnyen – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Tudod mit, – ránéztem, ő pedig folytatta – csomagoljunk össze mindkettőnknek, és menjünk, nézzük meg a házunkat – mosolyodott el.
- Igen, ez jó ötlet – bújtam hozzá, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira.
**
Miután összepakoltuk a ruháinkat, elindultunk a leendő házunk felé, ami a város szélen volt.
Bíztunk Alice-ben, hogy olyan házat választ, amely mindkettőnknek tetszeni fog.
Az út csendben telt. Egyfolytában Alice-ékre gondoltam, és reménykedtem, hogy nem esett bajuk. Valahogy nem izgultam a ház miatt, mert minden gondolatomat a vámpírok kötötték le. Féltem, nem tagadom, de nem a saját életemet féltettem, hanem mindkét családomét és Edwardét.
Nem egyszer kúszott a fejembe egy olyan kép, ahol vámpírok szívják szerelmem vérét, én pedig nem tudok ellene semmit sem tenni. Csak tétlenül nézem, ahogy meghal. Oda akarok menni hozzá, de valami nem engedi. Az arca fájdalmas grimaszba torzul, és látszik rajta, hogy szenved, de egy hangot sem ad ki. Tekintetünk összefonódik, és látom benne a fájdalmat, nekem pedig elerednek a könnyeim.
A fejemet az ablaknak döntöttem s bámultam az erdőt és a házakat, amelyek mellett elhaladtunk. Tényleg nem akartam erőltetni, de náluk sem maradhattunk. Először is, mert az erdőben volt, és könnyedén megtámadhattak a nomádok. Másodszor pedig, mert barátnőm nem véletlenül keresett nekünk ilyen hamar egy házat; azt akarta, hogy minél távolabb legyünk a rengetegtől.
**
Amikor megérkeztünk, Edward segített kiszállni az kocsiból, én pedig körülnéztem.
Majdnem a város szélen voltunk, és tőlünk körülbelül két-háromszáz méterre volt az egyik szomszédunk.
- Jenny! – szólított meg, én pedig ráemeltem a tekintetem, és megfogtam a felém nyújtott kezét, majd elindultunk az új otthonunk felé.
A ház fala fehér volt, és két lépcső vezetett fel a bejárathoz, ami mellett egy huszonöt év körüli nő állt, és amint megpillantott minket, elindult felénk.
Hosszú fekete hajába belekapott a szél, és arcán kedves mosoly terült szét. Amint elénk ért, kezet nyújtott, és bemutatkoztunk egymásnak, majd bementünk a házba.
Bár még nem volt berendezve, nekem rögtön elnyerte a tetszésemet.
El tudtam képzelni benne a bútorokat, és úgy gondoltam, hogy Alice sokat segíthetne az elrendezésben.
A nappali tágas és nagyon világos, a konyha pedig akkora lehetett, mint otthon.
Először jól szemügyre akartuk venni a földszintet, és csak utána az emeletet.
Edward az ablaknál, a nő az ajtóban, én pedig a szoba távolabbik sarkában álltam és onnan térképeztem fel a területet.
Az ingatlanos nőre pillantottam, aki nagyon nézte Edwardot, de leginkább a fenekét bámulta, engem pedig elöntött a méreg.
Mégis, mit képzel magáról? Keressen magának mást, ne olyanra fenje a fogát, aki már foglalt - gondoltam. A nő felém fordult, én pedig elfordítottam a fejem, mielőtt tekintetünk találkozott volna, majd elindultam Edwardhoz, és megkértem, hogy nézzük meg az emeletet.
Két háló, egy fürdő és egy vendégszoba volt az emeleten.
Az egyik szoba majdnem akkora volt, mint az én szobám otthon, míg a másik olyan, akár Edward szobája, s mindkettőhöz egy-egy erkély tartozott.
Mindkét helyiségbe elég fény jutott, és nagyon szép volt a kilátás. Nekem elnyerte a tetszésemet.
- Magunkra hagyna egy kicsit? – kérdeztem az ingatlanos nőt, aki egy bólintás után elhagyta a szobát. - Szerinted? – fordultam Edwardhoz, ki még egyszer végigfuttatta a szemét a helyiségen.
- Szerintem nagyon szép; te mit gondolsz róla?
- Ugyanazt, mint te – mosolyodtam el, majd az ablakhoz sétáltam, s kinéztem rajta.
- Mi a baj? – állt a hátam mögé, és átkarolta a derekamat, állát pedig a vállamra tette.
- Semmi – kulcsoltam össze ujjainkat, majd ránéztem – csak olyan… hihetetlen. – Elmosolyodott és megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.
Egész testemmel felé fordultam, kezemet pedig végighúztam a mellkasán, de a csókunkat nem szakítottam meg.
Nem érdekelt, hol lakok, csak az számított, hogy vele akarom leélni az életemet, legyen az Forks, vagy a világ bármely városa.
***
Miután a ház nézés után visszamentünk a Cullen házba, a többiek már a nappaliban ülve vártak minket. Carlisle elmondta, hogy a nomádok elmenekültek, de még visszajöhetnek, ezért nyitva tartják majd a szemüket, Samék pedig segíteni fognak nekik. Elvégre ez ugyanúgy hatással volt rájuk, mint ránk. Ártatlan emberek életéről volt szó, a feladatuk pedig, hogy megvédelmezzék őket. Legalábbis, én így tudtam.
Később eszembe jutott a Volturi és Jasper távozása, és kíváncsi voltam a részletekre.
Elmentem Alice-hez, és megkérdeztem tőle, hogy mi volt.
Azt mondta, hogy Aro nem vette hasznát Japernek, mert egyszerűen nem tudta használni a képességét a Volturinál, ezért elengedte. Feltettem a kérdést, hogy: Ugye, nem jönnek érted? Erre azt felelte, hogy ettől nem kell tartanunk, mert, ha így döntene Aro, azt látná, és ezt megelőzhetik. Még azt is megkérdeztem tőle, hogy Jasper mire vadászott, míg ott volt Olaszországban. (Edward sok mindent elmondott a Volturival kapcsolatban, így pár dolgot tudtam.) Alice azt mondta, hogy rá akarták venni, hogy emberek vérével táplálkozzon, de Ő visszautasította.
- „Két hónapig nem is evett semmit, vagyis…
- Vagyis?
- Bevittek hozzá egy embert, akit megvágtak, és Jazz… megkóstolta, de rögtön észhez kapott és elhúzódott, bár nehezére esett. Az emberek vére túl csábító számunkra. Kész csoda volt, és örülök, hogy ennyire erős maradt.” - A végére elmosolyodott, én pedig követtem a példáját.
Alice segítségével, két hét alatt megvehettük a házat, és vámpírokkal az oldalunkon, pár nap alatt be is rendezkedtünk. Tudtam, hogy barátnőmre számíthatok minden téren, hisz a ház, gyönyörű lett, s nem győztem köszönetet mondani.
Anya kicsit húzta a száját, mikor pakoltam, de nem volt vészes. Lassan, de elfogadta, hogy Edward és én összeköltözünk. Persze nem az összes cuccomat vittem el, mert nem akartam mindent magammal vinni, majd később.
**
Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre sem vettem, lassan már egy hónapja éltünk az új házunkba, ahol Alice még házavató bulit is szervezett. Persze mindenki ott volt, aki számított. Anya, a Cullen család, és… a szűk baráti kör, akiknek létszáma meghaladta a negyven főt. Hát, igen, ez Alice.
Barátnőm folyton tevékenykedett, de nem tudtam, hogy min. Mindig titkolózott, és mikor megpróbáltam belőle kiszedni, Ő lerázott. Persze, aki látja a jövőt…
Barátnőm és családja vadászni mentek, mi Edwarddal pedig ott maradtunk a Cullen házba, mert Alice-szel terveztünk egy kis vásárlást, pasik nélkül. Ám azt elvárta, hogy amit majd megveszünk, azt, mint hordják be a házba. Azt mondta: „A vámpíroknak meg se kottyan.” Ebben van valami, hisz Emmett fél kézzel emelte fel a kanapét, mikor Esme porszívózott.
Edwarddal a házban kergetőztünk, mert nem adtam vissza az ingjét, és egy ideig nem is állt szándékomban.
Felrohantam az emeletre, majd befordultam Emmették szobájába, de szerelmem ide is követett. Mit hittem; hogy lerázhatom? Képtelenség.
Persze Ő rögtön elkapott, és leterített a földre, majd megcsókolt, így pedig sikerült elvennie az ingjét. Felvette magára, majd újra felém kerekedett.
- Azt hiszed, hogy megúszod büntetés nélkül? – kérdezte egy kacér mosoly kíséretében.
- Igen, azt hiszem – néztem rá kihívóan.
- Majd meglátjuk – vigyorgott, nekem pedig nem tetszett, mert tudtam, hogy valami alantas módszeren töri a fejét. Hirtelen elkezdett csikizni, én pedig hangos nevetésbe kezdtem.
- Ne! Hagyd abba, kérlek! – kacagtam. Magához ölelt, majd finoman megharapta a nyakam. – Edward, – sóhajtottam – azt hiszem, ezt nem most kellene.
- Miért? Nincs itt senki – motyogta a nyakamba, majd óvatosan elfordította a fejem, én pedig akaratlanul is megláttam valamit az ágy alatt.
- Edward – toltam el finoman magamtól, Ő pedig legördült rólam.
- Mi a baj? – Nem törődve a kérdésével, az ágy alá nyúltam, majd kihúztam egy fényképet, arcomra pedig döbbenet ült ki. – Mit találtál? – tudakolta, majd mellém kúszott. Kérdőn néztem rá, ám Ő is ugyanolyan meglepetten bámulta a fotót, mint én az előbb. Azt a képet tartottam a kezemben, amit Emmett festett, csak ez kisebb volt; vagyis az eredeti.
- Te… itt…
- Vámpír vagyok – suttogta. Újra a képre szegeztem a tekintetem, és próbáltam felfogni, hogy hogyan lehetséges ez. – Valamit nem mondtak el nekünk – szólalt meg nehezen, de én nem tudtam mit felelni.
Tisztában voltam vele, hogy eltitkolták előlünk, a kérdés, hogy miért? Egyáltalán, Edward itt miért vámpír, mikor ember? Nem értettem semmit. Megfogta a kezem, én pedig felnéztem rá.
- Meg fogjuk beszélni velük – mondta határozottan, majd felállt, utána nekem is segített feltápászkodni.
- Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmatok – szólt az ismerős hang, mi pedig egyszerre fordultunk az ablak irányába…
47. fejezet - Visszaemlékezések
2010. jún. 14. 22:11 - írta gicus15
Sziasztok!
Két szavazatot kaptam. Mindegy. Ha nem, hát nem. Nem fogom erőltetni. Pakolom majd felfelé a részeket, és ha kapok komentárt, kapok, ha nem, nem.Itt a rész.
Remélem, tetszik majd és kapok sok-sok kommentárt. Köszönöm, annak, aki írt az előző részhez:)
A képért bocsi. Elég kezdő vagyok ilyen téren. Szerintem más sokkal tökéletesebb munkát végzett volna. Na, most nem ez a lényeg, hanem, hogy a kép a részhez kapcsolódik:)
Hamarosan úgyis vége lesz a történetnek, szóval... mindegy. Lehet, hogy a részek laposak lettek, de hamarosan olyan fog jönni, ami talán meg fog lepni titeket.
Na, nem szövegelek tovább, mert még a végén leüttök. :)
Ez ilyen nyugis rész, de a végéért ne kövezzetek meg.:)
Jó olvasást!
Puszi
- Össze szeretnénk költözni.
Látszott anyán, hogy meglepte az iménti kijelentésem, és szemöldök ráncolva hol rám, hol Edwardra pillantott. Nem tetszett ez nekem, mert ilyenkor jön az, hogy: Nem, erről szó sem lehet!
Miért ne engedné meg? Több pár is van, akik alig ismerték egymást, most mégis együtt élnek.
Ezt nem teheti velem… velünk.
Hiszem, hogy Edwarddal boldog leszek, és majd – de csak MAJD – egyszer megkéri a kezem.
Te jó ég! Hogy miken jár az agyam! Nagyon előre siettem, mert lehet, hogy miután vége lesz a sulinak, elválnak az útjaink, amit nem akarok. Vele szeretnék maradni „örökre”. Mondjuk úgy, hogy, míg a halál el nem választ.
Anya hangja zökkentett ki a gondolataim közül.
- Nem gondoljátok, hogy ez gyors? – kérdezte. Már kezdi! - gondoltam. – Alig ismeritek egymást – mondta.
- Szerintem nagyon jól ismerjük egymást – néztem Edwardra, aki lágyan elmosolyodott, majd megsimogatta a kezem. Mintha mindig is ismertem volna - mondtam magamban. Anya nem szólt semmit, s tudtam, hogy gondolkodik. Be kell látnia; felnőttem, és számítani lehetett arra, hogy egyszer kiköltözök a szülői házból, s saját életet kezdek egy olyan emberrel, aki a mindent jelenti számomra.
- Rendben. Nem szólhatok bele, hisz már nem vagy tíz éves – mondta, és ránk nézett. – Tényleg ennyire szeretitek egymást? – kérdezte, mire Edwarddal egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk ki.
- Igen.
- Akkor jó. De a házassággal még várjatok – mosolyodott el, nekem pedig elkomorodott az arcom. Hirtelen eszembe jutott a kép, amit Emmett festett. Ott már az eljegyzési gyűrűnkkel az ujjamon álltam Edward mellett...
Tekintetemet szerelmemre fordítottam, akinek a bőre csillogott a napfényben, s mikor rám nézett, a szeme aranybarna volt. Csak bámultam Őt, Ő pedig engem. Felemeltem az egyik kezem, majd végigsimítottam hófehér bőrén, majd ujjammal körberajzoltam ajkai vonalát.
Most jobban vonzott, mint mikor nem fénylett a bőre, s szemei zöldek voltak.
„Mindkét Edwardot” szeretem.
És ekkor egy kép villant be.
Edward ölel át, bőre jéghideg és kemény, a szemei itt is aranybarnák. Tőlünk nem messze, szintén Edward, csakhogy zöldek a szemei, és nem sápadt.
Hangokat hallottam, de egyikünk sem beszélt.
- Jól vagytok mindketten, ugye? - kérdezem aggodalmas hangon.
- Jól, mert vámpírok vagyunk. Nem tudjuk egymást olyan könnyen bántani – nevet Edward.
- Vámpír? – kérdezem el-elfúló hangon.
- … igen.
Csak az utolsó szót lehetett hallani, ami a legfontosabb volt. Az: Igen.
Vámpír.
Ez az egy szó visszahangzott a fejemben, majd megint egy kép jelent meg előttem.
Edward támadóállásban egy hatalmas farkas előtt, és állati morgás hagyja el a torkát, majd morogva megszólal.
- Takarodj a területemről! – üvölti. Remegek.
- Nem, nem mentünk el! Ez még mindig a mi területünk! Ha még egyszer hozzá mersz érni, halott leszel! – fenyegeti meg a farkast, aki hátrálni kezd, majd megfordul, és elszalad.
Edward feláll a földről, majd rám néz, én pedig lassan elindulok felé. Aranybarna szemeiben aggodalmat, megbánást, szeretetet, és ezernyi érzést fedezek fel. Mikor csak egy lépésre vagyok tőle, a képnek hirtelen vége szakad.
Edward szemei újra zöldek voltak, amik megértést tükröztek, én pedig elfordítottam a fejem. Rossz ötlet volt, mivel anya, kérdő tekintetével találtam szembe magam. Éreztem, hogy nem fogom megúszni a kérdéseket, amiket majd fel akar tenni.
- Mi volt ez az előbb? – tudakolta. Edwardra néztem, akinek a tekintetéből azt olvastam le, hogy: Ne mondd el neki az igazságot, mert úgyse hinné el.
- Semmi – feleltem.
- De.
- Anya, csak Edwardot néztem – pirultam el, de nem tudtam, hogy miért. Zavarba jöttem.
- Ilyen sokáig?
- Igen.
- Mintha teljesen máshol jártál volna. Biztos jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Biztos, semmi bajom – mosolyodtam el, majd megszorítottam szerelmem kezét.
- Rendben, akkor megnyugodtam – mondta, majd elköszönt, és elment… valahová.
Tudtam, hogy Edward észrevette a „látomásomat”, így vártam a kérdését, amit pár perccel később fel is tett.
- Mit láttál?
- Téged – feleltem, és ránéztem. Éreztem, hogy jönne a következő kérdés, így megelőztem. – Megint aranybarna volt a szemed, akár a testvéreidé, és már tudom is, hogy miért. – Értetlen fejet vágott, én pedig felhúztam a lábaim, és átöleltem őket, majd megszólaltam.
- Vámpír voltál, vagyis… vagy a „látomásaimban”, de nem tudom, hogy miért. Már semmit sem értek. Miért gyötörnek ezek a képek? – fogtam a fejem, s próbáltam elhessegetni az imént látottakat. Edward átölelt, én pedig vállába fúrtam az arcom, s beszívtam nyugtató illatát.
- Nem vagyok vámpír.
- Tudom, de ott igen…
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – simogatta a hátam, én pedig ráemeltem tekintetemet.
**
Miután megnyugodtam, tévézni kezdtünk, mert úgy éreztem ez képes eltereli a figyelmemet a képekről, amik a fejemben voltak.
Eleinte nem nagyon sikerült, de aztán egyre jobban kezdtem figyelni az adást, ami a televízióban ment. Persze a felét sem jegyeztem meg, de addig is nem gondoltam semmire sem. Élveztem Edward közelségét, és valahogy jobban megnyugodtam, ha a közelemben volt, nem úgy, mintha csak egyedül lennék a házban, s magamban bámulnám a tévét.
Felálltam a kanapéról – mivel azon feküdtünk -, majd szerelmemre néztem, Ő pedig felült, s kérdőn nézett rám.
Megfogtam a távirányítót, és kikapcsoltam a tévét, majd Edward felé nyújtottam a kezem, Ő pedig kérdezés nélkül kulcsolta össze ujjainkat, mikor felállt a kanapéról.
Lassan indultam fel az emeletre, magam után húzva Edwardot, és mikor már a szobám küszöbét is átléptük, bezártam magunk mögött az ajtót, s elfordítottam benne a kulcsot.
Edward elé álltam, és végigsimítottam a mellkasán, majd zöld szemeibe néztem, egyik kezemmel pedig beletúrtam a hajába, s közelebb húztam magamhoz az arcát.
Mikor megcsókoltam, kezemet végigfutattam a karján és a vállán, miközben Ő a derekamat ölelte, s úgy vont magához. A fenekem alá nyúlt, és karjaiba kapott, majd elindult az ágyam felé, s lefektetett rá, én pedig magammal húztam Őt is.
Lassan csókolt, majd letért a nyakamhoz, és azt halmozta el apró csókokkal, én pedig lehunytam a szemem, s átadtam magam az érzésnek, ami a hatalmába kerített valahányszor Edward ajkai bőrömhöz értek.
Minden érintése perzselte a bőrömet, és a szívem ekkor már a torkomban dobogott, a pulzusom pedig az egekben lehetett.
Sosem hittem, hogy valaki iránt így fogok érezni, mint Edward, de megtörtént, és örülök neki, hisz Ő a legjobb dolog az életemben. Képtelenségnek tartom, hogy valaha is távol tudnék Tőle maradni. Érezni akartam és magam mellett szerettem volna tudni Őt. Tudni, hogy Ő is ugyanúgy szeret engem, mint én Őt.
Megfogtam a pólója alját, és áthúztam a fején, majd újra megcsókoltam, ám ezúttal egy hirtelen mozdulattal felé kerekedtem, ráültem, majd lágy csókot leheltem puha ajkaira.
Végigsimítottam meztelen mellkasán, miközben nyakát kényeztettem, Ő pedig a csípőmet szorította valahányszor hozzáértem ágyékához.
Keze feljebb csúszott, majd megragadta a felsőmet és levette rólam, hogy aztán az a földön landoljon. Lehajoltam hozzá, és újra megcsókoltam, majd ajkaimmal lassan egyre lejjebb s lejjebb haladtam, egészen a hasáig, aztán vissza. Mellkasát apró puszikkal hintettem be, Ő pedig lehunyta smaragdzöld szemeit, s a légzése is szaporábbá vált. Megsimogattam az arcát, majd megcsókoltam.
Lentebb csúsztattam a kezem, és óvatosan megérintettem Őt, mire teste megfeszült, szemei pedig kipattantak, s hirtelen Edward alatt találtam magam. Teljesen elkábított az illata, a csókjai és az érintései, s úgy éreztem, abban a pillanatban elolvadok a karjai közt.
Megszabadultunk a maradék ruháktól, majd forrón fonódtunk össze, miközben én dereka köré kulcsoltam a lábaimat, s úgy szorítottam magamhoz Edwardot.
Valahányszor belém hatolt, annyiszor nyögtem fel, közben levegő után kapkodtam, s szerelmem nyakába fúrtam arcom.
Öleltem, csókoltam és éreztem Őt, tekintete pedig lángba borította testemet. A hajamba túrt, nekem pedig jóleső sóhaj hagyta el a számat, majd ajkaira tapadtam, és szenvedélyesen csókolni kezdtem Edwardot.
Zihálva dőlt rám szerelmem, én pedig szorosan karjaimba zártam, Ő pedig átkarolta a derekamat és fejét a nyakamba fúrta. A hajával kezdtem játszani, majd lehunytam a szememet és megsimogattam a hátát.
- Szeretlek – törtem meg a csendet, Edward pedig felkönyökölt és rám mosolygott.
- Én is szeretlek – simított végig a nyakamon, majd lágy csókot lehelt ajkaimra. – Nagyon, és ez így is fog maradni.
Elmosolyodtam, és ujjammal körberajzoltam ajkai vonalát, majd a boldogságtól csillogó szemeibe néztem.
Nem tudom, mit csinálnék, ha valami történne vele. Abba biztos vagyok, hogy beleőrülnék. Miután ideköltöztünk anyuval, Ő volt az egyetlen ember, akinek igazán kitárulkoztam. Mintha tudtam volna, hogy benne megbízhatok.
Mióta megismertem, valami vonzott hozzá, s mikor beszéltek róla a lányok – bár még nem láttam – már akkor izgatott lettem a találkozásunktól, mégis húztam az időt.
Valahogy mindig is kötődtem hozzá, s körülötte járt az eszem, vagy Róla fantáziáltam.
- Min gondolkodsz? – kérdezte.
- Az első találkozásunkon – feleltem. – Sajnálom.
- Mit? – húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét.
- Hogy úgy viselkedtem veled, hisz még nem is ismertelek.
- Idegenek voltunk egymásnak. Bár szerintem te nem viselkedtél úgy, mint én.
- Ezt, hogy érted?
- Nem akartalak megismerni, csak azért mentem bele, mert a fiúk győzködtek. De nem bántam meg a döntésem. – Simított végig az arcomon, én pedig lehunytam a szemem, s élveztem Edward érintését. Ajkait megéreztem az enyémeken, ám mikor elmélyítettem volna a csókunkat, Ő elhúzódott. – Eláruljak egy titkot? – kérdezte, mire válaszul csak bólintottam. – Emlékszel, mikor az első közös matematikaóránk után elkísértelek a következő órádra? – Megint bólintottam. – És, hogy azt mondtam, nekem is arrafelé lesz órám? – Ismét egy bólintást kapott válaszul. – Hazudtam. Igazából a másik épületben volt, de el akartalak kísérni; beszélgetni szerettem volna veled; jobban megismerni téged.
- Miért? – tudakoltam.
- Azt akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy rád máshogy tekintek, mint más lányokra. Már akkor vonzott valami hozzád, s néha olyan volt, mintha mindig is ismertelek volna.
- Velem is így volt – mondtam, mire mindketten elmosolyodtunk. Magunkra húzta a takarót. Mellkasára hajtottam a fejem úgy, hogy láthassam az arcát, Ő pedig átölelt. – Tényleg, min nevetettek Bellával a szertáros incidensünk után? Ezt akartam megkérdezni nálatok, mikor Alice ott alvós bulit szervezett. Nem mertem megkérdezni, mert akkor még csak barátkozni próbáltunk egymással.
- Emmettről meséltem neki. Aznap hajnalban Rosalie befogta házimunkára, pontosabban vasalnia kellett, amit eleinte nem akart megcsinálni, ezért mindent bevetett, hogy megússza. De nem sikerült. Rosa még kötényt is adott neki, hogy igazi „háziasszony” legyen belőle – kuncogott. Elképzeltem Emet, ahogy pöttyös köténykében vasal, majd megmutatja Rosalie-nak, hogy milyen ügyes. Erre a képre elnevettem magam. Nagyon vicces látványt nyújtott.
- Gondolom, azért kérdezted, mert rád néztünk mind a ketten – mondta, mire arcomra fagyott a mosoly, lehajtottam a fejem. – Szóval, ezért rohantál el óra végén. – Állam alá nyúlt, majd felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Azt hitted, hogy rajtad nevetünk – jelentette ki. – Én kerestelek a teremben, és mikor megláttalak, Bella követte a tekintetemet.
- Értem. Beszéljünk másról. Vannak még kérdéseim – pirultam el -, de csak ha nem zavarnak.
- Nem. Nyugodtan kérdezz! – mosolyodott el.
- Mikor először nálatok aludtam, és… amikor Emmett sztriptízelt, olyan furcsa voltál. Mi volt az oka?
- Féltékeny voltam – felelte.
- Miért?
- Mert, azt hittem, hogy Emmett tetszik neked – ismerte be.
- Jasperrel is ez volt. Nem értelek, hisz mindkettejüknek megvan a maguk párja.
- Nem tehetek róla. Lehet, furcsán hangzik majd, de úgy éreztem, hogy hozzám tartozol. – Annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni, miután ismét sikerült, megszólaltam.
- Aznap este volt az első csókunk – mosolyodtam el az emlék hatására.
- Igen, és megijedtél.
- Mert attól féltem, hogy véget vetettünk egy kezdődő barátságnak.
- De szerencsére nem így alakult.
- Sokáig voltunk barátok.
- Vagyis próbáltunk azok maradni – mosolyodott el.
- Igen – tettem államat a mellkasára, majd beletúrtam bronzvörös hajába, Ő pedig közelebb hajolt és megcsókolt.
- Hm, ez finom – motyogta bele a csókunkba, mire csak elmosolyodtam, de nem szakítottam meg ajkaink játékát. - Be kell, valljam, nem tudtam ellenállni neked - ölelt jobban magához.
- Én sem, de kicsit tartottam attól, hogy hogyan fogsz azután viszonyulni hozzám. Jó volt a karjaidban lenni – szólaltam meg picivel később, a kijelentésemtől pedig elpirultam, és lesütöttem a szemeim.
- Én pedig örülök, hogy bebújhattam hozzád – mondta mosolyogva, majd közelebb hajolt, és megcsókolt.
Kicsit fáradt voltam, és legszívesebben Edwardon fekve töltöttem volna az egész napot, de mint mindig, ezt a pillanatot is megzavarta valami.
Egyikünk sem mozdult meg, hogy felvegye a telefont, és örültem neki, hogy szerelmem is inkább az ágyban maradt.
De mikor már negyedjére szólalt meg a mobilja, bosszúsan fújt egyet, én pedig lefeküdtem mellé, míg Ő előhalászta a nadrágzsebéből a készüléket.
- Tudtam, hogy Ő az – morogta, majd visszasétált az ágyhoz, és megnyomta a felvevőgombot. – Mondd! – szólt bele ingerülten. -… Most nem ér rá… De, épp aludni szeretett volna, ha nem hívsz fel!... Alice…
- „Ne Alice-szezz! Csak pár perc az egész, és nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass!” – hallottam barátnőm mérges hangját.
- Mert nem vagyok én is olyan, mint Ti?! – kérdezte Edward is ugyanolyan ingerülten, mint Alice.
- „Istenem, Edward, szerinted mit fogok vele csinálni, ha beszélek vele fél percet? Most pedig add oda neki a telefont!” – Mielőtt még Edward válaszolhatott volna, vállára tettem a kezét.
- Nyugodj meg! – Nem értettem, hogy miért viselkedik így. Elvettem a kezéből a telefont, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira, végül beleszóltam a készülékbe. – Mit szeretnél Alice? – kérdeztem mosolyogva, miközben megfogtam szerelmem kezét, Ő pedig finoman megszorította és elmosolyodott.
- „Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem jönnétek el hozzánk, mert… mert egyedül vagyok – szomorodott el a hangja. – Jasper, Rosalie és Emmett vadászni mentek, Carlisle dolgozik, Esme pedig vásárolni ment.”
- És te, hogyhogy nem mentél vele? Hisz imádsz vásárolni. Vagy miért nem tartottál Jasperékkel?
- Ruhát igen, de nem élelmiszert. Rose-ékkal pedig azért nem, mert még nem vagyok éhes, hisz csak három napja ettem. Kérlek, kérlek, kérlek! Csak, míg a többiek vissza nem érnek.” – Ezt csak megtehettük érte, nem? Hamarosan összeköltözünk, és akkor annyit lehetünk együtt, amennyit csak akarunk.
- Rendben.
- „Á, köszi!” – kiáltott fel, majd még elhadart valami olyasmit, hogy „Akkor tíz perc múlva”, majd letette a telefont.
Edward egy kicsit morcos volt, és próbáltam leállítani, kevés sikerrel, mert annál inkább durcáskodott.
Egész úton hozzám sem szólt, csak mereven bámulta az utat. Mielőtt még Alice hívta volna, minden rendben volt. Nem hiszem, hogy a húga miatt lenne, bár… gyakran meg szokott minket zavarni, de Ő ilyen, és már kezdtem megszokni.
Edwardot még az is zavarta, ha leengedtem az ablakot, így mindig visszahúzta, én pedig kezdtem ezt megelégelni.
- Állj le, mert már nem bírom! – szóltam mérgesen, de Ő nem szólt semmit sem. – Alice a húgod, ennyit igazán megtehetsz érte. – Még mindig nem adott választ. – Bocs, hogy létezünk – mondtam, majd kinéztem az ablakon, és karba fontam a kezem magam előtt.
Ha ennyire zavarja, akkor csak vigyen Alice-hez, utána pedig menjen oda, ahova akar. Mit bánom én, de velem nem fog így viselkedni! Mert, hogy Cullen, azt hiszi, mindent megtehet? A fenéket!
Inkább az erdőt kémleltem, és próbáltam megnyugtatni magam, de ez nem jött be.
Hirtelen egy hatalmas valami futott el mellettünk a rengetegben, én pedig ijedten húzódtam el az ablaktól, mire Edward lefékezett.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva, és hangjából eltűnt az az idegesség, ami otthon volt.
- Lá… Láttam valamit az erdőben – mondtam, miközben kimutattam az ablakon.
- Lehet, hogy Emmettéket láttad. Nem azt mondtad, hogy vadászni mentek? – tudakolta.
- De igen, csakhogy… ez jóval magasabb és… és hosszabb volt, mint egy vámpír. – Ránéztem, a tekintete pedig megbánást tükrözött. Nem tudtam, hogy most azért, nézett így, mert megbánta, ahogy viselkedett velem, vagy valami más volt a háttérben.
- Azt hiszem, valamit még nem mondtam el – kezdte, én pedig figyelmesen hallgattam…
- Szóval… Ezért nem akartak átengedni a határon – állt össze a kép.
- Igen. Minden Cullenre vonatkozik ez az egyezség, így én sem léphetem át.
- Edward, te nem vagy vámpír, tehát a szerződés rád nem vonatkozik – mutattam rá a tényre. Vagy talán tévedek?
- Igen, nem vagyok az… - hajtotta le a fejét.
- Te… azzá akarsz válni? – kérdeztem meglepetten, mire tekintetét rám kapta.
- Nem, persze, hogy nem, de… mióta az emlékeinkben azt látjuk…
- Lehet, hogy a jövőt láttuk mindketten?
- Nem, nem hiszem. Sosem terveztem, hogy olyanná válok, mint a testvéreim. Egyáltalán, miért nem Alice látja akkor ezeket a képeket? – tűnődött el.
- Igen, ebben igazad van. – Ekkor hirtelen megjelent előttünk egy hatalmas farkas, majd el is tűnt. Dermedten bámultam azt a helyet, ahol valamelyik, la push-i fiú állt ordas képében. Észre sem vettem, hogy remegek, míg Edward meg nem fogta a kezem, és magához nem ölelt.
- Nyugodj meg, semmi baj. Nem fog bántani – suttogta a fülembe, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
- Mi… Miért ugrott ki? – kérdeztem.
- Lehet, hogy figyelmeztetni akart minket, bár… ez a mi területünk; nem tudom, ki engedte meg neki, hogy átlépje a határt. Jenny, jól vagy? – tudakolta aggódó hangon, én pedig bólintottam. – Jobb lenne, ha most hazamennénk – mondta, de még mindig karjaiban tartott, nekem pedig nem állt szándékomban elengedni őt.
- Sajnálom – szólalt meg egy kis idő múlva, és szorosan magához ölelt. – Tudod, szerettem volna Veled tölteni a maradék délutánt Alice vagy bárki más jelenléte nélkül. Tudom, hogy önzőség, de…
- Ha majd összeköltözünk, akkor annyit leszünk együtt, hogy már unni fogsz – mosolyodtam el, és ránéztem.
- Soha – mosolygott, majd megcsókolt. Már nem remegtem, sőt, teljesen megnyugodtam.
- Jasper! – húzódtam el.
- Tessék? – kérdezte döbbenten Edward.
- Elmúlt a remegésem – magyaráztam meg az előbbi kijelentésem.
- Nem biztos, hogy Ő volt.
- Pedig én voltam – nyílt ki a vezetőülés felőli ajtó.
- Tesó, vigyél haza minket, fontos dologról van szó – hallottuk meg Emmett hangját a hátsó ülésről. Hátra fordultam, és mindenki ott volt, kivéve persze, Alice-t, Esmét és Carlisle-t.
*
Már csak Carlisle-ra vártunk, aki pár másodperc múlva toppant be a bejárati ajtón, majd rögtön a nappaliba sietett.
Én is kíváncsi voltam, hogy miről van szó, hisz Jasper, Rosalie, Emmett és Alice is nagyon feszült volt. Barátnőm biztos látta a látomásában azt, amit a többiek.
- Mi történt? Úgy hallottam a telefonban, hogy valami baj van – mondta Carlisle.
- Igen, valószínűleg ez még gondot fog okozni – mondta Emmett.
- Miért? Mit láttatok? – kérdeztem.
- Inkább Samék találkoztak valakivel, vagy inkább valakikkel – szólt Jasper.
Lehet, hogy megint jön a Volturi? Mi van, ha rájöttek, hogy van két vagy három ember, akik tudnak a vámpírok létezéséről? Talán, azért jöttek, hogy megöljenek minket?
Sziasztok! (47. fejezet)
2010. jún. 5. 22:01 - írta gicus15Sziasztok!
Ide nem rakom többet a részeket, de ezen az oldalon megtaláljátok a következő fejezetet, amit már fel is raktam. Kérlek, Titeket, írjatok kommentárt. Ha nem is regisztráltok, akkor legalább a Chat-be írjatok véleményt a részről.
http://jennyedward.blogspot.com/
Előre is köszönöm:)
Puszi
Gicus
46. fejezet - El innen!
2010. máj. 26. 23:24 - írta gicus15
Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de elvagyok havazva. :S Igyekszem a folytatással. :)
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, akiktől kaptam.
Remélem, most sem hagytok cserben.
Puszi
Láttam, hogy fél feltenni a kérdését; és ahogy engem nézett, mintha erőt próbálna gyűjteni. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a valami, amitől ennyire tart. Biztos, hogy olyan dologról van szó, ami nagy hatással lehet rám, mert akkor szokta húzni az időt, engem pedig az őrületbe tud kergetni ezzel. De kivárom.
Felhúztam a lábam, államat a térdemre tettem, majd Edwardot kezdtem nézni.
Sosem tudtam csöndben maradni, bár akadtak kivételek.
Rendben, ebből elég volt! - gondoltam, mert már nagyon kíváncsi voltam, nem tudtam tovább várni.
Megfogta a kezem, majd hüvelykujjával apró köröket rajzolt rá, engem pedig kirázott a hideg. El akarta húzni a kezét - mikor kérdő tekintettel meredtem rá -, de én elkaptam, és összekulcsoltam az ujjainkat, majd Ránéztem.
Ideges volt, így megpróbáltam finoman rákérdezni a dologra.
- Mit szerettél volna kérdezni? – mosolyodtam el, Ő pedig felült velem szembe.
- Azt, hogy…
- Igen?
- Jenny, tudom, hogy nem vagyunk együtt olyan régóta, de én már nagyon sokat gondoltam erre, és... - Nem tudta befejezni a mondatot, én pedig egyre kíváncsibb lettem.
- Edward, miről van szó? – tudakoltam. Nagy levegőt vett, majd kifújta, aztán megszólalt.
- Van kedved…
- Gyertek, ezt nézzétek meg! – rontott be a szobába Emmett nagy mosollyal az arcán. – Ó, talán… megzavartam valamit? – kérdezte. Egymásra néztünk Edwarddal, majd egyszerre szólaltunk meg.
- Nem.
- Akkor gyertek. – Egy szempillantás alatt előttem termett, majd felkapott a vállára és elindult velem a földszintre.
- Emmett, tegyél le! – nevettem folyamatosan, és addig kapaszkodtam belé, amíg le nem tett a földre. Edward lemaradt, de hamarosan Ő is csatlakozott hozzánk. Nem értettem, hogy miért kellett lejönnünk, mikor szerelmem épp valami fontosat akart tőlem kérdezni.
- Mit is kell megnéznünk? – tudakoltam Emtől.
- Máris hozom, csak jöjjön be mindenki a nappaliba - mosolygott, közben intett a többieknek, hogy gyorsabban érjenek be.
- Hozod? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen.
Mikor már mindenki a kanapén vagy a fotelekben ült, Emmett elénk állt, megköszörülte a torkát, majd megszólalt.
Először láttam ilyen komolynak. Eddig mindig, mindenből viccet csinált, de most kivételesen úgy tűnt valami komoly dologra készül.
Mi lehet az?
- Nos, most, hogy mind együtt vagyunk, elárulom, mit csináltam egész nap.
- Vagyis egész éjjel – javította ki Jasper.
- Művészi hajlamomat éltem ki, kérlek szépen – emelte fel a fejét büszkén, és mindenki elmosolyodott.
- Művészi hajlamod? – kérdeztem, mire tekintetét rám emelte.
- Igen, hamarosan láthatod – vigyorgott, én pedig hátra dőltem a kanapén.
- Jó lenne, ha valaki tudna olvasni a gondolatokban – mosolyodtam el. Erre mindenki rám nézett, arcukról pedig eltűnt a mosoly. Nem értettem őket, s úgy tűnt, hogy Edward sem. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem. Esme lehajtotta a fejét, Emmett Edwardra nézett, ahogy összes Cullen gyerek.
- Nem, nem mondtál semmi rosszat– mosolyodott el Carlisle.
- Akkor mutathatom? – szólalt meg Emmett. Ekkor vettem észre mellette - ha jól láttam -, egy nagy festőállványt.
- Igen – mondtuk kórusba.
Megfogta az állványon levő leplet, majd lehúzta róla, és leejtette a földre, aztán ránk nézett.
Mindenki tátott szájjal bámulta a festményt, amit Emmett készített, és először azt hittem, hogy képzelődöm, de nem; ez valós volt.
A kép Cullenéket ábrázolta, és köztük voltam én is. Carlisle Esmével, Alice Jasperrel, Rosalie Emmettel, Edward pedig velem volt lefestve. A Cullen család összes férfitagja a párjukat ölelte át, de nem ez volt a legfeltűnőbb, hanem az, amit az ujjamra festett Em. Egy eljegyzési gyűrű díszelgett a bal gyűrűsujjamon, ami Edward karján volt, hisz a derekamat karolta át. Teljesen ledöbbentem, és csak a párosunkat bámultam.
A háttérben Edward hangját hallottam, de olyan volt, mintha több kilométer távolságból szólított volna meg. Kezét megéreztem az enyémeken, ám a festményről képtelen voltam levenni a szemeimet.
Ahogy jobban elmerültem a kép tanulmányozásában, több apróbb részletet is észrevettem.
Először is, úgy tűnt, mintha valamiről másolta volna; mintha csak modellt álltunk volna neki.
Esme barna blúzt, és fekete szoknyát, Alice lila felsőt és egy farmernadrágot, míg Rosalie egy fekete, V kivágású hosszú ujjút viselt egy szintén fekete nadrággal. Mindegyikükön fekete cipő volt, ahogy rajtam is. Egy fekete felsőt, egy farmer kabátot és egy fekete nadrágot viseltem.
A srácokét nem nagyon láttam, de úgy láttam, hogy Edward sötét farmert és egy fehér inget viselt, aminek az ujja könyökig fel volt gyűrve. Emmetten egy sötétzöld ing és egy mellény volt, s Ő is egy fekete nadrágot viselt, ahogy az összes fiú. Jasper egy szürke pulóvert, míg Carlisle egy kék alapon, mell résznél, fehér rombuszokkal díszített pulcsit viselt.
Mindenkinek arany barnára volt festve a szeme, kivéve nekem. Egyedül én tűntem ki közülük, hisz mindegyikőjük bőre falfehér volt.
Felálltam a kanapéról, majd lassan elindultam a festmény felé, közben éreztem, hogy minden Cullen engem figyel.
Ahogy egyre közelebb értem a képhez, kezdtem úgy érezni, hogy egyedül vagyok a helyiségben. Mindent kizártam magam körül.
Mikor megálltam a festmény előtt, lassan kinyújtottam felé a kezem, és a levegőben végig húztam az ujjamat Edward arcán, majd a jegygyűrűmön.
Behunytam a szemem, és hirtelen képek villantak be.
Egy fényképezőgép, egy állványon, egy hűvös kar a derekam körül, majd egy villanás. - És vége lett a képnek.
- Jenny – fogta meg a kezem valaki, de én csak a festményen lévő, aranyszemű Edwardot bámultam. – Jenny – szólított megint az illető, majd kezét az arcomra tette, én pedig ránéztem. – Semmi baj – szólt lágy hangon Jasper, miközben még mindig a kezemet fogta, majd hirtelen nyugalom árasztott el, aztán elálmosodtam. – Gyere - vett ölbe, és felrohantam velem Edward szobájába, majd lefektetett az ágyra, betakargatott, én pedig azon nyomban el is aludtam.
(Alice szemszöge)
Emmett nagyon sokat dolgozott a festményen, amit egy fényképről másolt. Régebben készítettük azt a fotót, mikor Edwardnak és Jennynek még meg voltak az emlékeik.
Azt hittem, csak nekünk akarja majd megmutatni, de mikor látomásom támadt, hogy Jennyéknek is, egyből rohantam hozzá. Le akartam beszélni róla, de nem jött össze, így „csatát” vesztve kullogtam le a földszintre.
Még nem láttam a festményt, és kíváncsi voltam, hogy mennyire sikerült lemásolnia az eredeti képet.
Jasper mellett ültem, és vártam… Nem volt látomásom, és ezt rossz előjelnek tekintettem. Szerelmem próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel, mert csak arra tudtam gondolni, hogy, mi lesz, ha meglátják a képe.
Mivel a fotón Edward vámpír és Jennyn rajta van az eljegyzési gyűrű, nem tartottam helyesnek, hogy Emmett ezt fesse meg. De persze nem tudtam lebeszélni róla.
Drága bátyám meg akarta mutatni művészi hajlamát, bár elég lett volna, ha az erdőben produkálja magát.
Vajon hány grizzlyvel tud végezni öt másodperc alatt?
De, miért pont festeni szeretett volna; és akkor én miért nem láttam a döntését?
Mikor mindenki lent volt a nappaliban, Emmett végre lehúzta a leplet festményről, mi pedig tátott szájjal meredtünk rá.
Mintha csak a fényképet láttam volna kinagyítva. Álmomban sem hittem volna, hogy Em tud festeni, de itt van rá a bizonyíték, és nem is akármilyen.
Mellettem Jenny és Edward ültek, akik döbbenten nézték a festményt, amin bátyám vámpír, és barátnőmnek az ujján ott díszeleg a jegygyűrűjük.
Jasperre néztem, aki Jennyt bámulta, s úgy tűnt, hogy mindketten nagyon zaklatottak, valószínűleg barátnőm érzései miatt.
Jenny felállt mellőlünk, majd a kép felé indult, közben mi le sem vettük róla a szemünket, míg el nem ért a vászonig.
Úgy látszott mintha valami vonzaná a festményhez, és valószínűleg ez a valami Edward volt, hisz itt Ő is egy közülünk, vámpírként ábrázolta őt is a bátyám.
Szúrós szemekkel néztem Emmettre, aki bűnbánó fejet vágott, de ez nem segített rajta, mert nagyon mérges voltam rá.
Jasper felállt a kanapéról, majd barátnőm mellé sétált, majd megszólította.
- Jenny – fogta meg a kezét, de sógornőm még mindig a festményt bámulta. – Jenny – szólította meg újra, majd kezét az arcára tette, Ő pedig ránézett. – Semmi baj – szólt lágy hangon Jasper, miközben még mindig a kezét fogta, majd barátnőm hirtelen elálmosodott.
- Gyere - vette ölbe, és felrohant vele Edward szobájába, majd lefektette az ágyra, Jenny pedig azon nyomban el is aludt.
Halkan jött ki a szobából Jasper, majd együtt lementünk a földszintre a többiekhez.
Láttam Edward döntését, de nem hagyhattam, hogy megtudja, mi volt ez az előbb. Féltettem, ahogy Jennyt is. A belső hang mindig azt mondta nekem, hogy nem árulhatom el, hogy mi történt velük, és ezt be is tartottam, eddig.
- Edward, sajnálom, de nem mondhatom el – mondta Emmett, mikor leértünk a nappaliba.
- Alice, mi volt ez az egész? – kérdezte idegesen, amint megpillantott minket.
- Még én sem tudom – meredtem magam elé.
- Emmett tud valamit, ahogy a többiek is, akkor miért pont Te ne tudnál róla? Te látod a jövőt - mondta.
- Igen, és… - De Jasper megelőzött.
- És nem kell mindenről tudnod, mert nem tartozik rád – szólt komolyan, mire Edward elvágtatott mellettünk, és felment az emeletre Jennyhez.
- Köszönöm – tátogtam szerelmemnek, Ő csak elmosolyodott, majd megszorította a kezemet.
- Alice, beszélhetnénk az irodámban? – kérdezte Carlisle, én pedig bólintottam, majd elindultunk az emeletre.
Mikor mindhárman – Jasper, apám és én – helyet foglaltunk a dolgozószobában, elfogott a rettegés.
Elmeséljem neki vagy sem? Ha elmondom, amit láttam, talán tudna segíteni és találhatnánk rá valami megoldást. - gondoltam.
- Alice, nem szeretnél elmondani valamit? – kérdezte Carlisle. Jasperre néztem, aki bólintott, én pedig lehajtottam a fejem.
- Az erdőben volt egy látomásom… Edwarddal kapcsolatban – néztem apám szemébe.
- Mit láttál?
- Azt, hogy… hogy Edward eltűnik…
- Úgy érted…
- Meghal – suttogtam. Döbbent arccal meredt rám, én pedig könnyek nélkül kezdtem zokogni. Jasper érezte a hirtelen hangulatváltozásomat, és magához ölelt, közben a hátamat simogatta.
- Ez… Ez egész biztos? – kérdezte apám körülbelül öt perc csend után.
- Igen. Láttam Jenny fájdalmát, és bele sem merek gondolni, hogy mit fog tenni, ha ez bekövetkezik. Valamit tennünk kell, Carlisle!
- Tudom, Alice, tudom. De nem tehetünk semmit sem, hacsak el nem mondjuk nekik az igazat – mondta. Ekkor megszólalt a hang a fejemben: „Nem!” – kiáltotta.
- Nem szólhatunk nekik, megtiltották. Segíthetünk, de titokban kell tartanunk – szólt Jasper komoly hangon.
- Igen, de hogy? – kérdezte nevelőapám, ám ekkor látomásom támadt.
(Jenny szemszöge)
Valami csiklandozta az arcomat, majd apró puszikat adott a nyakamra, én pedig elmosolyodtam, majd lassan kinyitottam a szemem.
Edward mosolygós arcával találtam szembe magam, de ekkor Alice toppant be a szobába, és elindult felénk.
- Beszélhetnénk? – kérdezte barátnőm.
- Nem, majd később – felelte Edward.
- Szerintem pedig most kéne – tette csípőre a kezét Alice.
- Drága húgom, ha megkérhetlek, kifáradnál a szobámból, mert beszélni szeretnék Jennyvel – fogta meg barátnőm karját, majd finoman kifele kezdte húzni. Mikor Alice már a folyosón állt, bezárta az ajtót kulcsra, majd visszasétált hozzám, s leült az ágyra. Eleinte csak néztük egymást, de nagyon kíváncsi voltam, így rákérdeztem, hogy miről szeretne beszélgetni.
- Miről szeretnél beszélni? – Közben próbáltam a szemébe nézni.
- Rólunk... Az életünkről - fogta meg a kezem, én pedig kezdtem megijedni.
Lehet, hogy szakítani akar? Nem, én ezt nem bírnám elviselni... Pont most, mikor újra béke van köztünk, most vetne véget mindennek?
A gyomrom összezsugorodott, és rettegve vártam a folytatást.
- Kettőnkről? – kérdeztem.
- Igen. Tudod, sokat gondolkodtam ezen, és végül úgy döntöttem, hogy megkérdezem. Egyébként, Alice épp ezért jött be az előbb, de nem akarom, hogy itt legyen - nézett rám, majd elmosolyodott, és én is ezt tettem.
- Egy kissé tartok a válaszodtól, mert félek a visszautasításodtól. Nagyon sokat jelentesz nekem, és szeretném a mindennapjaimat is megosztani veled. Mindennél jobban vágyom arra, hogy minden este karjaim közt aludj el, és minden reggel Te légy az első, akit megpillantok. Szeretném összekötni az életemet Veled. Boldog lennék, ha összeköltöznénk. – Meglepett a kérése, és nem tudtam mit mondani, így csak néztem gyönyörű smaragdzöld szemeit, amik reménytől csillogtak.
- Nem kell mindjárt válaszolnod. Nagyon fontos vagy nekem, és türelmesen várok, amíg nyugodtan át tudod gondolni. – Még mindig Őt néztem, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit feleljek.
Azt szeretné, ha összeköltöznék vele. Vajon a családja megengedi neki, és egyáltalán anya rábólint erre a dologra? És Alice? Lehet, hogy ezért jött be hozzánk? - tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam rá választ adni.
Tényleg komolyra tervezi ezt a kapcsolatot, ahogy én is, és nem akarom elszalasztani ezt a remek ajánlatot. Miért ne költözhetnénk össze, hisz szeretjük egymást.
Tekintetemet Edwardra emeltem, aki engem nézett, s várta a válaszom, ami vagy „igen”, vagy „még át kell gondolnom”, esetleg az, hogy „nem”.
Én döntöttem, és ezt közöltem is vele.
- Edward, én szeretlek, de… - Már meg akart szólalni, de én mutatóujjamat ajkaira tettem, és folytattam. -… de előbb szólnunk kell a családodnak, majd anyának. – Elvettem a kezem a szájáról, majd megcsókoltam, Ő pedig átkarolta a derekam, és viszonozta a csókom.
- Akkor a válaszod, igen? – kérdezte, miután elhúzódtam tőle.
- Igen – mosolyogtam.
- Tehát csak anyukáddal kell megbeszélni – mondta, én pedig felhúztam a szemöldököm.
- És a te szüleid?
- Biztos, hogy megengedik, ismerem őket – mosolygott, majd megcsókolt.
***- Mentsd meg!
Nem igazán értettem, hogy mit akart ezzel mondani, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, eltűnt.
Anya már más tészta volt. Mindketten tartottunk a válaszától, és bár már elmúltam tizennyolc éves, Ő még mindig egy kislánynak tartott, akit a széltől is óvni kell.
A szél ez esetben Edward volt, aki bárhova is menne, én Vele tartanék.
Szeretem, és tényleg együtt szeretnék élni a szerelmemmel, s reménykedtem, hogy anya nem fogja ezt megakadályozni.
Anyu már otthon volt, én pedig görcsösen szorongattam Edward kezét, pont úgy, mikor azt kérdeztük meg, hogy Cullenéknél tölthetem-e a karácsonyt.
De ez más volt. Ez… végül is a jövőnkről szólt. Edwardéról és az enyémről.
- Szia, anyu! – köszöntem, amint beléptünk szerelmemmel az ajtón.
- Sziasztok! – jött ki mosolyogva a konyhából, miközben egy konyharuhával törölte a kezét. - Valami baj van, - kérdezte, mikor meglátta komoly arcomat.
- Beszélhetnénk? – tudakoltam, majd Edwarddal az oldalamon bementünk a nappaliba, s helyet foglaltunk a kanapén, anyu pedig leült velünk szembe a fotelbe. Edwardra néztem, majd megszólaltam.
- Valami fontosról kell beszélnünk – fordítottam tekintetemet anyura, aki kérdőn meredt rám.
- Miről van szó, kislányom? Talán, terhes vagy? – kapta kezét a szája elé. Edward teste megfeszült, majd ellazult, mikor megsimogattam a karját.
- Nem, nem vagyok terhes. Valami másról lenne szó.
- Jaj, kislányom, mondd már! Ne idegelj! – szólt rám, én pedig nagy levegőt vettem, és kinyögtem.
- Össze szeretnénk költözni.
45. fejezet - Döntő kérdés
2010. máj. 10. 15:27 - írta gicus15
Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de egyszerűen nem volt ihletem, és nem ment az írás. :S Megesett, hogy időm nem volt, vagy ha lett volna, nem tudtam írni :S De próbálkoztam, és összehoztam egy... rész félét. Remélem tetszik majd, és kapok érte kommentárt. Tényleg jólesne. Igen, tudom, hogy szemétség, mert nincs gyakran rész, de igyekszem. :) Az 1. rész 4. fejezetével végeztem, jelenleg javítás alatt áll. A katonásat pedig még írom.
Köszönöm az előző fejezethez a kommentárokat lányok. :) Szeretlek Titeket.♥ :)
Na, és akkor a rész. :)
Puszi
Két hét telt el a balesetem és a veszekedésünk óta, de megfogadtuk, hogy soha többet nem esünk egymásnak, hanem megbeszéljük, ha valami bánt minket.
Mivel nem szerettük volna, ha anya megtudja, hogy legurultam a lépcsőn, majd átestem egy ablakon, ezért úgy döntöttünk Alice-ékkel, hogy náluk maradok pár hétre.
Suliba sem mentem, így Esmével kettesben maradtunk a Cullen házban; Ő ápolgatott és gondoskodott rólam, míg a többiek a kötelességeiknek tettek eleget. Egyik nap, egy meggondolatlan mozdulat következtében felszakadt a sebem, így Carlisle-nak újra össze kellett varrnia.
Szerencsére Edward nem tudta meg, mivel akkor az iskolában volt, így megúsztam egy alapos fejmosást.
Carlisle azt mondta, hogy sokat kell pihennem, hogy meggyógyuljak, így szinte minden napot átaludtam, de én inkább suliba mentem volna, minthogy egyfolytában az ágyban feküdjek.
Teljesen elgémberedtek a végtagjaim, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit kimozdulok a szobából, és járok egyet.
Még volt pár órám a többiek érkezéséig, mivel mindenki a suliban volt, Esme vásárolni ment, Carlisle pedig dolgozott, így egyedül voltam a házban.
Lassan haladtam lefele a földszintre, mert egy kicsit még fájt a sebem, ezért nyugton kellett volna maradnom, de nagyon makacs voltam.
A korlátba kapaszkodva mentem le a konyhába, pedig azt hittem, hogy sose fogok eljutni oda, de mégis sikerült esés nélkül célba érnem.
Nagyon éhes voltam, bár azt mondtam Esmének hogy kibírom, míg hazaér, de tévedtem.
Amint a hűtőhöz értem, kinyitottam, és keresgélni kezdtem, hátha találok valami kis ételt. Mondjuk, egy almát, mert azzal el vagyok akár két órán át evés nélkül.
Sajnos csak egy répát találtam, de nekem tökéletesen megfelelt, így kivettem a hűtőből és alaposan megmostam, majd bementem a nappaliba, s bekapcsoltam a tévét. Leültem a kanapéra, majd lassan majszolni kezdtem azt az egy darab sárgarépát.
Semmi érdekes nem ment a tévében. Persze, miért is ment volna, mikor hétköznap volt. Folyton reklámokat adtak és ez kezdett már idegesíteni, így úgy döntöttem, hogy felmegyek Edward szobájába, s visszafekszem az ágyba.
Csak gratulálni tudtam magamnak, mivel nagyon lassan és fájdalmasan haladtam. Minden egyes lépcsőfok egy-egy nyilallással járt a hasamba.
Add, hogy ne szakadjon fel megint a sebem! – imádkoztam magamban, mikor már a második emeletre kanyarodtam fel.
Mikor beléptem Edward szobájába, rögtön az ágy felé vettem az irányt. Le akartam feküdni, és aludni, de nem tudtam. Annyira fájt a sebem, hogy nem voltam képes hátradőlni az ágyban, így nem tehettem mást, felálltam és megfogtam a széket, ami Edward asztala előtt állt, majd az ablakhoz húztam, s leültem rá.
Odakint szakadt az eső, én pedig az ablakon legördülő vízcseppeket bámultam, amik lassan eltűntek a szemem elől.
Úgy éreztem, valamit elfelejtettem, ami fontos volt, de hiába próbáltam rájönni, hogy mi lehet az, nem sikerült.
Egyfolytában azok a képek jártak az eszemben.
Miért látom Edwardot vámpírként, mikor ember? És mikor kómában voltam? Ott is aranyszínű szeme volt, ráadásul azt mondta, hogy együtt vagyunk, mikor még csak barátok voltunk. Na, és ott van még a gyűrű, ami az eljegyzésemet mutatta. Előtte pedig kijelentette, hogy gondolatolvasó, de most nem hallja a gondolataimat, tehát ezt is csak álmodtam, mint a többit - elmélkedtem magamban. - Nekem ez olyan zavaros. Lassan kezdtem elhinni, hogy megőrültem, és teremtettem magamnak egy saját világot, amiben a szerelmem ember, nem pedig vámpír. Úgy éreztem, hogy kezdek belerázódni abba az életbe, de aztán megjelent Edward, mint halandó, én pedig teljesen összezavarodtam. Választanom kellett a két Edward közül, amit nehéz volt, mégis megtettem.
Villámlott, majd nagyot dörgött az ég, én pedig ijedtemben megugrottam. Pihegve összeszedtem magam, aztán ismét kibámultam az ablakon, és néztem az erdőt, ahol minden erdei állat a búvóhelyére menekült az eső elől.
Hirtelen egy kép villant be.
A nap hétágra süt. Egy fiút és egy lányt látok a ház előtt. Mi vagyunk azok.
Edward a balesetben összetört Volvót mossa, én pedig a lépcsőn ülve bámulom Őt. Mint külső szemlélő voltam jelen, és néztem az eseményeket.
Magamat látom, ahogy nagy élvezettel nézem szerelmemet, aki épp a kocsit takarítja. Észreveszem, hogy Edward direkt olyan pózokba áll be, amitől zavarba jövök.
Sajnos nem hallottam, hogy miről beszélgettünk, mert én fent voltam a szobában, és az ablakból néztem magunkat.
Felállok a lépcsőről, majd a háta mögé állok, és átölelem a derekát, s egy puszit adok a tarkójára.
Ekkor egy ismerős hang visszarángatott a jelenbe, én pedig elfordítottam a tekintetemet az előbb látott jelenetről.
Edward állt az ajtóban, majd belépett a szobába, és elindult felém, miközben ledobta a táskáját az asztala mellé.
- Miért nem vagy az ágyban? – kérdezte, de én nem feleltem, csak továbbra is Őt néztem. – Azt akarod, hogy megint felszakadjon a sebed? – Meglepetten meredtem rá.
- Honnan tudod?
- Alice véletlenül kikotyogta – mondta, mikor már mellettem állt. – Gyere – nyújtotta felém a kezét, én pedig megfogtam, majd felsegített a székből, de alighogy ezt megtette, visszahuppantam a helyemre. Megfájdult a sebem, és úgy éreztem, hogy felszakadt, de szerencsére most nem történt meg.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, minden rendben – mondtam, miközben kezemet a sebhez tettem.
- Feküdnöd kell! – vett az ölébe, majd elvitt az ágyhoz, és lefektetett rá, aztán betakart. – Még nem szabadott volna felkelned. Miért csináltad?
- Mert éhes voltam, ezért lementem a konyhába, enni valamit, és sétálni is szerettem volna.
- Pihenésre van szükséged – sóhajtott, majd elindult az ajtó felé.
- Most hova mész? – kérdeztem. Nem akartam, hogy magamra hagyjon.
- Hozok fel neked ennivalót, addig ki ne kelj az ágyból! – mondta szigorúan, én pedig bólintottam, majd néztem, ahogy elhagyja a helyiséget.
Pár perc múlva, egy jól megpakolt tálcával lépett be a szobába. Hozott egy tányér forró levest, egy kis rántott húst, rizzsel és egy pohár narancslevet.
Letette elém az ebédemet, én pedig rögtön hozzá is láttam az elfogyasztásához.
Egyszerűen mesés volt. Minden egyes lenyelt falat megnyugvás volt a korgó gyomromnak, bár a sebem még mindig fájt, de már nem annyira, mint mikor fel akartam állni a székből.
Edward mosolyogva nézte, ahogy eszek, én pedig kivételesen nem törődtem ezzel.
Miután befejeztem, megittam a narancslevemet is, majd megtöröltem a számat, Edward pedig elvette a tálcát, és letette az asztalra.
- Maradj velem, kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Nyugodj meg, itt leszek veled, nem megyek sehová – mosolygott, majd visszajött hozzám, és befeküdt mellém. Az illata – mint mindig – most is észveszejtő volt, és egy pillanatig megszédültem, de épp csak egy másodperc erejéig. Ránéztem, majd megcsókoltam puha ajkait, de nem hagyta sokáig.
- Óvatosan – tette hideg tenyerét a hasamra. Ez remekül csillapította az égő sebemet, de Ő elvette a kezét.
- Ne! Hagyd rajta, kérlek! – húztam vissza, Edward pedig mosolyogva eleget tett a kérésemnek. – Ez jólesik – néztem smaragdzöld szemeit.
- Mi lenne, ha aludnál? – kérdezte, miközben a hajamat simogatta.
- Minden egyes napot átalszok; most nem szeretném ezt tenni.
- Rendben. Akkor nézzünk valami filmet?
- Az jó lenne – mosolyodtam el, Ő pedig felkelt mellőlem, és elindult a DVD-ékhez.
- Mit szeretnél nézni?
- Mi van?
- Minden – nézett rám.
- Ötven első randi? – kérdeztem.
- Nekem megfelel – mosolygott, majd megkereste, és berakta a DVD-lejátszóba, aztán visszajött hozzám, s befeküdt mellém. Ráhajtottam a fejem, és vártam, hogy kezdődjön a film.
Imádtam ezt a filmet, bár más már azt mondta volna, hogy: „Ó, ez ezer éves film”, de engem nem érdekelt. Mindig is az egyik kedvencem volt, mert sokat nevettem rajta; főleg Ulán. Hát az valami elképesztő, mikor beöltözik Lucynak, mert videót készítenek a lánynak, ugyanis autóbalesetet szenvedett, és bármi is történjen vele azóta: egy nap alatt elfelejti. Henry szövegei is nagyon tetszettek, meg Lucy bátyáé is, aki „cuccozik”. Ahogy mondja a filmben: „Nem cuccozom, fehérje turmixot iszom!” Enyhén pösze a srác, de épp ez teszi viccessé.
Sokat nevettünk a filmen, és még szerettem volna mozizni egy kicsit, de Edward nem hagyta.
Komolyan mondom, úgy viselkedett, mint az apám.
Rendben, aggódik értem, de nem kéne úgy bánnia velem, mintha mozgássérült lennék. Már azt terveztem, hogy felpattanok az ágyból, és kimegyek a szobából, aztán pedig haza, de Alice gyorsabb volt. Kopogtatás nélkül nyitott be hozzánk, majd megparancsolta, hogy maradjak az ágyba. Persze Edward megkérdezte Alice-t, hogy mit döntöttem el magamban, mire barátnőm mindent elmesélt neki.
Köszönöm Alice.
Ezért kaptam is Edwardtól, én pedig megmondtam neki, hogy akkor maradjon mellettem, amíg sikerül elaludnom, mert mindig egyedül vagyok, ha Ő nincs velem.
***
Újabb két hét telt el, én pedig teljesen felépültem, és már suliba is mehettem, bár az első pár napban, még nem tornázhattam. Tehát csak a többieket nézhettem, ahogy futották a köröket és játszottak órán, mikor a tanár megengedte nekik.
Most is így volt.
A tanárnak el kellett mennie, így egész órán helyettesítés volt, de egy tanító sem tartózkodott a teremben.
Gondoltam egyet, és Edwardot kezdtem keresni a szememmel, akit hamar megtaláltam a terem másik felében.
Épp egyszerre néztünk egymásra, én pedig elmosolyodtam, majd felálltam a helyemről, de tekintetemet nem vettem le szerelmemről.
Reménykedtem benne, hogy észreveszi a jeleimet, s követni fog.
Mikor az ajtónál jártam, még egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, majd kiléptem a tornateremből, s lassú léptekkel indultam el a folyosón.
Nem kellett sokat várnom, már hallottam is a terem ajtó csapódását, majd Edward lépteinek a zaját.
Elmosolyodtam, majd hátra sem nézve indultam el a szertárhoz, ami nem volt messze tőlünk.
Örültem, hogy megértette, mit akarok neki mondani csupán a nézésemmel, ezért mikor befordultam a sarkon, neki dőltem a falnak, és vártam, hogy szerelmem utolérjen.
Amint bekanyarodott a szertárhoz vezető folyosóra, elkaptam a karját, majd magamhoz húztam és megcsókoltam.
Szerencsére még csak tíz perc telt el az órából, így volt harminc percünk egymásra…
*
Épphogy betoppantunk az óra vége előtt két perccel, de előtte még gyorsan megigazítottuk magunkat, majd mindketten külön-külön mentünk vissza a terembe. Bár lehet, hogy felesleges volt, hisz szinte egyszerre tűntünk el a tornateremből, de nem érdekelt.
Az épület előtt vártam meg Edwardot, majd együtt mentünk a parkolóba, hogy aztán hazainduljunk. Igen, a Cullen házat már a második otthonomnak tekintettem, mert a legtöbb időt ott töltöttem. Kezdtem úgy érezni, hogy a nyakukon vagyok, de Jasper mindig megnyugtatott, mert azt mondta, szívesen látnak, és örülnek Edward boldogságának.
Örültem, hogy nem fordított hátat nekem, mikor elmondtam neki a babát, bár én azt hittem, de szerencsére tévedtem. Egész végig mellettem volt, még akkor is, amikor esténként sírtam, mert igaz, hogy nem született meg a baba, mégis egy emberi lény fejlődött bennem. Ráadásul Edwardé és az enyém, a mi részünk volt. De megfogadtam, nem fogok a múlton rágódni, mert lehet, hogy ennek így kellett történnie. Megeshet, hogy nem Ő volt nekünk megírva, hanem valaki más. Bár tudtam, hogy nem fogom egykönnyen elfelejteni, de úgy éreztem, mindenki ezen fog ügyködni. Már, aki tudott Róla.
(Edward szemszöge)
Láttam, hogy elgondolkodott valamin, így inkább nem szólaltam meg, csak néztem az utat és az el-elsuhanó fákat.
Az erdő csöndesnek tűnt, de tudtam, hogy épp egy nagy vadászás zajlik benne, a határ túloldalán pedig járőrözés. Ismertem a Quileute törzset, és mivel Cullen vagyok, és ha Jenny nincs velem, biztos, hogy nem engednek át a területükre. Nem tetszik Paul. Egész végig Őt bámulta, és ez zavart. Hallottam arról a bizonyos bevésődésről, de nem hiszem, hogy Jenny lenne az a valaki, aki meg van írva neki. Remélem. Nem, az nem lehet, mert akkor nem mondta volna, hogy szeret.
Ránéztem, és észrevettem, hogy sír. A baba miatt; megint rá gondolt. Emlékszem azokra a napokra, mikor maga alatt volt, és hiába próbáltam megvigasztalni, nem ment. Minden éjjel ugyanaz történt. Csak sírt és sírt, és tudtam, hogy az én hibám volt minden. Ha nem viselkedem úgy, akkor még mindig élne a baba, s Jenny nem sírna esténként.
Felé nyúltam, és megfogtam a kezét, Ő pedig rám nézett, majd megszorítottam a kezét. Elmosolyodott, majd újra kinézett az ablakon.
(Alice szemszöge)
Suli után, míg Edward hazavitte Jennyt, addig mi elmentünk vadászni, mert már ránk fért.
Épp a második őzet akartam becserkészni, mikor látomásom támadt.
Jennyt látom, aki folyamatosan zokog az ágyán, kezében Edward képével, és csak azt hajtogatja, hogy az Ő hibája. - Nem tudom, hogy miért mondogatja ezt, mert boldog a bátyámmal, és terveik is vannak, de akkor mi történhetett?
Hirtelen váltott a kép.
Az erdőben vagyok, s Edwardot látom a földön fekve, felette pedig barátnőm sír, miközben a testvérem kezét fogja, és a következő szavakat mondja neki: Maradj velem! Megígérték. Teljesítettük, nem tehetik ezt velünk!
Aztán köddé válik a bátyám, Jenny pedig előre esik, majd a megmarkolja a füvet és ordítani kezd:
- Ne!
A látomásom véget ért, én pedig hagytam, hogy a zsákmányom elmeneküljön.
Nem, ez nem történhet meg! Újra egymásba szerettek… de akkor, miért akarják elválasztani Őket? Azt ígérték, hogy együtt lehetnek, tehát már lassan… Várjunk csak… - világosodtam meg, és ezzel egy időben megszólalt a hang a fejemben.
„Nincs sok idejük. Ha nem bizonyítják az érzéseiket, akkor Edward örökre eltűnik.”
Tennem kell valamit… valamit, ami előre segíti őket, de mi lehetne az? Talán, ha megint…
- Alice, mit láttál? – zavarta meg a gondolatmenetemet Jasper.
- Edward meg fog halni – suttogtam magam elé meredve.
- Tessék?
- Ha… Ha nem tesznek, vagy mi nem teszünk valamit, akkor eltűnik.
- Gyere, menjünk haza.
- El kell mondanunk a többieknek.
- Alice, ha Esme megtudja, teljesen összetör, nem szabad elmondani neki.
Jaspernek abban igaza volt, hogy nem szabad szólni a többieknek a látomásomról, de azért, hogy ne következhessen be, rá kell valahogy vezetnem a bátyámat arra, hogy valamit lépjen, anélkül, hogy elmondanám neki az igazat. Mondjuk, megkérhetné Jenny kezét, és akkor talán minden rendbe jönne. De mi van, ha ez mégsem segít?
(Edward szemszöge)
Amint hazaértünk, a húgom megragadta a karomat, és elszakított Jennytől - miközben bocsánatot kért, amiért csak úgy elrángat mellőle -, majd felhúzott a szobájába.
Feldúltnak tűnt, és fel-alá mászkált a szobába, közben az ujjait tördelte, de nem szólalt meg.
Jasper is a szobában volt, s próbálta megnyugtatni, de úgy tűnt, hogy ez nem nagyon sikerül neki.
Nem értettem Alice viselkedését, ám tudtam, hogy valami olyan történt, ami felkavarta Őt.
Szerettem volna megtudni, hogy miért ilyen a húgom, ezért faggatni kezdtem.
- Mi a baj? – kérdeztem, mire tekintetét rám kapta.
- Semmi, csak… beszélni akartam veled – felelte.
- Hallgatlak – mondtam, majd helyet foglaltam a székén, és ránéztem.
- Nos, lehet, hogy ez egy kicsit meg fog lepni, sőt, biztos vagyok benne, de kérlek, fontold meg – kezdte, majd leült az ágyára.
- Miről van szó, Alice? - Vajon mit forgathat a fejében? - kérdeztem magamtól.
- Hát… Huh…Nem gondolkodtál még azon, hogy… megkérd Jenny kezét? – Ez váratlanul ért, és egy pillanatig meglepetten bámultam Alice-t, de utána megszólaltam.
- Még… Még nem. Miért, hova akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy… Jasper, segíts, kérlek – nézett a fivéremre.
- Edward, Alice azt szeretné mondani, hogy…
- Hogy? – kérdeztem, és már kezdtem sejteni, hogy mit akar a húgom. – Kérjem meg a kezét? – tudakoltam.
- Igen – bólintottak.
- Miért? – Nem tetszett ez nekem, és biztosra vettem, hogy van valami a háttérben. – Talán láttál valamit? – Erre ledermedt Alice, majd mintha misem történt volna, mosolyogva felállt.
- Bátyó, attól, hogy ilyenekre gondolok, az nem mindig jelent látomást. Szóval, nem járt mostanában ezen az eszed?
- Nem. De még fiatal vagyok a házassághoz – mondtam, majd felálltam a székből, ám Alice előttem termett.
- Még ne menj!
- Alice, mondd el, hogy miről van szó! – Kezdett kíváncsivá tenni.
- Semmiről. Kérlek Edward, csak gondold át – nézett rám könyörgő szemekkel. Sóhajtottam.
- Rendben – mondtam, majd elléptem mellette, és kimentem a szobából.
(Jenny szemszöge)
A szobájában vártam Edwardot, közben tévét néztem. Álmos voltam, bár még alig múlt három óra, mégis legszívesebben aludtam volna.
Semmi sem járt a fejemben, teljesen üres volt, és ennek örültem. Betakaróztam - mivel az ágyon feküdtem -, majd lehunytam a szemem, s megpróbáltam aludni.
*
Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat simogatja, de én nem szerettem volna még felkelni.
Elkaptam az illető kezét, majd magamhoz húztam, és tovább aludtam. Ekkor meghallottam Edward kuncogását, én pedig elmosolyodtam, de nem nyitottam ki a szemem.
- Ideje lenne felkelni – suttogta a fülembe.
- De nincs kedvem – mondtam még mindig csukott szemmel.
- Már dél is elmúlt, és Esme nagyon finomat főzött neked.
- Nekünk – helyesbítettem.
- Igen, nekünk, tehát… - Gyorsan felé fordultam, és megcsókoltam. -… mennünk kéne.
- De előtte, lefürdök – mondtam, majd kimásztam az ágyból, s a fürdő felé vettem az irányt. – Te is jöhetsz, ha akarsz – vigyorogtam, majd eltűntem az ajtó mögött.
**
Csak feküdtünk az ágyban, csöndben, még a tévé sem ment, de nem is érdekelt.
Edward nagyon belemerült a gondolataiba; nem akartam megzavarni, ezért inkább csak bámultam a plafont. De nem tartott sokáig, mert megszólalt.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit, de csak akkor felelj igennel, ha tényleg úgy gondolod. Ha úgy döntenél, hogy nem, én azt is megértem. – Felültem az ágyban és ránéztem. Nem értettem, hogy mit akart ezzel mondani, így csak figyeltem, s vártam, hogy feltegye a kérdést…
Nem tudom, hogy beraktam-e már nektek, de ha nem, akkor most megteszem. :)
Jenny Dala: http://www.indavideo.hu/video/Szerelem_vagy_halal_-_Jenny_s_Song_by_Edward
Ezt még meg kell osszam veletek. :) Szombaton voltam a Remember me-n(kikapcsolódás képp), és nagyon-nagyon tetszett, bár a vég... Sírtam rajta. Rob pedig nagyon jól játszott; vicces és nagyon aranyos volt :)
Kik látták már a filmet? :)
44. fejezet - Szeretsz?
2010. ápr. 20. 21:26 - írta gicus15
Köszönöm a kommentárokat Richardnovelnek, Krisztinek, Nallának, Szandrának és Baesynek ; bízom benne, hogy ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket :) Remélem kapok érte sok-sok kommentárt :)
puszi
Reggel halk szöszmötölésre keltem, bár még aludtam volna, de mikor megláttam, hogy ki ül az ágyam szélén, kipattantak a szemeim és mosolyogva bámultam Őt.
Visszagondoltam az előző napra, pontosabban délutánra és éjszakára, mikor annyiszor lettünk egymáséi, mint eddig még soha.
Nagyon hiányzott és boldog voltam, hogy visszakaptam azt a valakit, aki a világon a legfontosabb a számomra.
Beletúrtam a hajamba, - mert a szemembe lógott - és ekkor vettem észre, hogy rajtam van az inge, amit valószínűleg este adhatott rám, nehogy megfázzak. Feltűrtem a ruhadarab ujját, majd felültem az ágyban és közelebb csúsztam hozzá.
Nem vette észre, hogy ébren vagyok, csak öltözött tovább. Ekkor hátulról átkaroltam a nyakát, és megpusziltam az arcát, mire elmosolyodott, majd tekintetét rám emelte.
- Jó reggelt! – köszöntöttem.
- Reggelt? Már dél is elmúlt – nevetett, majd az ölébe vont és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd lábamat két oldalán helyeztem el, s ledöntöttem az ágyra és ott csókoltam tovább. Átkarolta a derekamat, én pedig nyakát kezdtem kényeztetni, közben végig simítottam a mellkasán, amit semmi sem fedett.
- Jenny – suttogta, én pedig az ajtó felé kaptam a fejem, de senki sem volt ott.
- Edward, ne hozd rám a szívbajt! Azt hittem, hogy anya meglátott minket – mondtam, közben leszálltam róla, majd lefeküdtem mellé. Ő csak nevetett, majd az oldalára támaszkodott, és egyik kezével megcirógatta az arcomat.
Hirtelen kapott el a hányinger, így felpattantam az ágyról, majd berohantam a fürdőbe, s magamra zártam az ajtót, és ismét a vécé felett görnyedtem.
- Jenny, jól vagy? – kérdezte. Gyorsan kiöblítettem a számat, majd megmostam a fogam, közben Edward egyfolytában szólongatott. Kinyitottam az ajtót, majd szerelmem aggódó tekintetével találtam szemben magam.
- Minden rendben? – tudakolta.
- Igen, most már minden rendben – mondtam, majd a szobám felé vettem az irányt és visszafeküdtem az ágyba.
- Beteg vagy? – jött be hozzám, majd leült mellém, miközben egyik kezét a homlokomra tette.
- Nem – feleltem. Most mondjam el neki vagy sem? - kérdeztem magamtól.
- Akkor?
- Biztos mindent összeettem. Volt már rá precedens – mondtam. – Hova mész? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy készülődött.
- Sehova, csak le akartam menni a konyhába készíteni neked valami harapnivalót – mondta, majd megsimogatta az arcomat.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes.
- Biztos? Mert, ha az vagy, akkor én…
- Nem kell, de azért köszönöm – ültem fel, majd lágy csókot leheltem ajkaira. – Elmegyünk hozzátok? – kérdeztem, de amint megláttam kérdő tekintetét, folytattam. – Beszélnem kell Alice-szel.
- Értem. Akkor szólj, ha készen vagy. – Bólintottam. – Visszakaphatom az ingem?
- Öhm… persze, de fordulj el, kérlek – kértem meg, Ő pedig így tett. Gyorsan levettem magamról a ruhadarabot, és a vállára terítettem, majd magam elé tartottam a takarót. Felállt az ágyról, közben belebújt az ingbe és az ajtó felé haladt, de még visszaszólt.
- Mintha még nem láttalak volna meztelenül – nézett rám egy kacér mosoly kíséretében, mire én is elmosolyodtam.
Amint megérkeztünk a Cullen házba, felmentem Alice-hez, majd bezártam magam mögött az ajtót, és felé fordultam.
- Beszélnünk kell! – mondtam, miközben közelebb mentem hozzá.
- Igen, tudom. Láttam – nézett rám, majd megpaskolta maga mellett a helyet, mivel az ágyon ült. Helyet foglaltam mellette, majd belekezdtem.
- Nem tudom, hogy mitévő legyek. Úgy érzem, el kell neki mondanom, mielőtt még túl késő lenne. Mit csináljak Alice? – túrtam bele a hajamban, majd rákönyököltem a térdemre.
- Akkor mondd el neki – szólalt meg kis gondolkodás után. – Van rá két heted.
- Rendben. Valahogy majd közlöm vele a… hírt – mondtam, majd tovább beszélgettünk.
***
Egy hét telt el, de még mindig nem vett rá lélek, hogy elmondjam neki, pedig annyiszor akartam. Sokszor elképzeltem magamban a szituációt, amint elmondom a babát, és ebből két alternatíva lett.
Első: Váratlanul éri, és egy kis időt kér, hogy átgondolja ezt a baba dolgot, s jó esetben együtt maradunk.
Második: Kiakad, és elhagy, esetleg leordítja a fejem, hogy miért nem vigyáztam. Bár nem ilyennek ismerem Edwardot.
Jó, egy ilyen hír tényleg sokkoló, de nem ordítana velem, mert – amilyen – magát hibáztatná, hogy nem védekeztünk. Megmondom őszintén, hogy én szeretnék tőle gyereket, de még fiatal vagyok az anyasághoz, Ő pedig az apasághoz.
Mindig ezt mondogatom magamnak, és úgy érzem, hogy igazam van. Mit szólna anya hozzá? És apa? Biztos, hogy azt mondaná, hogy mennyire felelőtlen vagyok és tuti, eltiltana Edwardtól, amit nem akarok.
El kéne vetetnem? Így nem kell megtudnia Edwardnak, de valahogy mégis kiderülne, haragudna rám, amiért nem mondtam el neki és teljesen megérteném Őt.
A Cullen házban voltam, de Edward még nem volt velem, mert Alice-szel el kellett mennie vásárolni. Előre látom a képet.
Megérkeznek, Alice szépen betáncol az ajtón, míg Edward keze tele van szatyrokkal és alig várja, hogy letegye őket. Emmett – ahogy ismerem – nevetne rajta, de én megmondanám neki, hogy segítsen Edwardnak cipekedni, elvégre Ő az erős vámpír, nem?
Elmélkedésemből Jasper ébresztett fel.
Edward szobájában feküdtem az ágyon és a leckét írtam, az ajtó nyitva volt, s azon kopogott, hogy ne ijesszen meg, majd beljebb jött a szobába és megállt előttem öt méterre.
- Nem halogathatom tovább, igaz? – tettem félre a könyvet, és felültem az ágyban.
- Carlisle azt mondta, hogy már csak egy heted van, és Edwardot ismerve… Ő majd gondolkodni akar – mondta.
- Igen, de nem tudom, hogy mondjam el neki. Mi van, ha mérges lesz, vagy…
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – mosolyodott el. Ekkor meghallottam barátnőmet a földszintről.
- Emmett, gyere, segíts Edwardnak! – kiáltott fel az emeletre.
- Nem kell segíteni, elbírom – szólt szerelmem, de nem lehettem benne biztos, hogy ezt mondta, mert alig hallottam.
- Úgy hallom, megjöttek – mondtam.
- Igen, és úgy tűnik, hogy Alice megint belelendült a vásárlásba.
- Ezt hallottam! – szólt fel barátnőm, mi pedig lementünk a földszintre.
Mikor leértünk, kis híján leesett az állam. A nappali tele volt szatyrokkal, és még mindig hoztak be a srácok.
- Öhm… Alice – szólítottam meg, Ő pedig felém fordult. – Te megvetted a boltot? – kérdeztem.
- Nem, csak a felét – mosolygott bájosan, majd megfogott négy ruhás szatyrot és felvitte őket az emeletre.
- Csak a felét – mosolyogtam, miközben Edward újabb adagot hozott. Majdnem kiesett a kezéből a táska, én pedig mellé siettem, és elkaptam, mielőtt elejtette volna. Köszönetképp rám mosolygott, majd lerakta a kanapéra az utolsókat is.
- Félelmet érzek – suttogta a fülembe Jasper, én pedig ijedtemben nagyot ugrottam. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj – mosolyogtam, majd Edward felé fordítottam a fejem, aki Alice-szel beszélt.
- Most van az a pillanat? – kérdeztem.
- Igen. Addig mondd el neki, amíg még jókedvében van, és míg Alice ki nem szab rá valami feladatot.
- Rendben – bólintottam, majd összeszedtem magam és elindultam felé.
- Edward, beszélhetnék veled? – kérdeztem egy mű mosollyal az arcomon, mire rám nézett és mosolyogva bólintott, majd megfogta a kezem s felmentünk a szobájába.
Féltem, és nem akartam elrontani a kedvét, de muszáj volt közölnöm vele, mert utáltam hazudni neki.
Amint beértünk a szobájába, megcsókoltam, Ő pedig átkarolta a derekamat és viszonozta a csókom.
Egy kis idő után elhúzódtam tőle, majd megszólaltam.
- Edward, szeretsz? – kérdeztem komolyan.
- Igen, szeretlek – nézett a szemeimbe, én pedig folytattam.
- Akkor is szeretnél, ha kiderülne rólam valami, amire még nem vagy… vagyunk felkészülve?
- Miről van szó? Beteg vagy? – kérdezte aggódva, én pedig megráztam a fejem. – Akkor?
- Én… - néztem zöld szemeibe, amik tele voltak kérdésekkel -… Terhes vagyok – mondtam ki, amit már rég szerettem volna már vele közölni. Meglepetten nézett rám és láttam rajta, hogy gondolkozik a válaszon.
- Hogy… Hogy történt? – kérdezte, majd beletúrt a hajába, s folytatta. – Áh, tudom, hogy történt, de… ez… ez biztos? – szólalt meg körülbelül öt perc csend után. Bólintottam, majd lehajtottam a fejem.
- Carlisle megerősítette.
- Ő tud róla? Miért nem mondta el nekem? – kérdezte inkább magától, mint tőlem.
- Mert megkértem rá, hogy ne szóljon Neked; én akartam elmondani neked.
- Értem. És… mióta tudod, hogy…?
- Pár hete – feleltem. Sóhajtott, majd elment mellettem, nekem pedig bűntudatom támadt.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte, miközben az ablakon bámult kifele.
- Mikor megtudtam, akkor még össze voltunk veszve és, amikor kibékültünk, nem akartam rád zúdítani ezt a dolgot. Bocsáss meg – néztem rá. Már a sírás kerülgetett, de megpróbáltam nem elbőgni magam a jelenlétében.
- Carlisle azt mondta, hogy még elvetethetem, és erre van még egy hetem, de kell a beleegyezésed.
- A beleegyezésem? – emelte rám zöld szemeit.
- Igen.
- Te nem akarod?
- Te akarod? – kérdeztem vissza.
- Nem tudom – bámult ki megint az ablakon, miközben éreztem, hogy végig gördül arcomon az első könnycsepp. Én nem ezt akartam, de megtörtént.
- Edward… nincs olyan sok időnk… Tudom, nehéz a döntés és, hogy haragszol rám… de most egy ártatlan életről van szó. – Itt egy kis szünetet tartottam, majd folytattam.
- Ha nem akarod, mondd meg… vagy, ha engem nem akarsz – mondtam, és éreztem, hogy rögtön sírva fakadok.
Nem szólalt meg… Tehát nem akar engem. Ez betett nekem, és eleredtek a könnyeim, majd kifutottam a szobából.
Leszaladtam a lépcsőkön, közben folyamatosan sírtam és nem láttam semmit sem, de nem érdekelt. Csak rohantam lefele; hamar el akartam hagyni a házat, mert nem szerettem volna, ha valaki sírni lát.
Egy óvatlan pillanatban nem néztem a lában elé, így megbotlottam és legurultam a lépcsőkön.
Beütöttem a fejem a fokokba, többször is hasamra estem, majd leértem a földre, de mintha valami labda lettem volna, pattantam egyet és átestem az ablakon.
Nem értettem, hogy lehet ez, de nem érdekelt; tudtam, hogy meg halok. Itt a vég mindkettőnk számára. Gyors halál, de csak egy pillanatig fog fájni.
Tudtam, hogy hamarosan véget ér az „utam”, de nem így lett, mert valami vagy valaki megfogott… valami kemény.
Meg akartam nézni, hogy ki a megmentőm, de hirtelen fájdalom hasított a hasamba. Odakaptam a kezem és ekkor vettem észre, hogy valami kiáll belőlem. Nem éreztem eddig.
Ezután minden elsötétül körülöttem…
**
Mikor felébredtem egy fehér szobában voltam, ahová besütött a napfény, így megvilágítva a helyiség minden egyes részletét.
Lehunytam a szemem, majd kinyitottam és megpróbáltam felülni, de éles fájdalmat éreztem hasamba, s visszadőltem az ágyba.
A hasamra raktam a kezem, és visszaemlékeztem, hogy mi történt, de nem jutott az eszembe semmi sem.
Ekkor megéreztem a kezét az enyémen, majd oldalra fordítottam a fejem és megláttam Őt. Smaragdzöld szemei szomorúan csillogtak és az arca megbánást tükrözött, én pedig visszafordítottam tekintetemet a kezeinkre.
Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek Edwardra, így ismét ránéztem, Ő pedig még mindig engem bámult.
- Sajnálom – szólalt meg, majd a hasamra nézett. Hirtelen mindent megértettem.
- Nem… Nem – ráztam a fejem, és eleredtek a könnyeim.
- Jenny – szólított meg Edward, de nem néztem rá. – Annyira sajnálom… én… Nem kellett volna…
- Edward, most… szeretnék egyedül lenni – húztam el a kezem az övé alól.
- Rendben, ahogy akarod – állt fel mellőlem, majd homlokon csókolt és távozott.
Nem, nem lehet… Ezt nem hiszem el… Edwardot, most pedig Őt is elveszítettem. – Erre a gondolatra eleredtek a könnyeim. – Miért… Miért történnek velem ezek a dolgok? Először az autóbaleset, a kóma, a tiltás, aztán a baba és Edward… újra… ismét elveszítettem Őt. Én tehetek róla, mert ha hamarabb elmondom neki, ez mind nem történik meg. De nem mertem és ez lett a következménye… Lehet, hogy most mindennek vége… véglegesen? – kérdeztem magamtól, és elfogott a rettegés.
Teljesen üresnek éreztem magam Nélkülük… Egyedül voltam. Tudtam, hogy haragszik rám és most is csak azért volt velem, mert megsérültem, s bűntudata támadt.
Nem szabadna itt lennem, haza kéne mennem, de Alice biztos, hogy megállítana, mielőtt bármit is tennék.
Megpróbáltam felülni, és sikerült is, bár fájt a sebem, mégis felkeltem az ágyból s az ajtó felé vettem az irányt. A tárgyakba kapaszkodva haladtam előre mit sem törődve a fájdalmammal; hamar el akartam menni innen, mert nem tudtam volna tovább maradni a szobában.
Már majdnem elértem az ajtóig, mikor az kinyílt és Edward lépett be rajta, majd rögtön elindult felém.
Nyilván szólt neki Alice, hogy mire készülök – gondoltam, de nem foglalkoztam vele, ám ennek következménye is lett. Amint tettem egy lépést segítség nélkül, a lábaim feladták a szolgálatot, a sebem pedig lüktetni kezdett a fájdalomtól.
Épp időben kapott el Edward és tartott meg, majd zárt ölelő karjaiba, én pedig a hasamat fogtam, miközben Őt néztem.
- Jenny, nem kellett volna még felkelned – mondta megrovóan, de a szeme másról árulkodott. Tele volt aggodalommal, szomorúsággal és megbánással. Ölbe vett és visszasétált az ágyhoz s lefektetett rá, betakart, majd helyet foglalt mellettem.
- Miért csináltad? Azt akarod, hogy felszakadjon a sebed? – kérdezte mérgesen, nekem pedig könnybe lábadt a szemem, de mielőtt meglátta volna, elfordítottam a fejem az ablak irányába.
- Nem – mondtam, és összeszorítottam a szemem, hogy ne lássak homályosan. – Mi történt? – kérdeztem, de nem néztem rá.
- Kirohantál a szobámból és leszaladtál a lépcsőn, de megbotlottál és legurultál, majd átestél az ablakon. Ha nem fog Jasper, akkor… - Ránéztem. Arcát a kezébe temetve ült mellettem, és a lábán könyökölt.
- Hagynia kellett volna, hogy meghaljak – mondtam, és ismét az ablak felé fordítottam a fejem.
- Miért mondod ezt? – ült mellém.
- Azért, mert akkor nem kéne velem lenned – mondtam komoly hangon.
- Jenny, én szeretlek, a gyerek pedig váratlanul ért… Gondolkodnom kellett, nem dönthettem rögtön.
- Haragszol.
- Nem, nem haragszok, csak rosszul esett, hogy nem mondtad el.
- Én el akartam mondani, de nem ment… annyiszor elterveztem… Én… annyira sajnálom – eredtek el újra a könnyeim, Ő pedig letörölte őket.
Lefeküdt mellém, majd átölelt, de ettől csak még jobban sírni kezdtem, és mellkasára hajtottam a fejem. Próbált csitítgatni, és úgy tűnt, hogy sikerült is, mert körülbelül öt perc múlva már aludtam a karjai közt.
*
Másnap reggel Nélküle keltem, és volt egy olyan érzésem, hogy nem akart velem lenni, csak meg akart vigasztalni.
Nem, ez ostobaság! Hisz azt mondta, szeret… igen, ez biztos, és az is, hogy én Őt, mindennél jobban.
Meg akartam Vele beszélni, hogy most mi van kettőnkkel, így lassan és fájdalmasan, de felkeltem az ágyból s elindultam az ajtó felé.
Ismét a tárgyakba kapaszkodva haladtam előre, és meglepetésemre, senki sem akart megállítani, így mikor elértem az ajtóhoz, kinyitottam és kiléptem a folyosóra.
Lassan mentem, de mindenképp mozogni szerettem volna, mert már elzsibbadtak a végtagjaim.
Zongoraszó szűrődött fel az emeletre, én pedig lefele vettem az irányt; kíváncsi voltam, hogy kijátssza ezt a gyönyörű dallamot.
Már a második számot játszotta, én pedig sikeresen, esés nélkül értem le a földszintre, majd szememmel a zongorát kezdtem keresni.
Nem volt nehéz megtalálnom, és azt sem, aki játszott rajta. Először meglepődtem, utána pedig elmosolyodtam és néztem, ahogy komoly arccal üti le egyesével az akkordokat.
Lassan elindultam felé, és mikor már csak pár méter választott el tőle, Ő abba hagyta, tekintetét pedig rám emelte.
- Kérlek, ne hagyd abba – néztem rá bocsánatkérően, amiért megzavartam játék közben.
- Neked feküdnöd kéne – állt fel a zongora mellől, majd hozzám sétált.
- Már jól vagyok, és hát… nem szerettem volna egyedül lenni – játszottam az ujjaimmal. – Igazából, beszélni szerettem volna Veled – mondtam, mikor már előttem állt.
- Miről? – kérdezte komoly hangon.
- Kettőnkről – feleltem. Féltem, hogy azt mondja, nincs miről beszélnünk, ehelyett az ölébe vett és leültetett a kanapéra.
- Tudom, hogy haragszol, és teljes mértékig megértelek, s nem is zavarlak tovább, de fel szeretnék tenni egy kérdést. - Ő nem szólalt meg, csak figyelmesen hallgatott. - Mi… együtt vagyunk még, vagy nem? Mert, ha nem, akkor nekem nincs keresni valóm itt. – Lehet, hogy hülyén hangzott, de mindenképp tudni szerettem volna, hányadán állunk.
Megint nem mondott semmit sem, csak hallgatott, én pedig ezt a hallgatást, „nem”-nek könyveltem el, így bólintottam, és feltápászkodtam a kanapéról s elindultam. De amint ezt megtettem, elkapta a csuklómat, majd Ő is felállt és csak nézett engem.
- Én nem szakítottam Veled – szólalt meg végül. – Te rohantál el és… Mikor hallottam, hogy kilépsz az ajtón, utánad mentem, meg szerettem volna beszélni ezt a dolgot, de már nem tudtalak utolérni… Elkéstem – hajtotta le a fejét.
- Nem a te hibád volt, de megérdemeltem. – Rám nézett, majd megcsóválta a fejét.
- Nem – mondta, és arcomra tette kezét, majd ajkai közeledni kezdtek az enyémekhez.
Mikor megcsókolt, már nem éreztem azt az ürességet, mint akkor fent a szobában, újra egész voltam. Nem haboztam, viszonoztam a csókját, majd átkaroltam a nyakát, miközben szaporán vettem a levegőt. Sírni támadt kedvem, de most a boldogságtól, nem a bánattól.
- Bocsáss meg – suttogtam, mikor megszakítottam ajkaink játékát.
- Hányszor mondjam el, hogy nem haragszok rád, te butus? – túrt bele a hajamba, miközben elmosolyodott és újra megcsókolt.
Miután felmentünk Edward szobájába, mindketten befeküdtünk az ágyba, majd bekapcsoltuk a tévét és rajzfilmet kezdtünk nézni.
Deja vum támadt.
Emlékszem, pont így feküdtünk és bámultuk a tévét, mint mikor Edward beteg volt, és természetesen, én aludtam el a mese közben, szerelmem karjai között.
Bemutatkozás
Ez a (Cullens) A lehetetlen is lehetséges c. történetem 2. része. Eltér az eredeti történettől, viszont a szereplők ugyanazok maradtak. Hogy miről szól? Itt megtekinthetitek a történet úgymond előzetesét: http://www.youtube.com/watch?v=PihIdKocHv0
Keresés
Utolsó kommentek
- 47. fejezet - Visszaemlékezések, kamagra: You will have a bright future with such thoughts. “Ideas... »- 39. fejezet - Jasper, where to buy cialis: I have studied a lot on this topic, but I... »
- 38. fejezet - A Volturi, order cialis: Hi. I have read your post and I am glad... »
- 47. fejezet - Visszaemlékezések, nolvadex: glileAgisaten nolvadex Gogesholultug »
- 52. fejezet – Babanapok, cialis belgique: freexycrego achat tadalafil Kapassern »
Legtöbb komment
- 49. fejezet - Éjjelek (I. rész) (29)- 52. fejezet – Babanapok (15)
- 34. fejezet - A randi (15)
- 47. fejezet - Visszaemlékezések (11)
- 43. fejezet - Ötlet (11)
Archívum
- Jelen- 2011. május
- 2011. január
- 2010. december
- 2010. november
- 2010. október
- 2010. szeptember
- 2010. augusztus
- 2010. július
- 2010. június
- 2010. május
- Az összes »
Linkek
- Blogzóna- Neon Blogzóna
- Neon
- Mutasd.be
- Pixter
Egyéb
